Az Alkotmánybírósági Szemle 2010. évfolyam 2. számának "Vita" rovatában jelent meg Blutman László: "A magyar Lisszabon-határozat: befejezetlen szimfónia luxemburgi hangnemben" címmel írott tanulmánya az Alkotmánybíróság 143/2010. (VII. 14.) AB határozattal összefüggésben. Vörös Imre volt alkotmánybíró tanulmánya más megközelítésben adja ugyanennek az alkotmánybírósági határozatnak egy újabb olvasatát.
1. Az európai integráció a kezdetektől fogva a jog vezérelte folyamat volt - ez nem is lehetett másként, hiszen nem egyszeri aktussal elvégezhető államalapításról, hanem meglévő, létező, nagy történelmi múlttal bíró államok, pontosabban egyes alkotmányukon alapuló hatásköreik gyakorlásának szuverén elhatározásukon alapuló, megállapodásba: szükségképpen nemzetközi szerződésbe foglalt fokozatos lebontásáról, átruházásáról van szó. Ezzel adott is az első lehetséges konfliktus-helyzet: a tagállami alkotmányok és az uniós jog viszonya.
Ennek a viszonynak a megragadása feladja a "leckét" a tagállami alkotmánybíróságoknak, így a magyar Alkotmánybíróságnak is.
2. Az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) már 1997-ben foglalkozott az európai jognak a magyar jogra gyakorolt hatásával[2].
2.1. A túlzott aktivizmusról tanúskodó 4/1997 (I. 22.) AB határozat a magyar Társulási Egyezmény, az ún. Európa Megállapodás 62. §-ának alkotmányosságát kifogásoló indítvány kapcsán előkérdésként külön határozatban a hatáskör kérdését eldöntve kimondta, hogy nemzetközi szerződés tekintetében csak előzetes normakontrollra van ugyan hatásköre, viszont az azt kihirdető magyar törvényt utólagos normakontrollnak vetheti alá. Az esetleges alkotmányellenességet megállapító határozat azonban nem érinti a nemzetközi szerződés alapján a Magyar Köztársaságot terhelő kötelezettségeket, mivel az alkotmányellenességet a magyar jogalkotónak kell elhárítania. A szellemes, de kétségkívül rabulisztikus gondolatmenet alapjává vált az AB további gyakorlatának, azonban később, különösen az ún. Lisszabon-határozat: a 143/2010. (VII. 14.) AB határozat meghozatalánál világossá váltak azok az alapvető nézetkülönbségek, amelyek a többségi álláspont mellett megfogalmazott párhuzamos indokolásokban és a különvéleményben jelentek meg. Ezek a véleménykülönbségek végeredményben magának a 4/1997. (I. 22.) Abh.-nak ezt az alapgondolatát kérdőjelezik meg.
A határozat - a többségi vélemény - a 4/1997. (I. 22.) Abh. gondolatmenetét követve aggálytalanul leszögezi (indokolás IV.1. pont), hogy a kihirdető törvény utólagos normakontrolljára uniós kontextusban: alapszerződések tekintetében is van hatásköre az AB-nak, azonban az esetleges alkotmányellenesség megállapítása az uniós tagságból folyó kötelezettségeket nem érinti.[3] A jogalkotónak kell olyan helyzetet teremtenie, amikor a Magyar Köztársaság az Alkotmány sérelme nélkül teljesítheti a tagságból adódó kötelezettségeit. A határozat a kihirdető törvényt hatályban lévő törvénynek tekinti, és lát benne normatív elemeket, amelyek alkotmányossági vizsgálat tárgyát képezhetik.
Az egyik - két alkotmánybíró által jegyzett - párhuzamos indokolás szerint azonban az utólagos normakontrollra csak időben korlátozottan van hatásköre az AB-nak: a kihirdető törvény hatályba lépése és az általa kihirdetett alapszerződés hatályba lépése közötti időben. Ezt követően ugyanis az alapszerződés a belső jog részeként ugyan, de az uniós jog sui generis jellege folytán önálló életet él, a benne foglalt jogok és kötelezettségek közvetlenül az alapszerződésből, és nem a kihirdető törvényből származnak. Az alapszerződésnek a Lisszaboni Szerződéssel végrehajtott módosítása a 2009. december 1-jei hatályba lépéssel tehát "kicsúszott" a kihirdető törvényből, így utólagos alkotmányossági vizsgálatra az AB-nek már nincs hatásköre.[4] Ezt az inkább különvéleménynek, mint párhuzamos indokolásnak tűnő álláspontot más oldalról élesebben fogalmazta meg a határozathoz fűzött különvélemény[5], amely egyet értve azzal, hogy érdemi vizsgálatra csak a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése előtt lett volna mód, kiemelt jelentőséget tulajdonít a Lisszaboni Szerződés korábbi jogszabályt: az alapszerződéseket módosító jellegének. A módosító jogszabály természetéből következően ugyanis hatályba lépésével beépül a módosított jogszabályba, így a hatályba lépés után nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amit vizsgálni lehetne. Az alkotmánybírósági eljárás időpontjában tehát maga a Lisszaboni Szerződés már nincs hatályban, csak az alapszerződések módosult tartalommal, a kihirdető törvény pedig a hatályba lépéssel "kiürült", így vizsgálandó normatartalom nincs is.
Az AB tehát - az álláspontok sokszínűségével együtt - afelé tendál, hogy a későbbiekben is várható alapszerződés-módosítások esetében az előzetes normakontrollt tartsa kívánatosnak, bár az utólagos normakontrollra vonatkozó hatásköre korlátozottságának nyílt kimondását a határozat kerüli. A hatásköri probléma alapszerződés-módosítást kihirdető törvény esetében azonban - vélhetően a 4/1997. (I. 22.) Abh. szellemesnek tűnő, de veszélyes utat kijelölő megoldása, a probléma tulajdonképpeni megkerülése miatt - egyre kiélezettebb, a testületen belüli álláspontok egyre differenciáltabbá válnak, széttartanak. Bragyova Andrásnak a Lisszabon-határozathoz [143/2010. (VII. 14.) AB határozat] fűzött különvéleménye kifejezetten kimondja, hogy a nemzetközi szerződések jelentős része a kihirdető törvénynél fogva eleve nem válik a magyar jogrendszer normájává, így a 4/1997. (I. 22.) AB határozat kiindulópontja szakmailag nem helytálló.
2.2. A hatáskör kérdésében döntő 4/1997. (I. 22.) Abh.-t követően az AB a EK-val kötött Társulási Megállapodás kifogásolt rendelkezésének és az azt végrehajtó rendelkezésnek az alkotmányosságát a 30/1998. (VI. 25.) Abh.-ban végezte el. Ez a határozat a szuverenitás és a demokratikus legitimáció követelményét (Alkotmány 2.§) úgy abszolutizálta, hogy nem volt figyelemmel azokra a sajátosságokra, amelyek az EU-val kötött Társulási Megállapodás, mint a csatlakozási folyamat és a jogharmonizáció alapjait megvető nemzetközi szerződés különleges voltából adódtak. A határozat másfelől a versenykorlátozási jogot a szuverenitással, a közhatalom gyakorlásával közvetlen kapcsolatban álló - a büntetőjoggal és a szabálysértési joggal analóg - "közjogi természetű" szabályoknak minősítette[6]. A határozat félreismerte azt, hogy a versenykorlátozások joga - pl. egyes polgári jogi szerződések (a kartellszerződések) semmisségét[7] kimondva - éppen hogy "magánjogi" aspektusú, a betartatásán őrködő hivatalok léte pedig önmagában nem ismérve egy jogszabályi rendelkezés "közjogi" vagy "magánjogi" természetének, végül a gondolatmenet szemet hunyt afelett, hogy a közjog és a magánjog dualizmusának dogmatikai alapjai a 20. század végén több, mint bizonytalanok.
Az európai integrációhoz való viszonyában 1998-ban a Magyar Köztársaság éppen hogy köztes állapotban volt: már nem volt par excellence kívülálló az akkori EK-hoz való viszonyban, hanem társult állam, amely státusának alapját éppen a Társulási Megállapodás teremtette meg. Ugyanakkor a tagállami státusból adódó közösségi jogalkotásban való közreműködésre csakugyan nem volt mód. A határozat egyrészt helyesen, bár elnagyoltan utalt arra, hogy az EK "másik közhatalmi rendszer", amelynek versenykorlátozási szabályai "saját belső jogát" alkotják, másfelől a probléma súlyához képest nem kellően differenciáltan emelt alkotmányossági "tűzfalat" az immár társult állami státust élvező Magyar Köztársaság és az EK joga közé, holott a Társulási Megállapodás jogpolitikai célja éppen a taggá válás folyamatának, benne súlyponti kérdésként a jogharmonizációnak a levezénylése volt. Ez a "tűzfal"-jelleg: a két jogrendszer merev elválasztása, kooperáció helyett a konkurencia preferálása az Alkotmánybíróság gyakorlatára a későbbiekben alapvetően rányomta bélyegét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
