»...Mindössze három ember értette valaha is a helyzetet: közülük az egyik már halott, a másik elmegyógyintézetben van, s én magam, de már elfelejtettem miről van szó.«1
(Palmerston)
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) számos szempontból - sajnos nemcsak pozitív értelemben - jogtörténeti kuriózumnak tekinthető. A szinte minden tekintetben mostoha sorsú tervezet megszületése óta történtek fényében olykor ma is túlzott optimizmusnak tűnik az átfogó büntetőeljárási reform reményének dédelgetése, és naivitásnak egy időtálló, stabil konstrukciót tükröző törvény megalkotása iránti elkötelezettség.
Önmagában az a puszta tény sem igen tekinthető szokványosnak, hogy - közel fél évtizede - egy jogrendszeren belül, két tökéletesen eltérő filozófiájú, más-más alappilléreken nyugvó büntetőeljárási kódex létezik egymás mellett. Közülük az egyik az állandó módosítás és átalakítás kínjait szenvedi el, próbálván befogadni rendszerébe az amúgy erősen csikorogva illeszkedő új elemeket. A másik - hosszabb időn át egységes képet mutató - érvényes jogszabály a hatályba lépés meg-megújuló ígéretével kecsegteti a jogalkalmazókat, a jogkereső közönséget, majd egy gyors fordulattal szabályainak egy részét a már letűnőben lévő kódex mintájára szabják át, óhatatlanul is törést okozva vonalvezetésében. Mindennek okairól, a jogalkalmazásban, az oktatásban, a szakmai képzésben és önképzésben tapasztalt következményeiről külön - nem kizárólag jogi - monográfiát lehetne (s okulásul talán kellene?) írni.2
Akik a törvény születésének folyamatát követték, s nyilván méginkább, akik abban részt vettek tudják, hogy az is összetett szakmai elemzés tárgya lehetne, amilyen mértékben az elfogadás folyamatában az új Be. eredeti tervezetének hangsúlyai eltolódtak, majd ahogyan az érvényes, de nem hatályos törvény szellemisége, intézményei, szabályai átalakultak a végrehajtott módosítások következtében.
A történetnek persze még nincs vége. Az igazságügy-miniszter nyilatkozataiból kikövetkezethetően az új Be. hatálybalépése várhatóan újfent halasztást szenved, figyelemmel az ismételten napirenden lévő tartalmi átalakításokra.* Az eddig ismert adatok alapján az átalakítás - legalábbis részben - visszatérést jelenthet a törvény korábbi állapotához, azokkal a módosításokkal, amelyek az időközben, az 1973. évi I. törvénybe (a továbbiakban: régi Be.) is integrált új jogintézmények gyakorlati tapasztalatai alapján szükségessé váltak.
Kétségtelen tény, hogy az öszvérmegoldások súlya alatt rogyadozó régi Be. felváltása nyomasztóan sürgető feladat, de természetesen nem minden áron. A már többször parkoló pályára állított új. Be.-nek - a tervezett intézményi változásoktól függetlenül is - vannak olyan, a jogbiztonságot sértő, a jogalkalmazást károsan befolyásoló koherencia és integrációs fogyatékosságai, amelyek kiküszöbölése múlhatatlanul fontos.
A jogalkotás nemcsak létező, hanem várhatóan létező életviszonyok, helyzetek, körülmények és reakciók szabályozása, ami az egyik legnehezebb feladat. Egy-egy új jogintézmény bevezetésénél, vagy korábban létezett intézményeknek a megváltozott körülmények között történő újraélesztésénél a kodifikációnak alig van kapaszkodója, s ez sok esetben hézagos, a gyakorlatban kínos mellékzöngék nélkül nem aktiválható szabályokat szülhet.
Az új Be. kezdettől fogva tiszteletre méltó módon kívánt javítani a sértettek, tanúk és az eljárás ún. egyéb résztvevőinek amúgy igen szánalmas eljárási helyzetén, elősegítve ezzel a bizonyítási eljárás eredményessége szempontjából olykor már tarthatatlan helyzetek feloldását is (tanúvédelem). Az új törvény ide vonatkozó szabályainak egy része olyan helyzetekre reagált, amelyek bevezetésével már születésük pillanatában sem lehetett megvárni a tervezett hatályba lépés időpontját. Így ezek részben a kodifikációval párhuzamosan, részben annak befejezése után kényszerűen integrálódtak a régi Be. rendszerébe is. Miközben azonban az új törvény egyik kezével adni látszik, a másik kezével mintha újabb gátakat állítana a sértett és az eljárás kényszerű résztvevői (tanúk, egyéb érdekeltek) jogainak érvényesülése elé, sőt az elfogadása óta bekövetkezett változások időnként a visszalépéstől sem mentesek. A 2002. évi I. törvény módosításai következtében pl. a segítők teljes egészében eltűntek az eljárásból, más tekintetben pedig befejezetlen szabályozásból eredő baljós kombinációk gátolhatják a jogok gyakorlati érvényesülését.
1. A pótmagánvád szabályainak törvénybe iktatásával a törvényhozó az alapvetően vádelvű eljárás szabályai közé - egyébiránt régi hézagot pótolva - vádkorrektívumokat kívánt beépíteni, törekedve a váddal kapcsolatos szakszerűségi kívánalmak biztosítására is. Nyilvánvalóan ennek jegyében írta elő főszabályként, hogy a pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező, s úgy tűnik: az eljárás menetét is alapvetően a jogi képviselő közreműködésére építette fel. Ugyanakkor a jogi képviselő és a pótmagánvádló külső, illetve belső viszonyait - a 229. § (2) bekezdése (a vádindítvány benyújtása) és a 343. § (3) bekezdése (perbeszéd tartása) kivételével - érdemben nem szabályozta. Számos viszonylatban alapvető problémákat jelent annak értelmezése, hogy az ügyvédi képviselet egyúttal a pótmagánvádló helyett és nevében történő kizárólagos felszólalási, kérdésfeltevési, indítvány- és nyilatkozattételi jogosultságot jelent-e, - [ez esetben mi szükség volt a 229. § (2) bekezdésében és a 343. § (3) bekezdésében foglaltak külön kiemelésére] - vagy párhuzamos, illetve "osztott joggyakorlást." Az utóbbi értelmezés viszont szükségképpen magában hordozza az ellentétes nyilatkozatok megtételének lehetőségét.
A törvény ugyan mindvégig a pótmagánvádlónak "biztosít" jogokat, azonban a személyes közreműködési kötelezettséget kifejezetten nem írja elő; még tárgyalási szakaszban is csak a jogi képviselő tárgyalási mulasztásával kapcsolatos következményeket szabályozza [343. § (1) bekezdése]. A 236. § is pusztán az ügyész jogait testálja a pótmagánvádlóra (a kötelezettségek nélkül), így még az is kérdéses, hogy a bíróság azokban az esetekben kötelezheti-e őt a tárgyaláson való személyes részvételre, amikor az ügyésszel szemben ez a jog megilleti. Az pedig már végleg megoldhatatlan helyzetet teremt, ha az 56. § (4) bekezdése alapján a jogi szakvizsgával rendelkező pótmagánvádló ügyvéd nélkül jár el, s a tárgyaláson - pótmagánvádlói minőségében - akár sorozatosan is mulaszt. A törvény szerint a bíróság kizárólag a képviselővel szemben alkalmazhat szankciókat, de mivel ebben az esetben a pótmagánvádlónak képviselője nincs, a bíró eszköztelen marad.
Lehet persze vélelmezni, hogy a pótmagánvádlónak az eljárás mielőbbi lefolytatása a célja, s általában ez talán így is van. A tapasztalatok azonban mindig azt mutatják, hogy az eljárás résztvevőit sok esetben nem a tiszta logika talaján fogant következetesség jellemzi, a jogokat olykor sajátos indítékaiknak megfelelően nem használják, hanem kihasználják, sőt nem riadnak vissza a visszaélésszerű joggyakorlástól sem. Éppen a magánvádas eljárásoknál volt tapasztalható eddig is, hogy az eljárás kezdeményezői a magánvádat az éppen más, folyamatban lévő ügyeik menetének és eredményének befolyásolására használják. Ekként különböző indokokkal, vagy anélkül való távolmaradásuk (vagy vádelejtésük) is jórészt attól függ, hogy az "egyéb" ügyek szempontjából ez éppen célszerűnek mutatkozik-e. Ennek a sajátos motivációnak a folyamatos hárítása még jogi eszközök mellett is igen sok üres járatot eredményez a bírósági munkában.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
