A hátrányos megkülönböztetés tilalma, valamint a polgári jog két alapvető elve és szabályozási sarokpontja, a szerződési szabadság, továbbá a tulajdonjog által biztosított rendelkezési szabadság között olyan kollízió keletkezik, amely alig tűnik feloldhatónak. A tulajdon által biztosított rendelkezési jog, továbbá az ezzel szorosan összefüggő másik elv, a szerződési jog paradigmájává váló szerződési szabadság központi tartalmi eleme a tulajdonos, illetőleg a szerződő fél szabadsága annak eldöntése tekintetében, hogy tulajdonának használatát, birtokát kinek engedi át, az ingatlan területére kit enged be, illetőleg kivel szemben és milyen tartalommal akar vagy hajlandó szerződést kötni. A választás szabadsága tehát, úgy tűnik, e szabadságok olyan minimális tartalmi eleme, ami éppen ezeknek az elveknek, illetőleg a magánjogi tulajdon jogintézményének lényegét adja.
Amint azt múltbeli bírósági döntések sora jelzi, a tradicionális, piaci szemléletű polgári jogi gondolkodás mereven elutasította azokat az igényeket, amelyek a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vagy elfogadhatatlanságára hivatkozva próbálták elérni a tulajdonos rendelkezési szabadságának vagy a szerződési szabadságnak a korlátozását a szerződő fél megválasztása, illetőleg a szerződés tartalmának kialakítása során. A hátrányos megkülönböztetés - vagy akár a megkülönböztetés - tilalma ugyanakkor egyre nyilvánvalóbban vált a magánjogi gondolkodás inherens részévé. Mind nyilvánvalóbbá válik ezen a téren is az államnak a tulajdonos rendelkezési szabadságába való beavatkozása, újabb elemmel gyarapítva a tulajdon, illetőleg a szerződési szabadság korlátait.
A diszkrimináció tilalmának a magánjogi gondolkodásba való beillesztését, a választási szabadság biztosítása (ami a rendelkezési jog mint a tulajdon részjogosítványa és a szerződési szabadság alapvető tartalma) és a választás korlátozása (amit a diszkrimináció-tilalom jelent) iránti igény közötti feszültség feloldását nehezíti, hogy a diszkrimináció tilalma mögött meghúzódó jogpolitikai célok heterogének; a diszkrimináció-tilalomban nem egy jól körülhatárolt és pontosan megfogalmazott cél kíván érvényesülést. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy olyan szempontrendszernek a megjelenéséről van szó, amely mind az alapproblémát, mind jogpolitikai céljait, továbbá elméleti vagy eszmei alapjait tekintve sokszínű. A diszkrimináció-tilalom a joggal szemben ugyanazt az elvárást - a más jogalanyok közötti megkülönböztetés tilalmát - különböző helyzetekben, más és más szempontból támasztja, miközben a magánjog korlátozott eszközrendszere (kártérítési igény, szerződéskötési kötelezettség és a megkülönböztetés tilalmába ütköző szerződés érvénytelensége) révén hasonló módon jelenik meg. Ez a heterogenitás már a terminológiában is jelentkezik: sokszor nem világos, hogy az egyenlő elbánás elvének az érvényesüléséről vagy a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról kellene-e az egyes helyzetekben beszélnünk.
Míg - ha más és más indokokkal is, de következetesen - a tulajdonnal való rendelkezési jog védelme és a szerződési szabadság biztosítása alapján a bíróságok rendszeresen elutasították azokat a kereseteket, amelyeket a felperesek azért terjesztettek elő, mert származásuk, etnikai vagy nemi hovatartozásuk miatt vagy más, morálisan alá nem támasztható okból színházakba, éttermekbe, kocsmákba, szállodába stb. nem engedtek be őket, vagy nem kötöttek velük szerződést, addig a legújabb jogfejlődés mind a jogalkotást, mind a bírói gyakorlatot tekintve nyilvánvalóvá teszi, hogy a diszkrimináció tilalma a magánjogi viszonyokat sem hagyja érintetlenül.
A hátrányos megkülönböztetés tilalma több síkon is jelen van a jogi szabályozásban, miközben tartalma rendkivül nehezen határozható meg. A magánjogi viszonyokban való érvényesülése a vitákban elsősorban az emberi jogok, illetőleg az alkotmány magánjogi viszonyokban való közvetlen hatása kapcsán merül fel. A hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalma részben az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének érvényesüléséhez, (nagyobb) részben pedig az emberi méltóság védelméhez kapcsolódik. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése kifejezetten tartalmazza a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, amikor úgy rendelkezik, hogy "a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."
Az Alkotmánynak ez a rendelkezése azonban nem az egész jogrendszert átfogó elvként vagy követelményként fejezi ld a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Annak jóval szűkebb és korlátozott tartalmat tulajdonítva, kifejezetten az emberi és állampolgári jogok érvényesülésének biztosítását írja elő hátrányos megkülönböztetés nélkül, és ennek biztosítását az állam kötelezettségeként írja elő. Így viszonylag könnyen juthatunk e rendelkezés nyelvtani értelmezése alapján arra a következetésre, hogy az Alkotmány e rendelkezése nem a magánjogi jogalanyok, hanem az állam számára ír elő kötelezettséget. Az Alkotmánybíróság által adott alkotmányértelmezés azonban a hátrányos megkülönböztetés tilalmát nem korlátozza az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének alkalmazására, hanem azon túllépve, az emberi méltóság sérelméhez kapcsolja azt [9/1990. (IV. 25.) AB hat. ABH 1990, 46. p.].1 Ez két következménnyel jár. Az egyik, hogy az alkotmánybírósági gyakorlatban a diszkrimináció tilalma az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésén túlmutató, az egész jogrendszerre kiterjedő általános elvként jelent meg,2 a másik pedig, hogy a diszkrimináció-tilalom megsértésének elsődleges mércéjévé és egyúttal korlátjává3 az emberi méltóság sérelme vált [6 1/1992. (XI. 20.) AB hat. ABH 1992, 280. p.]4.
Az Alkotmánybíróság az emberi méltóság tiszteletben tartásának követelményével értelmezett diszkrimináció-tilalomba ütközés miatt nyilvánította alkotmányellenesnek a Ptk. 354. §-ának: "...ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébkent életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja" szövegrészében foglalt rendelkezését [34/1992. (VI. 1.) AB hat. ABH 1992. 192 p.], vagy állapította meg: "ellentétes az Alkotmánnyal, hogy azok a jogszabályi rendelkezések, amelyek az érzelmi, szexuális és gazdasági közösségben házasságon kívül együtt élő, és kapcsolatukat nyilvánosan vállaló személyekre nézve jogokat és kötelességeket állapítanak meg, csakis a Polgári Törvénykönyv fogalommeghatározása szerinti élettársi viszonyhoz fűznek jogkövetkezményeket." [14/1995. (III. 13.) AB hat. ABH 1995. 82. p.]
Az Alkotmánybíróság diszkrimináció-tilalommal kapcsolatos gyakorlatának feldolgozása messze meghaladja a jelen tanulmány kereteit, és valójában annak célját sem szolgálná. Az Alkotmánybíróság eddig megközelítőleg kétszáz esetben foglalkozott a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, és a tilalom alkalmazásával kapcsolatos alapvető elveket már tevékenységének kezdeti időszakában lefektette - ezek azóta lényegében nem változtak. A legnagyobb lépést ebben a diszkrimináció-tilalom általános, az egész jogrendszerre irányadó követelménnyé való emelése és az emberi méltóság kontextusába való helyezése jelentette. Az alkotmánybírósági gyakorlat kezdettől fogva elfogadta a pozitív diszkrimináció megengedettségét, és azt a megközelítést alkalmazta, hogy a nem alapjogokra vonatkozó megkülönböztetés akkor tekintendő alkotmányellenesnek, ha nincs ésszerű indoka, azaz önkényes.5
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
