Jó pár évvel ezelőtt - a kilencvenes évek közepén - Péteri Zoltán éppen e folyóirat hasábjain üdvözölte azt a folyamatot, hogy a Miskolci Egyetem Jogi Karának jogbölcselettel foglalkozó tanszékén egy önálló "miskolci iskola" van kibontakozóban.[1] Bár a tanszék oktatóinak szemlélete, és érdeklődése nem egységes, annyi valóban megállapítható, hogy a joggyakorlat vizsgálatának elméleti, és ezen belül metodológiai, logikai, illetve nyelvfilozófiai szintű megalapozására való törekvés markánsan megjelenik a tanszék oktatóinak munkásságában, melyet jeleznek az általuk írott tankönyvek idevágó fejezetei és több más elméleti munka is.[2] E könyvek legfőképpen azt a célt szolgálták, hogy a joghallgatók, esetleg a gyakorló jogászok valamiféle elméleti reflexióval szembesüljenek választott hivatásukkal kapcsolatban,
- 169/170 -
amely, ha közvetlenül "aprópénzre" váltható segítséget általában nem is jelent, de egy bizonyos szemléletmód, esetleg tudatosság kialakításával a háttérből, mindenképpen emeli a jogászi munka színvonalát.
Ebbe a sorba illeszkedik Szabó Miklós könyve,[3] mely a jogbölcselet körébe tartozó tárgyakban (jogbölcselet, jogdogmatika, jogi alaptan) felbukkanó, de szétszórt, nem mindig teljesen kifejtett "háttértudományi" ismerteket kívánja - ilyen módon a hazai jogászképzésben elsőként - szisztematikus kifejtésben közvetíteni, kimondottan joghallgatók számára "fogyasztható" formában.
Már a címválasztás is utal a könyv írójának arra a ki nem mondott, de a teljes szövegből egyértelműen kibontható előfeltevésre, hogy a jövendő jogászai számára az itt átadandó tudás nemcsak azért fontos, mert a jogászok egyik legfontosabb eszköze a nyelv, a logika és a retorika, hanem mert az átadandó tudás alapvető részét képezi az egyetemes értelmiségi kultúrának is. Ennek elterjedése pedig nem utolsósorban a középkori egyetemeknek köszönhető, ahol e tárgyakat a "trivium" keretében oktatták. Azonosítható továbbá az a szemlélet is, hogy a tételesjogi tárgyak napjainkban megfigyelhető extenzív növelésével szemben szükség van az ún. jogászi gondolkodás kialakítására, melynek szintén alapvető szegmense az ismeretek eme triásza. A jelenlegi oktatási struktúra keretein belül ezen ismertek részben a középiskolában (nyelvtan, matematika, filozófia), részben pedig az egyetemen az általános "értelmiségi-képző" tárgyakon belül sajátíthatók el. A Trivium ezen ismereteket egységesen, egymással való összefüggésekre tekintettel tárgyalja, egyúttal megismertet az egyes területek legmodernebb törekvéseivel.
E három tudományterület a "hét szabad művészet" első három elemét, egyúttal alapját jelenti, és tematikailag a hármas tagozódást követi a könyv.
Mivel a megfelelő minőségű és szintű kommunikáció alapfeltételeiről van szó, szükségessé válik, hogy a könyv elején bevezetésképpen a kommunikáció általános kutatásainak irányairól szóljon, és elhatárolja, illetőleg összekapcsolja azokat a trivium tárgyaival. Azért sem elhanyagolható ez a rész, mivel e három terület tanulmányozása mára egyértelműen a kommunikáció általános kutatásának rendelődött alá, és egészült ki a szemiotika, az információelmélet, a nyelvfilozófia, valamint a lingvisztika diszciplínáival. A szerző ezzel világosan jelzi, nem csupán középkori tudás modernizált változatát nyújtja, hanem a társadalomtudományok általános fejlődésével lépést
- 170/171 -
tartva új szemléleti keretbe kívánja ágyazni a mondanivalóját. A mű lényegét ugyanis a jog és a nyelv közötti párhuzam adja, így a trivium tudományait a jog és az emberi nyelv sajátosságaira tekintettel vizsgálja. A kommunikáció elméletének keretében rögzített ontológiai alapvetés azonban vitatható. A világ, ugyanis, nem csupán anyagból, energiából, és információból áll, hanem az ezeknek keretet biztosító térből és időből is (melyek szemben a kanti filozófia tanaival[4] nem csupán a tudat rendezőelvei, hanem, a modern fizika álláspontja szerint, nagyon is valóságos létezők[5]), és e két létezőtől ráadásul a kommunikáció kutatása során nem is lehet eltekinteni.
Leszögezhető, hogy a szerző nem törekedett saját jogfogalom explicit meghatározására, és ennek teoretikus megalapozását a jogi szemantikával foglalkozó részben fel is fedezhetjük. "A fogalmak felállításának specifikus szabályait betartva is beleütközünk azonban az előző szint [a nyelvi kifejezések határozatlanságának] problémájába: a meghatározást és a pontosítást sem tudjuk elvégezni másként, mint nyelvi kifejezések segítségével, amelyek valamilyen mértékben ismét meghatározatlanok."[6]
Mégis megtalálható egy egész könyvön áthúzódó vezérfonal, amelynek mentén kikristályosodik, hogy a jog súlypontját nem a törvényhozói akaratban találja meg, hanem sokkal inkább az emberi cselekvések összefüggő, egymással állandó összeköttetésben lévő rendszerében. A retorikát tárgyaló fejezetek, pedig világossá teszik, hogy nem rekeszti ki a jogból az értéktartalmat sem. A jogot és a jogászi hivatást sokkal inkább az erkölcsileg helyes döntések kialakításának "tudományaként" fogja fel, mint a politikai akarat érvényesítéseként.
A voltaképpeni első rész a grammatika kérdéseit tárgyalja, melyben a nyelvtani jelek és a klasszikus nyelvtudomány legfontosabb eredményeinek ismertetése történik (fonológia, morfológia, szintaktika, lexikológia). Ezzel a hagyományos "formális" grammatikával szemben határozza meg aztán a jelentésre is tekintettel lévő szemantika és pragmatika területeit. A "Szemantika" című fejezetben a jel és a jelentés viszonya kapcsán már előtérbe kerül a grammatika filozófiai meghatározottsága Frege, Russel, Wittgenstein és Chomsky munkásságának bemutatásán keresztül. Ezzel kapcsolatban ki kell térni arra, hogy érdekes lett volna a szerző saját álláspontjának ismertetése a modern ismeretelmélet egyik nagy vitájában, amely a nyelv elsajátításával
- 171/172 -
kapcsolatos, és amelyben Chomsky és Wittgenstein éppen ellentétes álláspontokat foglalnak el. Erőssége ugyanakkor a könyvnek, hogy részletesen elmagyarázza azokat a fogalmakat, amelyek megkönnyítik a modern jogbölcselet gondolatainak befogadását a hallgatók számára, ami egyébként ezek ismerete nélkül meglehetősen embert próbáló feladat.[7]
A "Pragmatika" (a grammatikai jelek használata a társadalmi gyakorlatban) vizsgálódásai során már egyértelműen a filozófiáé a vezető szerep a hagyományos grammatikával szemben, ez a rész, ugyanis, a beszédaktus-elméletet, valamint a narráció és a diskurzus legmodernebb teóriáit ismerteti, melyeknek filozófiai indíttatása evidencia. A joghallgatók számára a legnagyobb jelentőséggel talán mégis a szociolingvisztikával kapcsolatos megállapítások bírnak, melyek a nyelv feletti és a nyelv által biztosított társadalmi befolyás összefüggéseiről szólnak.[8]
Ezek a meglátások át is vezetnek minket a jog és a nyelv viszonyának feltárásához, amelyre az előzőekben vázolt elméleti keret felhasználásával tesz kísérletet a szerző. Természetesen ezen a területen nem "triviális", új felismeréseket elsősorban a szemantika és a pragmatika eredményeinek felhasználásával lehet elérni.
A jogi szemantika problémáit Herbert Hart jogelméletéből kiindulva vizsgálja, és így jut el az egyik legérdekesebb kérdéshez, a jogértelmezés nehézségeihez. Az objektív (tehát a jog szövegére koncentráló) és a szubjektív (a jogalkotó akaratára figyelő) értelmezési módok korlátait és azok szembeállításának hamis mivoltát elemzi Dworkin, Stanley Fish, és Ricoeur meglátásai alapján. Ezen a ponton azonban kritikaként merülhet fel, hogy a szerző problémátlannak tartja az általános, hétköznapi nyelvi közlések értelmezési elméletének alkalmazását (amikor az értelmezés során támpontunk ténylegesen csak a közösség konszenzusa lehet) a jogi szövegek tekintetében, és ezért kategorikusan elveti a jogértelmezés során az objektív
- 172/173 -
módszer egyedüli alkalmazását, mivel azt kizárólag csak a jog szövegének értelmezésével azonosítja, és ezért az értelmezés egyedül lehetséges alapjaként a társadalmi egyetértést tekinti.
A jog esetében viszont nem pusztán a szöveg áll rendelkezésünkre fogózkodóként. A jogi rendszerben, a jog szövegrétege alatt fellelhető jogdogmatikai réteg olyan szilárd, objektív fogalmi hálót biztosít (optimális esetben) a jogértelmező számára, amely lehetővé teszi azt, hogy az értelmezés során esetleg kisebb súllyal vegye figyelembe a törvényhozó - strukturáltsága folytán gyakran nem is meghatározható - akaratát. Az értelmező így - szemben az egyéb értelmezésekkel - nincs kizárólag az "értelmező közösség konszenzusára" utalva, ha az objektív értelmezési módot választja.[9]
A jogi szövegbe, tehát a szerző állításával szemben nemcsak a törvényhozó akarata vihet "értelmi egységet", hanem azt az évszázadok alatt csiszolódó fogalmi, logikai apparátus és a bírói gyakorlat biztosítja - sokszor éppen a törvényalkotó "hibáival" szemben.[10] Nem véletlen, hogy a magyar Legfelsőbb Bíróság gyakorlata is azt mutatja, hogy az értelmezés során - mint jogrendszeren kívülit - igyekszik kerülni a "törvényhozó akaratára" történő utalást, és helyette dogmatikai levezetéssel próbálja megtalálni a szöveg helyes értelmét. (A jogalkotói akaratra vonatkozó hivatkozások általában csupán másodlagos, megerősítő érvként szerepelnek.)[11]
Elmondható ugyanakkor az, hogy a pragmatika a jog és a jogi nyelv jelenségeinek leírására kiválóan felhasználható, hiszen a jog esetében a nyelv valóságot konstituáló szerepe teljesen nyilvánvaló (pl.: "A bíróság bűnösnek mondja ki..."), ami a beszédaktus elmélet érvényességének kiváló bizonyítéka. A különféle jogi eljárások során történő nyelvhasználat vonatkozásában pedig a narráció és a diskurzus elmélete lehet megvilágító erejű, még akkor is, ha e teóriák a jogalkalmazás valós természetét nem tudják teljes körűen magyarázni, ahogy azt a szerző sugallja: "[A] bíróság - megfosztva a »valóság« kontrolljától - csak a mások által előadott történtekre hagyatkozhat munkája: azaz a történet saját verziójának kialakítása során. (...) Ennek során - a bíró semmi másra sem támaszkodhat, mint a többi történetre és a narra-
- 173/174 -
tív grammatikára. (...) Ha a történet megfelel a kulturálisan adott történet-sémák valamelyikének, azt koherensnek, tehát valószerűnek, tehát hihetőnek tartjuk."[12] Nem kételkedve abban, hogy a bírót döntése kialakítása során valamiféleképpen orientálja a felek által előadott történet struktúrája, azt rögzíteni kell, hogy nem ez az elsődleges tényező, amelyre hivatkozhat a döntése során. A bírák a "hihetőségre", vagy az "életszerűségre" való hivatkozást feltűnő módon kerülik ítéleteikben. A "kulturálisan adott" sémák, túlságosan "puhák" ahhoz, hogy alapozni lehessen rájuk. Éppen ezért a bírói gyakorlat az objektív bizonyítékokat, illetve a vallomások "klasszikus" logika szerinti értékelését tekinti elfogadhatónak egy tényállás megállapításakor. A történet "narratív grammatikájának", jellegzetességeinek vizsgálata, csak burkoltan játszik szerepet a bírói ténymegállapítás folyamatában.[13]
Merőben más megvilágításban foglalkoznak a narráció és a diskurzus problémakörével a kritikai törekvések. Ezek ismertetésekor a jogi diskurzusok politikai-hatalmi jellegét láthatjuk kidomborodni, amely az egyik legújabb jogbölcseleti törekvés az ún. kritikai jogi irányzat (critical legal studies) vizsgálódásainak fókuszában áll.[14]
A könyvnek a logika tudományát tárgyaló része a grammatikát tartalmazó részhez hasonlóan épül fel. Először a klasszikus logika alapjaival ismerkedhet meg az olvasó, hogy aztán ehhez képest érthesse meg a deviáns logikák lényegét, illetőleg a különféle logikai rendszereknek a jogban betöltött szerepét.
A klasszikus logika esetében semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a vonatkozó fejezet "könnyű", vagy "szórakoztató" olvasmány, annak ellenére, hogy a felhozott példák szemléletesek, és általában kimondottan szellemesek. A logikai szimbólumok és szakkifejezések megértése és elsajátítása azonban pusztán egy könyv segítségével meglehetősen nehéz feladat, azokat esetleg különféle példák megoldása során lehetne kellően begyakorolni. Más kérdés, hogy a jogban csupán a formális logika egy ága - a következ-
- 174/175 -
tetések tana - bír fontossággal a szillogisztikus jogalkalmazási modellel összefüggésben, és ez is csupán a jogalkalmazás mechanisztikus felfogása esetében rendelkezik központi jelentőséggel. Így elmondható, hogy a klasszikus logika ismerete inkább az általános műveltség részeként tanítható, mint a jogászi szakma nélkülözhetetlen eszközeként. Figyelembe véve továbbá azt a tényt, hogy a könyv joghallgatók számára íródott, nem biztos, hogy szükséges a formális logika ilyen mélységű kifejtése.
Az ún. deviáns logikák ezzel szemben közvetlenebbül kapcsolódnak a jog értelmezéséhez és alkalmazásához. Ezek közül a deontikus logika kimondottan a jog számára "készült", hiszen ennek lényegét a Sein és a Sollen világának kettéválasztására alapozva a klasszikus logika igaz/hamis dualitása helyett az érvényes/érvénytelen szembeállítása adja. A jogi normák, ugyanis, sem igazak, sem hamisak nem lehetnek, hanem csak érvényesek vagy érvénytelenek.
A kétértékű logika hiányosságának orvosolására született többértékű, illetve "életlen", "fuzzy" logika pedig közelebb visz a valóság logikai modellezéséhez, ezáltal az emberi világ, és a jogi jelenségek pontosabb leírásához, anélkül, hogy a logika eredményeit zárójelbe kellene tennünk.
A jogi következtetéseket leíró monologikus logikai rendszerek után a dialogika és a nem formális logika áttekintése következik, melyek közös lényege az, hogy nem vitathatatlanul igaz premisszákból indulnak ki, hanem a bizonytalanság mezején mozogva próbálnak elvezetni a rendelkezésre álló információk alapján kialakítható leghelyesebb megoldáshoz, úgy, hogy közben álláspontunk helyességről másokat is meg kell győzni. Nem vitatható a szerző azon konklúziója, hogy igazán ez a jog számára való, és a jogászok által alkalmazott logika.
Kevéssé meglepő tehát, hogy a jogi logika kapcsán a jog és a logika ezen összefüggése kerül előtérbe, és a klasszikus logika deduktív következtetési módszerével szemben - annak részbeni érvényességét elismerve - a jogban az argumentatív, a meggyőzésen alapuló módszert helyezi előtérbe. Különös hangsúlyt helyez egyúttal arra, hogy mindez nem jelenti a racionalitás kizárását a jog világából: "Az ésszerűség nem azonosítható a deduktív-formális racionalitással, hiszen lehetséges ésszerűen érvelni ott is, ahol nem támaszkodhatunk bizonyossági következtetésekre."[15]
A formális logika - és főképp a szillogisztikus jogalkalmazási mód - jogi irrelevanciája kapcsán elsődlegesen egy magyar szerzőre, Szabó Józsefre hivatkozik, azonban nem említi - még lábjegyzet szintjén sem - az amerikai
- 175/176 -
jogi realizmus egyik kiemelkedő alakját Jerome Franket. Holott ő volt az, aki munkásságában elsőként veti fel, hogy a jogalkalmazó döntése során alapvetően nem a jogszabályokból indul ki, nem azokból vezeti le a döntését, hanem egyéb jogon kívüli tényezőkből, és csupán a külvilág felé történő racionalizálás során támaszkodik az írott szabályokra, mintha a döntés ezekből született volna.[16]
A jogi szillogizmusok osztályozása során továbbá sajátos diszkrepancia figyelhető meg a könyv egyik korábbi (hatodik) fejezetéhez képest. Nem ugyanazt érti ott kategorikus és hipotetikus szillogizmus alatt, mint a jogi logikával foglalkozó fejezetben. A korábbiakban egyértelműen rögzíti: a jogalkalmazás hagyományos modellje a hipotetikus szillogizmuson alapul (Ha valaki vétkesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni).[17] A jogi logika tárgyalása során, viszont átveszi Kalinowski distinkcióját, aki a jogalkalmazás területén értelmét látja a hipotetikus és a kategorikus szillogizmus megkülönböztetésének. Kategorikus szillogizmust ezek szerint kategorikus jogszabályi előírás esetén ("Mindenki, aki mást megöl, bűntettet követ el..."), hipotetikus szillogizmust pedig hipotetikus jogszabályok ("Ha a jogosult személye bizonytalan..., a pénz fizetésére ... irányuló kötelezettséget bírósági letétbehelyezéssel is lehet teljesíteni") fennállása esetén kell alkalmazni.[18]
Ezen ellentmondással kapcsolatban ugyanakkor az is elmondható, hogy a kategorikus-hipotetikus megkülönböztetés egyébként is meglehetősen gyenge lábakon áll, mivel a jogban minden szabály átalakítható hipotetikus előírássá, anélkül, hogy értelme a legcsekélyebb mértékben is megváltozna. (Az előző példánál maradva, az átalakítás eredménye: "Ha valaki mást megöl, bűntettet követ el..."). Feltétlen előírásra meggyőzőbb példát hoz Solt Kornél, a hazai jogi logika legkiemelkedőbb képviselője, aki szerint ilyen lehet a "Tisztelegj!" felszólítás, amely semmilyen feltételt nem tartalmaz.[19] Ebben az esetben azonban megkérdőjelezhetővé válik az, hogy jogi normával van-e dolgunk egyáltalában, mivel a jogi normák egyik legfontosabb sajátosságának közkeletűen azok időbeli, térbeli és személyi általánosságát tekintjük. Ebben az esetben, azonban egy konkrét szituációhoz kötött paranccsal állunk szemben, tehát, a hipotetikus-kategorikus
- 176/177 -
distinkció a jogszabályok esetében továbbra sem látszik aggálytalanul fenntarthatónak.
Meg kell jegyezni a mű e részével összefüggésben, hogy az ismertetett irányzatok mellett a könyv nem ejt szót a logika egyéb válfajairól, melyek egy része pedig egyértelműen jelentőséggel bír a jogbölcselet problémáival kapcsolatban. Az integrális logika, például, többek közt éppen a fogalmak meghatározásainak buktatóival foglalkozik, ami a jog fogalmának keresésével kapcsolatban közvetlenül hatással lehet a jogelméleti felvetésekre.
A klasszikus kétértékű logika korlátainak felismerése szükségessé teszi a jogban a meggyőzés művészetének, azaz a retorikának az alkalmazását. Terjedelmileg a könyv legrövidebb része tárgyalja ezt a területet, amely talán azzal magyarázható, hogy a retorikát mint módszert a felvilágosodástól egészen közelmúltig - a logikával szembeállítva - tudománytalannak tekintették és "elutasították (...) az axiomatikus-geometrikus tudományosság magaslatairól, mint az igazság megtalálása szempontjából haszontalant."[20] Éppen ezért művelése, így fejlődése is korlátozott volt, nem halmozódott fel mögötte olyan tudományos apparátus, mint a logika, illetve a grammatika esetében. A retorika történetének áttekintése és eszközeinek ismertetése után a szerző a megszokott rend szerint a jog és a retorika összefüggéseit tárja fel, melynek végkicsengése szintén az, hogy a jogban a helyes döntés kialakítása nem történhet kizárólag a formális logika segítségével, és a retorika művészete az, amely segítségével mégis ésszerű érvekkel győzhetjük meg a hallgatóságot. A retorika tehát ezért nem a szavakkal való bűvészkedés, vagy a "rászedés" tudománya, és klasszikusai szerint sem választható el a beszéd meggyőző ereje nem annak értéktartalmától.
A terjedelmi vonatkozásokon kívül még egy sajátosság különbözteti meg e részt az előzőektől. Míg a logikus gondolkodásmódot, illetve a helyes mondat- és szövegszerkesztést könyvből meglehetősen nehéz (bizonyos vonatkozásokban: lehetetlen) megtanulni, addig a retorikai fogások ezen az úton is elsajátíthatóak, még akkor is, ha csupán a gyakorlat során válik készségszintűvé. Így a könyv itt nemcsak elméleti, hanem a gyakorlatban is alkalmazható tudást közvetít, mégpedig olyan tudást, melyet kötelező anyagként eddig egyik magyar jogi karon sem tanítottak, holott jelentősége akár a hétköznapi jogászi munka során is vitán felül álló.
- 177/178 -
A könyv oktatásbeli felhasználásával[21] kapcsolatban két kérdés kívánkozik ide. Az egyik az, hogy mennyiben van jogosultsága e három tárgy különválasztásának, mereven ragaszkodva a középkorban kanonizálódott felosztáshoz. Maga a szerző mutat rá arra több ízben, hogy az utóbbi évtizedekben végbement tudományos fejlődés során egyszerre kerültek rendkívüli távolságra e tudományterületek, és ugyanakkor össze is mosódtak. A formális logika egyre inkább a matematika és a kibernetika felé közelít, amíg a grammatikában a szociológiai, illetve filozófiai determináció válik erőteljesebbé. A narráció, a diskurzus kategóriái a nem-formális logika és a retorika felé orientálják a grammatikát a nyelvhasználat kérdéseinek vizsgálatán keresztül. Az ismertetett könyv vonatkozásában ezért megkockáztatható az a felvetés, hogy sokszor egymástól túlságosan távol elhelyezkedő, kevéssé koherens tudományterületek bemutatására törekszik, ami a kellő mélységű befogadás egyik akadálya lehet. Másfelől, tartva a merev középkori elkülönítést, néha ismétlésekbe bocsátkozik, bár kétségtelen, hogy ez a redundancia hasznos, mivel a könyv központi mondanivalóját - a jog kulturális meghatározottságának tételét - erősíti fel.
A másik didaktikai kérdés, hogy ez a deklaráltan tankönyvnek szánt mű, melyik tárgy oktatása során alkalmazható. A legszorosabb összefüggést a jogbölcselet területével mutatja, mely különösen a nyelvfilozófiai, az értelmezés-elméleti, és a jogi érvelést tartalmazó fejezetekben válik nyilvánvalóvá. Azonban az is igaz, hogy a könyv előzetes jogelméleti tanulmányok nélkül is megérthető, és van par excellence filozófiai vonulata is. A mű széleskörű tárgyi tudást igyekszik továbbá átadni, de egyértelmű, fő célja elsődlegesen egy bizonyos - lassan feledésbe merülni látszó - jogászi szemlélet kialakítása, amely szerint a jogászok nem pusztán a törvényhozó akaratát végrehajtó technikusok, hanem az igazságosság aktív érvényre juttatói is egyben. Mindezen tényezőket figyelembe véve valószínűleg az első év folyamán lehetne az oktatás során, akár tananyagként, akár kötelező irodalomként felhasználni a filozófia, vagy a "bevezetés" jellegű tárgyak keretében. Felvethető ugyanakkor, hogy mindezektől elkülönülten egy önálló tárgy alapjaként kerüljön oktatásra e könyv, hiszen az ismeretek alapvető jellege
- 178/179 -
és fontossága ezt indokolja. Ez elvi lehetőség, és megvalósítása természetesen a tanrendi keretek kialakításának függvénye.
Szintén komoly érv lehet az egyetemi tanulmányok kezdetén történő bevezetés mellett az, hogy a könyv alapvető reflexiót nyújt a jogászi tevékenységről és az ehhez szorosan kapcsolódó nyelvről, így hozzásegít a későbbiekben kapott ismeretek kritikai elsajátítására, amely képesség kialakítása az egyetem egyik lényegi feladata.
E törekvés ilyen tudatos megvalósítása kivételes a magyar jogbölcselet háború utáni történetében, és erre a tudatosságra kimondottan szükségünk van, ha - a trivium tárgyaiban is bennefoglalt - egyetemes műveltség alapjait oktató universitas szelleméhez kívánunk visszatérni a tudás mennyiségére koncentráló uralkodó szemlélettel szemben.■
JEGYZETEK
[1] PÉTERI Z.: Megjegyzések egy új jogbölcseleti kiadványsorozatról. Állam- és Jogtudomány, 1995/1-2. 197. De más is elismerte az alkotógárda eddigi teljesítményét, ld. POKOL B.: Moór Gyula és Horváth Barna jogkoncepciója. Magyar Jog, 1998/5. 257.
[2] A tankönyvek vonatkozó részei: SZABÓ M.: Tudomány - Jogtudomány - Joggyakorlat. In: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1995. 1-26.; Logikai olvasókönyv joghallgatók számára (szerk.: Bódig M.-Szabó M.). Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996.; SZABÓ M.: A jog alapkérdései. In: Jogbölcseleti előadások. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1998. 5-72.; és a szakkönyvek: SZABÓ M.: A jogdogmatika előkérdéseiről. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996.; SZABÓ M.: Szó szerint... A jog és a nyelv interferenciájáról. In: Jog és nyelv. Tempus "Összehasonlító Jogi Kultúrák" projektuma, Budapest, 2000. 1-55.
[3] SZABÓ M.: Trivium. Grammatika, logika, retorika joghallgatók számára. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001. 264.
[4] KANT, I.: A tiszta ész kritikája (ford.: Kis J.). Ictus Kiadó, Budapest, 1995. 94.
[5] Lásd HAWKING, S. W.: Az idő rövid története (ford.: Molnár István). 2. kiad. Maecenas Kiadó, Budapest, 1993. 25-44.
[6] SZABÓ: Trivium... i. m. 100.
[7] Álljon itt erre egy példa, egy már nem "hatályos" egyetemi jegyzetből: "Ez a hipotézis akkor igazolható, ha a »jog« terminus jelentésének bármely fogalma, ami a jog mibenlétének meghatározását jelenti, megfelel a következő átalakításnak: »A ‘jog' jelentése M.«, »A jog a ‘jog' jelentésében D.«, ahol M és D kölcsönösen a »jog« terminus konnotációja és denotációja." [WRÓBLEWSKI, J.: A jog ontológiája és episztemológiája (ford.: Szabó Miklós). In: Előadások a jogelmélet köréből (szerk.: Szabó M.). Miskolci Egyetem Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszéke, Miskolc, 1996. 6-7.]
[8] A hazai jogelméleti irodalomban eddig meglehetősen kevesen elemezték ezt a roppant érdekes kérdéskört: POKOL B.: Pénz és politika. Aula Kiadó, Budapest, 1993. 59-81.; VARGA Cs.: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 1998. 158-256.
[9] Lásd ehhez: POKOL B.: A jogdogmatika természetéről. Magyar Jog, 1992/9. 513-520.
[10] A magyar jogalkalmazói gyakorlat, például, dogmatikai érveléssel küszöbölte ki a felfüggesztett szabadságvesztések összbüntetésbe foglalásának lehetőségét, melyet a törvény módosított szövege nem zár ki, de a gyakorlatban abszurd eredményre vezetne.
[11] E tétel igazolását nyújtják a Legfelsőbb Bíróság BH 1993. 631., 1997. 269., 2000. 437. és 2001. 58. sz. alatt közzétett jogesetei, melyek részletes elemzésére e cikk keretei között nincs mód.
[12] SZABÓ Trivium... i. m. 106-107.
[13] Természetesen a jogi kultúrák közötti különbség is érinti ezt a kérdést, mivel egy esküdtbíróságot az előadott "történet" maga valószínűsíthetően sokkal inkább befolyásol, mint egy sokat tapasztalt szakbírót. Lásd ehhez: LOSS S.: Bírák, bíróságok, viták.; BADÓ A.: Laikus bíráskodás. In: Bevezetés a jogszociológiába (szerk.: Loss S.). Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001. 155-161., ill. 183-208.
[14] Az irányzat részletes magyar nyelvű ismertetésére lásd: SZABADFALVI J.: Jogbölcseleti hagyományok. Multiplex Media-Debrecen. U. P., Debrecen, 1999. 215-231.
[15] SZABÓ: Trivium... i. m. 207.
[16] FRANK, J.: Emberi lények-e a bírák? In: Jog és filozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 333-341.
[17] SZABÓ: Trivium... i. m. 143-144.
[18] Uo. 206.
[19] SOLT K.: Valóság és jog. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1997. 126.
[20] SZABÓ: Trivium... i. m. 228.
[21] Itt kell felhívni a figyelmet arra, hogy a könyv 60. és 129. oldalán elírások fedezhetők fel. Wittgenstein másfél, és nem fél évezred múlva követte Szent Ágostont, az ekvivalenciák átjárhatóságának jelölésére pedig a ha A⇔B, és B⇔A, akkor A⇔C lenne a helyes alak a könyvben találhatóval szemben. Továbbá a 45. oldalról legalább egy bekezdés, és egy alcím hiányzik. Ezek a hibák azonban a második kiadás során minden nehézség nélkül korrigálhatóak.
Lábjegyzetek:
[1] Bencze Mátyás, egyetemi tanársegéd, Debreceni Egyetem Jog- és Államtudományi Intézet; bíró, Berettyóújfalui Városi Bíróság
Visszaugrás
