Tanulmányom célja a nők - saját helyzetük jobbítására irányuló - törekvéseinek és azok társadalmi hátterének bemutatása olyan korban, amely a nagy változások ideje volt nemcsak a női jogok területén, de más társadalmi csoportok és intézmények esetében is. Ehhez a magyar nőmozgalmak célkitűzéseit rögzítő dokumentumokat, valamint a kortárs és későbbi szakirodalmat vizsgáltam. Arra kutattam a választ, hogy miként keresték helyüket a nők a megváltozott gazdasági környezetben, az ipari forradalom révén átalakult társadalmi munkamegosztásban. Amikor azt halljuk, "feminizmus", legtöbbször a politikai választójogért küzdő angol középosztálybeli szüfrazsettek jutnak eszünkbe. Pedig a 19. századi társadalmi problémák, és köztük a - közfelfogás szerint a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő -nők helyzete ennél sokkal mélyebben gyökerezett. A küzdelemnek csak egyik távoli állomása volt a közéletben való részvételért és a politikai jogokért való fellépés. A polgári társadalom asszonyai munkát kívántak és ehhez megfelelő szakképzést. "Nem azért, hogy férjeink jogait bitoroljuk, hanem hogy élhessünk." - hangoztatták a francia forradalom asszonyai. A vizsgálat érzékelteti: annak ellenére, hogy a megvalósítás módja és ideje eltéréseket mutatott, a külhoni és a magyar női törekvések motivációi megegyeztek. "Azt akarjuk, hogy a nő ne maradjon meg mai lekötött, alárendelt szerepében, ne legyen örökös kiskorúságra kárhoztatva a családban" - hangoztatták 1911-ben a magyar aktivisták.[1] Rögös út vezetett azonban az első "nyilvános és rendes" női egyetemi professzor kinevezéséig, vagy éppen a kötelező és általános nyolc osztályos alapképzés bevezetéséig.
A sok különbség ellenére kétségtelen, hogy a nyugati minták hatottak a magyar jogfejlődésre. Ezért nem tekinthetünk el a magyarországi történéseket megelőző folyamatok vizsgálatától. Egyes szerzők szerint a keresztény tan - a bibliai kijelentéstől ehelyütt eltérve - nőellenes ideológiát hirdetett. Csak a niceai zsinat mondta ki egy szavazattöbbséggel azt a Szentírásból nyilvánvaló tényt, hogy a nőnek is van lelke. Majd a középkori boszorkányüldözés megpróbáltatásai után az ipari forradalom és a felvilágosodás kellett ahhoz, hogy ne égessenek máglyán asszonyokat. Noha a reneszánsz és a reformáció emberközpontú ideológiája először - szemben a női jogok elismerésével - bizonyos foglalkozásokban korlátozta részvételüket. Így a reformáció egyik központjában, Angliában a nők eltűntek a korábban nem kizárólagos férfiszakmákból (pl. kovácsmesterség), ahogy eltűntek az addig tipikus női foglalkozások is, mint a sörfőzés, vagy a női sebészek és orvosok.[2]
A nőmozgalmak előtt az utat a 18. századi felvilágosodás nyitotta meg világszerte. Ekkorra a megváltozott társadalmi és gazdasági környezet hozta konfliktusok kiéleződtek, hiszen a nők helyzete a megváltozott viszonyokban rendezetlen maradt. A korai szerveződések - kialakult koncepció és megfelelő összefogás hiányában - politikai jogokért harcoltak. Ez azért is volt kézenfekvő, mert követeléseiket a forradalmak eszméibe illesztették és a forradalmárokhoz csatlakoztak. Csak az 1860-as években kifejezetten a női jogokért küzdő aktivisták ismerték fel azt, hogy a küzdelmet a nevelés területén kell kezdeniük.
Az angol nőemancipációs küzdelem említése azért fontos témánk szempontjából, mert a francia felvilágosodás eszmekörébe bekerülve világszerte ható tényezővé vált. Az angoloknál Sarah Bly esete nyitotta meg az angol jogrendszerre jellemző jogkiterjesztés folyamatát a nők jogai tekintetében. Sarah Bly-t 1739-ben választották London City egyik tisztviselőjévé. Az eset azért említésre méltó, mert a jegyzőkönyvek tanúsága szerint nők is szavaztak ügyében, tehát a nők Londonban - vagyonuk alapján - aktív választójoggal rendelkeztek. Ugyanis a bírói precedens szerint - amely egy I. Károly idejében tárgyalt ügyre hivatkozott - egy egyedülálló nőnek, ha szabad birtokos, a parlamentben szava lehetett.[3] Azonban Angliában is csak 1832 után élénkült meg a küzdelem, és leginkább a politikai jogok területén, a választójogi törvénynek köszönhetően. Felsőfokú női képzést nyújtó intézmények, mint a Bedford College vagy a Queens College csak a 19. század közepén létesültek.[4]
A nőmozgalmak az amerikai kontinensen az 1776. évi szabadságharchoz kötődve indultak. Ebben az időszakban a női szabadságért folytatott küzdelem a polgári jogok problematikájával, itt elsősorban a rabszolgaság eltörlésért folytatott harccal párosult. Amerikában már az 1787-ben tartott philadelphiai kongresszus egyenjogúságot követelt a nőknek, bár a
- 117/118 -
függetlenségi háború a legtöbb államban változatlanul hagyta a nők hátrányos jogi megkülönböztetését, vagyis, hogy a "common law" jogi értelemben "halottnak" tekintette a férjezett nőt, aki egységet képezett férjével. Ez a felfogás a közjogi kirekesztettségen kívül a magánjogi cselekvőképesség hiányát is jelentette. Az első szervezett nőmozgalmak később - 1830 és 1840 között - alakultak, amelyek a szavazati jog mellett a különbségek felülvizsgálatáért, a női identitás, az anyaság vizsgálatáért küzdöttek.[5] A második hullám az Egyesült Államokban csak jóval később, az 1960-as évek elején vette kezdetét.[6] Ez utóbbi, "újfeminizmus" vagy "polgári feminizmus" névvel jelzett időszak törekvéseinek alapja a fogyasztói társadalom és a család kritikája lett.
Európában az új eszmék gyújtópontja Franciaország volt. De a 18. századi felvilágosodás gondolkodói sem vallottak egységes nézeteket. Egyes szerzők szerint a század legtöbb gondolkodója úgy vélte, hogy a nőket alacsonyabb rendűnek tartó beidegződés a nevelésből fakadt és a nemek között nem létezhet valamilyen velük született társadalmi különbség, hiszen "l'âme n'a pas de sexe", vagyis "a léleknek nincs neme".[7] Azonban Montesquieu, Rousseau, Voltaire és Diderot, de még Rousseau forradalmi követői, Robespierre és Chaumette is, konzervatív nézeteket vallottak a női jogok területén.[8]
Bár a felvilágosodás ideológiája emberközpontú volt, és Condorcet már 1787-ben politikai jogokat követelt a nőknek, az 1791. évi francia Nemzetgyűlés megtartotta a teljes jogkülönbséget.[9] A jakobinus konvent a női egyesületek működését be is tiltotta, tehát a forradalom eszméi az emberiség felét kifelejtették az emancipációs tervezetből.[10] És miután a napóleoni jogalkotás még a forradalminál is jóval konzervatívabb volt, Napóleon polgári törvénykönyvében (Code Civil, 1804) gyámság alá helyezte a férjezett nőt. Intézkedését azzal indokolta, hogy "Nem is francia az a nő, aki azt teheti, ami neki tetszik".
A nők igazán csak az 1848-as forradalmak idején kerültek a politika porondjára, ez előtt csupán két úttörő munka született Olympe de Gouges[11] és Mary Wollstonecraft[12] tollából. Wollstonecraft már előrevetítette a 19. század végi követeléseket azzal, hogy rávilágított a nevelési rendszer hiányosságaira. Ezután hosszú szünet következett, amíg az 1860-as években megindult a nőmozgalmi szerveződés. A köztudatban élesen élő polgári liberális nőmozgalmak a 19. század második felében jelentek meg, érdemi befolyásra viszont csak az 1890-es években tettek szert. A témában publikált egyes szerzők úgy vélik, hogy paradox módon a nyugat- és kelet-európai nőmozgalmak - gazdasági és politikai fejlettségtől függetlenül - meglepő párhuzamokat mutattak. A legújabb szakirodalom az európai nőmozgalmak történetét négy szakaszra bontja, melyek a következők: a felvilágosodástól a francia forradalom és a napóleoni korszak végéig; a napóleoni jogalkotás "visszacsapásától" a kezdeti nőmozgalmakig; az 1860-as évektől 1890-ig, a szervezett nőmozgalmak kezdetéig és végül 1890-től a polgári emancipációs nőmozgalmak és nemzetközi szervezetek fénykora, amelynek az első világháború vetett véget.[13]
A nyugatról érkező hírek már az 1870-es években hatottak a magyar közvéleményre, de az még éretlennek bizonyult a témára. Úgy gondolták, Magyarországon nem kell a szavazati jogért küzdő angol nők, vagy az amerikai bíró- és politikusnők példáját követni.[14] Még a női jogokkal foglalkozó lapok is felháborodtak Majoros István képviselő 1871. évi parlamenti beadványán, amelyben a nők egyenjogúsítását szorgalmazta, ezért nem meglepő, hogy indítványát a képviselőház 1872 január 13-án leszavazta. A képviselő újra felvetette az ügyet a nők nagykorúságáról szóló törvény 1874 május 20-i tárgyalásán, azonban meghallgatásra ekkor sem talált.[15]
A nemzetközi kapcsolatok ennek ellenére fontos szerepet töltöttek be a nők törekvéseiben, különösen annak igazolásában, hogy a női nem felemelése más kultúrnemzetek mintájára történik.[16] A magyarországi nőemancipációs törekvések mégis merőben mások voltak, mint a külföldi példák. Egyrészt különböztek a szocializmus követőinek elképzeléseitől is annyiban, hogy hiányzott az egyenlőségi törekvések családromboló jellege. A szocializmus tanai szerint a magántulajdon és a család intézménye összefonódott, ebből fakadt, hogy e tanok követői a kollektivizmus eszméjét vallották a család megsemmisítése érdekében. De a magyar nők követelései mentesek maradtak a "femme libre" aspirációitól.[17] Másrészt különbözött a mozgalom a kapitalista nyugati mintáktól is. Utóbbi különbséget mérhetünk például a szociáldemokrata nőmozgalmak törekvéseiből, amelynek a jövővíziója egy szocialista ipari társadalom volt. Sőt egy harmadik lényeges különbséget is meg kell említenünk, mégpedig azt, hogy ellentétben a nyugat-európai országokkal, erős városi polgárság hiányában a polgári átalakulás reformjait jórészt a középnemesség vitte véghez. Mivel a korai magyar nőemancipációs mozgalom, különösen az irodalom képviselői jelentős részben az értelmiségei középrétegből származtak, egyes szerzők az irányzat hibájaként értékelik azt, hogy vizsgálódása az értelmiségi nők művelődési helyzetére korlátozódott.[18]
- 118/119 -
Egyes szerzők szerint az 1840-es években Magyarországon a házassági jog témakörében cikkező írók leginkább a német jogfilozófia hatása alatt álltak, semmi jel sem utalt például arra, hogy a francia írók, mint Balzac vagy Standhal írásai ismertek lettek volna körükben. Legtöbben a hegeli jogfilozófiát és Fichte[19] nézeteit hirdették. Hegel a házasságot, mint erkölcsi viszonyt határozta meg, és kivételeket engedett annak felbonthatatlansága alól. Fichte úgy vallotta, hogy a nő a házasságban nem rendelkezik semmilyen önállósággal, nevét is elveszíti és a külvilág előtt - jogi vagy politikai téren - csak férje képviselheti. Ugyanakkor a magyar szerzők figyelembe vették, hogy a nyugat-európaival ellentétben a magyar jogrend a férjezett nőnek teljes cselekvőképességet biztosított.
Ahogy láthattuk, a polgári korszak magyar női törekvései arra irányultak, hogy a nők számára méltányos helyet biztosítsanak az ipari társadalom megváltozott munkamegosztásában. Különösen fontos megjegyezni, hogy a korai célkitűzések nem a polgári jogok követelésére vonatkoztak, és különösen nem a férfiakkal egyenlő jogok követelésére. Ezért nevezzük e törekvéseket összefoglaló néven nőmozgalmaknak és eltekintünk e helyütt a feminizmus kifejezés használatától.
Magyar nyelven nőkkel foglalkozó tudományos írás feltehetően először a 17. században jelent meg Pázmány Péter prédikációgyűjteményében. Ekkor még csak a házasságban élő asszonyok kötelességeivel és a leányok keresztény nevelésével foglalkozott a közvélemény. Haladó szellemű írás csak a 18. század utolsó harmadából maradt ránk, Bessenyei György női életre felkészítő tanácsadó könyvecskéje "Anya oktatása" címmel. Haladó szelleme abban nyilvánult meg, hogy felvetette a párválasztás szabadságát, sőt tanácsokat adott a házasságban élő nők számára a közvetett érdekérvényesítés elérésére. De ez sem eredeti munka még. Noha a műben erősen jelen volt a régi beidegződés: a két nem társadalmi szerepekben is rögzült különbségét természeti elrendeléssel okolta, mégis értékes dokumentuma a magyarországi nőkérdésnek.[20] A női önérzet első magyarországi megnyilvánulása egy férfi, Bárány Péter országgyűlési felszólalása volt, amelyben - angol mintára - követelte, hogy a nők is hallgathassák az üléseket a karzatról. Bárány azért hivatkozott angol példára, mert véleménye szerint a magyar alkotmány az angolhoz állt legközelebb. A képviselő szerint nincs különbség a férfi és a nő értelmi képességei között, és ebbéli felfogása a nőmozgalmak csíráit hordozta már 1790-ben.[21]
A 18-19. században a nőkérdés irodalmi művekben is megjelent. Ekkor hazánkban a különböző szellemi irányzatok, mint a racionalizmus, a romantika és a felvilágosodás sűrítve jelentkeztek. Herepei János kálvinista prédikátor például már 1797-ben hevesen védte az asszonyok jogait.[22] Az irodalom képviselői egyetértettek nemcsak abban, hogy a magyar nő műveltsége elmaradt a külfölditől, hanem abban is, hogy a természet azonos jogokkal ruházott fel mindenkit, nemre való tekintet nélkül. Úgy vélték, hogy történelmi példákra nem lehet alapítani a nő elnyomását, hiszen voltak olyan idők is a történelemben, amikor a nők voltak fölényben, uralmuk pedig nem volt olyan nyomasztó, mint a férfiaké. Hangoztatták, hogy a nők is csak a "szabad emberekhez méltó" polgári törvényeknek legyenek alávetve. Leírásaik nyomán új, elégedetlen nőtípus alakult ki, aki azonban nem volt forradalmi.[23]
A nőnevelés jelentősége hazánkban - a 18. század utolsó évtizedeiben - politikai kérdésként merült fel. Úgy tartották, hogy a nemzet egysége megteremtésének záloga a magyar kultúra mind szélesebb körben való elterjesztése, ezért támogatták a nők oktatását is. Mindenképpen haladó eszmére vallott a nők korlátozott politikai jogaiért szót emelni az 1790. június 10-i országgyűlésen, még akkor is, ha az indítvány csak a nemesasszonyokra korlátozódott. Hiszen figyelembe kell vennünk, hogy Londonban is csak 1792-ben jelent meg Mary Wollstonecraft tollából a "Vindication of the Rights of Women" című írás, amelyben a nők társadalmi helyzetét, így a nőnevelés fogyatékosságát okolta szellemi önállótlanságukért. Az 1790-es években a magyar országgyűlésen felszólalók - Bárány Péter és Pálóczi Horváth Ádám költő - igaz, hogy csak a nemesasszonyok részére, de a tanuláshoz való jogot és politikai jogokat követeltek, a nők passzív országgyűlési részvétele mellett korteskedtek.[24] Pálóczi teljes hivatalviselési egyenlőséget kívánt a nőknek.[25] Ugyan saját maga nem vonta kétségbe a férfiak elsőbbségét a nőkkel szemben, mégis fontos haladás a nők érdekében történt felszólalása, akkor, amikor a francia Konvent kitiltotta őket minden nyilvános ülésről.[26] Az előbbi jogok persze nem maguktól értetődtek volna, a nőknek cserébe a nemzeti művelődés, a nyelv, öltözködés és gyereknevelés területén kellett volna kötelezettségeket vállalniuk.[27]
A reformpolitika sikerét többen a nők közéleti részvételében látták és hangsúlyozták, hogy a nők a hazai jog és a keresztény valláserkölcs szellemében elismert jogokkal bírnak, ezekkel azonban a gyakorlatban felkészületlenségük miatt nem tudnak élni. Majd amikor ezek a törekvések I. Ferenc trónra
- 119/120 -
lépésével egy időre véget értek, a nők az irodalmi közszereplés igényével léptek fel.[28] A legsikeresebb író- és költőnők, mint Molnár Borbála és Újfalvy Krisztina továbbra is hirdették a nőnevelés fontosságát, olvasták a nyugati irodalmat, hangsúlyozták - Mary Wollstonecraft nyomán -, hogy a nők alávetettségének társadalmi és nem természeti vagy teológiai okai vannak. Azonban az egyéni akciók jelentősebb eredmények elérésére alkalmatlanok voltak, a szervezett fellépésre pedig még várni kellett. A korszak értékes hagyatéka, hogy a női individualitás kibontakoztatásának igényével, alapvető emberi jogok - mint szabad véleménynyilvánításhoz, művelődéshez való jog - vagy a házasság felbontására vonatkozó kereseti jog követelésével az utódok állásfoglalásait készítették elő.
Sokak szemében elítélendő volt, amikor egy sokgyermekes 43 éves családanya, Karacs Ferencné Takáts Éva 1822-ben a Tudományos Gyűjtemény lapjain közvetetten bár, de bírálta az 1806. évi II. Ratio Educationis előírásait a lányok rendileg elkülönített oktatásáról. Ugyanis a pátens leányiskolákról szóló fejezete külön rendelkezett a "népből származó", a "polgári származású vagy nemes" illetve a "kiváló családból való" lányok oktatásáról, különböző tananyagot előírva. Bár Karacs Ferencnét nem társadalomalakító elhatározás vezérelte, csupán gyakorlatias megfontolások, később ő maga is úgy értékelte, hogy irománya nem tartalma, hanem az író neme miatt váltott ki heves vitákat.[29]
Ekkor még csak egyéni munkák követeltek a férfiakhoz hasonló jogokat a nőknek. Takács Éva "Egy barátnémhoz írt levelem Nemünk ügyében" című, 1829-ben megjelent munkájában a házassági jog területén azt követelte, hogy a nőket és a férfiakat egyformán illesse meg a bontókeresethez való jog. Ezen kívül a közügyek intézésében kívánt részt.[30] Ki merte volna azt mondani, hogy Takács Éva kilépett rendeltetéséből? Hiszen 16 évesen árván maradt és két keze munkájával nevelte fel két fiútestvérét. Takács minden erejével a nőnevelésért harcolt, hiszen jól látta, hogy ez a nő társadalmi felemelkedésének előfeltétele. Nem is állt elő addig újabb követelésekkel, amíg a régiek sem valósultak meg. Ebben sokkal reálisabb volt külföldi társaitól.[31]
A magyar jog szerint - ellentétben a nyugat-európaival - a férjezett nőnek teljes cselekvőképessége volt és a jogrend személyi és vagyoni önállóságot biztosított számára. A nemes asszony jogainak képviseletében nem szorult férjére, sőt, szükség esetén férjét is képviselhette a törvény előtt.[32] 1848 előtt a magyar asszonyok kiterjedt magánjogi jogosítványokkal bírtak, gondoljunk csak a nagykorúsításra, a természetes és törvényes gyámság tisztére, a nő fiúsítására (praeficiáltatása), vagy arra, hogy a nő házassága révén megnyerte a férj községi illetőségét, honpolgárságát, nevét, nemességét, címét és rangját, azonban ez fordítva nem volt igaz. Ugyan a vagyonjogban tetemes hátrányuk volt a fiúgyermekek mellett - a hadi szolgálat alapján járó adományok okán - azonban ez alól is kivételt képezett a leánynegyed intézménye. A hajadoni jog útján a fiútestvérek voltak kötelesek gondoskodni az atya halála esetén leánytestvérükről annak férjhez meneteléig. Ha pedig fiúk híján az oldalági atyafiakra szálltak az atya jószágai, haszonélvezőkként a birtokában maradtak férjhez menetelükig vagy halálukig. A házassági vagyonjogban az ún. vagyon elkülönzési rendszer állt fenn, de a paraszti osztályú asszonyok még ennél is nagyobb előnyt élveztek, őket közreműködésük okán a közszerzemény fele része illette. Az özvegyeknek hitbér járt első házasságuk után és az özvegyi öröklés szabályai is előnyösek voltak számukra.[33] A magyar asszonyok önjogúságát bizonyítja a rendi társadalomban, hogy a férjes, elvált és az özvegyasszony nem állt nemi gyámság alatt. Az intézmény Werbőczy Hármaskönyve szerint csak a hajadonokra (szüzek és leányok) vonatkozott.[34]
Habár az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc sajtója tovább hangsúlyozta a nők szerepét a nemzet egységéért a férfi "társaként" folytatott harcban, mégis az 1848. évi V. törvénycikk 2. §-a egyértelműen kizárta a nőket a választásokból. Sőt miután az új törvények eltörölték a rendi előjogokat, megszűnt a főrendű özvegyeknek és a fiúsított nőknek az a közjogi jogosítványa, hogy megbízottaik (ún. ablegátusaik) révén részt vehettek a törvényhatósági ülésen és az országgyűlésen. Nem volt ez példa nélküli intézkedés tőlünk nyugatabbra sem. 1786-ban az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya visszavonta a nők választójogát azokban az államokban, ahol már kiharcolták (New Jersey, Virginia). De az 1789. évi francia forradalom sem terjesztette ki a polgári jogegyenlőség érvényét a nőkre, később pedig határozottan korlátozta politikai tevékenységüket (pl. 1793-ban a Konvent feloszlatta politikai klubjaikat és megtiltotta, hogy nyilvános gyűléseken vegyenek részt).[35]
A már megérlelt emancipációs gondolat 1848-ban forradalmi erővel robbant. Jókai az "Életképek" című lapban intézett felhívást a nőkhöz, arra buzdította őket, hogy az általános szabadság kivívásával egyidejűleg ők is emancipáltassák magukat.[36] De a magyar nők most is józanok maradtak és józanságra intett Gr. Teleki Blanka válasza is, amely szintén az "Életképek" hasábjain jelent meg. A szerző továbbra is előfeltételnek tekinti és a megfelelő nőnevelésre összpontosít.[37] Sajnos a szabadságharc leverésével hazánkban a gyakorlati megvalósítás elmaradt. Az abszolutizmus korában a kérdés lekerült napirendről
- 120/121 -
és csak 1867 után jutott ismét felszínre Veres Pálné munkája nyomán.[38]
A nőmozgalmak szervezett korszakának tevékenységét nem tudjuk értékelni az előzmények ismerete nélkül. Ezért szükséges Veres Pálné felhívása körülményeinek bemutatása. A témában rendelkezésre álló forrásokat értékelve alátámasztható Szapor Judit megállapítása, amely szerint az európai nőmozgalmakat általánosan periodizáló szerzők figyelmen kívül hagyták az egyes országok történelmi fejlődésének sajátosságait: a felvilágosodás eszméinek hatását, azt, hogy nem minden ország vette át a napóleoni kódexeket, illetve az 1848. évi forradalom is más célokat tűzött ki Franciaországban és másokat Magyarországon.[39] A magyar nőmozgalmakat leginkább a következőképp szakaszolhatjuk figyelembe véve a történelmi fordulópontokat: a kezdetektől 1896-ig, 1896-tól 1904-ig, 1904-től 1918-ig és 1919-től 1945-ig. Az általam vizsgált időszak a Kiegyezéstől 1918-ig tart.
Az 1850-es évekre a nő társadalmi állása egyszerűen már nem felelt meg a kor igényeinek, annak a kornak, amelyben a házasságok száma egyre csökkent, és amelyben a női ön- és családfenntartás kényszere mindinkább növekedett. Kánya Emília jól jellemezte a magyar "vénlányok" sorsát az 1860-as években: "Ha férjhez nem megy, a legörömtelenebb, a legelhagyatottabb jövőnek kell eléje nézni; nem tud semmit, nem tehet semmit, nem élhet senkinek és semminek a világon, és azon felül még ki is gúnyolják."[40] Ezért a kezdeti kudarcok ellenére a folyamat nem állhatott meg. Már csak azért sem, mert a nők 1848-49 küzdelmeiben és különösen a megtorlások idején vállalt szerepét nem lehetett vitatni. A ruszkabányai Maderspach Károlyné nyilvános megvesszőztetésének történetét országszerte ismerték. Ügye sajnos a férj öngyilkosságával ért véget. De ismert volt Teleki Blanka és Leöwey Klára hadbírósági pere is.[41]
A nő kilépett a négy fal közül, nemcsak azért mert esetleg a harcokban elvesztett férj helyett kellett kenyérkeresőnek lennie, hanem mert bizonyos szempontból könnyebb lett a helyzete: a technika fejlődése nyomán a házimunka egyszerűsödött, az orvosi ellátás terjedése miatt a házi ápolás jelentősége csökkent és az általános tankötelezettség, a lányok egyre magasabb fokú iskoláztatása ezen a téren is levette a terhet a válláról. Felmerült egy átmeneti szerep lehetősége, a jótékonykodásé. Mégis, a női egyenjogúsítást feltétel nélkül szinte senki sem támogatta, a nők felsőbb iskoláztatására intézetek alapításához még mindig hiányzott a törvényhozói akarat.[42]
A szervezkedés 1861-ben indult, amikor megalakult a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete, majd pár évvel később, 1867 május 24-én Veres Pálné Beniczky Hermin és néhány eltökélt nő megalakították a Nőképző Egyesületet. Ettől az időponttól kezdve a magyar nők is szervezetten szálltak harcba jogaik kiterjesztéséért. Ezzel ellentétben az amerikai asszonyoknak például már az 1850-es években jogukban állt ún. meeting-eket, azaz népgyűléseket tartani, ott és akkor, ahol és amikor ők akarták.[43] Így volt ez 1852 októberében is, amikor arra az ötletre jutottak, hogy kivívják a jogot az országos ügyekbe való beleszóláshoz, szaktudományok, hivatalok vállalásához, kivéve a katonaságot. Ugyan a követelések ez alkalommal nem értek célt, de látható, hogy a szervezett fellépés jóval korábban megindult az amerikai féltekén. Az is jellemző, hogy a tudósító úgy írt a gyűlésen megjelenő amerikai asszonyokról, mint azon "úrnék és városi rendek", akik "otthon dolgot nem találnak".
Veres Pálné felhívását "A Hon" politikai napilap 1865 október 28-i számában adta közre. A nők helyzetét a dél-amerikai államok rabszolga-felszabadításával hasonlította össze, és fel kívánta szabadítani őket függő helyzetükből. A nők tudományos képzését tekintette a nőemancipáció előfeltételének, és felszólította nőtársait, hogy álljanak ki gyermekeik 18 vagy még inkább 19 éves korukig való taníttatása mellett. Ők maguk pedig, noha ezzel már elkéstek, képezzék magukat minden lehetséges módon és tegyék magukévá az egyesülési eszmét is ennek érdekében.[44] Nevéhez fűződik az első leányiskola felállítása, amely a középfokú nőképzés jelentős intézménye lett, és ezzel megnyitotta az utat a felsőfokú képzésért folytatott harcnak.[45] Veres Pálné történelmi érdeme, hogy azzal, hogy nőtársait az érdekükben zajló folyamatokban aktív részvételre szólította fel, társadalmi üggyé tette a nőmozgalmat, tehát a nők művelődési és egzisztenciális érdekeit.[46]
Kijelenthetjük, hogy a nőmozgalom területén az 1896-től az első világháborúig terjedő időszakban a magyar fejlődés összhangban volt a nyugat-európaival, a nőegyleti élet virágzott. Ez volt az utolsó olyan szakasza a magyar nőmozgalmaknak, amelyet még nem hatottak át teljesen ideológiai megfontolások. A 20. század eleji törekvések már erőteljesen ideológiai megalapozásúak voltak, legyen az szociáldemokrata, liberális vagy konzervatív attitűd.[47]
A nőmozgalom eredményeket csak a kiegyezést követően tudott felmutatni, amikor a megváltozott gazdasági környezetben már szükségszerű volt a nők társadalmi szerepének változása. Az elszegényedő birtokossághoz vagy a közép- és kishivatalnok illetve az értelmiségi rétegekhez tartozó egyedülálló nők létfenntartása korábban is gondot okozott, a megfelelő,
- 121/122 -
társadalmi állásukkal nem ütköző munkalehetőségek híján. Az 1860-as évekre azonban már szinte megoldhatatlan volt e probléma, amely szorosan összefüggött a nők szakképzettségének hiányával.[48]
Az általános felosztás szerint a magyar nőmozgalom két fő irányzat köré szerveződött, amelyek a konzervatív és neo-konzervatív, valamint a liberális szárny voltak. Valójában a nőmozgalom magát konzervatívnak nevező irányzata nagyon is modern felfogást hirdetett, a női nem számára új, saját helyet képzelt el az új társadalmi munkamegosztásban. Így például egyes képviselői szembehelyezkedtek a koedukációval és a mindkét nem számára egységes tanterv kialakításával. Ezzel - a modernisták szemében - a haladás ellenében foglaltak állást, viszont ők azt akarták elérni, hogy a nők ebben a haladásban saját és megfelelő helyet kapjanak. A másik irányzat főleg a birtokvesztett közép- és alsóbb társadalmi rétegek körében szerveződött. Utóbbiakhoz tartozó nők liberális, progresszív és szociáldemokrata nézeteket vallottak. Központi kérdésük, hogyan lehetne behozni a nőemancipáció terén fennálló lemaradásunkat. Ennek érdekében a férfiakat megillető kiváltságokat a nők számára is meg kívánták szerezni.
A nőmozgalmak ismertetett két fő iránya, annak ellenére, hogy a gyakorlatban semmi közösséget nem mutatott, számos ponton hasonlított, különösen abban, hogy a változásokat elkerülhetetlennek és szükségszerűnek tartotta. A különbség lényegében abból állt, hogy az egyik irányzat teljesen új "nőiséget" kívánt látni, míg a másik azért küzdött, hogy a nők számára az új helyzetben igazságosabb helyet harcoljon ki.[49] A nőmozgalmak egyes, a következőkben ismertetett szerveződései az előbbi két fő irányzat köré csoportosultak, ugyanakkor tagjai voltak egy szerteágazó és összefonódott nemzetközi hálózatnak is.
A Feministák Egyesülete nyugati mintára szerveződő polgári nőmozgalom volt, amely a Magyar Szociáldemokrata Párttal, az ipari nőmunkásokkal (akiket a szocialista szakszervezetek képviseltek), és az 1896 óta korlátozott egyetemi felvételt nyert női értelmiségi réteggel növelte az ambicionált nők számát. [50] A nőmunkásnők megjelenése a szerveződésekben fontos tényező a nőmozgalmak életében, hiszen ők korábban közéleti szerepet nem vállaltak. A Magyarországi Munkásnő Egyesület 1904-ben alakult meg Gárdos Mariska elnökletével. Azokat a munkásnőket fogta össze, akiknek a szakmájukban nem működött szakszervezet. Megemlíthetjük a keresztény feminizmus nem számottevő táborát, amelyben katolikus egyházi személyek is megbarátkoztak bizonyos reformok gondolatával. Az első polgári feminista szervezet, a Nőtisztviselők Országos Egyesülete 1896-ban jött létre. Néhány év múlva, 1904-ben bontott szárnyat a Feministák Egyesülete Bédy-Schwimmer Róza és Glücklich Vilma vezetésével. Nálunk a különböző nőszervezetek gyűjtőmedencéje a mindenkor arisztokrata vezetés alatt álló Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége lett.[51] Ugyanis létezett egy konzervatív-arisztokratikus irányzat, amely ugyanazt hirdette, mint a klerikálisok, csak természettudományi és társadalomerkölcsi alapokon. A szociáldemokrata munkát a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1905-ben alakult Országos Nőszervező Bizottsága hangolta össze. Korábban a földmunkásnőket, a dohányipari dolgozókat és a cselédeket sokáig nem engedték szervezkedni. A követeléseket tekintve, a szocialista igények különösen a munkaidő-csökkentés, a béremelés, a nők egészségét károsító és az éjszakai munkák tilalma, társadalombiztosítási rendszer és az egyenlő munkáért egyenlő bér. Politikai szempontból a szabadságjogok garanciája, elsődlegesen a választójog. A családjogban a gyermeknevelés társadalmi segítése - óvoda, bölcsőde - voltak.
Sajnos a szocialisták és feministák egymás ellen harcoltak a legkeményebben. A szociális követelésekkel szemben a polgári feministák elsőszámú követelése a nőképzés javítása, a nő családon belüli felszabadítása, a nemi felvilágosítás megszervezése volt. Abban egyezett a két irányzat, hogy küzdöttek a nőket megszégyenítő procedúrák (mint a házasságon kívül született gyermekkel kapcsolatos eljárás) ellen. Leginkább a választójog területén csapott össze a két irányzat, így gyengítve a női követeléseket.[52] Ennek eredményeként 1919 után a feminista mozgalmat sikerült szinte teljesen a föld alá szorítani.
1890 óta - Susan Zimmermann felosztásában - két különböző nézet kezdett kirajzolódni a nőmozgalmak körében. A hierarchikus-integracionalisták tábora a szociális átalakulás eredményeit a nőkre vonatkozóan veszteség-történetként értékelte. Ezzel szemben állt a nőmozgalmak individualizációs-modernizációs szárnya. Ennek az irányzatnak a szemében a nőmozgalmak feladata, hogy idővel véget vessenek a férfi nem uralmának, valamint a nők gazdasági és társadalmi elnyomásának és megvalósítsák a nemek egyenlőségét. Lényegében a magyar nőmozgalom individualizációs-modernizációs szárnya a szociáldemokraták voltak, a polgári "radikálisok" és javarészt liberális erők. A hierarchikus-integracionalisták csoportosulása a katolikus nőmozgalmakból, a polgári nőmozgalmak "mérsékelt" szárnyából és nőmozgalmi pályájára lépett jótékonysági egyesületekből, valamint vallási csoportokból állt.
- 122/123 -
Tény, hogy a magyar női törekvések részei voltak egy nagyobb nemzetközi nőmozgalomnak. Így például az 1873. évi tőzsdekrach éreztette hatását Európa-szerte, és Magyarországon is. Bizonytalanságot is eredményezett, hogy a bevétel növelése érdekében szabad-e a jövőben a nőket és lánygyermekeket foglalkoztatni. Másik példa a telefon és annak nyomán a "hivatali kisasszonyok" kérdése. Ők ugyanúgy jelen voltak Magyarországon, mint Ausztriában, Németországban vagy más országokban. Ezért tűnik meglepőnek, hogy a társadalmi változások hosszú ideig magyar területen rendszertanilag más eredményeket hoztak nálunk, mint más olyan országokban, ahol az ipari társadalomhoz vezető utat sikeresen megtették. Meg kell értenünk, hogy az egyes országokban megjelenő kísérő jelenségek mennyiségileg, térben és minőségileg nem egyforma változásokat eredményeztek.[53]
A nők egyenjogúsítása is a kiegyezést követő polgári reformok keretében kezdődött el. Megjegyzendő, hogy a női törekvések a Habsburg monarchia viszonyain belül értékelendőek. Itt a társadalomban a nemek viszonya a tradicionális családmodellen alapult. Kezdetben a nők Európa-szerte, így Magyarországon is egyszerűen polgári jogokat követeltek, a választójog csak a 19-20. század fordulóján került követeléseik listájára. A kiegyezés utáni törvényhozás eredményeként a családjog területén, a házassági vagyonjoggal összefüggésben történt meg elsőként a női jogok kiterjesztése. Ez lett a nyitánya a soron következő követeléseknek. Az 1874. évi XXIII. törvénycikk terjesztette ki a nők magánjogi cselekvőképességét. A törvény 1. §-a szerint a hajadonok 24-ik életévük betöltésével teljeskorúakká válnak és minden, a teljeskorúsággal járó jog élvezetébe lépnek. A kivételt a szabály alól a 2. § tartalmazta, amely szerint a nő - korára tekintet nélkül - férjhezmenetelével teljeskorúvá válik és e jogot akkor is megtarthatja, ha az 1. §-ban meghatározott életkor betöltése előtt özvegységre jut, a férjétől a bíróság határozata alapján szétválik, vagy házasságát a bíróság felbontja. Ennek jelentősége abban állt, hogy a törvény ugyanezt a rendelkezést férfiakra nem tartalmazta.
A házassági köteléki jogban már korántsem volt olyan kedvező a helyzet, mint a vagyonjogban. Ez jól megfigyelhető külföldi példákon keresztül is. Angliában például a férj törvényesen kérhette a különélést házasságtörés címén, ellenben a férj házasságtörése erre nem volt elegendő indok, a nőnek még a férj vele szembeni különös kegyetlenségét is bizonyítania kellett. Különös kegyetlenséget azért, mert az angol férfinak joga volt testi fenyítést alkalmazni feleségével szemben. De Franciaországban sem volt jobb a helyzet. Az 1804-ben hatályba lépő Code Civil szerint - amely szakítva a korábbi liberális rendszerrel kánonjogi elveket hozott vissza a magánjogba - abszolút bontó ok volt a nő házasságtörése, ellenben a férfié csak akkor, ha az ágyast a közös otthonban tartotta. Sőt a jogrend a tradicionális társadalmi rendet tükrözte abban is, hogy a házasságtörő nő három hónaptól két évig terjedő javító-fogházbeli elzárással volt sújtható, azonban a férfira ilyen rendelkezés nem volt.[54] A "nő köteles engedelmességének" kitételét is csak 1938-ban törölték a családjogból. 1942-ben rögzítette a francia családjogi törvény, hogy a férjes asszony jogilag önálló személy, jogi cselekvőképességét azonban a házassági szerződés és a törvény korlátozhatta. A magyar házassági köteléki jog modernizációja 1894-ig váratott magára, és az "eredmény" a nemi jogegyenlőség tekintetében nem minden területen bizonyult tökéletesnek, sem magában a kötelező polgári házasságot bevezető 1894. évi XXXI. tc-ben, sem a joggyakorlatban.[55]
A nők családi és szociális helyzete tekintetében döntő jelentősége van az anyaságvédelem jogi szabályozásának. A nők küzdöttek a gyermekszüléssel járó kedvezmények és más szociális ellátások biztosításáért. Hiszen egészen 1891-ig nem volt kötelező őket gyermekágyi szabadságban részesíteni és erre az időre korábban segély sem járt részükre. 1928 előtt a nőknek nem volt öregségi, árvasági, özvegyi és rokkantsági biztosítása, de még a polgári korszakban bevezetett munkanélküli segély összege is kevesebb volt a nők esetében.[56] A 19-20. század fordulójára az aktuális jogpolitikai célzat az előbbi kedvezményeknek a betegbiztosítás rendszerébe való beépítése lett, a magas csecsemőhalandósági arány csökkentése érdekében.[57]
A magyar nők az iskolai térfoglalás terén 1868-ban tartottak ott, ahol a francia társaik 1789-ben: 20%-uk tudott írni és olvasni. A képzési jogokat korlátozta, hogy a nő- és lányoktatás hosszú ideig intézményesen el volt különítve az oktatási rendszeren belül.[58] 1865-ig, Veres Pálné intézetének felállításáig az 1856 óta működő pesti Angolkisasszonyok intézete volt az
- 123/124 -
egyetlen középfokú oktatási forma lányok részére, legalábbis olyan, amely kenyérkereseti pályára készítette őket.[59] Miközben Európa-szerte már évtizedek óta tanulhattak nők különböző egyetemi fakultásokon, Magyarországon erre 1895-ig kellett várni.[60] A korabeli közfelfogás a nőket leginkább a pedagógusi és gyógyítói pályára tartotta alkalmasnak, ezért a tanítónők privilegizált helyet foglaltak el a magyar felsőoktatás fejlődéstörténetében. Mégis, sokszor a megváltozott társadalmi viszonyok és a gazdasági kényszerűség ellenére sem fogadták rokonszenvvel őket pályatársaik. Sokan még azt is megkérdőjelezték, hogy a tanítónők hivatásuk mellett férjhez mehetnek-e. De ez a jelenség más szakmák esetében is megfigyelhető volt, így például az egyetemen végzett első magyar medika a tanári lépcsőn járt fel és le, az előadó felügyelete alatt állt és külön széken ült a katedra előtt, nehogy a fiúk kikergessék vagy bántalmazzák.[61]
A felsőoktatásban megszerzett jogosítványokat is korlátozta az első világháború után az 1920. évi XXV. tv numerus clausus rendelkezése, először a nők, majd a zsidó diákok körében. Így egyes egyetemi karokat, mint a jogi kar vagy némely műszaki fakultás, csak a második világháborút követően nyitottak meg számukra. Ellenpéldaként New Yorkban már 1890. március 30-án női ügyvédi iskolát nyitott egy svájci származású asszony, Emília Kempin, aki maga Zürichben szerzett jogi diplomát, de az ügyvédi gyakorlatot ott nem engedték meg neki. London egyetemi tanácsa is úgy határozott 1877-ben, hogy ezentúl bárminemű szakra beiratkozhatnak nők is. 1883-ra 30 orosz orvostan-hallgatónő szerzett doktori rangot, de Puna városában (Kelet-India) is felsőfokú iskolát nyitottak meg hindu nők számára 1884-ben. A magyar nőmozgalmak, ahogy már korábban is láthattuk, az 1860-as évekre ismerték fel, hogy a küzdelmeket az oktatás területén kell kezdeniük. Nem kívántak mást, mint a férfiakkal egyenlő képzési jogokat. Azonban az intézményes nőoktatás radikális változása csak az állam 1867 és 1895 közötti liberális politikája révén vált lehetővé.
Ami a munka területét illeti, a hagyományos megélhetési formák és foglalkozások átalakultak, egyre kevesebb férfi tudott megélni a polgári vagy nemesi birtokból. A megváltozott társadalmi munkamegosztásban egyre több nőnek kellett kenyérkeresővé válnia, és a férfiak is a kiszélesedő állami munkaszektorban, a kereskedelem és az agrárium nem önálló foglalkozásaiban keresték a boldogulásukat. E tevékenységekbe való bejutás korlátozott volt, de még nagyobb probléma volt a női- és gyermekmunka védelmének hiánya. A nők munkabére még 1917-ben is átlagosan 50-60%-át tette ki a férfiakénak.[62] A nők a nemi megkülönböztetés új formáival szembesültek -természetesen a régiek mellett. Jó példája ennek Illésy Györgyné Ember Karolina ügye 1870-ből. Ő volt az első magyar képzett gyorsírónő, aki országgyűlési gyorsírói állásért folyamodott. Kétségbevonhatatlan szakértelme ellenére Somssich Pál házelnök női mivolta miatt nem engedélyezte munkába állását, jóllehet az országgyűlés a döntés előtt megszavazta Illésyné alkalmazását. Mégis előrelépésként értékelhetjük az esetet a női munkavállalás ügyében, hiszen az országgyűlés, ahol férfiak ültek - Deák Ferenc támogatásával - nagy többségben elfogadta volna alkalmazását, és éppen Illésyné lett az, aki tevékeny szerepet vállalt a Nőiparegylet 1871. évi megalakításában, valamint a Nőipartanoda szervezésében.[63] Az anyaságvédelemhez hasonlóan, a munkavédelemben is radikális változásokra volt szükség. Gondoljunk csak az éjjeli munkavégzés szabályozatlanságára egészen 1908-ig, vagy a gyáripari dolgozók esetében arra, hogy az egészségre káros fehér és sárga foszfor alkalmazását csak 1911-ben tiltották be, de a nők bányamunkáját is csak 1939-ben.[64]
A klasszikus polgári forradalmak nem hozták magukkal a nők egyenjogúsítását. Sőt e vívmányuk terén követték el a legnagyobb mulasztást. Franciaországban a férfiak általános választójogát már 1793-ban törvénybe iktatta a jakobinus alkotmány, a nők ugyanezt a jogot csak 1944-ben kapták meg. Egyes nyugati szerzők ezt azzal magyarázzák, hogy a női szavazók a hagyományos alapon szerveződött, és esetenként az egyházak befolyása alatt álló pártokat preferálták.[65] Megjegyezhetjük azonban, hogy a nők forradalom alatti politikai aktivitásának hosszú távon lettek eredményei és a korszak nem eredményezte a francia nők teljes kizárását a politikai életből, csak a perifériára szorította őket.[66] 1848 előtt a magyar nemes nők nem voltak olyan jogfosztott helyzetben, mint amibe az 1848. évi áprilisi törvények hozták őket. Ugyanis a rendi társadalomban az özvegyasszonyok bizonyos esetekben aktívan is betölthettek politikai tisztséget. Ilyen volt a kinevezésen alapuló főispánság, továbbá 1848 előtt a fiúsított nő és a férjének jószágaiban bent maradó özvegy az úriszék elnöke volt és képviselők által részt vehetett a törvényhatóságokon és országgyűléseken.[67] Az 1848. évi V. tc. azonban kimondta, a "nőszemélyek" nem tartoznak a választásra jogosultak közé, ezzel megszüntette a nemes nők addig közvetett választójogát. Annak ellenére, hogy az 1870-es évek jogász szerzői a magánjog terén egyes nemi megkülönböz-
- 124/125 -
tetéseket eltörlendőnek tartották, a politikai jogok megadását rendre ellenezték. Hazánkban nemcsak az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról szóló 1848. évi V. törvénycikk, de annak és az erdélyi II. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről szóló 1874. évi XXXIII. törvénycikk, valamint az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1913. évi XIV. törvénycikk is kirekesztette a nőket e jog gyakorlásából.[68] A kortárs szakirodalom véleménye szerint a teljes jogegyenlőség, különösen a politikai jogok megosztása nem volt kivihető.[69] 1848 után először a községekről szóló 1886: XXII. törvénycikk adott képviseleti jogot - ugyan közvetett formában - a községi képviselő-testületekben a helyben lakó legnagyobb adófizetők közé tartozó nőknek.[70] A vizsgált korszakban közvetlen szavazati jogot egyedül a reformált evangélikus egyház biztosított az özvegyeknek és nagykorú hajadonoknak.
A követelések a Monarchia válságát kísérő politikai nyugtalanság éveiben sűrűsödtek, ennek ellenére a magyarországi nőmozgalom a lassan ocsúdók közé tartozott. A Feministák Egyesülete lépett fel ekkoriban szociális jellegű követelésekkel, mint a vasárnapi munkaszünet visszaállítása, hétköznapokon a zárórarendelet betartása, a női foglalkoztatás kiszélesítése és a bérek emelése. A feminista mozgalom elsősorban a tisztviselőnők érdekeiért, a közszolgálati kirekesztettség ellen harcolt. Az első világháborúban sok férfi veszítette életét. A rosszul fizetett, meggyötört nők létfenntartókká váltak. A társadalmi elégedetlenség az oroszországi forradalmak hatására a tetőfokára hágott. Ennek köszönhető, hogy a nőtisztviselőknek nagy szerepük volt az őszirózsás forradalomban.
A választójog területén azonban a polgári korszakban, majd a Tanácsköztársaság idején elért kezdeti eredmények ellenére visszarendeződés figyelhető meg 1919 után.[71] Az ekkor kiadott rendeleti módosítás mintegy 40 százalékkal, kb. 570 ezerrel csökkentette a választásra jogosult nők arányát. A nők választójoga a két világháború között is korlátozottabb volt a férfiakénál, és az általános női választójog csak a második világháborút követően, 1945-ben valósult meg. A demokrácia hazájának tartott Egyesült Államokban is csak 1920-ban vált általánosan elfogadottá a nők szavazati joga, és radikális változások Nyugat-Európában is többnyire csak a II. világháború után mentek végbe.[72]
A nők társadalmi helyzetének vizsgálatakor nem tekinthetünk el a prostitúció tárgyalásától sem. Azon túl, hogy tipikusan nőkhöz kapcsolódó foglalkozásról van szó, ugyanennyire átfogó társadalmi probléma, sőt sok tekintetben a társadalmi problémák szülte jelenség volt a vizsgált korszakban éppúgy, mint napjainkban. Annak ellenére, hogy a 19. század elején a prostitúció szabályozásában a tiltásé volt a főszerep, a század végére teljes "iparág" épült a "bujálkodásra". Az intézmény rendkívül erős jelenléte bebizonyosodott hazánkban, különösen a 19. század második felében. 1815 után Pest a leánykereskedelem központja lett. Nem vonható kétségbe, hogy a prostituáltként megbélyegzett lányok és asszonyok jelentős része szegény volt és megélhetési problémával küzdött. A nők kiszolgáltatott helyzetén a szegényeknek nyújtott támogatások sem segítettek, mivel a társadalom legszegényebb rétegébe tartozó nőket ugyanúgy erkölcsileg bukottnak tekintették, mint korábban, ezért a támogatásból kizárták őket.[73] Ekkorra már ismertek voltak a nemi úton terjedő betegségek veszélyei is.
Ezek az előzmények vezettek az 1867. évi fővárosi szabályrendelet kiadásához, amely részben legalizálta és így ellenőrzése alá vonta a jelenséget.[74] Ezt megelőzően a prostitúció hosszú ideig a szabályozás teljes hiányában megélhetési bűnözésként virágzott, annak minden kísérő jelenségével együtt. A részleges szabályozás azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket 1867 után. A prostitúcióhoz kapcsolódó bűncselekmények közül egyértelműen a leánykereskedelem bizonyult a legveszélyesebbnek, amely a korlátozott hatékonyságú állami bűnüldözés következtében elképesztő méreteket öltött. A magyar büntető törvénykönyv egészen 1908-ig egyáltalán nem büntette a valós életben virágzó megélhetési bűnözést, a leánykereskedelmet. Egyedül egy 1869-ben hozott miniszteri rendelet nyilvánította kihágásnak a fiatal nők külföldi bordélyba csábítását.[75] A kerítés büntetésének elmulasztását azzal indokolták, hogy magát a cselekményt nehéz bizonyítani, továbbá az áldozat is csak károsodik az ügy által. A kéjnő még az 1908. évi módosítást követően is ki volt zárva a büntetőjogi védelemből, hiszen a kor felfogása szerint a kerítéssel előidézett erkölcsi bukás csak a tisztességes nőket sértheti, hiszen a kéjnők esetében hiányzik a védeni kívánt érték. A politikai akarat 1908-ban gyenge volt ahhoz, hogy a legalizált prostitúciót megszűntesse. A törvényhozó véleménye szerint "az erkölcs követelményeihez a maguk egészében büntetőjogi szankciót fűzni nem lehet, mert a nemi szenvedélyek erejével és a társadalmi szokásokkal a törvényhozónak számolnia kell."[76]
Erre a problémára igyekezett megoldást találni mind a nőmozgalmi aktivisták tevékenysége, mind az 1910. évi Párizsi Egyezmény. Az aktivisták fő célja a "titkos prostituáltak" elleni védekezés és a
- 125/126 -
kéjnők kizsákmányolás elleni védelme, valamint az orvosi ellenőrzés mind szélesebb körű kiterjesztése volt. 1912-ben asszonyok pár fős csoportja kezdte meg munkáját a budapesti főkapitányság erkölcsrendészeti osztályán annak érdekében, hogy a regisztrációra jelentkezőket lebeszéljék szándékukról. A Magyar Nőegyesületek Szövetsége 1912-ben azt javasolta, hogy a regisztráció alsó korhatárát egységesen 18 évben határozzák meg. A szakirodalomban némelyek a 20. életévhez kötötték volna, de az életkor emelésére nem került sor.[77]
Radikális változás e téren csak az első világháborút követően történt.[78] Úgy tűnik, hogy a hatalom egészen eddig nem törekedett a prostitúció visszaszorítására, és ez a vizsgált korszak végéig így is maradt. Máig eldöntetlen kérdés, hogy a prostitúció körüli morális-társadalmi törekvések, valamint a kormányzati jogpolitikai célzat mennyiben irányultak ténylegesen a probléma hathatós, gyakorlati megoldására.[79] Míg Magyarországon az előírásokat áthágó "titkos" prostituáltakra közbotrányokozás címén kirótt szankciók egy hónapnyi fogházbüntetésig terjedtek, addig Ausztriában 1885 után akár háromhónapnyi fogházbüntetésre és bizonyos esetekben akár kényszermunkára is ítélhették őket. Az enyhe büntetési tételeken túl nem feledhető az sem, hogy a hatóságok a "társadalom szükségleteire" és a bordély tulajdonosoktól származó jelentős adóbevételekre hivatkozva gyakorta a szabálykövetés kikényszerítésétől is eltekintettek.
A legrosszabb a cselédek helyzete volt, akiket egyébként a középrétegekhez tartozó nők is alkalmaztak munkaadóként. Az ő esetükben nem hoztak változást a nőmozgalmak, jogfosztott helyzetük 1907-ig változatlan maradt.[80] A cseléd munkába állásakor feladta szabadságát, függő helyzetbe került, még büntetőjogi felelőssége is korlátozott volt, viszont a munkaviszony megszűnése után ellátásra nem számíthatott.[81] A mezei munkásnők és a házi cselédek az 1891. évi társadalombiztosítási reformból is kimaradtak, nem járt nekik a gyermekágyi segély sem. A rájuk is kiterjedő, kötelező gyermekágyi, illetve anyasági segélyt csak 1907-ben biztosította törvény, azonban a házi (belső) cselédeknek, akiknek többsége nyilvánvalóan nő volt, továbbra sem jártak ezek a kedvezmények. Az 1907. évi XLV. törvénycikk csak a külső (gazdasági) cselédeket emelte ki a régi jobbágyi állapotból, részükre járt tisztes megélhetés, egészséges lakás, gyermeknevelési segély, ingyenes gyógyítás és aggkori ellátás.[82]
Adalék a háztartási munkások, később alkalmazottak életviszonyaihoz Kaposvár képviselő-testületének a századfordulót követő években hozott, a cselédügy szabályozására hivatott rendelete, amely szerint tilos volt a cseléd erkölcstelen életét feljelentés nélkül tűrni, a "kóborló", vagyis 9 óra után az utcára menő nőcselédeket össze kellett fogni és orvosi vizsgálat alá vetni, tilos volt szökevény cselédeknek menhelyet adni. Szökevény volt az a cseléd, akinek nem volt helye. Őket kényszerrel internálták a rendelet alapján. Ilyen volt a pozsonyi rendőrfőkapitány rendelete is, amelyben napi 12 óra munkaidőt írt elő a cselédek számára, kéthetente három óra pihenővel. Azt is leszögezte a rendelet, hogy a cseléd a gazda házi fegyelme alatt áll.[83]
Egyes szerzők szerint a dezintegráció és fejlődés olyan rohamos gyorsasággal ment végbe a polgárosodás korában, hogy a társadalom a saját morális igényeivel még ma sincs tisztában.[84] A számos korlátozás és elszigetelődés ellenére a jogtörténészek ezt a korszakot mégis modernizációként értékelik. Ha arra a kérdésre keresem a választ, hogy a nők megtalálták-e helyüket az új társadalmi munkamegosztásban, nem tudok egyértelmű választ adni. Szembesülniük kellett azzal, hogy minden oktatási intézménybe korlátozott a bejutásuk. A sajtó polgári nyilvánossága és a nyilvános vélemény-nyilvánítás éppúgy nem-specifikus volt, mint a politikai szféra. Utóbbiból szinte teljesen ki voltak zárva. A magánszféra területén a "kettős mércével" és a háztartási kötelezettségek dupla terhével küzdöttek. Végül az újonnan létrejött munkaerőpiacon, az önálló keresetszerzésben hátrányos volt a helyzetük a férfiakéhoz képest. Ott voltak még a polgári korszak előtti múltból örökölt beidegződések is, a tradicionális családmodell továbbélése. A nők szembesültek a prostitúció jelenségével és problémájával, és általában véve a mindennapi élet szervezési gondjaival.
Mégis kénytelenek voltak részt venni a változásokban. A nőmozgalmak egyetlen irányzata sem kérdőjelezte meg a változások szükségességét, törekvéseik a jelzett fenyegetettségekre adott válaszok voltak. Sőt, a probléma éppen abból adódott, hogy a döntések meghozatalából, amelyek az egész társadalmat, így a női nemet is érintették, az ő részvételük hiányzott. Tehát a politikai küzdelem, és különösen a választójog iránti törekvés sosem volt öncélú, hanem a nők széles körű egyenjogúsításának lett az eszköze. A nők a közéleti részvétel igényével annak érdekében léptek fel, hogy a képzéshez és a munkaerőhöz való hozzáférés bővítése, a jogi és politikai egyenlőség felé, valamint az anyagság, a gyermekgondozás és a háztartási tevékenységek
- 126/127 -
elismerése érdekében az első lépéseket megtegyék. Úgy gondolták, ha eredményeket érnek el az előbbi területeken, az megváltoztatja a nőkérdést.[85] A nőmozgalmak fő törekvése éppen az volt, hogy rámutassanak a nő tűrhetetlen helyzetére: a magyar leány-kereskedelem elképesztő mértékére, a női becsület büntetőjogi eszközökkel való védelmének szükségére, az anyaság védelmének és a nők magasabb iskoláztatásának és alkalmazásának javítására vonatkozó intézkedések iránti társadalmi igényre, és ehhez megfelelő támogatottságot szerezzenek a közvélemény megnyerésével.[86] ■
JEGYZETEK
[1] Jánossy Gábor: A feminizmus Magyarországon. A szerző kiadása. Vasvármegye Nyomdavállalat, Szombathely 1911
[2] Bassa Endre: Mit kell tudni a nőmozgalmakról? Magyar Nők Országos Tanácsa Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1982. 15-21. o.
[3] Masson Bertha: The Story of the Women's Suffrage Movement. London 1912. 15-19. o.
[4] Nagyné Szegvári Katalin: Út a nők egyenjogúságához. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1981. 7-18. o.
[5] Pogány Zsuzsanna: Nőemancipáció 1790-1848. Minerva Kiadó, Budapest 1937. 5-7. o.
[6] Luisa Passerini: A nők és a feministák története, Balassi Kiadó, Budapest 2003. 148. o.
[7] Szerk. Palasik Mária: A nő és a politikum: a nők politikai szerepvállalása Magyarországon, Napvilág Kiadó, Budapest 2007 17-22. o.
[8] Philippe Florent de Puissieux: La femme n'est pas inférieure à l'homme. London 1750. In: Nagyné Szegvári Katalin i.m. 7-18. o.
[9] Condorcet: "Lettres d'um bourgois de New-Haven a un Citoyen de Virgine". In: L. Braun: Die Frauenfrage. Leipzig 1901. 73. 1. o.
[10] Pogány i.m. 7. o.
[11] Déclaration des Droit de la Femme et de la Citoyenne, 1791
[12] The Vindication of the Rights of Woman, 1792
[13] Paletschek, Sylvia - Pietrow - Ennker, Bianka: Women's Emancipation Movements in the Nineteenth Century; A European Perspective. Standford University Press, California, Standford 2004. 307-315. o.
[14] A korból való Mill beadványa az angol parlamentben a birtokkal vagy önálló üzletrésszel rendelkező nők szavazati jogáról.
[15] Fábri i.m. II. 247-280. o.
[16] Zimmermann i.m. 9-17. o.
[17] Pogány i.m. 38-51. o.
[18] Baráth Ferenc: Nevelés, tudomány, nőügy. A nők munkaköre. 1872/73.
[19] Ld. bővebben: J. G. Fichte: Grundlage des Naturrechts nach Prinzipien der Wissenschaftslehre. Jena-Leipzig 1796
[20] Fábri i.m. I. 13-14. o.
[21] Pogány i.m. 13-18. o.
[22] Az Asszonyok jussai. Kolozsvárott 1797.
[23] Pogány i.m. 27-38. o.
[24] In: Pálóczi Horváth Ádám: A magyar asszonyok prókátora a Budán összegyűlt rendekhez 1790. L. Tud. Gyűjt. 1822.II.70. 1. o.
[25] Bassa i.m. 67. o.
[26] Pogány i.m. 17. o.
[27] Fábri i.m. I. 121-128. o.
[28] Fábri i.m. I. 13-17. o.
[29] Fábri i.m. I. 57-62. o.
[30] In: Takács Éva Munkái. Buda 1829. I. k. 73. 1. Ld. még Pogány i.m. 38-51. o.
[31] Pogány i.m. 51. o.
[32] Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye. Kolozsvár 1800. 12. o.
[33] Dr. Csiky Kálmán: A magyar nő jogai. Nemzeti Nőnevelés, 1894. 98-121. o.
[34] Ld. bővebben Máday Andor: A magyar nő jogai a múltban és a jelenben. Athenaeum ny. és k., Budapest 1913. 37. o.
[35] Fábri i.m. I. 215-216. o.
[36] Jókai Mór: Nő szabadsága. Életképek 1848. 385. 1. Gr.
[37] Gr. Teleki Blanka: "Előbb reform, azután Nőemanzipátió". Életképek. 1848. 593. 4. 1. o.
[38] Összeállították Rudnay Józsefné és Szigethy Gyuláné: Veres Pálné Beniczky Hermin Élete és Működése. Budapest 1902. 4. 1. o. In: Pogány i.m. 64-67. o.
[39] Szapor Judit: A magánszférából a politikai közéletbe: a női politizálás története a kezdetektől 1945-ig. In: Palasik i.m. 130-131. o.
[40] Ld. bővebben Kánya Emilia: A háború és a nők. Családi Kör, 1866. május 27. 482. h.
[41] Ld. bővebben Fábri i.m. I. 241. o.
[42] Fábri i.m. I. 237-314. o.
[43] Edvi Illés Pál: Az amerikai nők gyűlése. In: Fábri i.m. I. 286-290. o.
[44] Szerk. Fábri Anna: A nő és hivatása I. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1777-1865. Budapest 1999. 312-314. o.
[45] Nagyné Szegvári Katalin i.m. 45-57. o.
[46] Veres Beniczky Hermin: Felhívás a nőkhöz. Hon. 1865. október 28.
[47] Szerk. Fábri Anna, Borbíró Fanni és Szarka Eszter: A nő és hivatása, II. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1866-1895. Kortárs, Budapest 2006. 5-7. o.
[48] Fábri i.m. II. 185-243. o.
[49] Zimmermann i.m. 19-55. o.
[50] Szapor i.m. In: Palasik i.m. 129-144. o.
[51] Pl. gróf Teleki Sándorné, majd gróf Apponyi Albertné is vezették.
[52] Bassa i.m. 67-80. o.
[53] Zimmermann i.m. 389-400. o.
[54] Herger Csabáné: A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig. A magyar házassági köteléki jog és az európai modellek. Budapest-Pécs 2006. 127-128. o.
[55] Herger Csabáné: The Introduction of Secular Divorce Law in Hungary, 1895-1918: Social and Legal Consequences for Women, Journal on European History of Law, vol. 3/2012, 138-148. o.
[56] Bassa i.m. 38-39. o.
[57] N. Szegvári i.m. 116-121. o.
[58] Susanne Zimmermann, Die bessere Hälfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen in Ungarn der Habsburgermonarchi 1848-1918, Vienna-Budapest 1999. 391-392. o.
[59] N. Szegvári i.m. 92-95. o.
[60] Fábri i.m. II. 85-182. o.
[61] Kovács Judit: Utazás a női egyenjogúság körül. In: Bassa i.m. 45. o.
[62] Bresztovszky Ede: A magyar ipari munkásság életviszonyai a háború alatt. Huszadik Század 1916. évf. 23-24. o.
[63] Fábri i.m. II. 186. o.
[64] N. Szegvári i.m. 116-121. o.
[65] Ld. bővebben Henig, Ruth - Henig, Simon: Woman and Political Power: Europe since 1945. London-New York 2000. 16. o.
[66] Szapor i.m. In: Palasik i.m. 129-144. o.
[67] Ld. bővebben Dr. Csiky i.m. 121. o.
[68] Bassa i.m. 41. o.
[69] Dr. Csiky i.m. 121. o.
- 127/128 -
[70] Gáspár Gabriella: A női jogok a magyar rendi társadalomtól a Horty-korszak végéig. 2005. In: Palasik i.m. 65-80. o.
[71] Palasik Mária: A nők a parlamentben. In: Palasik i.m. 227-257. o.
[72] Ld. bővebben Lehoczkyné Kollonai Csilla: Amerikai sikertörténet - európai változások. A női egyenjogúság a nemzetközi gyakorlatban. In: A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. A jog lehetősége és korlátai. Budapest 1998
[73] Schreibel Emil: A prostitúció. Rendőrségi szaktanfolyamok Kiadmányai, Budapest 1917. 106. o.
[74] Pest város tanácsa 1867. október 30-án törvénybe iktatta a Bordélyházak és kéjhölgyek iránti szabályrendeletét (33.474/1867.) In: Miklóssy János: A budapesti prostitúció története. Budapest 1989. 37. o.
[75] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest 1902. 646. o.
[76] Récsei Balázs: A kéjelgésügy szabályozása Somogy vármegyében a dualizmus második felében. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 32., Kaposvár 2001. 193. o.
[77] Schreibel i.m. 72. o.
[78] Miklóssy i.m. 89. o.
[79] Susan Zimmermann: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita és politika Bécsben és Budapesten a századfordulón. Rubicon 1998. 7. sz. 3. o.
[80] 1876. évi XIII. tc.
[81] Fábri i.m. II. 185-243. o.
[82] Jánossy i.m. 131-140. o.
[83] Bassa i.m. 67-76. o.
[84] Zimmermann i.m. 393. o.
[85] Zimmermann i.m. 9-17. o.
[86] Jánossy i.m. 5-70. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
