Kérdés, hogy van-e európai anti-diszkriminációs jog, illetve ez egy helyes megfogalmazás-e. Jelen dolgozatomban nem ennek a jogterületnek a definiálására törekszem, hanem nagyon röviden az egyenlő bánásmódtól, anti-diszkriminációtól az esélyegyenlőségig, pozitív diszkriminációig kívánom áttekinteni az európai uniós jog fejlődését - figyelemmel az európai bíróság tevékenységére -, mert úgy hiszem, hogy sokszor félreértés tapasztalható már a fogalmaknak táján is.
Deborah Mabbett szerint az anti-diszkrimináció és az egyenlő bánásmód elvei két fogalom tekinthetők az európai integráció szociális dimenziója leginkább kidolgozott elemeinek.1 Anélkül, hogy részletesen bemutatnám e két fogalom alkalmazásának valamennyi kérdését, a legfontosabb állomásokra kitérek, mert a szakirodalom egységesnek tűnik abban, hogy a fogyatékos személyekkel kapcsolatos politika elsősorban a nemi diszkrimináció elleni harc eredményeiből született meg és ennek a folyamatnak a megértése során értelmezhető a fogyatékos emberekkel kapcsolatos politika fejlődése is, szemben például az Egyesült Államokkal, ahol ez a fejlődés a feketék polgárjogi harcainak gazdag eredményeiből fakadt.2
A diszkrimináció elleni küzdelem első megnyilvánulási formája (anti-diszkrimináció) európai (közösségi) jogi szinten az 1951-es ESZAK-Szerződés 69. cikk (4) és (5) bekezdése, amikor is a tagállamokat kötelezték arra, hogy iktassanak ki a jogrendjükből minden olyan hátrányos megkülönböztetést a másik tagállamból érkező munkavállaló munkabérei, munkafeltételei körében, amelyek fennállnának a hazai munkavállalóhoz képest. Ez a tendencia folytatódott a 3/58-as, közösségi koordinációs rendeletben is.3
Az európai integráció célja a Római Szerződés 2. cikkelye alapján a közös piac létrehozása és ehhez rendelték hozzá az alapító államok az ezt biztosító eszközöket. A 2. cikkely tehát elsősorban gazdasági érdeket fogalmazott meg, amely alapján a megkülönböztetés elleni harc csak eszköz és módszer ahhoz, hogy a gazdasági integrációban fellépő (nemzeti) torzulások - így egyrészt a nemek közötti díjazásban megjelenő, gazdasági versenyt torzító különbségek - megszüntetése, enyhítése bekövetkezzen.4
Másrészt azok a tagországok, amelyekben már mindennapos gyakorlat volt a nemek közötti egyenlőség biztosítása, ne kerüljenek hátrányosabb helyzetbe azon tagállamokkal szemben, ahol ez még nem vált valósággá. (Római Szerződés 141. cikkében szabályozott "egyenlő munkáért egyenlő bér" elve.) Dagmar Schiek szerint Franciaország attól tartott ugyanis, hogy ennek a jognak (francia nők alkotmányos jogai közé tartozott az, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak a férfiakhoz képest) a hiánya előnyt jelenthetett más tagállam számára és veszélyt jelentett Franciaország versenyképességére.5 Ugyanakkor ez a rendelkezés lényegében Franciaország sovány vigasza is volt, mert eredetileg a német, liberálisabb és piacbarátibb álláspont győzött a szociális célú harmonizációval szemben, miszerint a szociális védelmi kiadások az adók és egyéb költségekkel egy tekintet alá esnek, és ezért nem lehet azokat kiemelni - így szabályozni sem kell azokat.6
A Római Szerződésnek a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód alkalmazását kimondó 141. [119.] cikkelyét7 tehát csak szigorúan gazdasági érdekek mentén fogadták el az alapító tagállamok.8 Az egyenlő bánásmód elve a diszkrimináció tilalmát jelenti oly módon, hogy a hasonló helyzetben lévő személyeket azonos módon, az eltérő helyzetben lévőket pedig különbözőképpen kell értékelni. Azonban a Római Szerződés szövege alapján csak a díjazás terén9 követhető a diszkrimináció tilalma, tehát a kor, faj, vallás stb. alapján történő megkülönböztetés még nem volt a szerződés tárgya. Továbbá az egyenlő bánásmód e szűken értelmezett tényállása nem terjedt ki a Közösségek állampolgárain kívüli személyi körére sem.
Gyulavári Tamás szerint az integráció első szakaszában a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód politikája, annak gyakorlati megvalósítása tagállami szinten elmaradt, olyannyira, hogy a bérezés tekintetében a férfiak és a nők közötti olló tovább nyílt.10 Végül az Európai Bíróság 1976. április 8-ai, kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető ítélete hozta meg a gyakorlati alkalmazás terén a várva várt lendületet. A Defrenne II-ügy11 a közösségi jog szociális vetületének az új irányát is jelentette egyben.
Az Európai Bíróság ítéletében talán az is szerepet játszhatott, hogy 1974-ben vezették be az új idők szelét jelentő Szociális Akcióprogramot, ugyanis ennek alapján született meg a férfiak és nők egyenlő bérezése elvének alkalmazására vonatkozó jogszabályok közelítéséről szóló 75/117/EGK (tanácsi) irányelv, illetve a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkához, a szakképzéshez, a szakmai előmenetelhez jutás, valamint a munkafeltételek terén érvényesített végrehajtásáról szóló 76/207/EGK (tanácsi) irányelv. Az előbbi az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvének12 gyakorlati megfogalmazása miatt jelentős, míg az utóbbi már nem csak a bérezés tekintetében kívánja a tagállamok jogrendszereit közelíteni a Közösség másodlagos jogforrási eszközével, hanem kitér a foglalkoztatás valamennyi kérdésére és egyben felhatalmazást ad pozitív intézkedések megtételére is, ami már túlmutat az egyenlő bánásmód elvén.13 [Az Európai Tanács 1978. december 18-án a szociális biztonsági rendszerekről kiadott 79/7/EGK (tanácsi) irányelve fontos előrelépést jelentett a munka világán túl biztosítandó jogok tekintetében.]
A Közösség ugyan még további jogszabályokat14 is hozott a diszkriminációs esetek leküzdésére, ám a nyolcvanas évekig nem történt érdemi előrelépés jogpolitikai szempontból, ugyanis ezek a jogi normák negatív megközelítésre, azaz valamitől, konkrétan: valamilyen megkülönböztetéstől való tartózkodás előírására épültek csupán. Schiek megállapítja, hogy a megkülönböztetés tilalma (non-discrimination) fogalom alapvetőn két ellentétes megközelítésen alapul: az egyik, hogy gazdasági, liberális megközelítés alapján a megkülönböztetés tilalma a szabad piaci hozzáférést - s nem csak a személyek, hanem a termékek esetében is - garantálja és csupán a nemzetállamok részére kötelező. Ezért támogatta az Európai Bíróság az egyének szabadságát az emberi jogokon keresztül - akár a tagállamokkal szemben is. A másik megközelítés a befogadó társadalom ideálját tartja szem előtt.15
A nyolcvanas években megjelent az esélyegyenlőség fogalmának használata, azonban ez csak az alacsonyabb normákban, az ún. puha jog formájában16 (ajánlás, közlemény stb.) öltött formát. A nyolcvanas évek derekára a Közösségekben felismerték ugyanis, hogy önmagában a diszkrimináció tilalma, az egyenlő bánásmód előírása és alkalmazása nem elegendő a (társadalmi) torzítások csökkentésére. Az Európai Tanács a nőket támogató pozitív intézkedésekről szóló 84/635/EGK ajánlás kiadásával elismerte, hogy az egyenlő bánásmódra vonatkozó jogi szabályok elégtelenek, amennyiben a szociális partnerek és a kormányzatok nem tesznek egyúttal pozitív intézkedéseket is. 17
Ezen a téren áttörés az 1990-es évek elején következett be, amikor a tagállamok Maastrichtban elfogadták a Szociálpolitikai Jegyzőkönyvet,18 ahol az esélyegyenlőségre vonatkozó, a pozitív diszkriminációt jelentő intézkedések meghozatalára vonatkozó felhatalmazás is megszületett [6. cikk (3) bekezdés.19]
Az esélyegyenlősítés egész folyamatára mindenképpen az Amszterdami Szerződés megalkotásával tették fel a koronát. Egyrészről a Római Szerződés újraszámozásával az esélyegyenlőség kérdése kiemelt jelentőséget kapott és "láthatóvá vált", hiszen a módosított Római Szerződés előkelő helyére, a Közösség céljait meghatározó 2. cikkelybe került a férfiak és nők esélyegyenlőségének az előmozdítása,20 illetve a 3. cikk (2) bekezdése immáron a nők és férfiak közötti "egyenlőség előmozdítására" teszi a hangsúlyt a szerződésben meghatározott tevékenységeknél. Továbbá az Amszterdami Szerződés módosította a Római Szerződés 117-120. cikkeit, amelynek eredményeképpen az új 119. cikk (jelenleg: 141. cikk)21 tartalmazza a Jegyzőkönyv megfelelő elemeit.
Másrészt a módosított Római Szerződés új, 13. cikke22 valóban gyökeres változást hozott nemcsak az anti-diszkriminációs politikák terén, hanem a fogyatékos személyekhez való viszonyulás esetében is. Ez utóbbi alapja az Amszterdami Konferencia 22. számú Nyilatkozata a fogyatékos személyekről,23 amelynek következményeképpen a fogyatékos személyek szükségletei figyelembevételének kötelezettsége a közösségi jog részévé vált. Az EU a Maastrichti Szerződésben megerősítette az emberi jogok iránti elkötelezettségét az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény Tizenkettedik jegyzőkönyvében foglalt 1. cikkelyére24 való hivatkozással.25 Ez lényegében egybevágott az Európai Bíróságnak két, a hetvenes években hozott ítéletével: "A Bíróság több alkalommal kifejtette, hogy az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása egyike a közösségi jog általános elveinek, melynek betartását köteles biztosítani. Nem kétséges, hogy a nemek közötti diszkrimináció megszüntetése az ilyen alapvető jogok részét képezi."26 Ugyanakkor fontos rögzíteni azt is, hogy ezek a rendelkezések az azonos neműek közötti is tiltják az ésszerűtlen megkülönböztetést.27
Helen Wallace szerint az Európai Bíróság kulcstényezője az európai uniós jog alakításának, mi több: "politikai szereplő", mert nemcsak a jogelméletek forrásává vált európai szinten, hanem aktív befolyást gyakorol(t) a politikai álláspontok kialakításában is. Ezt Mabbett azzal toldja meg, hogy az európai szociálpolitikára nagy befolyással van az Európai Bíróság tevékenysége, méghozzá úgy, hogy a Bíróság elsősorban az ún. negatív jogokat (hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezéseket) fejleszti, míg az Unió többi intézménye a "pozitív" akcióprogramokról gondoskodik.28
Ezt a szerepet az Európai Bíróság tehát az egyes esetek interpretációján, illetve az alapelvek és eszmék meghatározásán keresztül érvényesítette.29 Ez megmutatkozik a Bíróság elé kerülő ügyek mennyiségében, és az ügytípusok megoszlása tekintetében: 1968-ban 34, 1980-ban 280, 1992-ben már 553 ügyet regisztráltak. A kezdeti, 1968-as értékhez képest a szociálpolitikával foglalkozó ügyek száma 6,3%-ról 1992-ben 22,8%-ra nőtt.30 Stephen Liebfried és Paul Pierson szerzőpáros szerint az Európai Bíróság vált az európai szociálpolitika egyik forrásává, mert a Bíróságnak minden egyes konkrét ügyben döntést kellett hoznia. Ugyanakkor könnyebben is tud dönteni, mert csupán egyszerű többséggel, titkosan kell szavazni (bár az Európai Tanács csak egyhangú döntéssel érvénytelenítheti a Bíróság döntését).31
Meg kell jegyezni, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Bíróság felfogásában jelentős különbségek vannak. Ahogy Farkas Orsolya kifejti, az előbbi fórumon az emberi jogok elsőbbséget élveznek és ezek legteljesebb körű védelmére összpontosít, míg a közösségi jog legfőbb őrénél a gazdasági érdekek dominálnak.32 Ezt a különbséget jól szemlélteti a P.X.-ügy.33 Az Európai Bíróság ebben az ügyben úgy foglalt állást, hogy a munkavállalónak jogában áll titokban tartani AIDS-es állapotát34, azonban a munkáltatótól nem várható el, hogy olyasvalakivel kössön munkaszerződést, aki nem hajlandó alávetni magát egy független orvosi vizsgálatnak. (Vélhetően ez az ítélet ilyen tartalommal már nem születhetett volna meg a 2000/87/EK Keretirányelv35 megszületése után.)
Az Európai Bíróság 1970-ig kínosan ügyelt arra, hogy az alapvető emberi jogokkal kapcsolatos vitákban (nehogy) állást foglaljon. Várnay Ernő-Papp Mónika páros szerint a bírák először 1970-ben, ún. Stauder-ügyben36 nyilvánították ki, még ha implicit módon is, hogy a Közösségeknek vannak olyan általános alapelvei és alapvető emberi jogok, amelyeket a Bíróság védelemben részesít.37 Ezt az álláspontot az Európai Bíróság a Nold-ügyben38 továbbfejlesztette. Az ítélet 13. pontjában39 a bírák arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a Bíróság tiszteletben tartja az alapvető jogokat az általános jogelvek keretében, továbbá figyelembe kell venni a tagállamok közös alkotmányos hagyományait, valamint az emberi jogok védelmére irányuló szerződéseket.
A Handelsgesellschaft-ügyben40 a Bíróság kifejtette, hogy az alapvető emberi jogok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaira épülnek és azok védelmét a közösségi jogon belül kell biztosítani. A Nold II-ügy41 továbblépést jelentett: a tagállamok nem tarthatnak hatályban olyan rendelkezéseket, amelyek ellentétesek olyan alapvető jogokkal, amelyeket a tagállamok elismernek és garantálnak. A Prais-ügyben42 a Bíróság kinyilvánította, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményét a tagállamok aláírták, így az úgy tekintendő, mint olyan alapvető jogok gyűjteménye, amelyek védelmét a közösségi jognak biztosítania kell.
Egy évvel később a Bíróság már konkrét egyezményre, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény pontjaira hivatkozott, mint általános elvekre.43 Az Európai Bíróság azonban soha nem ismerte el, hogy az egyezményt, mint jogforrást fogadná el, csupán - Várnay-Papp szerint - annyi történt, hogy közvetetten hivatkozik rá.44
Az Európai Bíróság joggyakorlata a fogyatékos személyek esetében jelenleg nem túlzottan nagy terjedelmű. Ez részben annak is köszönhető, hogy a Római Szerződés 13. cikkelyének felhatalmazása alapján megalkotott, 2000/78/EK Keretirányelv még viszonylag "friss". A fogyatékos embereket érintő másodlagos jogforrásban eddig megjelent normák alapján még nehéz megmondani, hogy az Európai Bíróság hosszabb távon milyen gyakorlatot fog kialakítani.45 Másrészt várható, hogy az Amszterdami Szerződéssel bevezetett - többek közt - új, módosított 13. cikk (más területeken is) lényegesen átalakítja közvetett módon az uniós jogot. Ezért elsősorban analóg esetekre kívánok, illetve tudok fókuszálni.
Megjegyzendő, hogy a fogyatékos személyek jogainak érvényesítése tekintetében az Európai Bíróság sokkal nehezebb helyzetben van, mint az USA Legfelsőbb Bírósága, hiszen egyrészt az Egyesült Államoknak van "teljes értékű", az állam számára teljes körűen meghatározott társadalmi, politikai célokkal tűzdelt, írott alkotmánya, míg az Európai Bíróság csupán az elsődleges jogforrást jelentő alapszerződésekre támaszkodhat, amelyek alapvetően nem az emberi jogok [illetve a (vallás)szabadság] talaján állnak. Ez akkor is igaz, ha egyrészt az utóbbi egy évtizedben a Közösség Unióvá válása több szempontból politikai előrelépést jelentett. Másrészt az Egyesült Államokban a fogyatékos emberek jogilag is egy kisebbséget alkotnak,46 míg az Unióban ez nem így van, ott csak az egyes személyek rendelkeznek jogi, szociális védelemmel.
Legfontosabb ítéletként - ismét hangsúlyozva, hogy nincs jelentősebb szakirodalma az Európai Bíróság fogyatékos emberek jogaival foglalkozó ítéleteinek - az ún. Inzirillo-esetet47 kell felhozni, ahol az olasz állampolgár felperes gyermekének részére a felnőtteknek járó fogyatékossági ellátás iránti kérelmét a francia hatóság elutasította azzal, hogy az csak francia állampolgároknak jár. A Bíróság a felperesnek adott igazat és ezzel precedenst alkotott.
Továbbá négy eset említhető a rokkantsági járadék kapcsán: Yousfi v. Belgian State 58/93 [1994],48 a Schmid 310/91 [1993],49 a Callemeyn 187/73 [1974]50, valamint a Newton 356/89 [1991]51 esetek. A Bíróság következtetései azt mutatják, hogy a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK rendelet csak azokra a munkavállalókra (munkaviszonyban állnak, illetve önfoglalkoztatottak) vonatkozik, akik az 1. cikk 1. pontja alapján munkavállalóknak minősülnek, vagyis azoknak, akik sosem voltak biztosítva, nem jár a rendeletben megfogalmazott jog alapján a rokkantsági ellátás (sem).
Talán megkockáztatható, hogy az Európai Bíróság az ominózus Defrenne II. ítélet meghozatalával - mintegy megerősítetve52 az Európai Tanács szándékát - kifejtette, hogy a Közösségnek vannak szociális céljai is. A felperes légi utaskísérőként dolgozott és a munkáltatóját beperelte kártérítésért, mert az nem tartotta szem előtt az egyenlő munkáért egyenlő díjazás politikáját, ugyanis utaskísérőként kevesebb fizetést kapott, mint férfi kollégái (kabin felszolgálók). Az ítélet indokolásának 10. pontja minősül rendkívülinek a téma szempontjából, mert: "[…] e rendelkezés (azaz a 119. cikkely, jelenleg: 141. - kiemelés a szerző) részét képezi a Közösség szociális céljainak, mivel a Közösség nem pusztán gazdasági egyesülés, hanem közös fellépés révén azt a célt is szolgálja, hogy biztosítsa a társadalmi fejlődést, és törekedjen népei élet- és munkakörülményei folyamatos javítására, amint azt a Szerződés preambuluma is hangsúlyozza."
Ezzel az Európai Bíróság - szemben a belga kormányzat álláspontjával53 - kimondta, hogy EGK-nak nem csupán gazdasági, hanem szociális céljai is vannak. A szakirodalom ezen túlmenően a 141. cikkely közvetlen hatályát54 is kiemeli e bírósági ítélet alapján, amelynek az a lényege, hogy bármely tagállam polgára hivatkozhat a közösségi jogra, amennyiben úgy érzi, hogy neme miatt hátrány érte, függetlenül attól, hogy az esetleg előnyben részesített másik fél milyen állampolgárságú. Ezzel véleményem szerint a Bíróság már implicit módon 1971-ben elfogadta, hogy a Közösségnek az egyenlő bánásmód érvényesítésén túlmenően is vannak kötelezettségei.
A Dekker-eset55 központi eleme az volt, hogy a felperes terhessége miatt nem kapott meg egy állást. Ez a hátrányos megkülönböztetés annak ellenére is igaznak bizonyult, hogy a munkáltató - férfi jelentkező hiányában - nem egy férfit, hanem egy másik nőt vett fel. Az Európai Bíróság megállapította a nemek közötti közvetlen megkülönböztetést, mivel a jelentkezőt terhességére (családi állapotára) hivatkozással utasították el. A családi állapotra való hivatkozás a megkülönböztetés tilalmába ütközik: egy férfit sohasem érhet hátrány a terhessége miatt, ezért egy nőt sem érhet hátrány emiatt, még férfi versenytárs hiányában sem. Ez az ügy azért releváns a témánk szempontjából, mert a fogyatékosság is egy olyan állapot, amely irreleváns (lehet) a munkavégzés szempontjából.
A Habermann-Bertelmann esetben56 a Bíróság követte az addig kialakított elméleti gyakorlatát, ugyanis kimondta, hogy a női munkavállaló terhessége miatti elbocsátása közvetlen hátrányos nemi megkülönböztetésnek minősül.
Szót kell ejtenünk arról, hogy a megkülönböztetés tilalmának mértéke véges és nem lehet öncélú. Korlátozott mértékben ugyan, de van létjogosultsága a megkülönböztetés jogszerű alkalmazásainak, ellenkező esetben maga a diszkrimináció tilalma is ésszerűtlen különbségtételhez vezethet, illetve nem minden megkülönböztetés vezet jogellenes diszkriminációhoz.57 Az ésszerűtlen különbségtételnek három eleme van Kálmán Zsófia és Könczei György szerint Tomuschat és Eide-Opshal alapján:58
- megközelítés negatív hatása az érintett személyre,
- amelynek alapja különbségtétel, és
- amely különbségtétel ésszerűtlen és indokolatlan.
Az Európai Bíróság esetjogában kidolgozta a megkülönböztetés legális módozatait is: a Bilka Kaufhaus v. Weber-ügyben59 részletesen kifejtette a megkülönböztetés objektíve indokolhatóságára vonatkozó elméletét. Ehhez a munkaadónak kell bizonyítania, hogy a megkülönböztetésen alapuló intézkedések
- megfelelnek a vállalat tényleges igényeinek,
- alkalmasak a vállalat által kitűzött célok elérésére, és
- valóban szükségesek a cél érdekében.
E három feltétel egyidejű megléte esetén a munkáltató mentesül a közvetett diszkrimináció megállapítása alól. Megjegyzendő, hogy az objektív indokolhatóság nem alapulhat általánosításon sem. A Nimz-ügyben60 például az alperes úgy érvelt, hogy a teljes munkaidőben dolgozók általában lényegesebb gyorsabban tesznek szert a munkájuk elvégzéséhez szükséges képességekre és szakmai tudásra, mint a részmunkaidősök. Az Európai Bíróság szerint: "e megállapítások a munkavállalók meghatározott csoportjairól tett általánosítások, nem teszik lehetővé olyan érv azonosítását, amely egyszerre volna objektív és független a hátrányos nemi megkülönböztetés minden formájától." Azonban a tagállamok az alkalmazás köréből kizárhatják "az olyan foglalkozásokat […] amelyeknél jellegük vagy gyakorlásuk feltételei alapján a nembeli hovatartozás elengedhetetlen feltételként jelentkezik".61 Az irányelv nem adott egzakt definíciót a kivételt képező "foglalkozási tevékenységekre", így tág teret engedett az Európai Bíróság számára. A megkülönböztetés tehát olyankor engedhető meg, amikor "a nők védelmére, különösen a terhességre és anyaságra vonatkozik"62 Vélhetően ez a "biztonsági" felfogás fog tükröződni a fogyatékos személyek esetében is, amennyiben ez relevánsnak bizonyul.
A pozitív diszkrimináció elmélete és gyakorlata a kilencvenes években tovább fejlődött a bírói gyakorlatban. A Kalanke-ügyben63 egy olyan jogszabályt támadott meg a férfinemű felperes, amely szerint: "[...] azoknak a nőknek, akik ugyanolyan képzettséggel rendelkeznek, mint az ugyanarra a tisztségre jelentkező férfiak, elsőbbséget kell biztosítani azokon a területeken, ahol a nők aránya alacsonyabb." A bíróság elutasította Kalanke kérelmét és kifejtette, hogy a kvótarendszer egy olyan eszköz, amely segít a hátrányos megkülönböztetés elleni harcban, ugyanis egyes tisztségek, feladatok hagyományosan a nőkhöz való kötése az egyenlő bánásmód elvével ütközik.
A Kalanke-ügyhöz hasonlóan a pozitív diszkriminációt támogató álláspont győzött a Marschall-ügyben,64 ahol a megtámadott rendelkezés az volt, hogy: "Amennyiben […] egy besorolási osztályban a férfiaknál kevesebb a nők száma, azonos alkalmasság, hozzáértés és szakmai teljesítmény esetén a nőknek kell elsőbbséget adni az előléptetésnél, kivéve, ha egy adott férfi jelölttel kapcsolatos indokok az ő irányába mozdítják a mérleg nyelvét."65 ■
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
Czúcz Ottó: Szociális Jog I., Unió Kiadó, Budapest, 2005
Gyulavári Tamás: "Az egyenlő bánásmód elvének dogmatikai és gyakorlati jelentősége" in: Az Európai Unió munkajoga (szerk.: Kiss György), Osiris Kiadó, Budapest, 2001, pp. 57-171
Farkas, Orsolya: Az Európai Unió szociális joga és szociálpolitikája, GRIMM, Szeged, 1998
Kálmán Zsófia - Könczei György: A Taigetosztól az esélyegyenlőségig, Osiris, 2002.
Liebfried, Stephen - Pierson, Paul: Szociális politika: In: Wallace, H.- Wallace, W. Politikák születése az Európai Unióban, I. kötet, Studia Europaea, Pécs, 1999, pp. 229-257
Lovászy László: Arccal hátrafelé? - avagy hol tart ma az önálló életvitel mozgalma az USA-ban?, Jogelméleti Szemle, 2004/2, http://jesz.ajk.elte.hu/lovaszy18.html
Mabbett, Deborah: The development of Rights-based Social Policy in the European Union: The Example of Disability Rights in JCMS 2005 Volume 43. Number 1., Blackwell, 2005, pp. 97-120
Schiek, Dagmar: A New Framework on Equal Treatment of Persons in EC law?, European Law Journal, Vol. 8, No. 2, June 2002, pp. 290-314
Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi Jog, Osiris, Budapest, 2001
Várnay, Ernő - Papp, Mónika: Az Európai Unió joga, KJK-KERSZÖV, Budapest, 2003.
JEGYZETEK
1 Mabett, p. 99
2 Lovászy, 2004
3 Czúcz, p. 323
4 Gyulavári, p. 57
5 Schiek, p. 292
6 Czúcz, p. 297
7 (1) "Minden tagállam biztosítja annak az elvnek az alkalmazását, hogy a férfiak és a nők egyenlő vagy egyenlő értékű munkáért egyenlő díjazást kapjanak."
8 Előzményeként fogható fel az ILO 100. számú konvenciója (Convention No. 100, 29 June 1951. convention concerning equal remuneration for men and women workers for work of equal value)
9 Római Szerződés 141. cikkely [1957-ben: 119. cikkely].
10 Gyulavári, p. 58.
11 43/75 Defrenne v. Sabena [1976] ECR 455
12 1. cikk alapján "egyenlő díjazás elve"
13 2. cikk (4) bekezdés: "Ez az irányelv nem érinti a férfiak és a nők esélyegyenlőségét elősegítő intézkedéseket, különösen, ha azok a fennálló egyenlőtlenségeket szüntetik meg […]"
14 A foglalkozási (szakmai) szociális biztonsági rendszerekre vonatkozó 86/378/EGK irányelv, a terhes nők, a gyermekágyas és szoptatós anyák munkahelyi egészségének és biztonságának javítására irányuló intézkedések bevezetéséről szóló 92/85/EGK irányelv, szülői szabadságról szóló 96/34/EGK irányelv, a jogsértettek jogérvényesítését elősegítő 97/80/EGK irányelv.
15 Schiek, p. 293.
16 A Bizottság 1981. december 9-i 82/43/EGK határozata a Nők és Férfiak Esélyegyenlőségével Foglalkozó Tanácsadó Bizottság létrehozásáról.
17 "Az egyenlő bánásmódra vonatkozó jogi rendelkezések... nem alkalmasak az összes létező egyenlőtlenség megszüntetésére, ha a kormányok, a szociális partnerek és az egyéb érintett szervezetek nem tesznek ezzel párhuzamosan intézkedéseket a nőket társadalmi attitűdökből, szemléletből és magatartásból eredő, a munkavállalással kapcsolatosan ért hátrányok ellensúlyozására." - Council Recommendation of 13 December 1984 on the promotion of positive action for women
18 Maastrichti Szerződéshez csatolt (14. számú) Jegyzőkönyv a Szociálpolitikáról.
19 "E cikk nem akadályozza a tagállamokat abban, hogy bizonyos előnyöket nyújtó intézkedéseket tartsanak fenn vagy fogadjanak el abból a célból, hogy a nők számára a szakmai tevékenységek folytatását megkönnyítsék, vagy hogy a szakmai előmenetelükben őket érő hátrányokat megakadályozzák vagy kiegyenlítsék."
20 ASZ 2. cikk 2. pont
21 ASZ Mellékletének Ötödik rész újraszámozásáról
22 ASZ 2. cikk 7. pont
23 "A Konferencia megállapodott abban, hogy az Európai Közösséget létrehozó szerződés 100a cikke alapján meghozandó intézkedések kidolgozásakor a Közösség intézményei figyelembe veszik a fogyatékos személyek szükségleteit."
24 A magyar jogalkotó a Tizenkettedik Jegyzőkönyvet még nem hirdette ki. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv alapján az I. Fejezet 14. cikke szól a megkülönböztetés tilalmáról: "A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani."
25 Az Európai Unióról szóló szerződés F cikkelyének (2) bekezdése.
26 Gabrielle Defrenne v. Société Anonyme Belge de Navigation Aérienne Sabena-ügy, C-149/77 [1978], 26-27. pontok, lásd még: J. Nold, Kohlen - Bizottság-ügy C-4/73 [1974] 12-13. pont.
27 A Birds Eye Walls-ügyben (C-132/92 [1993] 2 CMLR 822) a vállalat "helytállása" az elvesztett állami nyugdíjért tisztességtelen előnyhöz juttatná a csökkentett nyugdíjjárulékot fizető nőket a teljes összegű nyugdíjjárulékot fizetett nőkkel szemben.
28 Mabbett, p. 98
29 Wallace, p. 91
30 Liebfried-Pierson, p. 241
31 ibid, p. 254
32 Farkas, p. 157
33 C-404/92.
34 Megjegyzendő, hogy az AIDS-es állapot egy időben az USA Legfelsőbb Bíróságának joggyakorlata alapján fogyatékosságnak számított, Lovászy, 2004
35 A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78/EK európai tanácsi irányelv
36 "7. Ily módon értelmezve, a kérdéses rendelkezés semmi olyat nem tartalmaz, amely sértené a közösségi jog általános elveiben foglalt és a Bíróság által védelemben részesített alapvető emberi jogokat." - C-29/69., Stauder v. City of Ulm [1969] ECR 419
37 Várnay-Papp, p. 177
38 C-4/73., Nold v. Commission [1974] ECR 491
39 "Amint a Bíróság már kimondta, az alapvető jogok az általános jogelvek szerves részét képezik, amelyek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja.
E jogok védelme során a Bíróság köteles figyelmbe venni a tagállamok közös alkotmányos hagyományait, és ezért nem tarthat fenn olyan intézkedéseket, amelyek nem állnak összhangban ezen államok alkotmányai által elismer és védett alapvető jogokkal.
Hasonlóképpen, az emberi jogok védelmére irányuló szerződések, amelyek kidolgozásában a tagállamok közreműködtek, illetve amelyeknek aláírói, adhatnak iránymutatást, amelyeket a közösségi jog keretében követni kell."
40 11/71
41 4/73 [1974] 419
42 130/75
43 C-36/75., Rutili v. Ministre de l’Interieur [1975] ECR 1219. Lásd még az egyezmény 14. cikkét, ahol a jogok élvezetét minden megkülönböztetés, így a születés, vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönöztetés nélkül kell biztosítani.
44 Várnay-Papp, p. 180
45 Baseline Study, p. 19
46 Lovászy, 2004
47 C-63676; ECR [1976] 2067
48 ECR I-1353 § 25
49 ECR I-3011 § 10
50 ECR 553
51 ECR I-3017
52 Gyulavári (p. 103) szerint amennyiben a 119. cikknek közvetlen a hatálya, ebben az esetben fölösleges a jogharmonizáció a tagállamok között.
53 Korábban a Defrenne v. Belgian State-ügyben (80/70 [No.1.] [1971] ECR/445) a belga kormány úgy érvelt, hogy a 141. cikknek csupán gazdasági célja van.
54 43/75 Defrenne v. Sabena [1976] ECR 455 24. pont
55 177/88 [1990] ECR I-3941
56 421/92 [1994] ECR I-1657
57 Ilyen álláspontra helyezkedett az Emberi Jogi Bizottság is 1989. novemberében. Shaw, p. 215.
58 Kálmán-Könczei, p. 142
59 170/84 [1986] ECR 1607
60 184/89 [1991] ECR I-297. Lásd még a Rinner-Kuehn, és a Kowalska ügyben (33/89 [1990] ECR I-2591) hozott ítéleteket is.
61 A Tanács 76/207/EGK irányelv 2. cikk (2) bekezdése.
62 A Tanács 76/207/EGK irányelv 2. cikk (3) bekezdése.
63 450/93 [1995] ECR I-3051
64 409/95 [1997] ECR I-6363
65 Hatásként megemlíthető, az ENSZ Gazdasági és Szociális Bizottsága által, a nők védelmében megalkotott 1979-es egyezmény alapján létrehozott bizottság 1988-ban kifejezte, hogy a pozitív diszkrimináció - pl. a kvóták alkalmazása - célszerű lehet. Shaw, p. 217-218.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Lovászy László, PhD hallgató, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
