A jelenkori joggyakorlat hozta magával azt a megoldandó problémát, hogy a műemlékvédelem, amely az épített környezet - történelmét tekintve, illetve kulturális szempontból - jelentős értékeivel foglalkozik, valójában melyik igazgatási ágban is kell, hogy helyet foglaljon. A kulturális örökségvédelmi jogszabály[1] jelenleg az integrált örökségvédelem elvét vallja, így a törvény egyaránt tartalmazza a régészeti, a műtárgyi[2] és az épített örökségi elemek védelmét. Mindezt egységes jogszabályi környezetbe helyezték, amelyet utoljára - bár első és eddig egyetlen egy ízben - csupán a fordulat éveiben tettek meg előtte.[3] Így tehát a kultuszigazgatás részének kell vagy kellene lennie a műemlékvédelemnek, így annak hatósági feladatainak is. Viszont a műemlékek védelmével kapcsolatos hatósági munka építésügyi és építésfelügyeleti feladatokat tartalmaz, amelyet építész végzettséggel lehet ellátni, nem pedig történészi, művészettörténészi, restaurátori vagy régész oklevéllel.[4]
Az egységes örökségvédelmi törvényi szabályozás mellett az építésügyi igazgatás szabályait is alkalmazni kell. A műemlék-felügyelő az örökségvédelmi hatósági feladatai mellett építésügyi és építésfelügyeleti feladatokat is végez.[5] Ennek a funkcionalitásnak eleget téve valósult meg az 1965. évtől egészen az 1998. esztendeig a műemlékvédelemnek az építésügyi igazgatásban való megjelenése.[6]
Jelen tanulmány keretében bemutatásra kerül az a közel másfél évszázados törekvés, amely a kulturális és építési igazgatás összehangolását igyekezett előmozdítani, amely eleve kevesebb sikert ígért, mint az egységes büntetőjog kialakítása vagy a magánjogi szabályok homogén környezetben való integráns megjelenítése. Utóbbiakat az egységes kódexek megjelenése segítette elő, de jelen tanulmányból arra is fény derül, hogy viszonylagos teljességében több esetben erre is csak a korszak kései periodikájában került sor.
- 139/140 -
Hosszabb út vezetett az első műemlékvédelmi törvény megszületéséhez,[7] amely kompromisszumos voltáról vált nevezetessé, tekintettel arra, hogy már előkészítés folyamatában elvetették az integrált örökségvédelem lehetőségét, elsősorban a magántulajdon szentségének épségére való tekintettel. A kultusztárca keretein belül 1872 óta működött a Pauler Tivadar miniszter által létrehozott Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága.[8] Ez a műemlékvédelmi szervezet 1877-ben hozott létre egy törvény-előkészítő albizottságot, amelynek három tagja volt. Az elnöke Pulszky Ferenc, amíg tagjai Hegedűs Candid és Henszlmann Imre voltak. Az általuk összeállított törvénytervezetet 1878. február 11-én a MMIB megtárgyalta, majd február 17-én Trefort Ágoston kultuszminiszter elé terjesztette. A tárcaközi egyeztetést követően került a tervezet az Országgyűlés elé.
Tisza Kálmán miniszterelnök a Képviselőházban 1879. október 8-án jelentette be a műemléki törvénytervezet benyújtását.[9] Az eredeti miniszteri előterjesztés 75 §-ból állt. Jelentős része a kisajátításról szólt, amelyet végül - a két sorszámmal későbbi - 1881. évi XLI. törvény szabályozott. A miniszteri indokolás még - utalva analógiaként a községi törvényre - kivitelezhetőnek tartotta, hogy a műemlékek felújítása vagy átépítése a kultuszminiszter engedélyével és a Műemlékek Országos Bizottságának meghallgatásával történjen.[10] A műemlékvédelem helyi eszközeként az 1876. évi VI. törvénycikkel létrehozott, a törvényhatóságok (vármegyék, nagyobb városok) mellett működő közigazgatási bizottságok kerültek megjelölésre. Ez a rendelkezés a praktikumra koncentrált, miközben elővételezte a műemlékvédelem kultusztárcától való távolodását és az építésügyi igazgatáshoz való közeledését. Az indokolás szerint a közmunka, az építkezések körüli rendészeti (ma: hatósági) ügyek a közigazgatási bizottság hatáskörébe tartoznak, amely kapcsán logikus lépés a műemléki épületek ezen eszközzel történő védelme.[11]
A közoktatásügyi bizottság gyakorlatilag hárította a feladatot, érdemben nem véleményezte a törvénytervezetet,[12] így a teljes véleményezés az igazságügyi bizottságra hárult. A bizottság a javaslat jelentős részét törölte, így a hetvenöt §-ból álló javaslat végül huszonnyolc paragrafusra redukálódott. A bizottság lépését azzal indokolta, hogy a törvényjavaslat jelentős része a műemléki kisajátítást taglalja, amely külön törvényben általánosan szabályozva lesz, így elegendő a különös szabályok megtartása. A Műemlékek Országos Bizottsága
- 140/141 -
véleményező szerv lett, amelynek javaslatait a miniszter öntötte határozati formába, vállalva annak akár parlamenti felelősségét is.[13]
A képviselők érdemi felszólalása leginkább az ingó emlékek védelmét hiányolta. A törvény szentesítésére 1881. május 24-én került sor, amelyet a Képviselőház május 28-án vett tudomásul.[14]
A törvény - sajnálatos módon - a műemlék épületek védelmét inkább deklarálta, mint hatékonyan előmozdította volna,[15] így a védelmet a belügyi tárcához közel álló községi törvény adta.[16] Így csak a törvényhatóság jóváhagyása után volt végrehajtható minden olyan határozat, amely műemlékek fenntartására, átalakítására vagy lebontására vonatkozott. Ehhez hasonló szabályt a műemléki törvény[17] nem tartalmazott, ezzel teret engedett annak a felerősödő tendenciának, hogy a belügyi, illetve az iparügyi tárca a műemlékek hatósági védelmét átvegye. Valójában a műemléki törvény - a kultuszminisztérium említésén és elvi oltalmán kívül - valós jogi eszközöket a miniszternek nem biztosított, amelyet költségvetési keret híján még törvényi előírás esetén nem lett volna lehetősége érvényesíteni.[18]
Érdekességként említhető meg, hogy már 1869 és 1871 között is születtek törvényjavaslatok a kulturális örökség területén,[19] amelyek még az ingóságokkal is foglalkoztak az ingatlanok védelme mellett.[20] Ez a későbbi, törvénnyé vált tervezetben - a magántulajdon szentségének ekkor még szinte korlátlannak tekintett védelme érdekében - már nem szerepelt. A műemlékek fenntartásáról szóló törvény miniszteri indokolása az ingatlanokra nézve is igen jelentősnek nevezte a törvény megszületésének lehetőségét, hiszen az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. 21 §-a az Osztrák Polgári Törvénykönyv 354. § és 262. § értelmében a magántulajdon korlátlan voltát erősítették, s ebben már eleve nagy áttörést hozott a műemlékvédelmi törvény.[21]
Ezzel a műemlékvédelem - hosszú időre - külön utakon járt az ingó történelmi és művészeti emlékek védelmétől. A későbbi fejlődés tapasztalatából is látható, hogy az elméleti kategorizálással szemben a praktikus szempontok érvényesülnek hosszabb távon, s ez a folyamat már a XIX. században megkezdődött.
Ezzel a trenddel szemben haladt az 1949. évi 13. törvényerejű rendelet,[22] amely a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának felállításával,
- 141/142 -
s ezzel a Műemlékek Országos Bizottságának megszüntetésével a maga módján az integrált örökségvédelem mellett tette le a voksot.[23] A törvényerejű rendelet hatálya kiterjedt az ingó kulturális javakra, így a közgyűjteményekre, nemzeti érdekű magángyűjteményekre és a nemzeti érdekű muzeális értéktárgyakra, továbbá az ingatlanok közül a műemlékekre és a védett területekre. Mindezeket a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelete alá helyezte.[24]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
