A Bizánci Birodalom - a frank államkormányzat mellett - a kora középkori államszervezetek egyik alaptípusa, modellje. Fennmaradását, mintegy ezer éven keresztül való létezését annak köszönhette, hogy vezetői képesek voltak alkalmazkodni a történelem újabb és újabb kihívásaihoz. Ez az alkalmazkodás többnyire államszervezeti reformokban, igazgatási újításokban nyilvánult meg. A Bizánci Birodalom történetének egyik legjelentősebb ilyen újítása a középbizánci területi igazgatás, ismertebb nevén a thema-rendszer kialakítása, megszervezése volt. Az alábbiakban - egy rövid köztörténeti áttekintés után - a thema-rendszer kialakulásának körülményeit, okait és annak szervezetét ismertetjük.
A kutatások gyakran visszatérő kérdése, hogy honnan számíthatjuk a bizánci történelem kezdetét. 395-ben a Római Birodalom császára Theodosziosz államát két részre osztotta - keleti és nyugati birodalomfélre - fiai, Arcadius és Honorius irányítása alá helyezve azokat. Ez az időpont azért jelentős, mert ezt követően már nem állt helyre az ókori birodalom egysége, és az ekkor megszülető Keletrómai Birodalom lényegében a későbbi Bizánc. A bizánci történelem kezdeteként elfogadható még a 476-os évszám, amikor Nyugaton megszűnt a császárság, továbbá a 330. esztendő, Konstantinápoly felavatása. A bizánci történelem első szakasza a 7. században ért véget. A korabizánci kor a 7. század elejéig terjed 565 (Jusztinianosz halála) és 641 (Herakleiosz halála) között. A középbizánci kor végét korábban 1204-re, Konstantinápoly keresztesek általi ideiglenes (1261-ig tartó) elfoglalásának idejére tették. Ma már inkább a 11. század vége jelenti a korszakhatárt. A későbizánci kort a város oszmán-törökök általi végleges elfoglalása zárja 1453-ban.
A korabizánci kor (4-6. század) legfőbb jellemzője a római hagyományok folytatása mind történelmi, mind államszervezeti szempontból. A Theodosziosz-féle birodalomfelosztás után a keleti részt is komoly veszélyek fenyegették egyrészt a gótok, másrészt a hunok részéről. A hunok Galliában elszenvedett veresége, továbbá a keleti gótok itáliai államalapítása elterelte Bizánc határáról ezeket az ellenfeleket. Emellett a többi jelentős germán nép is a nyugati területeket özönlötte el, ott rendezkedett be, így a konstantinápolyi birodalom Róma bukása után is épen maradt. Jusztinianosz uralkodásakor (527-565) sikerült visszafoglalni Észak-Afrikát, Dél-Hispániát és hosszú harcok árán a gótok itáliai uralmát megtörni. Az így megszerzett területeket azonban nem sikerült megtartani. A hispán partok után az itáliai hódítások nagy része is gyorsan elveszett. Emellett a Balkán térségében felbukkanó avarok elleni háború, továbbá a perzsa Szasszanidákkal fellángoló harcok keleten alaposan próbára tették a birodalom teljesítőképességét.
A középbizánci kor (7-12 század) kezdetét Herakleiosz császár uralkodásának idejére (610-641) tehetjük. A perzsák birodalmának megdöntésével egy minden eddiginél erőteljesebben terjeszkedő hatalom jelent meg a térségben: az arabok. A Közel-Kelet elözönlése után, elfoglalták Egyiptomot (642) és többször ostromolták a fővárost is. Ezzel egy időben szlávok telepedtek meg a Balkánon, vagyis a Birodalom mindkét oldalról létét fenyegető támadásoknak volt kitéve. Bizánc történelmének addigi legnagyobb válságát az állami intézmények, elsősorban a területi igazgatás reformjával sikerült megoldani. A 7. század végén megszervezett új katonai alapú közigazgatási egységek, a themák létrehozásával sikerült Kis-Ázsiát megvédeni az araboktól, míg a szlávokat fokozatosan asszimilálta a Birodalom. A sikerek mellett Bizánc
- 409/410 -
feladni kényszerült a már korábban szárazföldi összeköttetés nélkül maradt Afrikát és Itáliában is egyre kisebb területekre szorult vissza. A makedón-dinasztia uralkodása (867-1025) a középbizánci állam fénykora. II. Baszileosz (976-1025) Bulgária meghódításával ismét a Birodalom részévé tette a Balkánt. A korszak vége két nagy történelmi katasztrófához köthető. Az egyik a szeldzsuk-törököktől elszenvedett manzikerti vereség (1071). Ennek nyomán elvesztek a kis-ázsiai területek, felbomlott az arra épülő thema-rendszer. A 12. században további területveszteségek érték a birodalmat a Balkánon a szerb és bolgár államalapítások révén. A végső csapást azonban Konstantinápoly keresztesek általi elfoglalása jelentette, melynek következményeként 1261-ig Nikaiaban székelt a császár.
A későbizánci korszak (13-15. század) első részében az egykori birodalom több kisebb fejedelemségre esett szét. A Konstantinápolyban székelő Latin Császárság és vazallusállamai egykori keresztes vezérek és Velence irányítása alatt álltak. A Trapezunti Császárság és az Epiruszi Despotátus területén görög dinasztiák rendezkedtek be. A Nikaiai Császárság folytatta a bizánci hagyományokat. 1261-ben Palaiologosz Mihálynak (1258-82) sikerült visszafoglalnia Konstantinápolyt és többé-kevésbé egyesítenie a szétszakadt birodalomrészeket. A nyugatiakkal folytatott harcok és a polgárháborúk azonban teljesen felemésztették Bizánc erejét. 1354-ben az oszmán-törökök elfoglalták Gallipolit, ezzel megvetették lábukat az európai kontinensen. 1422-ben még sikertelenül ostromolták a fővárost, 1453-ban azonban elesett az ezeréves birodalom székvárosa és átadta helyét egy megszületőben lévő új nagyhatalomnak, az oszmán-törökök államának.
A Bizánci Birodalom területi igazgatása az egykori Római Birodalom közigazgatási rendszeréből alakult ki. A Diocletianus császár (284-305) által megteremtett új területi beosztás célja az igazgatás egységesítése és a hatalom központosítása volt. Előbbi célt szolgálta a provinciák senatusi és császári címen való megkülönböztetésének megszüntetése, utóbbit a katonai vezetés kiemelése a tartományi kormányzók hatásköréből. Az eredetileg csak egyfokú közigazgatási rendszer a 4. század folyamán differerenciálódott. A trónutódlást biztosító társcsászári rendszer ugyanis - a későbbi gyakorlattal ellentétben - territoriális hatalmat adott a két társcsászárnak, és azok követőinek, az alcsászároknak. A Birodalom ennek megfelelően négy nagy közigazgatási egységre bomlott, melyeket a császárok testőrparancsnokai, a praefectus praetoriók vezettek. A tetrarchia gondolata és gyakorlata Diocletianus halála után rövid időn belül elenyészett, a praefecturák, mint felsőszintű közigazgatási egységek azonban fennmaradtak. Ezzel egyidejűleg a több provinciát irányító, praefectus praetoriónak alárendelt vicariusok körzetei is önálló egységekké váltak diocesis néven. A tartományi igazgatás ezzel egy háromszintű rendszerré alakult, amely átfogta a birodalom egész területét, csupán a két főváros, Róma és Konstantinápoly rendelkezett önálló igazgatással.
I. Constantinus alatt négy praefectura létezett: Oriens (székhelye Constantinopolis, Illyricum (Sirmium ill. Thessalonica), Italia (Mediolanum, 404-től Ravenna) és Galliae (Augusta Treverorum, 400 után Arelatum). A diocesisek száma 12 volt. A provinciák élén consularisok, preasesek vagy correctorok álltak a tartomány fontosságának megfelelően. A birodalomnak 313-ban 95 provinciája volt. A tartományok közül proconsul kormányozta Africát, Asiát, majd I. Constantinus óta Achaiát is. A keleti provinciákat 15 consularis, 40 praeses és 2 corrector, a nyugatiakat 22 consularis, 3 corrector és 31 praeses igazgatta.[1]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
