"Egy magányos hullámból
a szél oszlopot sodort,
és nekitámasztotta a Napnak.
Ettől a világ elsötétült,
és látható lett a mélyben
egy épülő agyaghajó." [2]
A Kodifikációs Főbizottság javaslata alapján elkészült új Polgári Törvénykönyv 4:225. §-ának (2) bekezdése szerint a felek megállapodhatnak abban is, hogy a gyermekétől külön élő szülő a tartási kötelezettségének megfelelő vagyontárgy vagy pénzösszeg egyszeri juttatásával tesz eleget. A megállapodás akkor érvényes, ha abban meghatározzák azt az időszakot, amelynek tartamára a juttatás a tartást fedezi, és azt a gyámhatóság vagy perbeli egyezség esetén a bíróság jóváhagyja.
Ugyanezen szakasz (3) bekezdése szerint a megállapodás ellenére a bíróság akkor ítélhet meg tartásdíjat, ha az a körülmények előre nem látható, lényeges változása miatt a gyermek érdekében vagy valamelyik fél súlyos érdeksérelmének elhárítása miatt indokolt.[3]
E törvényhely megalkotásával a Családjogi Könyv kodifikátorai tulajdonképpen nem tettek mást, mint normába sűrítették a Kúria jogelődjeként eljárt Legfelsőbb Bíróság PK 106. - korábban PK 133. - számú állásfoglalásában[4] foglaltakat, amely tömény párlattá leszűrve betűsorokba fektette azt a bírói gyakorlatban egyébként már a jelenleg hatályos, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) hatálybalépése előtt "az eltartási kötelezettség tőkével való megváltása"[5] néven ismert, s az 1970-es, 1980-as évekre az akkori ítélkezési gyakorlat által kicsiszolt finomságúvá vált tételt, miszerint a szülők házasságuk felbontásakor olyan tartalmú megállapodást is köthetnek, hogy a külön élő szülő a tartási kötelezettség kiegyenlítéséül nagyobb pénzösszeget (takarékbetétkönyvet) vagy jelentősebb értékű vagyontárgyat (többnyire ingatlant) ad át a gyermeket háztartásában gondozó, s természetben tartani köteles szülőpárjának. A bíróság azonban "indokolt esetben érvényes megállapodás esetén is megítélhet a kötelezettel szemben tartásdíjat."[6]
Napjaink bírói gyakorlatában ez a jogi konstrukció a leggyakrabban akként ölt papírtestet, hogy a felek a házassági bontóperben avagy volt élettársakként, különélő házastársakként a gyermektartásdíj megállapítása iránt indított perben olyan tartalmú egyezséget kötnek, hogy a többnyire házastársakkénti/élettársakkénti utolsó közös lakásukként szolgáló ingatlanon fennálló közös tulajdont olyan módon szüntetik meg, hogy az a szülő, akinél a közös gyermek(ek) elhelyezésre kerül(nek), s aki ily’ módon a gyermek(ek) természetbeni tartására köteles, magához váltja a külön élő szülő tulajdoni illetőségét, ám szülőpárjának ténylegesen nem fizet megváltási árat, hanem azt - az e körben született eseti döntésekből idézett varázsigével élve - "betudják", "beszámítják" a külön élő szülő által fizetendő tartásdíjba, vagyis a felek között ténylegesen pénzmozgásra nem kerül sor.
A képlet nem tűnik túl bonyolultnak, már-már azt is hihetnénk, hogy a jogrend elvarázsolt kastélyában most kivételesen egy egyszerű, elemi iskolásként is könnyen és gyorsan megoldható matematikai feladattal állunk szemben, ám Publilius Syrustól tudjuk, hogy "bűnös dolog az elhamarkodottság az ítélkezés során"[7], s e jogi konstrukció alkalmazása során a számtani feladat látszata igen-igen csalóka.
Biztos dogmatikai talapzat nélkül ugyanis ezen perbeli egyezségek jóváhagyásakor, illetve a gyermektartás módosítására irányuló kereseti kérelmek elbírálásakor figyelmünk hálóján könnyen kisurranhat, hogy a felek ilyen tartalmú megállapodása valójában egy családjogi értelemben vegyes, a kiskorú gyermek legjobb érdekében kötött szerződés, amely bár egy törzsből ered, mégis két teljesen önálló lábon áll, s egyszerre tartalmaz tartós és nem tartós családjogi jogviszonyt[8] rendező elemeket.
Véleményünk szerint a jelenlegi ítélkezési gyakorlatban kirajzolódni látszik egy olyan kafkaian abszurd irány, miszerint az ilyen tartalmú perbeli egyezségek megkötésekor, azaz a tartási kötelezettség tőkével való megváltása esetén a szülőknek (különösen a gyermeket háztartásában gondozó, természetben tartani köteles szülőnek) saját és közös kiskorú gyermekük jövőbeni sorsát illetőn jósokat megszégyenítő jövőbelátással kell(ene) rendelkezniük, ugyanis a jelenlegi bírói gyakorlat e perbeli egyezségek gyermektartásra vonatkozó részének módosíthatósága, megváltoztathatósága tekintetében meglehetősen szűk mezsgyére szorítja a Csjt. 69. §-ának (1) bekezdésében, illetve a Csjt. 18. §-ának (3) bekezdésében foglalt jogszabályi rendelkezések alapján kirajzolható mezőt.
A jelenlegi gyakorlat szemléltetésére egy "élettényállást" hívunk segítségül:
A peres felek házastársak voltak; házasságukból három gyermekük született, akik a szülők házasságának felbontásakor 8, 6 és 5 esztendősek voltak.
A felek a házassági bontóperben a bíróság által 2006-
-752/753-
ban jóváhagyott egyezségükben akként állapodtak meg, hogy a gyermekek az édesanyánál kerülnek elhelyezésre, az édesapa pedig gyermekenként havi 10 000 Ft határozott összegű gyermektartásdíj megfizetését vállalta az édesanya részére; a felek jogerős egyezségükben azt is rögzítették, hogy a három gyermekük 18. éves koráig az édesapának összesen 433 hónapig terjedő gyermektartásdíj-fizetési kötelezettsége áll fenn, amely gyermekenként 10 000 Ft határozott összegű gyermektartásdíjjal számolva 4 330 000 Ft. Ezt az összeget a felek a házastársakkénti utolsó közös lakásukat képező ingatlanon fennálló közös tulajdont megszüntetve, az édesanya által fizetendő megváltási árba (7 350 000 Ft) "betudták", így az édesanya az édesapa javára ténylegesen csak a fennmaradó 3 000 000 Ft megváltási árat fizette meg.
Az egyezség megkötésekor az édesanya közalkalmazottként ügykezelő munkakörben dolgozott, az édesapa pedig tanulmányokat folytatott.
Az édesanya házasságuk felbontásához képest közel négy és fél esztendő elteltével a gyermektartásdíj módosítása, annak gyermekenkénti 40 000 Ft-ra történő felemelése iránt terjesztett elő kereseti kérelmet, illetve figyelembe véve a jogerős egyezségükben rögzített gyermekenkénti 10 000 Ft határozott összegű gyermektartásdíj-beszámítást is, az édesapát gyermekenként havi 30 000 Ft határozott összegű gyermektartásdíj megfizetésére kérte kötelezni.
Kereseti kérelmét azzal indokolta, hogy a jogerős egyezségük megkötését követően egyrészt az édesapa jövedelmi viszonyait illetően jelentős változás következett be, ugyanis az édesapa időközben programozó matematikus végzettséget szerzett, s az átlagkeresetet jóval meghaladó munkabért, havi 360 000 Ft-ot realizál, másrészt pedig az egyezségük megkötése óta a gyermekek versenyszerűen sportolni, úszni, illetve kézilabdázni kezdtek, így ezen okból kifolyólag, valamint életkoruk előrehaladtával szükségleteik is növekedtek, amelyet 100 000 Ft-os havi közalkalmazotti illetményéből, s az azt kiegészítő családi pótlékból nem képes egyedül fedezni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
