Az alperes édesapja és a felperes között évtizedek óta barátságot meghaladó, bensőséges kapcsolat állt fenn, amelynek során 1983. március 2-án a felperes az örökhagyó és a házastársa tulajdonát képező ingatlanba költözött és az örökhagyó 1997. május 13-án bekövetkezett haláláig abban lakott. A felperes a lakáshasználatért ellenértéket nem fizetett, üzemeltetési költséget nem viselt. Az örökhagyó részére beteg házastársa ápolásával, gondozásával kapcsolatos tevékenység ellátásában segédkezett, részt vett a kert művelésében, állatgondozásban, háztartási munkák elvégzésében és az élelmezési költségek 1/3-át viselte. A felperes az örökhagyótól kamatozó betétkönyvet kapott 1997 őszén, abból 107 000 forint összeghez jutott. Az örökhagyó halálát követően pedig az alperestől részesült 30 000 forint juttatásban.
A felperes keresetében az örökhagyó és elhunyt házastársa részére nyújtott tartási, gondozási szolgáltatásainak ellenértékeként 680 000 forint iránti hagyatéki hitelezői igényt érvényesített.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. A bizonyítás során szakértő bevezetése útján határozta meg a felperes részéről nyújtott szolgáltatások ellenértékét, és a felperesnek biztosított lakáshasználat ellenértékének az összegét és a kölcsönös szolgáltatások értékének egybevetésével úgy foglalt állást, hogy az alperest tartozás nem terheli.
Az ítélet megváltoztatása: a keresetének való helytadás iránt a felperes fellebbezett. Az alperes az ítélet indokolási része ellen élt csatlakozó fellebbezéssel.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének indokolását akként változtatta meg, hogy az örökhagyó halálát megelőzően egy hónapig szorult teljes gondozásra, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítélete indokolásában rámutatott, hogy a perben a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy kereseti igényének jogalapja fennáll. A felperes nyilatkozatából és a rendelkezésre álló peradatokból kitűnően azonban a felperes részéről az alapvető tartozási szolgáltatás nyújtására vonatkozó kötelezettség nem keletkezett, ilyen címen a felperes nem is teljesített. A Ptk. 578/G. §-ának (1) bekezdése szerinti, a közös háztartásban élők vagyoni viszonyaira jellemző gazdasági közösség sem állt fenn. A perben az nyert bizonyítást, hogy a felperes lakáshelyzetének rendezetlensége miatt érzelmi kapcsolat alapján költözött az örökhagyó és házastársa lakásába, ahol ingyenes lakhatása mellett az üzemeltetéssel kapcsolatos szolgáltatások is biztosítva voltak részére, és a házaspár igényei szerint vett részt a háztartási munkák végzésében, közreműködött az ápolásban és saját egészségi állapota által korlátozott körben a kert művelésében. A felperes az ingyenes lakáshasználat mellett még pénzbeni ellenszolgáltatásban is részesült. A kölcsönös szolgáltatások értéke között jelentkező eltérés kompenzálásának igénye az örökhagyó életében egyik fél részéről sem merült fel, ezért az érzelmi kapcsolatra figyelemmel ingyenesen nyújtott szolgáltatást a felperes az örökös irányában visszterhessé már nem teheti. Azt, hogy a szolgáltatásokért az örökhagyó örökségi juttatást ígért volna, a peradatok nem támasztották alá, a felperesnek "a hagyaték tekintetében" való titkos fenntartása vagy rejtett indoka pedig a szolgáltatás utólagos megítélése szempontjából közömbös.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével kereseti kérelmének való helytadás iránt. A felülvizsgálati kérelemmel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság a következőket fejtette ki.
A Legfelsőbb Bíróság PK 89. sz. állásfoglalásának b) pontja értelmében: ha az örökhagyó végintézkedés hátrahagyása nélkül halt meg és hagyatékában a törvényes öröklés rendje érvényesül, a perbeli adatok alapján azonban aggálytalanul megállapítható, hogy az örökhagyót a tartásra köteles hozzátartozói közül csak az egyik tartotta és a tartás örökségi juttatás ígérete ellenében történt, akkor az örökhagyót ténylegesen eltartó rokon a tartásból származó igényét a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezői igényként érvényesítheti. Ennek alkalmazását a bírói gyakorlat terjesztette ki más személy által nyújtott ilyen szolgáltatások ellenértékével kapcsolatban, melyre a Ptk. 201. §-ának (1) bekezdésében foglaltak is irányadók, azaz a szerződéssel kikötött szolgáltatásért - ha a szerződésből vagy a körülményekből kifejezetten más nem következik - ellenszolgáltatás jár. A felek közötti kölcsönös szolgáltatások létét a jogerős ítélet megállapította, az ezen túlmenő juttatási ígéret pedig a peradatok alapján kétséget kizáróan bizonyítást nem nyert. Nem állapítható meg tehát, hogy az örökhagyó a felesége és a maga részére nyújtott szolgáltatások ellenében a hagyatékból való részesítést ígért a felperesnek. Ezért a felperes által állított szolgáltatások ellenértéke nem minősíthető a Ptk. 677. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti hagyatéki tartozásnak. Ezen nem változtat az a körülmény sem, ha a felperes a tartásért, gondozásért ellenszolgáltatást remélt (BH 1997/1/25.). Örökségi juttatás ígéretének hiányában ezért keresetének jogalapja hiányzik, így a jogerős ítélet jogszabályt nem sért.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 865/1999. száma).
Az elsőfokú bíróság végzésével megállapította, hogy az 1988. február 1. napján végintézkedés nélkül elhunyt M. J. jogutódai a gyermekei és kimondta, hogy a jogutók a hagyaték tárgyát képező haszonélvezeti joggal terhelt ingatlanokkal, illetve azok értékének erejéig egyenlő arányban felelnek.
Az irányadó tényállás szerint az örökhagyó a gyermekeivel szemben fennállott tartási kötelezettségét nem teljesítette, ezért a bíróság 1979. november 28-án elrendelte a tartásdíj állam általi ideiglenes folyósítását, majd a folyósítást az 1981. július 4-én kelt végzéssel megszüntette. Az 1983. május 31-én a Megyei Bíróság Gazdasági Hivatala által a bírósághoz beterjesztett hátraléki kimutatás szerint az állam által előlegezett tartásdíjból meg nem térült összeg 10 300 forint volt, melyre nézve a Csjt. 69/E. §-a szerint a visszafizetési kötelezettség az örökhagyó terhelte volna, azonban a tartozást tőle nem lehetett behajtani. A kötelezett 1988. február 1. napján bekövetkezett haláláról a végrehajtást kérő csak 1999. október 11-én szerzett tudomást, ezért 1999. december 3-án kérte a bíróságtól a jogutódlás megállapítását, mely kérelmének a bíróság első fokon meghozott végzésével helytadott.
A végzés ellen a jogutódok fellebbeztek, kérték az elsőfokú végzés megváltoztatását és a jogutódlás megállapításának mellőzését. Arra hivatkoztak, hogy a végrehajtást kérő a hagyatéki hitelezői igényét az 1988. április 9-én jogerősen befejezett hagyatéki eljárásban és az 1996. október 10-én lezárt póthagyatéki eljárásban sem érvényesítette, az örökösöknek pedig a tartozásról nem volt tudomásuk, a követelés ezért a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése szerint elévült, tehát azt a végrehajtást kérő a Ptk. 209. §-ának (1) bekezdése szerint bírósági úton nem érvényesítheti.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést az alábbi indokok mellett alaptalannak találta.
Az 1994. évi III. törvény (Vht.) 57. §-ának (1) bekezdése szerint a végrehajtási jog a végrehajtandó követeléssel együtt évül el, a 9. § pedig úgy rendelkezik, hogy azokra az eljárási kérdésekre, amelyeket a Vht. külön nem szabályoz, a Polgári perrendtartás és a végrehajtásról szóló jogszabályok - a polgári nemperes eljárás sajátosságaiból eredő eltérésekkel - megfelelően irányadók.
A jelen ügyben érvényesített pénzkövetelés elévülési ideje a Ptk. 324. §-a (1) bekezdésének megfelelően öt év. A Ptk. 326. §-ának (1) bekezdése értelmében az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált, a 327. §(3) bekezdése pedig kimondja, hogy ha az elévülést megszakító eljárás során végrehajtható határozatot hoztak, az elévülést csak a végrehajtási cselekmények szakítják meg.
A peres iratokból megállapítható, hogy a kötelezett haláláig a végrehajtási jog nem évült el, mert a hitelező évenként beterjesztette a bírósági végrehajtó irodához a hátraléki kimutatást, ami végrehajtandó okiratnak tekintendő. A kötelezett halálával az örökség megnyílt, ekkortól a Ptk. 679. §-ának (1) bekezdése értelmében az örökösök a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felelnek a hitelezőnek. Ez a felelősség a követelés végrehajtási szakában is független attól, hogy a tartozásról a jogutódok mely időpontban szereztek tudomást, a követelés érvényesítésének csupán az elévülés beállása szab határt. Az adott ügyben az örökhagyó tartozásának elévülése az örökhagyó halála után sem állapítható meg, mert a Megyei Bíróság Gazdasági Hivatala azzal, hogy a hátraléki kimutatást mint végrehajtható okiratot az 1988. november 17-től 1992. május 28-ig terjedő időszakot kivéve minden évben benyújtotta a végrehajtó irodához olyan végrehajtási cselekményt hajtott végre, amely az elévülést megszakította. A végrehajtási eljárás folyamatosságára tekintettel tehát a követelés nem évült el, így a hitelező gazdasági hivatal a Vht. 39. §-ának (1) bekezdése szerint kellő alappal kérhette a fennálló hagyatéki tartozásra nézve a jogutódlás megállapítását, és az elsőfokú bíróság ennek megfelelően hozta meg a végzését.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta (Legf. Bír. Pf. II. 25. 726/2000. szám).
Az 1999. augusztus 25-én elhunyt S. I. örökhagyó törvényes örököse az alperes, aki az örökhagyó 675 000 forint értékű hagyatékát édesanyja haszonélvezeti jogával terhelten megörökölte. Az örökhagyó részére a felperes Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 1986. június 9-én öregségi nyugdíjat, valamint házastársi pótlékot állapított meg és folyósított az örökhagyó haláláig. A túlélő házastárs özvegyi nyugdíj iránti kérelme alapján jutott a felperes tudomására a házastársi pótlék téves folyósítása, mert a házastárs 1981. január 1-jétől öregségi nyugdíjban részesült. 1995. május 15-én a felperes az alperest a jogtalanul felvett házastársi pótlék visszafizetésére felszólította, majd keresetében 206 919 forint tőke és ennek 1995. június 1-jétől a kifizetésig járó 20%-os kamatában való marasztalását kérte.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Megállapította, hogy az 1975. évi II. törvény 106. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint az örökhagyót a felperes a jogalap nélkül felvett társadalombiztosítási eljárás felvételétől számított 90 napon belül visszafizetésre nem kötelezte, mert a téves folyósításról csak az örökhagyó halála után szerzett tudomást. A 90 napos határidőn túl pedig a (2) bekezdés szerint az ellátást attól lehet visszakövetelni, akinek az ellátás felvétele felróható, a felperes pedig az alperes felróhatóságát nem bizonyította. A bíróság ítéletében utalt a BH 1981. évi 383. sz. eseti döntésre is.
A felperes fellebbezése folytán a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítéletének indokolásában rámutatott - és ezzel az elsőfokú ítélet indokolását kiegészítette -, hogy nemcsak az alperes esetében nem bizonyított a felróhatóság, hanem az örökhagyót illetően sem. A téves folyósítás felismerése a néhaitól semmivel sem volt inkább elvárható, mint a felperestől, mert a felperesnek nyilvántartása alapján hivatalos tudomással kellett rendelkeznie arról, hogy az örökhagyó felesége 1981 óta saját jogú öregségi nyugdíjat kap.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Érvelése szerint a kereset elutasítása azért téves, mert az örökhagyó örökösével szemben is érvényesíthető az örökhagyó tartozása. A visszafizetésre történő felhívásra az örökhagyó életében azért nem került sor, mert a téves folyósításról a felperes csak az örökhagyó halála után szerzett tudomást.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet az alábbi indokokkal találta megalapozatlannak.
A jogvita alapját az 1975. évi II. törvény 106. §-a, az alperesi felelősség alapját pedig - az elsőfokú ítéletben is hivatkozott BH 1981/9/383. sz. eseti döntésben is kifejtett jogelvből következően - a Ptk. szabályai, ezek között a Ptk. 677. §-ának (1) bekezdés c) pontja szerint minősülő örökhagyói tartozás képezi. Az 1975. évi II. törvény 106. §-ának (1) bekezdése szerint az aki nyugellátást jogalap nélkül vett fel, köteles azt visszafizetni, ha erre a felvételtől számított 90 napon belül írásban kötelezik. A (2) bekezdés szerint az (1) bekezdésben meghatározott idő elteltével a jogalap nélkül felvett nyugellátását attól lehet visszakövetelni, akinek a nyugellátás felvétele felróható. (Hasonló rendelkezést tartalmaz a jelenleg hatályos 1997. évi LXXI. törvény 84. §-a is.) Nem vitásan az (1) bekezdésben foglalt jogszabályi feltételek a perbeli esetben nem álltak fenn. A (2) bekezdés törvényi feltételeként megfogalmazott felróhatóságot az alperest illetően a perben - miként azt az elsőfokú bíróság is megállapította - a felperes nem bizonyította, a másodfokú bíróság pedig az ítéletet kiegészítve az állapította meg, hogy a jogosultatlan felvétel az örökhagyónak sem volt felróható, mert a felperes nyilvántartása alapján megállapíthatta volna, hogy az örökhagyó a házastársi pótlékra nem jogosult. Ennélfogva az örökhagyó házastársi pótlék visszafizetési kötelezettség nem terhelte, és ennek hiányában örökösének a Ptk. 677. §-ának (1) bekezdésén alapuló felelőssége sem áll fenn. A jogerős ítélet ezért a fent hivatkozott anyagi jogszabályokat nem sérti.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 594/1999. szám). ■
Visszaugrás
