Jóllehet a közjegyzői hivatal a legrégebbi jogi foglalkozás ebben az országban, az angol és a walesi közjegyző szerepe egyáltalán nem kapott figyelmet a common law kialakulása és egyedi jogrendszerünk fejlődése folyamán.
A jelen tanulmány az angol és a walesi közjegyzőnek[2] az elmúlt évezredben a jogrendünkben betöltött szerepét vizsgálja, illetve rávilágít azokra a kihívásokra, amelyekkel a közjegyzőnek szembe kell néznie a 21. században, mikor az Európai Unió egyre fontosabb szerepet játszik a kereskedelem és a jog területén. Szomorú tény, hogy sem a common law-t, sem a kontinentális polgári jogrend nem ismeri el maradéktalanul sem a közjegyzőink szerepét, sem pedig azt a teljesítményt, amivel a közjegyzők hozzájárulnak az egyes jogi rendszerek által szolgált társadalmak fejlődéséhez. A common law-t alkalmazó bíróságoknál a közjegyző részvétele által nyújtott "jogbiztonságot" sosem értelmezték vagy ismerték el megfelelő módon.
A közjegyzőkről szóló legkorábbi angliai feljegyzés feltehetőleg az, amely a 672. évi szeptemberi, herefordi tanácsülés jegyzőkönyvében szereplő részvételükről és munkájukról szól, amikor Canterburyi Teodor, görög szerzetes és újonnan beiktatott érsek egységes egyházat alapított Angliában.
Az első általunk ismert közjegyzőt Swardiusnak hívták, aki a III. (Hitvalló) Eduárd angol király (1042-1066) által a westminsteri apátnak juttatott földadományt hitelesítette.
Joggal feltételezhetjük azonban, hogy a hozzá hasonló közjegyzők a kontinensen végezték tanulmányaikat olyan egyetemeken, mint pl. a híres bolognai jogi iskola, melyet követően főleg egyházi szervezetek alkalmazták őket Angliában. Ezek a férfiak ismerték a pápai udvar igényeit
- 22/23 -
és szükségleteit. A pápai udvar - Angliától való távolsága ellenére - nagyon sok angol ügyet bonyolított, de ezzel együtt nem tekinthetjük "hazainak".[3]
A közjegyzőknek az okiratok és a felek közötti jogi aktusok hitelesítésére történő igénybevétele nem volt jellemző a common law-ra , amely kész volt elismerni egy szerződés meglétét a két fél között akkor is, ha a feltételeket nem rögzítették írásban. Ennek eredményeként elegendő volt, ha az eladó az érintett földterület egy darabját vagy egy onnan származó faágat adott át, és ezzel megtörtént a tulajdon átruházása az új tulajdonosra.
Mindez éles ellentétben állt a kontinentális bírósági gyakorlattal, amely igyekezett a szerződéseket az írott formára korlátozni, és nagymértékben támaszkodott a közjegyzőknek azon szerepére, amelyet ennek a feladatnak a teljesítése közben betöltöttek.
Egy, a tizenharmadik századi Londonban működő itáliai közjegyző - Bolognai Giovanni - volt az, aki a legtömörebben fogalmazta meg azt a különbséget, ami akkoriban az okiratok alkalmazásának megközelítése tekintetében élt a common law-ban , illetve az itáliai jogászok körében (akik Jusztiniánusz császár római tantételei szerinti képzésben részesültek), éspedig az alábbiak szerint:
"Az itáliaiak - megfontolt férfiakhoz illő módon - minden megkötött szerződésről közokiratot óhajtanak, ám az angolok pont ellenkezőleg, kivételesen ritkán, csak a legszükségesebb esetekben folyamodnak ilyen eszközhöz."
Hazánkban a bíró által elnökölt tárgyalási rendszer meghonosodása, és a helyi férfiakból szervezett esküdtszéknek a tényállás megállapítására való alkalmazása a szerepet játszott abban, hogy a szóbeli bizonyítékot előnyben részesítették az írott anyagokkal szemben. A szóbeli tanúvallomásba vetett bizalom a common law központi elemévé vált, amely Angliában a 13.[4] már szilárd alapokkal rendelkezett. Az esküdttől nem várták el, hogy írástudó legyen. Elvárás volt azonban vele szemben, hogy a helyi ismereteire támaszkodva kísérje figyelemmel az ügyet, sőt a bíró napjainkban is felszólítja arra, hogy "hallgassa meg a bizonyítékokat." A "Másodkézből származó bizonyíték tilalma" helyteleníti az okirat alkalmazását bármely ügylet rögzítése céljából, ha a felek első kézből származó bizonyítékot tudtak szolgáltatni arról, hogy miben állapodtak meg[5].
Az 1066-ban[6] történt normann inváziót követően a földbirtokkal rendelkező feudális nemesség megjelenésével együtt járt a személyhez kötött pecsétek alkalmazása, amelyeken gyakran az újonnan bevezetett címerlenyomat szerepelt az írásban rögzített jogügyletek hitelesítéséhez;
- 23/24 -
ezért is beszélünk még napjainkban is "pecsétes szerződésekről". A kereskedelmi ügyletek írásos formában történő rögzítése fontosságának és hasznosságának elfogadását azonban már elismerte a kereskedőkről szóló 1285. évi statútum (Statutes of Merchants), amely előírta, hogy minden nagyobb városban rendelkezésre kell állnia egy írnoknak, aki rögzíti a kereskedelmi ügyleteket. Valójában az 1300-as évekre már a legtöbb földtulajdon-átruházásnál elvárt volt az okirati forma.
1237-ben Otho bíboros, miközben a Szt Pál katedrális mellett ült és az angliai egyház állapotáról elmélkedett, úgy találta, hogy mivel akkoriban nem voltak Angliában működő közjegyzők, az egyházi hatóságoknak hiteles pecsétet kellene használniuk, amellyel ellátnák az okiratokat vagy egyéb írott jogi aktusokat. Érdekességként megjegyezzük, hogy míg a főnemesek által használt pecsétek inkább magánjellegűnek számítottak, addig a bíboros által bevezetett Londoni Városi Tanács kánonja előírta, hogy az egyházi pecsét testületi jellegű legyen, amelyet a hivatalból távozó az utódjára hagyományoz; ez napjainkban is élő gyakorlat.[7]
A közjegyzők a 13. századra megalapozták szerepüket egész Nyugat-Európa bírói és államigazgatási szervezeteiben. Egyfelől léteztek a pápa által kinevezett közjegyzők, másfelől pedig azok, akik a német-római császártól kapták felhatalmazásukat.
I. Eduárd (1272-1327) trónra lépésekor sokat tett a hatékony államigazgatás létrehozásáért. Kancelláriája a főbb állami hivatalokból, pl. titkári hivatalból, belügyi és külügyi hivatalból állt, valamint előkészületeket tett az igazságszolgáltatási rendszer kialakítására a királyság egész területén. A hivatali kar tagjai között megtalálhatóak voltak az Apostoli Szentszék közjegyzői is, akikről így vélekedtek: "hitelességüket az egész világon elismerik".[8]
1279-ben III. Miklós pápa[9] az akkori canterburyi érseket, John Pechamet ruházta fel a pápai közjegyzők kinevezésének jogkörével. Nem egyedül Canterbury részesült ebben, mivel hasonló jogosítványt kapott a winchesteri püspök és az oxfordi kancellár is. Pecham érsek oly mértékben lelkesedett azon elképzelése iránt, hogy angol hivatalnokokból képezzen gyakorló közjegyzőket, hogy Bolognából Angliába hívatott egy John nevű közjegyzőt, hogy felügyelje az angol közjegyzők képzését. Ettől fogva ez az a Canterbury érsekére ruházott hatalom - ti. hogy pápai közjegyzőket nevez ki - amelynek később, VIII. Henrik (1509-1547) uralkodása alatt különleges jelentősége lesz.
I. Eduárd azonban ellenezte a birodalmi közjegyzők angliai jelenlétét, így 1320-ban az érseknek küldött rendeletében megtiltotta, hogy beengedje a birodalmi felhatalmazással ilyen hivatalt gyakorló közjegyzőket.
A common law alapján működő bíróságoknak a közjegyzőkkel szembeni ellenszenve érzékelhető volt II. Eduárd uralkodása alatt, amikor Sir John Bourne pápai közjegyzőt szándékozott hozni
- 24/25 -
a Court of Exchequer-be (a királyi jövedelmek kapcsán keletkező perek külön bíróságára), hogy közjegyzői hitelesítéssel lásson el egy okiratot, ám ezen fáradozásaiért börtönbe vetették.
Az "idegen hatalom" által kinevezett közjegyzőkkel szembeni ellenszenv kifejezésre jutott II. Richárd (1377-1399) uralkodása alatt is, aki 1393-94-ben bevezette az ilyen pápai bitorlás elleni Statute of Provisions and Praemaunire törvényt. 150 évvel később VIII. Henrik is nagymértékben támaszkodott erre a törvényre.
A reformáció kora előtti Angliában az olyan ügyekre vonatkozó pápai hatáskört, , mint pl. a közjegyzőknek adott felhatalmazás, többnyire a pápai legátusnak juttatták Angliában és Írországban egyaránt, akik cserébe felhatalmazták Canterbury érsekét, hogy közjegyzőket nevezzen ki mindkét országba. Ez a jogkör később - Írország vonatkozásában - átkerült Armagh érsekéhez.
1520-ban X. Leó pápa VIII. Henriknek adományozta a Fidei Defensor (A Hit Védelmezője)[10] címet a Luther Márton tanait nyíltan elítélő Assertio Septem Sacramentorum (A hét szentség védelme) címen kiadott, támadó hangvételű és tudományos igényű művéért. Mindez azonban nem akadályozta meg a királyt abban, hogy kivonja magát a pápai fennhatóság alól, amikor az Aragóniai Katalintól történő válására került sor. Az Egyházi Engedélyekről szóló 1533. évi törvényben (Ecclesiastical Licences Act) a Róma felé irányuló folyamodványokat megtiltották, és minden, korábban a pápa által adott engedély, adományozás, megállapodás és jogkör attól kezdve a canterburyi érsek hatáskörébe tartozott. Valójában a fenti - jelenleg is hatályos - törvény által az érseknek biztosított hatáskörök olyan szélesek, hogy néhányan tréfásan megállapították, hogy az az érseket kellő hatalommal ruházza fel ahhoz, hogy a parlament közreműködése nélkül igazgassa az ország ügyeit.
A közjegyzői hivatás továbbra is az érsek ellenőrzése alatt áll, ami biztosítja, hogy e hivatást saját jogán jogi diszciplínaként kezeljék, illetve fenntartsák a központi kormányzati szervektől való függetlenségét is. Ezt a hatáskört itt is a Parlament biztosítja, sok más európai országhoz hasonlóan, amely országokban a közjegyzők hatásköre szintén a nemzeti parlamentektől eredeztethető.
Angliában a Közjegyzőkről szóló 1801., 1833. és 1843. évi törvények (Public Notaries Acts) megerősítették a közjegyzők külön hivatásként elismert jogállását és létezését. Ez továbbra is így van a Bíróságokról és a Jogi Szolgáltatásokról szóló (Courts and Legal Services Act) 1990., ill. a Jogi Szolgáltatásokról szóló (Legal Services Act) 2007. évi törvényekben történő további elismerésnek köszönhetően.
Írországban a 19. században született meg az írországi közjegyzők kinevezését szabályozó, a Közjegyzőkről szóló 1821. évi törvény (Public Notaries (Ireland) Act 1821). Az ír Szabad Állam 1922. évi létrejöttével a nemzeti parlament (Oireachtas) különböző rendelkezései szabályozták az ír közjegyzők kinevezését.
- 25/26 -
Egy markáns különbség azonban továbbra is van az írországi (mind az észak-, mind a délírországi), valamint a walesi és az angliai közjegyzők között, Ír kollégáiktól eltérően azok az angol és walesi közjegyzők, akik nem gyakorló solicitor-ők, megtarthatják azon történelmi hatáskörüket, hogy minden nemperes ügyben eljárhatnak, ezzelszemben a solicitor-ként nem praktizáló írországi közjegyzőknek át kell adniuk az ilyen ügyeket - esettől függően - a legfelsőbb bíróság (Chief Justice) vagy a legfelsőbb bíróság elnökének (Lord Chief Justice) hatáskörébe.
Tanulmányunk nem vizsgálja a skót közjegyzők szerepét.
Ahogy az angol, a walesi és az ír közjegyzők történetének fenti rövid áttekintése mutatja, a szigeteken működő közjegyzők közös örökséggel és hatáskörrel rendelkeznek.
A common law fejlődése több tényezőből fakad, melyek részletes ismertetése túlmegy jelen tanulmány keretein.
i. A normann hódítás előtti angolszász Anglia már rendelkezett a százak tanácsán (Hundred), illetve a grófságokon (shire) alapuló helyi bíróságok kialakult rendszerével, amelyben a király által kinevezett ealdorman, a helyi püspök és a grófsági helytartó (shire reeve) vezette a helyi igazságszolgáltatást[11].
ii. A kancelláriai törvényszék (Royal Chancery) által kibocsátott és a grófság vagy megye sheriff-jének címzett rendelet (writ) alkalmazása egyre nagyobb teret nyert a normann hódítás után. Az eljárások formájának, illetve a rendelet szerint rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeknek a megsokszorozódásával párhuzamosan a peres ügyeket Westminsterben vagy a megyei bírói körutak során meghallgató királyi bírák iránti igény is megnövekedett.
iii. A királyi bírák ítéleteit bírósági tekercseken rögzítették, melyeket később a négy londoni jogászkollégiumként (pl. Inns of Chancery, Inns of Court) ismertté vált jogászi társaságok ügyvédei tanulmányoztak. A bírák lépésről-lépésre kialakították az egész királyságban alkalmazott joganyagot (body of Law) , melynek alapját a saját jogi tudásuk képezte - amelybe beletartozott Jusztiniánusz császár által kodifikált római jog alapvetéseinek értelmezése is -, továbbá a bírák ítéleteiből összegyűjtött, a helyi közösségre vonatkozó törvények helyes értelmezése.
iv. A jogászkollégiumoknak a common law-ban jártasságot szerzett hallgatóit úgy említik, mint akik "Anglia harmadik egyeteméhez" tartoznak, miután nem volt kötelező a jogi oklevél
- 26/27 -
megszerzése a római jogot oktató oxfordi vagy cambridge-i egyetemen, mielőtt praxisba kezdhettek volna valamelyik common law- bíróságon. Elképzelhető azonban, hogy közülük sokan egyetemen hallgatták a római jogot, majd a saját jogászkollégiumukban a common law-t.
Általános értelemben a közjegyzőnek nem volt helye a common law-t alkalmazó bíróságokon. Praxisuk a római polgári jogot alkalmazó bíróságokra korlátozódott.
Sir John Baker[12] e szavakkal nyilatkozott a 15. és 16. századi angol közjegyzőkről:
"A közjegyzők (az írnokokhoz és az ügyvédekhez) hasonlatos helyzetben, a joggyakorlat peremén vannak, nincs hivatalos helyük a világi jogrendszerben, ámbár egyházi és kereskedelmi ügyekben alkalmazást találnak, és státuszukat a törvény is elismeri."
Amikor Anglia VIII. Henrik uralkodása idején elszakadt Rómától, természetesnek tűnt, hogy az angol közjegyzőkre vonatkozó szabályozás, illetve a közjegyzők felhatalmazása a canterburyi érsek kezébe kerüljön, az Egyházi Engedélyekről szóló 1533. évi törvény szerint. A későbbiekben ugyanezen évszázadban az írországi közjegyzők felhatalmazására vonatkozó feladatkör átkerült az armaghi érsek kezébe. Az angol és ír közjegyzőség tehát közvetlenül a középkori pápai közjegyzőktől eredeztethető.
Angliában ezt a jogkört a Kamarai Bíró (Master of the Faculties) által elnökölt Közjegyzői Kamarai Bíróság (Court of Faculties) gyakorolja az érsek[13] nevében, csakúgy mint a Kancellár által vezetett Egyházkerületi Bíróság (Consistory Court) teszi a hozzá tartozó egyházkerület püspökének nevében.
Bár az angol közjegyzőket a rangidős egyházi elöljáró nevezte ki a parlament által hozott törvény alapján, amelyet sosem helyeztek hatályon kívül, szembe kellett nézniük azzal a rendkívüli nehézséggel, hogy a munkájukhoz szükséges pecsétes jóváhagyást a common law-t alkalmazó bíróságok bírái adták ki, akik évszázadokon át rossz szemmel tekintettek a közjegyzői tevékenységek ilyetén elismerésére.
A 18. század végére egyedül az egyházi bíróságok és az Admiralitás Bírósága (Admiralty Court) alkalmazták a római polgári jogot és ismerték el ezzel párhuzamosan a közjegyzők szerepét is. Ezek az egyházi bíróságok az ügyek nagyon széles körében jártak el - többek között - házassági vitákban, hagyatékkezelésiügyekben, továbbá vagyonátruházási és bizonyos becsületsértési ügyekben is. Ezen kívül az Admiralitás Bírósága volt az ország legfőbb - a jogi tudását a polgári jogra alapozó - kereskedelmi bírósága, amely előtt a Doctors' Commons (londoni polgári jogászok társasága) tagjai praktizáltak[14]. A 19. század végére azonban ezeknek a bíróságoknak gyakorlatilag az összes feladatkörét átvette az angol igazságszolgáltatást szabályozó 1873-75. évi törvénnyel
- 27/28 -
létrehozott új Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court of Judicature), és azokat javarészt a Felsőbíróság Hagyatéki, Válási és Admiralitási tanácsa (Probate, Divorce and Admiralty Division of the High Court) hatáskörébe utalta.
A 18. és 19. század fordulóján alakultak meg a legkorábbi, bírósági ügyvédekből, illetve az egyházi és tengerészeti bíróságoknál eljáró ügyvédekből (proctor) álló ügyvédi irodák, illetve társaságok. Az ügyvédek - új szakmai státuszuk megszilárdítása és kiterjesztése érdekében - az 1884. évi, a bejegyzett ügyvédi társaságokról (Incorporated Law Society) szóló törvény formájában kívántak jogi szabályozást nyerni. Ellenőrzésük alá szándékoztak vonni a közjegyzőket is azáltal, hogy összevonják őket az ügyvédekkel[15] , azonban a felsőház elutasította az elképzelést támogató törvénytervezetet. Így lehetővé vált, hogy a közjegyzők megtartsák független - általában Londonon kívüli - szakmai státuszukat, de egyúttal megfosztották őket ügyvédi rangjuktól is. Ennek eredményeként az angol közjegyzők máig rendelkeznek azzal a jogkörrel, hogy a legtöbb jogi területen - a peres ügyek kivételével - eljárjanak, amint ezt a Közjegyzőkről szóló 1801. évi törvény 1. paragrafusa is változatlanul hagyja, illetve a Jogi szolgáltatásokról szóló 2007. évi törvény is megerősíti.
Angliában az ipari forradalmat követő században a kereskedelmi tevékenység rohamos bővülése több közjegyző kinevezését tette szükségessé a Scriveners Company monopóliumában lévő, London három mérföldes körzetén túli területeken.
A Közjegyzőkről szóló 1801., 1833. és 1843. évi törvények a közjegyzők alapvetően három kategóriáját határozta meg, melyek az alábbiak: a Scriveners Company irányítása alatt álló londoni (Scrivener) közjegyzők; a korlátozott működési területtel rendelkező kerületi közjegyzők (district notaries), akik a vidéki városok kereskedelmi ügyleteiben tettek szolgálatot; valamint az általános közjegyzők (generál notaries), akik a londoni City kizárólagos Scrivener-illetékességű, hárommérföldes körzetén kívül szabadon működhettek.
A körzeti közjegyzők mindig olyan solicitor-okköréből kerültek ki, akiknek az illetékességi területe általában egy kisebb, az alábbiakban így jellemzett körzetre korlátozódott: "...a Szent Szűz plébániatemplom három mérföldes körzetén belül". Számukra nem volt kötelező a joggyakornoki időszak. Elképzelhető, hogy a kötelező közjegyzői gyakornokság hiánya ütőkártyát adott azok kezébe, akik a közjegyzőket az ügyvédi szakmával kívánták összevonni.
Ezzel ellentétben az általános közjegyző kezdetben hét, később öt évig volt köteles joggyakornokként működni. Az ügyvédekkel szemben nem támasztottak semmilyen követelményt, sem jogi, sem közjegyzői ismeretekből nem kellett vizsgát tenniük; ezen ismereteket - az elvárások szerint - megszerezték a közjegyző mellett a gyakornoki idejük alatt.
A körzeti közjegyzői hivatalt 1990-ben eltörölték, és a körzeti közjegyzőket általános közjegyzői rangra emelték.
- 28/29 -
Az 1980-as évek elején kifejezésre jutott a közjegyzői szakma strukturáltabb szabályozása és oktatása iránti igény. Ez az igény összecsengett Sir John Owen 1980-ban Közjegyzői Kamarai Bíróvá történő kinevezésével, aki ezt követően, 1986-ban, megkapta a felsőbírósági bírói kinevezését is, így ő volt az első ilyen státuszba lépő Közjegyzői Kamarai Bíró.
Számos, a szakmát érintő radikális reformot indított útjára. 1981-ben létrehozta a Tartalékalapot (Contingency Fund), ahová a szakmát gyakorolni kívánó közjegyzőknek kötelező befizetést kellett teljesíteniük, továbbá bevezette az első szakmai vizsgát, amely eleinte - szintén 1981-ben - pusztán a vagyonátruházásra és a hagyatékkezelésre korlátozódott. Később, 1983-ban, ezeket kiegészítették az ingatlanjogi, trust-jogi és az öröklési jogi ismeretekkel, majd 1986-ban a közjegyzői gyakornokság már szerepelt a vizsgakövetelmények között is.
Elkötelezett és lelkes közjegyzők egy csoportja szabadidejében kötetlen és rögtönzött oktatást tartott a vizsgára készülőknek. A Scriveners Company tartotta és értékelte a vizsgákat.
A fenti informális gyakorlatot azonban meg kellett változtatni, és a Cambridge-i Egyetem 1998-ban vállalta, hogy okleveles képzést indít online, illetve kétéves, hétvégi bentlakásos oktatás keretében. Az első évet a nemzetközi magánjognak, a római jognak és a polgári jognak szentelték, majd a második évben került sor a közjegyzői joggyakorlatra. Jelenleg az UCL (University College London) kínálja ezt a kurzust.
A Közjegyzői Kamarai Bíró 1998-ban létrehozta a Minősítő Bizottságot (Qualifications Board)[16] az egyetemi okleveles képzésre beadott jelentkezések elbírálására. A Bizottság felmentést adhat azoknak, akik a már meglévő szakmai képesítésük révén alapos ismeretekkel rendelkeznek az alábbi főtantárgyakból: közjog, ingatlanjog, kötelmi jog, közösségi (EU) jog, trust-jog és a jogegyenlőségen alapuló jogszolgáltatás (equity). A vagyonátruházás, az üzleti jog, a hagyatéki jog nem képezte részét a legtöbb jogi diploma vizsgaköteles tantárgyainak; a jelölteknek számot kellett adniuk az ezen tantárgyakból megszerzett alapos tudásukról, vagy valamely meghatározott kurzust kellett elvégezniük, hogy bepótolják hiányosságaikat az okleveles képzés megkezdése előtt.
Az okleveles képzés befejezésekor a jelölt benyújthatja kinevezési kérelmét a Kamarai Bíróhoz. Jóllehet az Igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésről szóló (Access to Justice Act) 1999. évi törvény megszüntette Scrivener-közjegyzők kizárólagos jogosultságát, a Scriveners Company folytatja az idegen nyelvi és jogi vizsgák szervezését azon közjegyzők részére, akik a kinevezésüket követően Scrivener-közjegyzőként kívánnak tevékenykedni. Jelenleg körülbelül 30 Scrivener-közjegyző praktizál a londoni Cityben, és hozzávetőleg még 850 dolgozik Anglia és Wales egész területén.
A Jogi szolgáltatásokról szóló 2007. évi törvény megtartja a Közjegyzői Kamarai Bíró által vezetett Kamarai Bíróság közjegyzőkkel kapcsolatos hatáskörét, és megerősíti a Kamarai Bírót
- 29/30 -
a közjegyzőket szabályozó szerepkörében, illetve ő felel a még képzésben részt vevő és a már praktizáló közjegyzők oktatásáért és továbbképzéséért is. Jelenleg valamennyi angol közjegyzőnek részt kell vennie az éves szakmai továbbképzésen.
Az angol közjegyző immár bizonyosan állíthatja, hogy legalább olyan jól képzett, mint európai kollégái. Mitöbb, Angliában és Walesben ez a legrégibb jogi hivatás a szabályozás és a képzés tekintetében . Az angol közjegyző eljárhat minden nemperes, általában solicitor-hoz rendelt ügyben, és a közjegyzői tevékenységén túlmenően - többek között - intézheti a magánszemélynek, ill. gazdasági társaságnak adott ügyvédi meghatalmazásokat, külföldi végrendeletek végrehajtását, szülői jogosultságok és felelősségi körök tanúsítását, öröklési bizonyítványokat, valamint a szállítmányozási dokumentumok igazolását is.
A Brooke's Notary című kötet akként jellemzi a közjegyzőt, hogy külön hivatáshoz tartozik, és kizárólag nemperes jogi ügyekben működik közre, valamint a "közjegyzői okiratként" aposztrofált hivatalos iratait hivatali pecsétjével és aláírásával látja el.
A Brooke's Notary akként határozza meg a közjegyzői okiratot, hogy az "a közjegyző aláírásával és hivatalos pecsétjével hitelesített aktus, amely valamely okirat, szerződés vagy egyéb irat jogszerű, a közjegyző jelenlétében végrehajtott aláírását és végrehajtását tanúsítja, illetve a jelenlétében végrehajtott valamely cselekedetet vagy dolgot. Tehát mindenféle tanúsítványt, hitelesítést, kötelezvényt, bejegyzést, forgatmányt vagy okiratot, amelyet a közjegyző készített, vagy kézjegyével és bélyegzőlenyomatával látott el hivatali kötelezettségeinek végrehajtása közben, közjegyzői okiratnak tekintünk.[17]
A közjegyzői szakmát az angliai és walesi másik két jogi hivatásrendben dolgozó kollégáktól talán az a jellemzője különbözteti meg, hogy közokiratot készíthetnek. A közokirat elkészítésekor a teljes okirat szerzője maga a közjegyző, aki jogi okiratot hoz létre, jóllehet a "narrátor" megjelölés talán érzékletesebben jellemezné a szerepét.
Magánokiratok esetén - a fentiekkel szemben - a közjegyző csupán kézjegyével és bélyegzőlenyomatával hitelesíti a dokumentumot; míg közokirat esetén ismerteti és beazonosítja az előtte megjelent feleket, feljegyzi a rögzíteni kívánt jogügylete(ke)t, majd igazolja, hogy a felekkel ismertette a közjegyzőtől kért okirat tartalmi elemeit, és végül kézjegyével, valamint bélyegzőlenyomatával látja el a dokumentumot.
A megfelelően elkészített közjegyzői okiratot az általa nyújtott bizonyosság különbözteti meg a számos egyéb jogi aktustól.
- 30/31 -
Az okirat lényegi elemeit J. Charlesworth az alábbiak szerint határozta meg[18]:
"elsősorban a jogcímet, az aláírás dátumát, a közjegyző teljes nevét, a feleket és a tanúkat, illetve a tényállással kapcsolatos azon nyilatkozatot kell feltüntetni, hogy miért jelentek meg a felek a közjegyző előtt; másodsorban az okirat tárgyát képező dokumentumot vagy jogügyletet; harmadsorban azt a nyilatkozatot, hogy az okiratot ismertették az azt jóváhagyó felekkel; negyedikként a felek és tanúk kézjegyét, majd végül, ötödikként magának a közjegyzőnek az aláírását és bélyegzőlenyomatát kell feltüntetnie."
Az okirat elkészítésekor a közjegyző véglegesíti a felek azon nyilatkozatait, amelyeket az okiratban tettek.
A közjegyző megőrzi az okiratot, amely nem képezi a felek tulajdonát. Minden valószínűség szerint ez a szakma legrégebbi jellemzője. A Római Birodalom tisztségviselői (tabellio, nótárius) az abreviatura néven ismert külön dokumentumban tartották nyilván az okiratokat.
A 12. és 13. századi bolognai jogi iskolában továbbfejlesztették a közjegyzői eljárásokat, melynek eredményeként belefoglalták az abreviatura bejegyzését a notularium elnevezésű könyvbe. A közjegyző ebből a könyvből vagy nyilvántartásból vette a közokiratot egészen addig, amíg a dokumentum tulajdonképpen hiteles okirattá nem vált. Az ókori Rómában működő közjegyzők világában ezt az okiratot őrizték meg a közjegyzői nyilvántartásokban, amelyekből a felek csak hiteles másolatokat kaptak. A bolognai Rolandino Passeggeri a 13. században írta a Summa Totius Notariae című nagyszerű tankönyvet, amely - közjegyzői szempontból - egyenértékű a Glanvill című, a feltételezések szerint 1187-1189 táján Sir Ranulf de Glanvill tollából származó értekezéssel, amely az egyik legkorábbi, az angol common law közegében működő jogászok rendelkezésére álló tankönyv.
A kontinensen dolgozó kollégáink gyakran nem részesítik abban a kellő elismerésben az. angliai közjegyzőket és az általuk készített okiratokat, amelyet ők az angol jogásztársadalomban elfoglalt helyük folytán megérdemelnének. A polgári jogot alkalmazó néhány közjegyző napjainkban is azon a határozott véleményen van, hogy az angol közjegyzők nem közjegyzői okiratokat készítenek, hanem tevékenységük csupán az aláírások hitelesítésére szorítkozik. Ez meglehetősen távol áll az igazságtól[19].
A közokirat egyik példája lehet, amikor a közjegyző két korlátolt felelősségű társaság között, azok vezető tisztségviselői által megkötött szerződést tanúsít. A közjegyző feladata, hogy ismertesse az előtte és a két fél között létrejött jogügyletet. A közjegyző az okirat elkészítésekor:
i. Tanúsítja - többnyire kikérdezéssel, illetve az útlevelek és egyéb személyes okmányok ellenőrzésével - az előtte megjelent személyek személyazonosságát.
ii. Tanúsítja, hogy a megjelentek az érintett gazdasági társaságok vezető tisztségviselői.
- 31/32 -
iii. Tanúsítja a cégek jogi létezését, illetve jó hírnevét és köztartozástól való mentességét, továbbá, hogy társasági szerződésükben (alapszabályukban) semmi sem korlátozza az adott szerződés megkötését.
iv. Ellenőrzi, hogy a vezető tisztségviselők rendelkeznek-e a szükséges igazgatótanácsi meghatalmazással a szóban forgó szerződés megkötéséhez.
v. Ellenőrzi, hogy a szerződés, illetve annak aláírása megfelel-e a készítés helye szerint terület vonatkozó törvényeinek.
vi. Ellenőrzi, hogy a gazdasági társaságok vezető tisztségviselői megértették-e az általános szerződési feltételeket, illetve a szerződés révén rájuk és a gazdasági társaságra ruházott felelősségi köröket.
vii. Tanúsítja az okirat vezető tisztségviselők általi aláírását, az aláírások eredetiségét, valamint azt, hogy az aláírások jogilag kötelezik társaságot.
viii. Záradékkal véglegesíti az okiratot, miszerint az okirat kötött részei vonatkozásában irányadójogszabályok rendelkezéseit valamennyi érintett fél maradéktalanul betartotta.
ix. Aláírja és bélyegzőlenyomatával látja el az okiratot.
x. Felveszi az okiratot a közjegyzői ügykönyvbe.
Amennyiben az angol közjegyző maradéktalanul teljesítette a fenti követelményeket, akkor az elkészült közokirat hasonló a polgári jogot alkalmazó közjegyző által készített okirathoz.
A Brooke's Notary , a "Közjegyzői okirat alakisága" című 5- Fejezete az alábbiak szerint határozza meg az okiratot: "a közjegyző aláírásával és hivatalos bélyegzőlenyomatával hitelesített okirat, amely a jelenlétében kötött szerződés közjegyző előtt történő jogszerű aláírását igazolja. Az 5-01. bekezdés az alábbi állítással végződik:
"Azon országokban, ahol a közjegyzői okiratokat teljes mértékben és automatikusan elismerik, az okirat teljes bizonyító erejű mindannak tekintetében ,amit a közjegyző mint a jelenlétében véghezvittet vagy elhangzottat tanúsított."
Az okirat felhasználási célja nem csökkenti annak bizonyító erejét, illetve a közjegyző által belefoglalt tények valódiságát, tehát a bíróságok az ugyanerre vonatkozó további bizonyítékok hiányában is eljárhatnak.
Az a kérdés, hogy pontosan miként értelmezendő a "közhiteles okirat" (authentic instrument), illetve mi a kapcsolata az angliai "közjegyzői okirattal"(notarial act in public form), az Európai Közjegyzőségek Tanácsának Összefoglalójával (2008) kapcsolatban merült fel.
Az Összefoglaló első pontként megemlíti, hogy az Egyesült Királyság 1968. évi Brüsszeli Egyezményhez történő csatlakozása vezette be a "közhiteles okirat" fogalmát az angol jogi szókincsbe. A polgári ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatokról szóló
- 32/33 -
1982. évi törvény (Civil Jurisdiction and Judgements Act) megjelenéséig nem rendelkeztünk az erre a fogalomra vonatkozó jogi terminussal. Az Egyezmény és a 44/2001/EK tanácsi rendelet a nemzeti jogalkotásra bízta a fogalom pontos meghatározását.
Jelenleg egy német közhiteles okirat nem azonos egy francia vagy román közhiteles okirattal. Az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény és az 1988. évi Luganói Egyezmény részes államai megállapodtak a saját, már létező nemzeti közhiteles okirataik kölcsönös végrehajtásában.
Így a polgári ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatokról szóló 1982. évi törvény megjelenésekor nem létezett olyan angol közjegyzői okirat, amely rendelkezett volna az ennek megfelelő, bizonyító erővel és végrehajthatósággal, amely a polgári jogrend szerinti közhiteles okiratot fémjelzi. Ezek a jellegzetességek, azonban nem találhatóak meg mindegyik polgári jogi jogrendszer valamennyi közhiteles okiratában; ez országonként eltérő - és efelett a polgári jogi közhiteles okiratok némely szószólója nagyvonalúan szemet huny.
Dr. O'Connor a The Irish Notary (Az ír közjegyző) c. tanulmánykötetében az alábbiak szerint vélekedik a közjegyzői okiratról:
"Szorosabb jogi értelemben a hitelesítés olyan hivatalos eljárás, amely során valamely dokumentumot, nyilatkozatot vagy eseményt annak szerzőjéhez vagy létrehozójához kötünk, és tanúsítjuk annak valódiságát, pontosságát és teljességét. A tanúsítást erre törvényileg felhatalmazott személy végzi. A közjegyző rendelkezik ilyen felhatalmazással, és az általa végzett hitelesítés közjegyzői okiratot testesít meg.
A Brooke's Notary legfrissebb kiadása erről a kérdésről így ír:
"A közhiteles okiratok általában valamilyen kötelmet tartalmazó megállapodás formájában készülnek, amelyet a felek a közjegyző jelenlétében készítenek el, és a legtöbb európai ország jogrendjében megtalálhatóak... és ... végrehajthatóak úgy is, hogy nem minősülnek bírósági ítéletnek." A szerkesztő álláspontja, hogy a közhiteles okirat, mint olyan, nem létezik sem Anglia, sem Wales nemzeti jogrendszerében.
Saját területünkön kötelesek vagyunk figyelembe venni a Brüsszeli Egyezményt és az Európai Végrehajtható Okiratot, amelyhez mostanában egyre gyakrabban folyamodnak, különösen pl. Franciaország, Spanyolország és Portugália területén, ahol az angolok sok ingatlant vásárolnak.
A Brüsszeli Egyezmény szerinti szabályozás az alábbiak szerint hivatkozik az okiratokra:
"Az alaki követelményeknek megfelelően elkészített vagy közokiratként nyilvántartásba vett és ezen egyezmény által kötelezett valamely állam területén végrehajtható okiratot ezen egyezmény által kötelezett más állam területén végrehajthatónak nyilvánítanak [...]"
Ennek alapján a végrehajthatósági elem az, ami különleges státuszt biztosít a közokiratnak. A más európai államokból az angol bíróságok elé kerülő Európai Végrehajtható Okiratokat tulajdonképpen automatikusan hagyják jóvá, és esetenként olyan személyeknek kézbesítik, akik nem is fogalmuk az ilyen, külföldi közjegyző előtt aláírt okirat mibenlétéről.
- 33/34 -
Érdemes megjegyeznünk, hogy Skóciában a bírósági üléseket és eljárásrendet szabályozó 2005. évi törvény (Act of Sederunt; Sheriff Court European Enforcement Order Rules) 5. paragrafusa kimondja:
"Az 5. paragrafus szabályozza a közhiteles okiratok Európai Végrehajtható Okiratként történő hitelesítését, ilyen például a közjegyző előtt létrejött, megőrzés és végrehajtás céljából a kerületi bíróságok (sheriff court) ügykönyveiben lajstromba vett szerződés."
Nyilvánvaló, hogy egy skót közjegyző általi, valamely fedezet nélküli váltó vagy kötelezvény (de nem fedezet nélküli csekk) elleni közjegyzői óvási nyilatkozat bírósági nyilvántartásba (Books of Council and Session) vehető, és mint ilyet, nyilvántartási végzésnek (decree of registration) nevezzük, amely minden további bírósági beavatkozás nélkül végrehajtható.[20]
Úgy tűnik, hogy Skóciában bármilyen kötelezettségvállalást, beleértve a haszonbérleti szerződéseket, a szerződéseket, illetve a konkrét kötelezettséget tartalmazó szerződéseket is bírósági (Books of Council and Session), illetve kerületi bírósági (sheriff court) nyilvántartásba lehet venni. A dokumentumot nem kell közjegyzővel aláíratni vagy jelenlétében aláírni. A végrehajtás céljából történő nyilvántartásba vétel joghatása megegyezik az adós ellen kibocsátott bírósági végzésével. A bírósági idézés (végrehajtás) az ilyen nyilvántartásból vett végzés alapján kezdeményezhető.
Úgy tűnik, hogy ez az eljárás talán jóval átfogóbb, mint a közhiteles okiratok kontinensen történő használata. Ehhez az eszközhöz azonban nem szabad túl gyakran folyamodni, és a feleknek bele kell egyezniük a nyilvántartásba vett dokumentumok bírósági felhasználásába.
I. Eduárd 1283-, 1285-, majd 1311[21] -ben Angliában hasonló intézkedéseket vezetett be, melyek szerint a kereskedők bizonyos városi hatóságoknál bejegyeztethették a szerződéses okmányaikat, majd fizetési kötelezettség elmulasztása esetén a helyi sheriffhez fordulhattak jogérvényesítésért. Ez a gyakorlat nem váltotta ki a sheriffek tetszését, mivel azok kötelesek voltak akár egy pennys szerződéses kötelezettségek ügyében is végrehajtólag eljárni; így ez a gyakorlat idővel megszűnt.
Elképzelhető, hogy az Európai Tanács 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról[22] volt az a hajtóerő, amely
- 34/35 -
lehetővé tette az angol közjegyző számára, hogy a common law-t, illetve a polgári jogot alkalmazó bíróságok körül emelt falakat részint lebontsa.
A Rendelet IV. fejezetének 57. cikke foglalkozik a közokiratokkal az alábbiak szerint:
"Az alaki követelményeknek megfelelően elkészített vagy közokiratként nyilvántartásba vett és ezen egyezmény által kötelezett valamely állam területén végrehajtható okiratot ezen egyezmény által kötelezett más állam területén végrehajthatónak nyilvánítanak a 38. és azt követő cikkekben szabályozott eljárásnak megfelelően benyújtott kérelem alapján" Az a bíróság, amelyhez a 43. vagy 44. cikk alapján jogorvoslatot nyújtottak be, a végrehajthatóság megállapítását kizárólag abban az esetben utasítja el vagy vonja vissza, ha az okirat végrehajtása a címzett állam közrendjével nyilvánvalóan ellentétes. A bemutatott okiratnak meg kell felelnie a származási államban a hitelesség megállapításához szükséges feltételeknek.
És itt van a probléma. A múltban az angol közjegyzői okiratokat nem mindig ismerték el sem bizonyító erejűnek, sem az angol bíróságok előtt ténylegesen végrehajthatónak. Az angol közjegyzői okiratok Európa-szerte történő elismeréséhez először a hazai, angol bíróságoknak kell elismerniük ezeket a dokumentumokat annak érdekében, hogy megfeleljenek az 57. cikkben meghatározott rendelkezéseknek.
Az angol bíróságok közjegyzői okiratokkal kapcsolatos megközelítésére hatással volt a common law-ból eredő azon követelmény, , miszerint a bíróság előtt szóbeli bizonyítékot kell szolgáltatni
- a szóbeliség alapelvének megfelelően. Valamely tényállásnak nem tanú általi megerősítése általában tiltott volt a bírósági eljárás során, mivel ütközött a Másodkézből származó bizonyítékok tilalamára vonatkozó perrendi szabállyal. A legtöbb, polgári jogot alkalmazó európai országban azonban a közjegyzői okirat par excellence okirati bizonyítéknak minősül.
A szóbeliséghez történő ragaszkodás mértéke napjainkban jelentősen csökkent az angliai, polgári ügyekben eljáró bíróságok körében, és a gyakorlatban a Másodkézből származó bizonyítékok tilalmára vonatkozó perrendi szabály is megszűnt. Valójában a Polgári Perrendtartásról szóló 1998. évi jogszabályok, különösen a 1.4. (2) (j) pont bevezetésének következményeként, a bíróságok rendelkeznek azzal a jogosultsággal, hogy - ahol lehetséges - a felek távollétében is lefolytassák az eljárást.
A 19. századi common law megközelítést jól szemlélteti a Chesmer v Noyes" eset[23] amikor is Lord Ellenborough úgy vélekedett, hogy a bíróságok elismerik és elfogadják a külföldi közjegyzőtől származó közjegyzői okiratot, de az angol közjegyző által készítettet nem, amelynek a hitelességét - minden egyéb dokumentumhoz hasonlóan - bíróság előtt bizonyítani kellett.
1883-ban szabályokat hoztak a "külföldi országokban" készült okiratok elfogadásáról, bár az ilyen okiratokat megkülönböztették azoktól, amelyek a Brit Birodalom egyes részeinek közjegyzői jelenlétében készültek. Ennélfogva a brit birodalmi közjegyzők által készített számos közjegyzői okiratot kizártak a szabályok hatálya alól.
A tankönyvírók által általánosságban figyelembe vett, alapvető common law álláspont megegyezett a Lord Tenterden tollából származó R.v. Scriveners' Company c. műben található
- 35/36 -
állásponttal[24] "......a közjegyzők számos okiratot látnak el közjegyzői pecsétjükkel, ami azokat joghatásokkal és bizonyító erővel ruházza fel külhonban, nem úgy mint a common law-t alkalmazó saját bíróságaink előtt." Lord Irvine lordkancellár is erre az ügyre támaszkodott, amikor Owen és Cameron Kamarai Bírák 1999-ben és 2002-ben indítványozták az angol közjegyzői okiratok bizonyító erejének elfogadását.
Lord Tenterden ezen megfigyelése azonban legjobb esetben is csak bírói véleménynek (obiter), vagy egyenesen az ügyben felmerült kérdések félreértelmezésének tekinthető. A közjegyzői okiratok common law- bíróságok előtti bizonyító ereje nem képezte megfontolás tárgyát; ez fel sem merült az ügyben, és úgy tűnik, hogy a bíróság sem tette vita tárgyává. Lord Tenterden ítéletében ekként nyilatkozott:
"Egy 9-től 5-ig dolgozó banki tisztviselő egy közjegyzőnél vállalt másodállást. A közjegyzői irodában különböző hivatali feladatokat látott el, így váltókkal és óvási fogalmazványokkal kapcsolatos teendőket is. Hét esztendő elteltével azt állította, hogy a szóban forgó közjegyző gyakornokaként dolgozott, majd a Scriveners' Company-hoz fordult, hogy közjegyzőként ismerjék el. Amikor ezt jogilag megtámadták, a bíróság úgy vélekedett, hogy a banki alkalmazott sosem dolgozott közjegyzői gyakornokként a hét év alatt, egyszerűen csak egy olyan banki tisztviselő volt, aki másodállást vállalt; továbbá nagyon nehéz megállapítani, hogy a fiatalember olyan jellegű alkalmazásban állt-e, hogy közjegyzőnek tekinthetné magát, különösen annak okán, hogy a közjegyzői munkának csak egy részét látta el." Lord Tenterdon az ítélete ezen pontján igyekezett felsorolni a közjegyzők által ellátott egyéb feladatokat, és azt az észrevételt tette bizonyos közjegyzői okiratokkal kapcsolatban, hogy külföldi bíróságokon igen, de angol bíróságok előtt nem ismerik el őket.
A bírók némelyike azonban támogatta azt az álláspontot, hogy a közjegyzői okiratokat bizonyító erejűnek kellene elismerni, mint ahogy egy 1701. évi perben hozott, váltóval kapcsolatos ítélet is tükrözi, mikor is Holt főbíró úgy nyilatkozott, hogy a közjegyző által hitelesített okirat valódiságát nem kell bizonyítani: "mivel - nyilatkozta - ez tönkretenné a kereskedelmet és az ilyen jellegű nyilvános ügyleteket... A közjegyző által hitelesített óvás önmagában bizonyító erejű."[25]
Dr. Radcliff, a dublini ír Felsőbíróság tagja, az írországi Furnell v. Stackpole[26] perben, amely egy végrendelet érvényességét és a végrendelet végrehajtását tárgyalta, az alábbiak szerint fejtette ki a közjegyzői okirat mibenlétét:
"Melyek ezek az okiratok? A közjegyző - mint hivatalos személy - előtti elismerések, illetve a közjegyző által készített közhiteles okiratok. Ő a megfelelő és kizárólagos, az okiratokat hitelesítő személy, aki egyben szerkesztette is azokat, tehát a közjegyző hitelesítésén, továbbá az ilyen, a nemzeti jogrendszerek által általánosan és hitelt érdemlően elismert hivatalos személybe vetett törvényi bizalmon kívül semmilyen egyéb bizonyíték nem szükséges az okirat eredetiségét illetően. Ezek hasonlatosak a hajók vagy váltók óvási okirataihoz, amelyeknek az elkészítését az általános jog
- 36/37 -
a felek kérése alapján rendre a közjegyzőre bízza, és hitelt érdemlő, csalástól mentes kiállításukra minden közjegyző - a felek egyező akarata mellett - felesküszik, illetve a szemtanú szerepét tölti be.
A Hutcheon v. Mannington perben Lord Eldon, lordkancellár ekként vélekedett: "A közjegyző a nemzetijogrendszerek alapján mindenhol hitelt érdemel."[27]
A közjegyző az Egyházi Engedélyekről szóló 1533. évi törvény szerint kapja felhatalmazását, amely kimondja, hogy "elrendeltetik, hogy döntvényeid, valamint a kezed által bármely időben ezen döntvényekből kimunkált okmányok teljes és csorbítatlan hitelességgel fogadtassanak."
Jóllehet az angol közjegyzők nem követelték, hogy okirataik a végrehajtható bírósági határozatok státuszára emelkedjenek, egyre inkább tudatára ébredtek, hogy okirataik bizonyító ereje elismerésének hiánya hátrányt jelent európai és máshol működő kollégáikkal szemben, különös tekintettel arra a tényre, hogy az európai közjegyzők által kiállított okiratok - a származási országhoz igen hasonló módon - végrehajthatók az Egyesült Királyságban is.
Az angol közjegyzők hosszú éveken át törekedtek arra, hogy parlamenti jogszabályalkotás révén létrehozzanak egy olyan előírást, amely nagyjából azt követeli meg - a hamisítás vagy csalás gyanúja esetén alkalmazandó megfelelő biztosítékok mellett -, hogy minden közjegyzői okirat a közjegyző által az abban rögzített tényállás bizonyítékaként kerüljön elfogadásra bármely bíróságon. Ezt az 1990-es évek végén sikerült elérni, amikor a polgári perrendi szabályaink revíziója, az 1998. évi Polgári Perrendtartás formájában (Civil Procedure Rules), lehetővé tette polgári eljárásaink jelentős reformját azáltal, hogy törvényerejű rendeletek (Statutory Instruments) kerültek alkalmazásra az időigényes elsődleges jogalkotással szemben.
Történetesen, a Legfelsőbb Bíróság rangidőseként (Senior Master) az új Polgári Perrendtartás szövegezése kapcsán kiváltságos helyzetnek örvendtem.
Dr. Cameron (Master), úgy határozott, hogy próbáljunk meg elismerést szerezni a közjegyzői okirat bizonyító erejének a Polgári Perrendtartás "Bizonyítékra" vonatkozó 32. szakasza értelmében. Nigel Ready-vel együtt, aki vezető Scrivener-közjegyző és a Brooke's Notary szerkesztője, kérelmet intéztünk a Perrendi Bizottsághoz, melyet a Perrendi Bizottsághoz intézett egyéb kérelmeimmel együtt elbíráltak.
Új perrendi szabályt szövegeztünk meg, amely a kormány tanácsadó jogászai részéről nem ütközött ellenkezésbe, ami meglepetésként ért minket, hiszen a lordkancellárral folytatott korábbi levelezésünk során Master Owen and Master Cameron kérelmei elutasításra kerültek. Ennek eredményeképpen 2005-ben az 1998. évi Polgári Perrendtartás a következő új perrendi szabállyal egészült ki:
"A törvényben előírt megfelelő hitelesítéssel ellátott közjegyzői okirat vagy okmány további bizonyítás igénye nélkül bizonyítékként fogadható el, kivéve ha a benne foglaltak ellenkezője bizonyítást nyer"[28]
A módosítást új törvényerejű rendeletként a Parlament elé terjesztették, és az 2005. október 1-én törvényerőre emelkedett.
- 37/38 -
Az 1998. évi Polgári Perrendtartás 32.20 perrendi szabálya[29] ugyan szövegében tartalmazza a megengedő formát, azonban manapság angol bíró nem kifogásolhatja a közjegyzői okiratot, kivéve, ha megfelelő jogalappal teszi, például az okirat hamis vagy csalárd vagy teljességében ellentétben áll a közrenddel (public policy). Az angol bíró nem rendelkezik mérlegelési jogkörrel. Értelmezésemben, a polgári jogi bíró ugyanebben a helyzetben lenne, ha közhiteles okirat kifogásolása merülne fel hasonló alapon.
Franciaországban a közjegyző nyilatkozata arról, ami előtte, mint hivatalos személy előtt elhangzott vagy megtörtént, igaznak tekintendő mindaddig, amíg az "inscription defaux" néven ismert formális eljárással az ellenkezőjét nem bizonyítják.
A common law részéről ez volte face-nak (rendkívüli fordulatnak) minősül, miután az az angol közjegyzők okirataitól évszázadokon át megtagadta a hasonló elismerést. Ezzel közelebb kerültünk kontinentális kollégáink gyakorlataihoz. Ma már az angol közjegyzők okiratai is élvezhetik a nagyobb elismerést és magasabb szintű státuszt, amit oly sokáig megtagadtak tőlük.
Kétségtelen, hogy ez nagyban hozzájárult státuszunk külföldi megítélésének javulásához. Ahogy az Európával folytatott ügyleteink száma egyre növekszik az elkövetkező évtizedekben és a határon átnyúló ítéletek elismerése megszokottá válik, úgy egyre fontosabb lesz az is, hogy közjegyzőink a közjegyzői okiratok bizonyító erejének saját bíróságaink előtti elismerésének előnyeit élvezzék, és külföldön is megszerezzék a megérdemelt elismerést.
A 32.20 perrendi szabály szerkesztői kommentárjában, a 2012-es Polgári Perrendtartás "The White Book" - 1. kötete 993- oldalán található az új helyzet valószínűleg legfrappánsabb összefoglalása:
"Az angol polgári eljárásnak interaktív kapcsolatba kell kerülnie a külföldi jogrendekbe eljárásokkal, ahol a common law nem irányadó, és eltérőek az iratok hitelességének bizonyításával kapcsolatos elvárások. A nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okiratról szóló 805/2004 Tanácsi Rendeletnek a Polgári Perrendtartás 74. perrendi szabálya módosításán keresztül történő életbe léptetése friss példája ennek. A közjegyzői okiratokra és okmányokra általánosan vonatkozó egyszerű vélelem, amelyet e szabály vezetett be, megkönnyíti a bizonyítást különböző eljárási helyzetekben, különösen azokban, amelyeknek külföldi dimenziója is van."
Az elmúlt 150 év során abban a különös helyzetben voltunk ebben az országban, hogy külföldi közjegyzők okiratait a common law-t alkalmazó bíróságaink elfogadták, saját közjegyzőink okiratainak bizonyító ereje azonban nem mindig kapta meg ezt az elismerést. Noha úgy tekinthető, hogy ezt a helyzetet a 32.20 perrendi szabály orvosolta, továbbra is léteznek a kontinensen
- 38/39 -
olyan szervek, amelyek tagadni próbálják, hogy a Perrendtartás eme módosításai garantálják okiratainknak az általuk szükségesnek vélt hitelességét.
Úgy tűnik, hogy bizonyos kontinentális közjegyzők kifogásaikat négy dologgal indokolják:
i. Közjegyzőink közjegyzői joganyaggal kapcsolatos formális képzettségének hiánya - ezt azonban már orvosolta a posztgraduális oklevelet biztosító képzés, amelyen ma minden közjegyzővé válni kívánó jogásznak részt kell vennie, mielőtt testületeiknél a közjegyzői gyakorlat megkezdését kérelmeznék. Az angol közjegyző valószínűleg ugyanolyan képzettséggel és képesítéssel rendelkezik, mint bármely polgári jogi közjegyző.
ii. Okirataink végrehajtó erejének hiánya. Ez egy nyilvánvaló és fontos különbség, amellyel még foglalkoznunk kell; okirataink és a polgári jogi jogrendszerek közokiratai között azonban sokkal több a hasonlóság mint a különbség. Tény, hogy a hiteles közokiratok kezelésének és elismerésének gyakorlata egyáltalán nem következetes az Európai Unióban.
iii. Bizonyos kontinentális közjegyzők azt próbálják sugallni, hogy csak Scrivener-közjegyzőink a valódi közjegyzők, a többiek csupán az aláírások tanúsítását látják el. Minden közjegyzőnk ugyanolyan színvonalas képzésben részesül a szakterületét illetően, legyen szó akár általános, akár Scrivener-közjegyzőkről, mielőtt a Közjegyzői Kamarai Bíró hatáskörükkel felruházná őket.
iv. Azt vetik a szemünkre, hogy nem követjük számos EU-tagállam szabályozási gyakorlatát, amely a közjegyzőket közhatalamat gyakorlókként kezeli. A mi közjegyzőink független szakmai státusznak örvendenek, hivatásuk gyakorlását a Parlament jóváhagyásával működő hatóság szabályozza.
Az Európai Unió javaslatot tett olyan jogszabály megalkotására, amely a hiteles közokirat egységes, Európa-szerte elfogadott és így az összes tagállamban automatikusan végrehajthatóvá váló formáját szabályozná, a tárgyban alkotott Zöld Könyv azonban még várat magára.[30]
Általánosságban elmondhatjuk, hogy az elmúlt évszázad során az angol közjegyzők nagy utat tettek meg mind szakmai képzésük, mind az okirataik és aktusainak státuszának nemzeti bíróságaink előtt való elismerése tekintetében. Immár jól szervezettek, magas szintű képzettséggel rendelkeznek, és rendkívül fontos nemzetközi szolgáltatásokat nyújtanak.
Közjegyzői okirataikat a Parlament által kinevezett nemzeti hatóság által biztosított hatáskörben eljárva szerkesztik.
- 39/40 -
Az angliai és walesi nemzeti bíróságok további bizonyítás igénye nélkül elismerik az okmányaik bizonyító erejét. A szóbeliség már nem követelmény az angliai polgári bíróságok előtt, és a másodkézből származó bizonyítékok tilalma gyakorlatilag megszűnt.
Talán nem minden angol közjegyző érti teljes mértékben a polgári jogot követő jogrendszerek közjegyzőinek funkcióit, és a polgári jogi közjegyzők is gyakorta elutasítóak a mi közjegyzőink funkcióival szemben. Vannak bizonyos funkciók, melyeket közjegyzőink jogrendünk felépítéséből következően nem látnak el. Azonban sok polgári jogi közjegyző számára kínszenvedés lenne az a munka, ami közjegyzőink napi rutinjához tartozik. Az angol közjegyzőknek többféle joghatósággal és nyomtatványok, formalitások miriádjával kell megbirkózniuk, a common law elveit érthetővé kell tenniük a polgári jogi jogászok és bírók számára, elősegítve ezzel a gördülékeny ügyintézést szerte a világon. Sürgető szükség van egymás egyre alaposabb megértésére. Tudomásom szerint a Society of Scrivener Notaries (Scrivener Közjegyzők Társasága) és a Notaries' Society (Közjegyzők Társasága) már egy ideje jelentős szerepet játszik ennek megvalósításában.
A nemzeti bíróságaink előtti végrehajthatóság eleme jelenleg természetesen hiányzik a közjegyzői okirataink tekintetében , azonban nyilvánvaló, hogy a kormány polgári eljárásaink és a pereskedés számos terén törekszik arra, hogy felszámolja azt a helyzetet, amely a feleket indokolatlanul pereskedésre kényszeríti jogaik érvényesítése érdekében. Nem látok okot arra, hogy a kormány ne kívánná ösztönözni közjegyzői okirataink nyilvántartásba vételét.
Az angol közjegyzők, akiket a történelem furcsa szeszélye folytán a III. Miklós pápa által 1279-ben ezzel megbízott hivatalos személy nevez ki, ugyanolyan dicső történelmi múlttal rendelkeznek, mint bármely polgári jogi közjegyző.
Robert Turner professzor M.A. (Cantab), LTD, FICM
The Senior Master of the Supreme Court of England and Wales and the Queen's
Remembrancer 1996 - 2007 Bencher of the Honourable Society of Gray's Inn.
Member of the Master of the Faculties' Notarial Qualifications Board 1998-2012
2013. június
Copyright R. L.Turner 2013
- 40/41 -
Köszönettel tartozom az alább felsorolt személyeknek tanácsukért, támogatásukért, illetve szíves engedélyükért, mellyel lehetővé tették, hogy publikációikból hosszú részeket idézzek. Dr. Sheila Cameron QC. Former Master of the Faculties.
Nigel Ready MA, author of Brooke's Notary 12th Edition and a Scrivener Notary of the City of London.
Dr Peter Smith LLB, PhD, FRHistS, of Lincoln's Inn, Barrister, chairman of the Qualification Board
Christopher Langdon, MA. Közjegyző. Peter Lawson. Közjegyző.
Michael Lightowler, President of the Notaries Society. Iain Rogers, Scrivener Notary of the City of London
Andrew Johnson - The European Authentic Act. The Notary, Winter 2010/2011 Sweet Maxwell, publishers of Civil Procedure - The White Book.
Dr Rory O'Connor, Dean Emeritus of the Faculty of Irish Notaries and author of The Irish Notary.
Michael P. Clancy, director of Law Reform of the Law Society of Scotland. Stephen Borton, Chief Clerk of the Registry of the Archdiocese of Canterbury.■
JEGYZETEK
[1] Jelen tanulmány a Közjegyzők Világszervezetének (World Organisation of Notariés) első, 2013. június 14-16. között az írországi Dun Laoghaire-ben megrendezett Konferenciájára készült.
[2] Az angol közjegyzőkre vonatkozó hivatkozások a teljes dokumentumban a walesi közjegyzőkre is értendőek, de nem vonatkoznak a Csatorna-szigeteken vagy a Man-szigeten működő közjegyzőkre.
[3] Matthew Paris a jelenleg a Brit Nemzeti Könyvtárban őrzött História Anelorum (1240) c. kéziratának utolsó oldalaira rárajzolta a Londonból Rómába tartó utazás térképét, nagyjából ugyanabban a formában, mint ahogy azt John Speed (1552-1629) is átvette, ezzel segítvén a rendszeresen Rómába utazókat.
[4] Az esküdtek alkalmazása számos észak-európai germán társadalomban jellemző volt, bár később bírákkal helyettesítették őket, akik kivizsgálták a tényállást, illetve alkalmazták a jogszabályokat, ahogyan ez napjainkban is jellemző a polgári jogot követő számos jogrendszerben .
[5] Érdemes megjegyezni, hogy az írott bizonyítékokba vetett bizalom a legutóbbi eljárásjogi refom eredményeképpen nőtt, kétség kívül gazdasági érdekből.
[6] A common law polgári joggal szembeni előtérbe kerülésének alakulását átfogóan tárgyalja R.C. Van Caenegem a rendkívül olvasmányos, The birth of the English Common Law (Az angol szokásjog születése) c. kötetében. 1988, Cambridge University Press.
[7] Az egyik legkorábbi heraldikai ábrázolás Gilbert de Clare, Pembroke grófjának 1141-es pecsétjén található. Míg a legtöbb nemesi pecsét kör alakú volt, a püspököké - a mai gyakorlathoz hasonlóan - rombusz alakú.
[8] Pollock & Maitland: History of the English Law (Az angol jog története), 172. old.
[9] Dante úgy ír III. Miklós pápáról, hogy a pokol 8. körében bukkant rá egy gödörben fejjel lefelé, miközben talpát lángok nyaldosták a szimónia súlyos vétkéért rá szabott büntetésül.
[10] Ez továbbra is a királynő egyik címe és megjelenik a pénzérméken is az alábbi felirat formájában: "Dei Gra Reg Fid Def", ami fordításban annyit tesz, hogy " Isten kegyelméből királynő, A Hit Védelmezője"
[11] Ez a bírósági gyakorlat érdekes módon napjainkig fennmaradt, így 2010-ben szemtanúi lehettünk, mikor Gloucestershire főszolgabírója a gloucestershire-i grófsági bíróságon a főesperesi erdő főerdészének az egész ország - de legalábbis a megjelent háromszáz - örökös birtoktulajdonosának kézfeltartással történő megválasztását elnökölte. Ismét egy másik grófsági bíróság tavaly tartott törvényszéket a főszékesegyház hajójában, hogy megválasszanak egy újabb főerdészt. A választást a szokásjogi Writ de Viridario eligendo (A megválasztandó főerdészről szóló bírói rendelet) kibocsátása sarkallta.
[12] Oxford History of the Laws of England, 2003, Vol VI,
[13] A canterburyi érsek a rangidős állami tisztségviselő, aki rangban közvetlenül a királyi család után áll, és megelőzi a főkancellárt valamint a miniszterelnököt is. A Királyi Államtanács (Privy Council) tagja, és rangjánál fogva a Lordok Házában foglal helyet
[14] Az Egyházi és Admiralitási Bíróságoknál praktizáló Jogászdoktorok Kollégiuma (College of Doctors of Law).
[15] Lord Selbourne, lordkancellár, a törvényjavaslat támogatásakor úgy érvelt, hogy egyetlen foglalkozás se legyen egyházi vezető fennhatósága alatt, és ne valamely céh - ez esetben a Scriveners Company (az idegen nyelvű közjegyzők társasága) irányítsa azt.
[16] Közjegyzői Kamarai Bíró felelős a közjegyzői kinevezésekért Channel Islands, Gibraltar, Queensland, New Zealand és néhány Csendes óceáni ország tekintetében is
[17] Brooke's Notary 12. kiadás, 65. old.
[18] A Treatise on the Office and Practice of a Notary in England - 9th Ed . 1939
[19] Érdekes vonása az Európai Közjegyzőségek Tanácsa (CNUE) által 2008-ban készített Összehasonlító Tanulmány francia nyelvű változata vezetői összefoglalója 2.1 bekezdésének, hogy, hogy ebben a tekintetben az "általános közjegyzőre" (general notary) helyezi a hangsúlyt, és magát a fogalmat angol nyelven jelöli meg.
[20] A váltókról szóló 1681. évi törvény
[21] A Bírósági eljárásról szóló 1283. évi törvény, Burnell, a Kereskedőkről szóló 1285. évi statútum, ül. az 1311. évi Új szabályrendeletek
[22] 44/2001/EK Tanácsi Rendelet, 2000. december 22.
[23] (1815) 4 Camp. 129
[24] (1830) 10 B C. 511 at 518-9
[25] 12 Mod R 345
[26] (1831) Milw. 281.
[27] 6 Ves 823.
[28] Az 1998. évi Polgári Perrendtartás 32.20 perrendi szabálya.
[29] Lásd fentebb a 6. szakaszban.
[30] Lásd Andrew Johnson és Michael Lightowler a "The Notary" 2010/11 téli és 2012 nyári számában közölt cikkeit.
Lábjegyzetek:
[1] Robert Turner professzor M.A. (Cantab), LTD, FICM The Senior Master of the Supreme Court of England and Wales and the Queen's Remembrancer 1996 - 2007 Bencher of the Honourable Society of Gray's Inn. Member of the Master of the Faculties' Notarial Qualifications Board 1998-2012
Visszaugrás
