Az 1945 és 1957 közötti államosítással kapcsolatos problémakör lezártnak tűnik, bár az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) számos ügyben foglalt állást az államosítással, időről időre indulnak ilyen tárgyú ügyek. Tanulmányomban alapvetően az alkotmányos tulajdonvédelem polgári jogi eszközeinek (rei vindicatiós per, kártalanítás, kártérítés) alkalmazhatósága szempontjából kívánom áttekinteni a Legfelsőbb Bíróság és a Kúria gyakorlatát, külön kitérve az államosítás fogalmára és az 1945 és 1957 közötti államosítások orvoslásával kapcsolatos politikai és alkotmányos háttérre.
The issue of nationalization between 1945 and 1957 seems to be closed; however, from time to time, such cases are brought to court. In this study, I would like to review the case-law of the Supreme Court and the Curia of Hungary from the perspective of the applicability of civil law instruments of constitutional protection of ownership, paying special attention to the concept of nationalization and the political and constitutional background related to the remedying of the nationalizations between 1945 and 1957.
Az államosítással kapcsolatos problémakör lezártnak tűnik, az Eszterházy-hitbizomány ügye azonban jól mutatja, hogy maradtak még nyitott kérdések, és a jövőben is felmerülhetnek még olyan jogviták, amelyek az államosításban gyökereznek. Bár a Legfelsőbb Bíróság és a Kúria számos ügyben foglalt állást az államosítás jogkövetkezményeiről és az Alkotmánybíróság is jónéhány határozatában foglalkozott a kérdéssel, a jogirodalomban meglepően kevés nyomot hagyott a kérdéskör. Tanulmányomban csak az 1945 és 1957 közötti államosítással foglalkozom, s nem térek ki az ipari tulajdon államosításának kérdéseire, valamint a kárpótlási törvények rendelkezéseire és annak gyakorlatára. Alapvetően az alkotmányos tulajdonvédelem polgári jogi eszközeinek (rei vindicatiós per, kártalanítás, kártérítés) alkalmazhatósága szempontjából kívánom áttekinteni a Legfelsőbb Bíróság és a Kúria gyakorlatát, külön kitérve az államosítás fogalmára és az 1945 és 1957 közötti államosítások orvoslásával kapcsolatos politikai és alkotmányos háttérre.
Az államosítással kapcsolatos dilemmák jobb megértéséhez szükségesnek látszik az államosítás fogalmának tisztázása, és e jelenség elhelyezése a jogrendszer egészében. A kérdéssel az utóbbi évek jogirodalma kevéssé foglalkozott, alapvetően azért, mert a rendszerváltást követő években az államosítás a rosszemlékű államszocializmus kiépítésének egy elemeként a múlt részének tűnt, amely élesen szemben állt az akkori privatizációs tendenciákkal, így a rendszerváltást követően inkább a politikai kritika szintjén jelent meg az államosítás fogalma. A valóság ezzel szemben az, hogy az államosítás a szovjet megszállás előtti időben is jelen volt a magyar jogrendszerben, és napjainkban is megjelenik, elegendő e körben csupán utalnunk a vasutak 19. század végi államosítására vagy a dohány-kiskereskedelmi tevékenység kizárólagos állami gazdasági tevékenységi körbe vonására gondolni.
Az államosítás elméleti kérdéseit Andorkó Imre vizsgálta a kisajátítással való viszony szempontjából. Andorkó utal Kampis György álláspontjára, amely "az államosítást és a közérdekű igénybevételt, a mezőgazdasági földreformot, tagosítási földrendezést a szocialista forradalom első szakaszához tartozó és csak ott értelmezhető jelenségnek tekintette, amelyet szigorúan elhatárolt a kisajátítástól".[1] Ő maga azonban kétségeit fejezi ki ennek indokoltsága kapcsán, és rámutat: "[a] ma kisajátítással foglalkozó jogtudósok többsége éles határt von az államosítás és a kisajátítás közé, amelynek a Kampis-féle, gondosan megindokolt és kifejtett elmélet szerint megvan a teoretikus alapja. Ám a szocializmus előtti magánjogi elméletek alapján (lásd a kisajátítás Harrer Ferenc által használt tág értelmezését) az államosítás (illetve annak különböző megjelenési formája) a lényegét tekintve egy speciális kisajátításnak tekinthető, amelynek elsődleges célja a tulajdoni szerkezetváltás elérése."[2]
Harrer Ferenc tágabb meghatározása szerint "a kisajátítás azon jogintézmény, mely az egyén tulajdon vagy egyéb dologbeli jogát a mennyiben az állam fejlődésének föltételeivel összeütközésbe jut, teljes kártalanítás mellett megszünteti vagy korlátozza", vagyis - ahogyan Andorkó rámutat - "nemcsak az ingatlanok tulajdonjogának »kényszer-adásvétellel« való megszerzését tekinti kisajátításnak, hanem az ingó dolgok ily módon való »megszerzését« vagy elvonását is; ugyanakkor tágabb értelemben vett kisajátításnak tekinti
- 337/338 -
az államnak a magántulajdonba való minden beavatkozását, amelyet a közérdek vezérel".[3]
A magam részéről a fogalmi tisztázásnak három fő akadályát látom, amelyek részben e jogintézmények kettős, közjogi és magánjogi arculatából és konkrét szabályozásából fakadnak. Az első a magánjogi és alkotmányjogi tulajdon fogalmának keveredése, a második az egyes jogintézmények fogalmi elemeinek és garanciális feltételeinek vegyítése, harmadik a konkrét jogszabályi korlátok rávetítése a fogalomra. A magánjogi tulajdon fogalma egy konkrétan meghatározott tartalmú alanyi jogra, a tulajdonjogra utal, amelynek tárgya kizárólag dolog lehet, és amelynél fogva a tulajdonost a dolgon általános és kizárólagos jogi uralom illeti meg, és jogosult bárki jogosulatlan behatásának kizárására.[4] Ezzel szemben alkotmányjogi értelemben a tulajdonhoz való jog általában a törvényesen megszerzett vagyoni értékű jogosultságokat védi.[5] Ha a kisajátítás és az államosítás az alkotmányjogi értelemben vett tulajdon elvonásának minősül, annak tárgyköre szélesebb, és nem korlátozódik a magánjogi értelemben vett tulajdonjog elvonására, hanem bármely vagyoni értékű jog elvonására szolgálhat. Hasonlóképpen a szóban forgó jogintézmények tárgyi körét bővíti, ha a fogalmat eloldjuk a konkrét jogi szabályozástól, nevezetesen attól, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) 5:34. §-a és a kisajátításról szóló 2007. évi CXXIII. törvény kizárólag ingatlanok kisajátítását teszi lehetővé. Ezt annál is inkább megtehetjük, mert az Alaptörvény XIII. cikkének (2) bekezdése ilyen korlátozást nem tartalmaz, hanem úgy rendelkezik, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. A kisajátítható javak körének bővítése tehát alkotmányos korlátokba nem ütközik, a jelenlegi szűkítés a jogalkotó szabad döntésének következménye. A garanciarendszer és a fogalom szétválasztása pedig utat nyit a felé, hogy a hangsúly a kisajátítás és az államosítás valós tartalmára kerüljön, és egységes fogalom vonatkozzon a jogállami és a nem jogállami keretek között megalkotott jogintézményekre.
A magam részéről a kisajátítás és az államosítás közös lényegét az alkotmányjogi értelemben vett tulajdon elvonásában látom, és a helyes rendszertani megközelítés értelmében összevetendőnek tartom egy harmadik jogintézménnyel, az elkobzással. Mindhárom intézményben közös, hogy az alkotmányjogi értelemben vett tulajdon, tehát a vagyoni értékkel bíró jogok állam általi elvonására irányulnak; a három jogintézmény azonban célját és joghatását tekintve világosan elkülöníthető.
1. A kisajátítás olyan, egyedileg meghatározott vagyontárgyak elvonását jelenti, amelyekre valamilyen konkrét cél elérése érdekében szükség van. Az elvont vagyon alapvetően attól függően kerül köz- vagy magántulajdonba, hogy a célt milyen formában, ki valósítja meg.
2. Az államosítás (bár helyesebb lenne inkább köztulajdonba vételnek nevezni) meghatározott típusú vagyontárgyak elvonását jelenti, valamely általános jellegű gazdaság- vagy társadalompolitikai cél elérése érdekében.[6] Az elvont vagyon ilyenkor köztulajdonba kerül, és általában korlátozottan forgalomképessé vagy forgalomképtelenné válik.
3. Az elkobzás meghatározott jogalany (valamennyi vagy meghatározott) vagyontárgyainak elvonását jelenti, valamely jogsértés következményeként, büntető vagy (további jogsértést) megelőző céllal. Az elvont vagyon itt is köztulajdonba kerül, de a későbbiekben fedezetül szolgálhat a jogsértés áldozatai vagyoni igényeinek kielégítésére is.
A három jogintézmény abban is különbözik, hogy azokhoz egy magántulajdonra épülő alkotmányos rendben más-más garanciarendszer kötődik. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatolt első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke a tulajdonelvonásnak alapvetően két feltételét határozza meg: a közérdek fennálltát és a törvényben meghatározott anyagi jogi és eljárásjogi feltételek betartását.
1. A kisajátítással szemben a tulajdonhoz való alkotmányos jogban foglalt állaggarancia relatív (bár kivételesen, de mellőzhető), míg az értékgarancia abszolút (azonnali, teljes és feltétlen kártalanítási kötelezettséggel jár).[7] Ezen túlmenően a kisajátítás egyedi mérlegelést igényel: azt, hogy a kisajátítást kérő által megjelölt és alkotmányosan igazolt cél eléréséhez konkrétan az adott vagyontárgy hatósági elvonására van szükség.
2. Az államosításnál ugyancsak érvényesül az a tétel, hogy a tulajdonhoz való alkotmányos jogban foglalt állaggarancia relatív (bár kivételesen, de mellőzhető), míg az értékgarancia abszolút (azonnali, teljes és feltétlen kártalanítási kötelezettséggel jár).[8] Az államosítás nem
- 338/339 -
igényel egyedi mérlegelést, a szükségesség-arányosság tesztet az elérni kívánt gazdasági- vagy társadalompolitikai cél és az adott típusú vagyontárgyak társadalmi szintű elvonásból fakadó hátrányok között kell elvégezni,[9] bár a mérlegelés körében itt is jelentőséget kaphat az, ha a vagyonelvonás valamely jogalanyra túlzott egyéni terhet (excessive individual burden) ró.[10]
3. Az elkobzás esetén a tulajdonhoz való alkotmányos jogban foglalt értékgarancia sem érvényesül abszolút jelleggel, figyelemmel a jogintézmény szankciós jellegére. A szankciós jellegű tulajdonelvonás korlátját egy általános szinten elvégzett, absztrakt tettarányossági teszt (a tulajdonos által elkövetett jogsértés jellege arányban áll-e a szankció által okozott jogsérelemmel), a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elve és az egyéni felelősség megállapításának szükségessége jelentik.
A fenti tételek mutatis mutandis igazak abban az esetben is, ha nem a vagyon teljes elvonására, csak a használat korlátozására kerül sor.[11]
Ha ebben a fogalmi keretben vizsgáljuk a szocialista rendszerben megalkotott államosítási törvényeket, láthatjuk, hogy azok egy része ugyan vegyíti az államosítás és az elkobzás jegyeit, amennyiben bizonyos társadalmi csoportokat, egyéneket személyes "magatartásukra" tekintettel mentesít az államosítás alól, ez azonban nem változtat azon, hogy az államosítások célja a tulajdoni rend átalakítása volt, vagyis egy általános gazdaság- és társadalompolitikai célt szolgáltak.
A legfelsőbb bírósági gyakorlatot nagymértékben befolyásolta az államosítással kapcsolatos országgyűlési és alkotmánybírósági álláspont. Ennek az álláspontnak a megértéséhez fel kell idéznünk azt, hogy a rendszerváltás valójában felkészületlenül érte az alkotmányjog művelőit, hiszen a rendszerváltás megtörténtéig az 1949. évi XX. törvényben meghatározott államrend törvényességének megkérdőjelezése fel sem merülhetett, hiszen az bűncselekménynek minősült,[12] ezért nem dolgozták ki az elméleti, dogmatikai hátterét annak, hogy alkotmányjogi szempontból milyen viszony áll fenn egyfelől a korábbi Magyar Királyság, illetve Magyar Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között,[13] másfelől a Magyar Népköztársaság és az újonnan kikiáltott Magyar Köztársaság között, és ennek fényében milyen módon lehet megítélni a Magyar Népköztársaság jogszabályainak közjogi érvényességét.
Bár a szovjet megszállást megelőző magyar alkotmányjog-tudomány ismerte a közjogi vis maior és a közjogi provizórium, valamint a közjogi semmisség fogalmait, e kategóriák használatára és az ebből fakadó jogkövetkezmények alkalmazására az 1990-es évek elején nem került sor.[14] A magyar államalakulatok viszonyát azonban valójában csak az Alaptörvény rendezte 2011 tavaszán, törvénytelenné nyilvánítva a megszállók által Magyarországra oktrojált rendszereket, helyreállítva ugyanakkor az állami és alkotmányos jogfolytonosságot a Magyar Királyság és a Magyar Köztársaság között.[15] A rendszerváltás időpontjában az állampárt és az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői a problémát nem a rendszer törvénytelenségében, hanem a megfelelő demokratikus legitimáció hiányában ragadták
- 339/340 -
meg; ez magyarázza, hogy a többpártrendszer keretei között megtartott első szabad választásokat követően nem alkotmányozó Nemzetgyűlés, hanem Országgyűlés alakult, amely első elfogadott törvényében[16] megemlékezett ugyan az 1956-os forradalomról, de nem minősítette az 1945 után kiépült rendszert eleve törvénytelennek, és nem tisztázta a viszonyt a történeti magyar államisággal.
Ebből a politikai megközelítésből érthető módon az Alkotmánybíróság is azzal az előfeltevéssel közelített a Magyar Népköztársaság jogszabályaihoz, hogy azok törvényes, ám illegitim rendszer jogalkotásának termékei, így a jogállamiság elemét képező jogbiztonság védelme kiterjed az ezekre alapított jogviszonyokra is. Ez az államosítási törvényekkel okozott jogsérelmek orvoslása körében is alapvető jelentőségű megközelítésnek bizonyult. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy az 1990-es évek jogalkotásának kárpótlási jellegű megközelítését ez önmagában nem magyarázza, hiszen már a tulajdonképpeni rendszerváltást megelőzően is felmerült más megoldás, amely közelebb állt volna egy alkotmányos tulajdonjog primátusára alapított szemlélethez.
A kárpótlási törvénnyel érintett államosítási törvények ugyanis - csaknem kivétel nélkül[17] - kártalanítást irányoztak elő a vagyonelvonásért, de azt általában külön törvényre utalták, amelyek nem születtek meg.[18] Erre tekintettel már a Németh-kormány időszakában felmerült a korábbi tulajdonosok kártalanításának kérdése; Felméry Imre álláspontja szerint ekkor még "[a]z elsőfokon eljárt tanácsi szervek által összeállított eredeti jegyzékek és a későbbi változások - ingatlan visszaadások - után összeállított, illetve helyesbített jegyzékek a fővárosi (megyei) tanács vb igazgatási feladatot ellátó szakigazgatási szervénél megtalálhatók, azokat gondosan őrzik. E jegyzékek alapján tételes vizsgálattal meg lehetne állapítani, hogy hol, mikor, milyen törvénysértést követtek el a házingatlanok államosításakor, más szóval állami tulajdonba vettek-e olyan házingatlant, amelyet a tvr. szerint nem kellett volna államosítani. Ez azonban igen nagy munka lenne és szükségtelen, mert a reparáció, a kártalanítás szempontjából az a lényeges, hogy maga a jogszabály, a jogalkotás volt koncepciós és turpis; kártalanítást ígért, de azt nem teljesítette."[19]
Felméry javaslata szerint "[a] rendezés abból induljon ki, hogy ilyen hosszú idő után a kártalanítás minden érintett személy számára igazságos és egységes megvalósítása nem reális célkitűzés. A reparáció szerény mértékű készpénz, kártalanítás vagy természetben (esetleg csereingatlannal) történő kártalanítás lehet. [...] A készpénz (esetleg kötvény formában való) kártalanítás egyszerű szabályozással és viszonylag rövid idő alatt lebonyolítható. A természetbeni kártalanítás rendkívül munkaigényes és számos problémát okozhat. Ha az állami tulajdonba vett házingatlant magánszemély részére már elidegenítették, annak visszaadását ki kell zárni. Ha azonban a házingatlan jelenleg állami tulajdon és a volt tulajdonos annak visszaadását kéri, indokolt a tulajdonjog visszaadása azzal a megszorítással, hogy a használati jog sérelmét ne okozza. Ez a követelmény azonban az esetek zömében nehezen realizálható. Az ingatlan alkatrészeinek és tartozékainak, továbbá a házingatlannal együtt ingó vagyon állami tulajdonba vétele miatti kártalanítás, kárérték megállapítása általában lehetetlen."[20] Ezt követően négy megoldási javaslatot vázolt fel.[21]
Összetettebb megoldást javasolt cikkében Prugberger Tamás és Orosz Gábor. Miként rámutattak: "[a] politikai, jogászi és a társadalmi köztudat a mező és erdőgazdasági földtulajdon privatizálása és reprivatizálása tekintetében megoszlik. Ez tűnt ki a Magyar Jogászegylet által Siófokon 1990. május 3-5. között rendezett jogászkonferencián elhangzott előadásokból és hozzászólásokból is. Az egyik irányzat védeni kívánja a mezőgazdasági szövetkezetek jelenleg működő típusát és formáit az egyre erőteljesebben jelentkező földvisszaadási törekvésekkel szemben, míg a másik az állampolgári alanyi jog elve alapján a földeknek a volt jogos tulajdonosok részére való visszaadása, illetve a forgalmi érték figyelembevételével való teljes
- 340/341 -
kártalanítás mellett száll síkra akkor is, ha ez az agrárszövetkezeteket kritikus helyzetbe hozza.
Őszintén szólva, és inkább ez utóbbi táborral rokonszervezünk, de felfogásukat túl radikálisnak tartjuk. Megítélésünk szerint a társadalmi közmegegyezésnek és megbékélésnek megfelelő olyan megoldás is megvalósítható, amely mellett nem kerül kritikus helyzetbe a mezőgazdaság, és az agrárszövetkezet is megmenthető. Kiinduló tételünk az, hogy mindenkit, akinek a saját akarata nélkül, a társadalmi közmegegyezéssel ellentétes törvények alapján bevitték a földjét a szövetkezetbe, vissza kell adni, vagy kártalanítani kell. [...] A nyugat-európai agrárjogi megoldások átvételével azonban csak olyanoknak lenne szabad visszaadni a földet, akik annak mezőgazdasági művelésben tartását vállalják."[22] A javaslat lényege, hogy a reprivatizációra mind a termőföld, mind a lakások, mind az ipari üzemek tekintetében csak a családi szükségleteket és a családi vállalkozást meg nem haladó mértékben adott volna lehetőséget, ezt meghaladó mértékben - adott esetben vagyonjegyben kiadandó - kártalanításra került volna sor, és a tulajdonát visszaszerző személyt kötelezte volna az időközi beruházások megtérítésére.[23]
Az Országgyűlés azonban úgy döntött, hogy a kérdést nem egységesen, a feltétlen értékgarancia elve alapján rendezi.
Az első tervek szerint a mezőgazdasági földterületek tekintetében reprivatizációra, más tulajdoni sérelmek esetén a részleges kártalanításra került volna sor. Ezt a megoldást az Alkotmánybíróság is megvizsgálta a 21/1990. (X. 4.) AB határozatában. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint "A Kormány által tervezett részleges kártalanításnak [...] kizárólag a méltányosság a jogi alapja: erre a kártalanításra nincs az államnak kötelezettsége, és nincs rá senkinek sem alanyi joga. Ahogy a reprivatizálás nem az államosításból vagy szövetkezetszervezésből következő igény, a kártalanítás sem az, hanem kizárólag a szuverén állami elhatározáson múlik. A Kormány által tervezett kártalanítás alapja nemcsak az elvett tulajdon, hanem az elszenvedett sérelmek általában. Az ingyenes reprivatizálás és a kártalanítás lehetnek a politikai jóvátételen belüli változatok, jogilag azonban függetlenek, jogi rendezésük teljesen más összefüggésben történik (a piacgazdaság megteremtése, illetve a sérelmek enyhítése). Az egyiken belüli diszkrimináció így a másik megoldáson belüli fordított diszkriminációval nem egyensúlyozható ki. A volt földtulajdonosok kedvezményezését az állami tulajdonból való tulajdonszervezés során tehát nem egyenlíti ki az, hogy ők nem kapnának kártalanítást. Nem tekinthető a földre vonatkozó eredeti tulajdonviszonyok helyreállítása, illetőleg az egyéb vagyontárgyak tulajdonosainak eleve részleges pénzbeli kártalanítása ugyanazon kártalanítás különböző módjainak."[24]
Az Alkotmánybíróság szerint "[a]z állami tulajdon magántulajdonba adása során az állam az Alkotmány preambulumában célul tűzött szociális piacgazdaság megvalósításának feladatát látja el. Arra nézve azonban tulajdonosként szabadon cselekszik, hogy a magántulajdont - akár saját tulajdonának átadása révén is - miként támogatja. Ha azonban az állam az állami tulajdon magántulajdonba adása során a tulajdonszerzés feltételeit tekintve megkülönbözteti és másként kezeli a volt tulajdonosokat, mint a nem tulajdonosokat, sőt a volt tulajdonosok csoportján belül tovább differenciál, csak akkor nem sérti meg az Alkotmány 70/A. §-át, ha indokai megfelelnek a megengedett pozitív diszkrimináció feltételeinek. [...] A volt tulajdonosoknak, csakúgy, mint a nem tulajdonosoknak nem az állami tulajdonból való részeltetésre van ugyanis joguk, hanem arra, hogy egy ilyen lehetőség szabályozásánál egyenlőkként kezeljék őket, és mindegyikük szempontjait hasonló figyelemmel és méltányossággal értékeljék. Enélkül a megkülönböztetés alkotmánysértő. A fenti mérlegelés hibátlansága esetén is csak akkor nem alkotmányellenes a megkülönböztetés, ha a volt tulajdonosok ingyenes, és a többiek ellenérték fejében való tulajdonszerzése végső soron a kialakítandó piacgazdaság magántulajdonos szereplői közötti egyenlőséget alapozza meg".[25] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, bár "a föld reprivatizációja és a »részleges kártalanítás« eltérő gazdaságpolitikai és politikai összefüggésben jelentkeznek, különböző ismérveken nyugszanak, és nincs közöttük jogi összefüggés sem, ezért az Alkotmány 70/A. §-a által megkívánt egyenlőség vonatkozásában egymással való összefüggésben nem is értelmezhetőek" [...] ugyanakkor megfelelő indokok hiányában a megkülönböztetést alkotmányellenesnek ítélte.
Az Alkotmánybíróság tehát nem fogadta el a feltétlen értékgarancia követelményét az államosítással elvont vagyontárgyak egykori tulajdonosaival szemben. Ez az álláspontja még inkább kitűnt az államosítási törvények alkotmányosságát vizsgáló 27/1991. (V. 20.) AB határozatából. Bár az Alkotmánybíróság a támadott államosítási jogszabályokat alkotmányellenesnek ítélte és megsemmisítette, azoknak az indítványoknak a tárgyában, amelyekben az indítványozók azt sérelmezték, hogy a megsemmisített felsorolt jogszabályokban kilátásba helyezett, a kártalanítás módjának és mértékének megállapítására vonatkozó jogszabályt az illetékes jogalkotó szervek mindezideig nem alkották meg, és ezáltal mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idéztek elő, felfüggesztette az eljárást, azokat az indítványokat pedig, amelyek az Alkotmánybíróságtól kérik egyes konkrét ügyekben lefolytatott államosítási eljárások törvényességének felülvizsgálatát, az érintett ingatlanok tulajdonjogának rendezését, kártalanítás vagy kártérítés nyújtását, valamint a folyamatban levő ingatlanértékesítések felfüggesztését, az Alkotmánybíróság, mint hatáskörébe nem tartozókat, visszautasította.
A 27/1991. (V. 20.) AB határozat indokolása szerint "az állami tulajdonbavételt elrendelő jogszabályok mindegyikéből hiányoznak Alkotmány által előírt feltételek. Nem lehet ugyanis közérdeknek tekinteni - és kivételként sem megengedni - olyan állami tulajdonszerzést, a tulajdonosok jogának korlátozását, elvételét, amely emberek, társadalmi csoportok
- 341/342 -
megbélyegzésén, bármiféle diszkriminációján alapszik. Nem lehet szó kivételről sem akkor, amikor az állam hatalmi pozícióból, ex lege, a magántulajdon túlnyomó részének felszámolásáról rendelkezik. A magántulajdon csaknem teljes felszámolása ma nem tekinthető közérdekűnek. Az Alkotmánybíróság megállapította tehát, hogy a rendelkező részben felsorolt, a jelenleg is hatályos jogszabályok az Alkotmány 13. és 70/A. §-ába ütköznek, minthogy e szabályok nem kivételként és a közérdeket szolgáló módon, ugyanakkor a diszkrimináció tilalmát megsértve teszik lehetővé házak, gyógyszertárak, üzemek, vállalatok, gyárak, értékpapírok, üzletek stb. és azokhoz kapcsolódó ingóságok és jogok állami tulajdonba vételét."[26]
Sólyom László párhuzamos véleményében azt az álláspontját is kifejtette, hogy "a kártalanítás egy újabb rendszerváltásban, az alkotmányosság helyreállítása során merült fel, amikor tehát más kötelezettségeknek is eleget kell tenni, s a rendszerváltásból folyó terhek és előnyök elosztásának is alkotmányosnak kell lennie. Tekintettel kell lenni arra is, hogy a kártalanítás viszonylag önállósult az államosítások alkotmányosságának alapkérdésétől; teljesítése nem tenné alkotmányossá az államosítást, s elmaradása nem érinti az állam tulajdonszerzését. A kártalanítás így mint egy kötelmi viszony még teljesítetlen oldala szerepel. Ez indokolttá teszi az időmúlásnak s a körülmények változásának figyelembe vételét is. Nem tekinthető eleve alkotmányellenesnek az, ha az ügyben vizsgált államosítási kártalanítások kapcsán a szokványos államosítások esetére szóló garanciák helyett a tulajdon védelméről és más alkotmányos alapelvek érvényesüléséről - a sajátos körülmények okán - a törvény más módon gondoskodik. A nováció az adott esetben alkalmas és megengedett eszköz arra, hogy a törvényhozó az államosítások akkori, és felülvizsgálatuk mostani rendkívüli voltára és körülményeire tekintettel legyen. [...] Ha az azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás garanciája [Alkotmány 13. § (2) bekezdés] a nováció folytán a negyven évvel ezelőtti ígért kártalanításra nem is érvényesül, az akkori államosítások különleges jellege nem zárhatja ki a tulajdonjog védelmét, amelyet a 13. § (1) bekezdése az állam kötelességévé tesz. Hasonlóan érvényesülnie kell a diszkrimináció tilalmának is. A tulajdon védelme és a jogállamiság elve alapján az államnak kötelessége minden egykori államosításból folyó kötelezettségét - akár megújítás révén is -rendezni, úgy hogy eközben az érintettek egyetlen csoportja se kerüljön hátrányba. Az egyes vonatkozó törvények alkotmányosságát csak konkrét vizsgálatuk döntheti el". Sólyom László álláspontja nem zárta volna ki azt a követelményt, hogy az állam - különböző jogcímeken - összességében teljes kártalanítást nyújtson. Ez a gondolat azonban a későbbi kárpótlási folyamatban elsikkadt, és a kárpótlás mint önálló jogcím jelképes, részleges jellege vált uralkodóvá.
A határozat másik, a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatát meghatározó megállapítása a megsemmisítés jogkövetkezményeire vonatkozott. Az Alkotmánybíróság ugyanis rámutatott: "[m]ivel a jelen határozat rendelkező részében megjelölt jogszabályokat a határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele napjától nem lehet alkalmazni, e jogszabályok megsemmisítése az Abtv. 43. § (2) bekezdése értelmében nem érinti a határozat közzététele előtt létrejött jogviszonyokat, s a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. Így a megsemmisítés nem érinti az államnak e jogszabályok végrehajtása keretében hozott államigazgatási határozaton alapuló tulajdonjogát, s a tulajdonjogból eredő rendelkezési jogát sem. [...] az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem állnak fenn a visszamenőleges hatályú megsemmisítés előfeltételei. [...] a jogbiztonság fenntartásához fűződő érdekek bizonyos esetekben egymással is ütközésbe kerülhetnek. Egyfelől ugyanis a jogbiztonság azt követeli, hogy ne legyenek alkotmányellenes jogszabályok, vagy ha ilyenek megalkotására és hatályba lépésére mégis sor került, azok hátrányos jogkövetkezményei eltöröltessenek; másfelől viszont a jogbiztonság súlyos sérelmét jelentené olyan jogszabályok visszamenőleges érvényű megsemmisítése, amelyek huzamos időn át voltak hatályban, alkalmazásukra nagyszámú ügyben került sor, s a jogszabály nyomán kialakult jogviszonyok részben stabilizálódtak, részben pedig az idők folyamán jelentős mértékben átalakultak. A most megsemmisített jogszabályok alapján állami tulajdonba vett vagyontárgyak túlnyomó része ma már - állagát, illetőleg tulajdoni viszonyait tekintve - nem lelhető fel az államosításkori állapotában. Egyes ingatlanok pl. városrendezés folytán vagy egyéb okból megsemmisültek, másokat idő közben nagy mértékben átalakítottak, további ingatlanok állaga jelentősen romlott, s végül az ingatlanok egy része ma már nincs is a Magyar Állam tulajdonában. Ilyen körülmények között az alkotmányellenes jogszabályok visszamenőleges hatályú magsemmisítése önmagában véve nem csupán a volt tulajdonosok jogsérelmét nem orvosolná, hanem elkerülhetetlenül újabb tömeges jogsérelmeket okozna".[27]
A Legfelsőbb Bíróság először a BH 1992.31. számon közzétett Pf.I.21.124/1991/1. számú határozatában foglalkozott az államosított javakkal kapcsolatos igényekkel. Az ügyben a felperes azt kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest az 1952. októberi államosításnál minden kártalanítás nélkül kisajátított -jelenleg is a kezelésében levő - a felperest illető üzlet visszaadására, az elmaradt jövedelem teljes összegének a megtérítésére. A Legfelsőbb Bíróság a keresetlevelet az 1952. évi III. törvény 130. § (1) bekezdés b) pontja alapján, a bírói út hiányára tekintettel hivatalból elutasította.
A határozat indokolása szerint "[a] felperesek keresetének valóságos tartalma tehát az állam tulajdonszerzését foganatosító államigazgatási határozat, illetve intézkedés jogszabálysértő voltának a megállapítása. [...] Az Alkotmánybíróság a 32/1990. (XII. 22.) AB határozatával 1991. március 31-i hatállyal semmisítette meg az 1981. évi I. törvény (Ae.) 72. §-ának (1) bekezdését és a 63/1981. (XII. 5.) MT rendeletet a módosításokkal együtt. A közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának kiterjesztéséről szóló, az Országgyűlés 1991. július 26-i ülésnapján elfogadott 1991. évi XXVI. törvény 3. §-a iktatta be az Áe. 72. §-ának (1) bekezdése helyére azt a
- 342/343 -
rendelkezést, amely szerint az ügyfél, illetőleg a törvényes érdekeiben sérelmet szenvedett fél jogszabálysértésre hivatkozva - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - az államigazgatási ügy érdemében hozott határozat felülvizsgálatát a határozat közlésétől számított 30 napon belül keresettel kérheti a bíróságtól. Ez a rendelkezés is a törvény kihirdetését követő 15. napon lépett hatályba azzal, hogy a folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kell [15. § (1) bekezdés]. Mindezekből megállapítható, hogy sem az Alkotmánybíróság megsemmisítő határozata, sem a határozatok bírósági felülvizsgálatát kiterjesztő törvény nem kívánta visszamenőleges hatállyal biztosítani az említett időpontokat megelőzően jogerőre emelkedett és a korábbi szabályok szerint a bíróság előtt nem támadható államigazgatási határozatok utólagos felülvizsgálatát. Miként az Alkotmánybíróság az 1952. évi 4. tvr. megsemmisítésére vonatkozó 27/1991. (V. 20.) AB határozatával sem kívánta érinteni a határozat közzététele előtt létrejött jogviszonyokat s a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. A határozata indokolásában kifejtettek szerint a megsemmisítés nem érinti az államnak az említett jogszabály végrehajtása keretében hozott államigazgatási határozaton alapuló tulajdonjogát s a tulajdonjogból eredő rendelkezési jogát sem. Az előzőekben kiemeltekből következően a bíróságnak ma sincs hatásköre arra, hogy a felperesek által sérelmezett államitulajdonba-vétel jogszerűségét felülvizsgálja; így nincs alap arra sem, hogy az állam jogszerzésére vonatkozó ingatlan-nyilvántartási bejegyzés érvénytelenségét megállapítva elrendelje annak törlését, a felperesek jogelődei tulajdonjogának visszaállítása végett [1972. évi 31. tvr. 31. § (1) bekezdés]."
A későbbi ügyekben felmerült az az érv is, hogy az ingatlannyilvántartási bejegyzésre államigazgatási határozat hiányában került sor. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja ezzel kapcsolatban az volt, hogy "a telekkönyvi hatóság megkeresése az egyébként hatáskörrel rendelkező [...] államigazgatási szerv részéről, olyan hatósági határozatnak minősül, amely közokirati voltából fakadóan alkalmas volt a bejegyzés foganatosítására. Ugyanakkor az azzal szembeni tartalmi kifogások csak államigazgatási úton lettek volna orvosolhatók.".[28]
Az államosítási határozat törvényességének vitatását kizáró álláspont számos további határozatban megjelenik;[29] ezen túlmenően a Legfelsőbb Bíróság azt is kimondta, hogy a volt tulajdonos bírósági vagy más hatósági jogkörben okozott kártérítés szabályai szerint sem érvényesíthet igényt;[30] és a perbeli ingatlan tulajdonjogának elvonásával okozott kár miatt csupán részleges kárpótlás iránti igénnyel lehet fellépni az 1991. évi XXV. törvény alapján.'[31]
A Legfelsőbb Bíróság egy határozatában rámutatott: "[a]z Alkotmánybíróság [...] nem szabta meg a sérelmek rendezésének módját, határozatának indokai szerint az erről való gondoskodás az I. rendű alperes feladata. Az I. rendű alperes az állampolgárok tulajdonában 1949. június 8-át követően okozott sérelmek orvoslására és károk rendezésére a már említett Kpt.-t alkotta meg, amely kárpótlási jegy kibocsátásával és csupán részlegesen tette lehetővé a jogosultak kárpótlását. [...] A felperes a jelen perben a részleges kárpótlást meghaladó kárának megtérítését igényli, erre azonban a hatályos jogszabály hiányában nincsen lehetőség".[32]
Egy másik határozatában a Legfelsőbb Bíróság még határozottabb álláspontot foglalt el az érvényesíthető igények tekintetében: "A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága több határozatban foglalkozott a reprivatizáció, illetőleg a kárpótlás kérdésével. A 21/1990. (X. 4.) AB határozat, amely az Alkotmány 70/A. §-ának értelmezésével foglalkozik, állást foglalt abban a kérdésben, hogy a volt tulajdonosok közötti alkotmányellenes megkülönböztetést jelent-e az, ha az állami tulajdon magántulajdonba adása során a tulajdon tárgyától függően egyes tulajdonosok visszakapják volt tulajdonukat, mások pedig nem. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt leszögezte, hogy az Állam olyan javakat privatizálhat és reprivatizálhat, amelyek tulajdonában vannak. Az Állam privatizálási és reprivatizálási joga elvileg korlátlan, ez a jog a tulajdonosi szabadságából áll és csak abból következik. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kártalanítás - az általános jogi szóhasználat szerint - a jogosan okozott hátrányokat és károkat, így a tulajdonelvonás jóvátételét jelenti, szemben a jogellenesen okozott károkért járó kártérítéssel. [...] A 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban és a 27/1991. (V. 20.) AB határozatban az Alkotmánybíróság leszögezte azt is, hogy a kárpótlás alapja nemcsak az elvett tulajdon értéke, hanem az elszenvedett sérelmek is, továbbá hogy a Kpt. megalkotása során nem polgári jogi szabályok és polgári jogi értelemben megvalósuló kárpótlás szabályozása történt meg, az Állam politikai felelőssége alapján politikai döntésként, méltányosságból állapította meg a kárpótlás szabályait, amelynek során az e célra létrehozott állami szervnek a törvény rendelkezései pontos betartásával kell az állampolgárok előterjesztett kérelmeit elbírálnia. Ezért a fellebbezési eljárás során a Legfelsőbb Bíróság a felperes meghatározott ingatlan
- 343/344 -
visszaadására vonatkozó fellebbezési kérelmét a Kpt. keretei között bírálhatta el".[33]
A Legfelsőbb Bíróság foglalkozott a részleges kárpótlás alkotmányosságának kérdésével, és rámutatott: "[a]z Alkotmánybíróság a 21/1990. (X. 4.) AB határozatban, a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban, a 27/1991. (V. 20.) AB határozatban, a 28/1991. (VI. 3.) AB határozatban és a 15/1993. (III. 12.) AB határozatban kifejtette, hogy az Alkotmányból nem vezethető le az a követelmény, hogy az állam visszaadja a korábbi rendszerekben az új jogállam mércéjével mérve alkotmányellenesen elvont tulajdont az eredeti tulajdonosoknak. Nem követeli meg az Alkotmány, hogy ezekért a sérelmekért az állam teljes kártérítést vagy kártalanítást nyújtson. Nem következik az Alkotmányból az a kötelezettség sem, hogy az állam a polgári jog, az államigazgatási jog vagy az eljárási jog általános szabályait visszaható hatállyal megváltoztassa vagy azok alól kivételt engedjen annak érdekében, hogy a volt tulajdonosok visszakaphassák a tulajdont, vagy teljes kártérítéshez jussanak. A 21/1990. (x. 4.) AB határozat értelmében a privatizációra vagy reprivatizációra az állam erre irányuló döntése nélkül senkinek sincs alanyi joga. Mindezekből pedig az következik, hogy a felperes javára részleges kárpótlást kárpótlási jegyben megállapító közigazgatási határozatok nem voltak jogszabálysértőek, mert az államosított tulajdon visszaadására, vagy teljes kárpótlás megállapítására törvényi lehetőség nem volt".[34]
A Legfelsőbb Bíróság egy olyan ügyben, ahol a felperes arra hivatkozott, hogy két korábban különálló ingatlan közül csak az egyiket államosították, ezért az összevonás után létrejött ingatlanra tévesen jegyezték be az állam tulajdonjogát, rámutatott: "A Ptk. 120. §-ának (1) bekezdése szerint pedig aki a dolgot hatósági határozat útján jóhiszeműen szerzi meg, tulajdonossá válik, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos. Nem megalapozott a felperes arra való hivatkozása, hogy a perbeli esetben a Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése az irányadó. A Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy ingatlan tulajdonjogának az átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlannyilvántartásba való bejegyzése is szükséges. A Ptk. e szabálya tehát az ingatlan tulajdonjogának átruházással történő megszerzéséről rendelkezik, így azt a perbeli esetben alkalmazni nem lehet, mivel nem átruházással, hanem hatósági határozattal történt a tulajdonszerzés. Ezzel összhangban rendelkezik az ingatlannyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. 6. §-ának (2) bekezdése is, amely szerint a bejegyzés hozza létre az átruházáson alapuló tulajdonjogot, továbbá a szerződésen alapuló kezelői jogot, földhasználati jogot, haszonélvezeti jogot, használat jogát, telki szolgalmi jogot és a jelzálogjogot. A hatósági határozattal történő tulajdonszerzéshez tehát az ingatlannyilvántartási jogszabályok szerint sem szükséges az ingatlannyilvántartási bejegyzés".[35] A hatósági határozattal szerzés sajátosságai azonban nemcsak az államosítás, hanem az az alóli mentesítés körében is érvényesültek: "perbeli ingatlant államosították, majd ez alól mentesítették. Ez utóbbi tény azonban nem került az ingatlan-nyilvántartásban átvezetésre. Ettől függetlenül a jogvitára alkalmazandó, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. 6. § (2) bekezdésének figyelembevételével a tulajdonost az ingatlannyilvántartásba történt bejegyzésre tekintet nélkül a tulajdonjog megillette."[36]
A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata ugyanakkor elfogadta annak elvi lehetőségét, hogy a felperes bizonyítsa: az államosítás nem történt meg.[37] A Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában többször is előfordult olyan eset, amikor e tény megállapítható volt. Az egyik ügyben az ingatlan művelési ága miatt nem volt államosítható, mégis, az ingatlan-nyilvántartás átszerkesztése kapcsán - az államosítási jegyzéket "kiigazítva" - arra az állam tulajdonjogát jegyezték be, ami téves bejegyzésnek minősült, az állam azonban elbirtoklás címén megszerezte az ingatlant.[38] Egy további, hasonló ügyben viszont az elbirtoklás a Ptk. 121. § (2) bekezdése alapján nem volt megállapítható, minthogy a perbeli lakóház lakóit az ÁVH költöztette ki fenyegetéssel, így az állam csalárd módon lépett az I. rendű alperes ingatlanának birtokába; a sajátjakénti birtoklás pedig 1957-től nem valósult meg.[39] Egy másik esetben az ingatlanok államosítása a korábban nem telekkönyvezett pincére nem terjedt ki, azt az államosítást követően mindvégig a felperesi jogelőd birtokolta, majd a pince ingatlannyilvántartási feltüntetésekor a felperesi jogelőd nevére került; a korábban egységes pincét később két külön helyrajzi számon telekkönyvezték, de "az egyértelműen egységes jószágtestet alkotó két pinceág egyik részét külön hrsz.-on nyilvántartásba véve érvényes jogcím nélkül a felperes tulajdonából elvonni nem lehet".[40] De előfordult olyan eset is, amikor csak az ingatlan meghatározott részének államosítására került sor,[41] illetve olyan eset is, amikor az ingatlanon szereplő két épület közül csak az egyik szerepelt az államosítási jegyzéken, így utóbb tévesen került az állam tulajdonjoga bejegyzésre az egész ingatlanra, minthogy a nem államosított ingatlant külön kellett volna telekkönyvezni.[42]
A Kúria egy ügyben azt is kimondta, hogy "az állami tulajdonba került vállalatok ingatlanait érintően az állam tulajdonjogának a bejegyzésére ("bekebelezésére") az illetékes miniszter megkeresése alapján kerülhet sor. [...] az állam a perbeli ingatlan tulajdonjogát korábban a jogszabály erejénél fogva ingatlan-nyilvántartáson kívül megszerezhette, azonban a tulajdonjog bejegyzését az ingatlan-nyilvántartásba csak a tvr.-ben feljogosított szerv kérhette volna. Miután a hivatkozott jogszabályt az Alkotmánybíróság 1991. május 20-i hatállyal megsemmisítette, azt követően sem az állam, sem a származékos szerző mint jogutód a Ptk. 116. § (1) bekezdése alapján már nem kérheti a tulajdonjognak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését".[43]
Speciális kérdések merültek fel egyes külföldi magánszemélyek igényeivel kapcsolatban. Ahogy a
- 344/345 -
Legfelsőbb Bíróság rámutatott: "Az 1947. évi XVIII. számú törvénnyel kihirdetett Párizsi Békeszerződésnek a perben elvileg figyelembe vehető 27. cikk (1) bekezdésében Magyarország kötelezte magát, hogy a vallási, faji okokból elszenvedett vagyoni sérelmek esetén az eredeti állapotot helyreállítja, illetve ha ez lehetetlen, megfelelő kártalanítást ad. A Párizsi Békeszerződés rendelkezései nyilvánvalóan alapul szolgáltak a megsértett jogok és érdekek reparációjáról rendelkező nemzetközi szerződések útján történt rendezéshez, illetve a kárpótlási törvények megalkotásához. A továbbiakban tehát azt kellett vizsgálni, hogy a felperes kiadásra irányuló kereseti kérelme elbírálásának nem képezi-e perjogi akadályát a Magyar Népköztársaság Kormánya és az Amerikai Egyesült Államok Kormánya közötti igények rendezéséről szóló 1973. március 6-án aláírt vagyonjogi megállapodás, (a továbbiakban Megállapodás) és ezzel összefüggésben alkalmazandó-e a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 2. §-ának kizáró rendelkezése. Ezekben a kérdésekben azonban a kereseti kérelmek összefüggései alapján csak azt követően lehet állást foglalni, miután a lefolytatott eljárás alapján megállapíthatóvá válik, hogy állami tulajdonbavételre került sor, mégpedig a Megállapodás alkalmazására alapot adó módon (Megállapodás 2. cikk)".[44]
Az Alaptörvény alkotmányos értelmezési keretet adott a Magyar Királyság, a Magyar Népköztársaság és a Magyar Köztársaság viszonyához, egyben törvénytelenné nyilvánította az 1944. március 14. és 1990. május 2. között fennállt rendszereket. Ezzel elvben megnyitotta az utat az államosítással okozott vagyoni jogsérelmek jogállami garanciákat maradéktalanul tiszteletben tartó rendezése előtt. Ugyanakkor ez nem vezethet el a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria korábbi joggyakorlatának felülvizsgálatához, minthogy az Alaptörvény U. cikkének (9) bekezdése lezárta a kárpótlás folyamatát: "[a]z 1990. május 2-át megelőzően az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak és az állam által a tulajdonukban igazságtalanul okozott károk folytán károsodottak számára pénzbeli vagy más vagyoni juttatást biztosító új kárpótlási jogcím jogszabályban nem állapítható meg."
[35] Andorkó Imre: A kisajátítás fogalmának dilemmái, In: Kihívások és lehetőségek napjaink magánjogában (szerk.: Szikora Veronika), DE ÁJK, Debrecen, 2009, 11-19.
[36] Andorkó Imre: A kisajátítás története(i), a kisajátítás történetének dilemmái, In: Merre tart a magyar civilisztikai jogalkotás a XXI. század idején? (szerk.: Csöndes Mónika-Nemessányi Zoltán), PTE ÁJK, Pécs, 2010, 59-68.
[37] Felméry Imre: Az államosított házingatlanok volt tulajdonosainak kártalanítása, Magyar Közigazgatás, 8/90, 689-694.
[38] Lábady Tamás: Két alkotmánybírósági határozat az alkotmányos rendszerváltás "hőskorából", In: Viva Vox Iuris Civilis. Tanulmányok Sólyom László tiszteletére 70. születésnapja alkalmából (szerk.: Csehi Zoltán et al.), Szent István Társulat, Budapest, 2012, 499-507.
[39] Pomeisl András József: "Szabad-e adót fizetni a császárnak?" In: A Szent Korona-eszme időszerűsége (szerk.: Tóth Zoltán József), Szent István Társulat, Budapest, 2004, 105-169.
[40] Prugberger Tamás-Orosz Gábor: Az államosítási jóvátételek, a reprivatizálás és a privatizálás igazságos rendezésének kérdéséhez, In: Ünnepi tanulmányok Novotni Zoltán professzor 60. születésnapjára, Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 1991, 285-296.
[1] Baczúr v. Hungary, no. 8263/15, 7 March 2017.
[2] Barcza and Others v. Hungary, no. 50811/10, 11 October 2016.
[3] Béláné Nagy v. Hungary [GC], no. 53080/13, 13 December 2016.
[4] Brosset-Triboulet and Others v. France [GC], no. 34078/02, 29 March 2010.
[5] Fábián v. Hungary [GC], no. 78117/13, 5 September 2017.
[6] Kopecký v. Slovakia [GC], no. 44912/98, ECHR 2004-LX.
[7] Könyv-Tár Kft and Others v. Hungary, no. 21623/13, 16 October 2018.
[8] Lengyel v. Hungary, no. 8271/15, 18 July 2017.
[9] Žáková v. the Czech Republic, no. 2000/09, 3October 2013.
[10] Vékony v. Hungary, no. 65681/13, 13 January 2015.
[1] 21/1990. (X. 4.) AB határozat.
[2] 27/1991. (V. 20.) AB határozat.
[1] Pf.I.21.124/1991/1. (BH 1992.31.).
[2] Pf.I.20.048/1992/1.
[3] Pf.I.20.145/1992/1.
[5] Pf.I.20.390/1992/1.
[6] Kpkf.I.25.653/1993/2.
[7] Kfv.II.25.700/1993/6.
[8] Pfv.I.21.063/1993/6.
[9] Pfv.I.21.502/1993/5.
[10] Pfv.I.22.275/1993/4.
[11] Kfv.I.25.691/1994/7.
[12] Kfv.III.25.775/1994/5.
[13] Pfv.I.20.344/1994/3.
[14] Pfv.IV.20.441/1994/4.
[15] Pf.I.20.581/1994/1.
[16] Pfv.I.21.981/1994/5.
[17] Pf.IV.22.115/1994/1.
[18] Pfv.I.22.389/1994/5.
- 345/346 -
[19] Pfv.I.21.032/1995/5.
[20] Pf.I.21.965/1995/2.
[21] Pfv.I.22.190/1995/5.
[22] Pf.V.22.424/1995/4.
[23] Pf.I.23.245/1995/2.
[24] Pfv.X.23 250/1995/4.
[25] Pfv.X.21.363/1996/2.
[26] Pf.V.21.832/1996/1.
[27] Pf.I.22.227/1996/3.
[28] Pfv.I.23.530/1996/7.
[29] Pfv.I.20.562/1997/4.
[30] Pfv.I.21.135/1997/4.
[31] Pfv.I.21.208/1997/4.
[32] Pfv.I.21.999/1997/5.
[33] Pfv.I.20.185/1998/7.
[34] Pf.I.21.009/1998/4.
[35] Pfv.I.21.863/1998/4.
[36] Pf.V.21.999/1998/5.
[37] Pf.V.22.756/1998/8.
[38] Pfv.X.22.742/1998/3.
[39] Pfv.I.23.956/1998/6.
[40] Pfv.I.24.328/1998/8.
[41] Kf.III.38.407/2000/6.
[42] Pf.I.25.638/2000/4.
[43] Pf.IX.26.770/2000/21.
[44] Kpkf.III.37.177/2001/2.
[46] Pf.V.26.487/2001/5.
[47] Kf.II.39.210/2002/6.
[48] Pf.V.24.724/2002/2.
[49] Gfv.XI.30.062/2005/5.
[50] Pfv.I.21.906/2006/6.
[51] Pfv.I.21.987/2007/5.
[52] Pfv.I.21.192/2009/5.
[53] Pfv.I.21.700/2011/4.
[55] Pfv.I.21.056/2017/16. ■
JEGYZETEK
[1] Andorkó Imre: A kisajátítás fogalmának dilemmái, In: Kihívások és lehetőségek napjaink magánjogában (szerk.: Szikora Veronika), DE ÁJK, Debrecen, 2009, 17.
[2] Andorkó i.m. 18.
[3] Andorkó Imre: A kisajátítás története(i), a kisajátítás történetének dilemmái, In: Merre tart a magyar civilisztikai jogalkotás a XXI. század idején? (szerk.: Csöndes Mónika-Nemessányi Zoltán), PTE ÁJK, Pécs, 2010, 61.
[4] Vö. Ptk. 5:13. §
[5] A tulajdon e tág fogalmához lásd például: Brosset-Triboulet and Others v. France [GC], no. 34078/02, § 71, 29 March 2010; Kopecký v. Slovakia [GC], no. 44912/98, § 35, ECHR 2004-IX; Žáková v. the Czech Republic, no. 2000/09, § 48, 3 October 2013; Vékony v. Hungary, no. 65681/13, § 29, 13 January 2015. Az eredeti, természetjogi koncepcióban a tulajdonhoz való jog azt a jogot is magában foglalta, hogy az embernek legyen vagyona olyan mértékben, ahogyan az az élete anyagi szükségleteinek biztosításához szükséges. A modern alkotmányos rendszerek és az EJEB gyakorlata ezt a jogot azonban nem tekinti a tulajdonhoz való jog részének, csupán a már megszerzett individuális vagyoni értékű jogosultságok védelmét érti rajta. E tágabb értelemben vett tulajdonjog egyes részelemei azonban nemzetközi és alkotmányos szinten is elismertek, lásd A Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 6., 9. és 11. cikkeit és az Alaptörvény XIX. és XXII. cikkeit.
[6] Tipikusan ilyen a különböző állami monopóliumok kialakítása, illetve a magánmonopóliumok kialakulása megakadályozásának szándéka. Lásd például: Vékony v. Hungary, no. 65681/13, § 31, 13 January 2015.
[7] Alaptörvény XIII. cikk (2) bekezdés.
[8] Elméletben felvethető, hogy létezhet alkotmányos indoka az értékgaranciát feloldó államosításnak olyan monopóliumok esetén, amelyek a társadalom egészét zárják el valamely alapvető anyagi igényének kielégítésétől (pl. az adott éghajlaton egyedül termelhető gabonát védő kizárólagos jogi oltalom esetén, ha annak jogosultja nem biztosítja a felhasználás lehetőségét). Ez azonban egyfelől visszavezet ahhoz az általánosabb kérdéshez, hogy valójában mi a célja a tulajdonhoz való jog biztosításának, és van-e olyan mértékű vagyon, amelyet meghaladó mértékű vagyon kártalanítás nélküli elvonása már nem érinti a tulajdonhoz való jog tartalmát, ami viszont mindenképpen meghaladja e tanulmány kereteit, másrészt ez rendszerint együtt jár olyan magatartással, amely alapot adhat az elkobzás fogalmi körébe eső jogintézmények alkalmazására (a fenti példánkban kényszerengedélyek kiadására).
[9] Lásd például: Béláné Nagy v. Hungary [GC], no. 53080/13, §§ 112-114, 13 December 2016; Lengyel v. Hungary, no. 8271/15, §§ 29-32, 18 July 2017; Fábián v. Hungary [GC], no. 78117/13, §§ 69-85, 5 September 2017.
[10] Lásd például: Béláné Nagy v. Hungary [GC], no. 53080/13, §§ 115-118, 13 December 2016; Baczúr v. Hungary, no. 8263/15, §§ 29-32, 7 March 2017; Lengyel v. Hungary, no. 8271/15, §§ 28-32, 18 July 2017.
[11] Lásd például: Vékony v. Hungary, no. 65681/13, §§ 34-36, 13 January 2015; Barcza and Others v. Hungary, no. 50811/10, §§ 45-47, 11 October 2016; Könyv-Tár Kft and Others v. Hungary, no. 21623/13, §§ 45-49, 16 October 2018; Könyv-Tár Kft and Others v. Hungary, no. 21623/13, §§ 25-28, 5 October 2021.
[12] Vö. a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény, 148. § (1) bekezdés b) pont.
[13] Az 1949. évi XX. törvény eredeti preambuluma szerint: "A nagy Szovjetunió fegyveres ereje felszabadította országunkat a német fasiszták igája alól, szétzúzta a földesurak és nagytőkések népellenes államhatalmát, megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődés útját." Ebből a jogfolytonosság megszakítása volt levezethető, ezért felmerült, hogy a Magyar Köztársaság a Magyar Királyság vagy a Magyar Népköztársaság jogutódja-e; ez a dilemma az ún. címervita kapcsán is felmerült. A Magyar Királyság és a Magyar Köztársaság viszonyát egy korábbi tanulmányomban részletesen elemeztem: Pomeisl András József: "Szabad-e adót fizetni a császárnak? " In: A Szent Korona-eszme időszerűsége (szerk.: Tóth Zoltán József), Szent István Társulat, Budapest, 2004, 105-169.
[14] E fogalmak tartalmára és jogkövetkezményeire lásd bővebben: Pomeisl i. m. 127-131.
[15] A Nemzeti Hitvallás kimondja, hogy "[n]em ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét. Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki. Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990 május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének".
[16] 1990. évi XXVIII. törvény az 1956 októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról.
[17] A kivételek közé tartozik az 1948. évi XXXIII. törvénycikk a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonbavétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában, valamint a hitbizományok megszüntetéséről szóló 1949. évi VII. törvény.
[18] Az ideiglenes nemzeti kormány 600/1945. M. E. számú rendelete a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhözjuttatásáról 39. §; a szénbányászat államosításáról szóló 1946. évi XIII. törvény, 6. § (1) bekezdés; egyes villamosművek energiatelepeinek és távvezetékeinek állami tulajdonba vételéről és a villamos energiagazdálkodással kapcsolatos egyéb rendelkezésekről szóló 1946. évi XX. törvénycikk, 14. §; a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzintézeti Központ I. kúriájába tartozó, részvénytársasági alapon működő pénzintézetek magyar tulajdonban levő részvényeinek állami tulajdonbavételéről szóló 1947. évi XXX. törvénycikk, 8. § (1) bekezdés; a bauxitbányászat és az alumíniumtermelés államosításáról szóló 1948. évi XIII. törvénycikk, 9. §; egyes ipari vállalatok állami tulajdonba vételéről szóló 1948. évi XXV. törvénycikk, 14. § (1) bekezdés; a közforgalmú és korlátolt közforgalmú keskenynyomközű vasutak állami tulajdonba vételéről szóló 13390/1948. (1949. I. 5.) Korm. rendelet, 3. § (3) bekezdés; a szovjet katonai emlékművek és hősi temetők céljára szolgáló ingatlanoknak községi (városi) tulajdonba vételéről szóló 1949. évi I. törvénycikk, 2. §; egyes gazdasági vasutaknak az államkincstár tulajdonába vételéről szóló 450/1949. (I. 15.) Korm. rendelet, 4. §; 1949. évi 3. törvényerejű rendelet a mező- és erdőgazdasági ingatlanok részleges tagosításáról, 4. § (5)-(6) bekezdés; egyes ipari és közlekedési vállalatok állami tulajdonba vételéről szóló 1949. évi 20. törvényerejű rendelet, 12. § (1) bekezdés; a közforgalmú gyógyszertárak állami tulajdonba vételéről szóló 1950. évi 25. törvényerejű rendelet, 11. §; egyes házingatlanok állami tulajdonbavételéről szóló 1952. évi 4. törvényerejű rendelet, 10. §
[19] Felméry Imre: Az államosított házingatlanok volt tulajdonosainak kártalanítása, Magyar Közigazgatás, 8/90, 690-691.
[20] Uo. 691-692.
[21] Uo. 692-693.
[22] Prugberger Tamás-Orosz Gábor: Az államosítási jóvátételek, a reprivatizálás és a privatizálás igazságos rendezésének kérdéséhez, In: Ünnepi tanulmányok Novotni Zoltán professzor 60. születésnapjára, Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 1991, 288.
[23] Uo. 286-289.
[24] 21/1990. (X. 4.) AB határozat, IV. b).
[25] 21/1990. (X. 4.) AB határozat, V. b) pont.
[26] 27/1991. (V. 20.) AB határozat II.
[27] 27/1991. (V. 20.) AB határozat III.
[28] Pfv.I.20.344/1994/3.
[29] Pf.I.20.048/1992/1.; Pf.I.20.214/1992/1.; Pfv.I.21.502/1993/5.; PfV.I.21.063/1993/6.; Pfv.IV.20.441/1994/4.; Kfv.III.25.775/1994/5.; Pfv.I.21.981/1994/5.; Pf.V.22.424/1995/4.; Pf.I.21.965/1995/2.; Pfv.I.21.032/1995/5.; Pfv.I.23.530/1996/7; Pfv.I.20.562/1997/4.; Pf.I.20.145/1992/1.; Pf.I.20.390/1992/1.; PfV.I.22.275/1993/4.; Pf.IV.22.115/1994/1.; Pf.I.20.581/1994/1.; Pfv.I.20.344/1994/3.; Pfv.I.22.389/1994/5.; Pf.I.23.245/1995/2.; Pfv.X.23250/1995/4.; Pfv.I.22.190/1995/5.; Pf. V.21832/1996/1.; Pfv.I.21.135/1997/4.; Pf.V.21.999/1998/5. Pfv.I.21.208/1997/4.; Pfv.I.21.999/1997/5.; Pfv.I.24.328/1998/8.; Pf.I.21.009/1998/4.; Pfv.I.21.863/1998/4.; Pfv.X.22.742/1998/3.; Pfv.1.23.956/1998/6.; Pf.I.25.638/2000/4.; Kpkf.III.37.177/2001/2.; Kpkf.VI.38.236/2001/12.; Pf.V.24.724/2002/2.; Gfv.XI.30.062/2005/5.; Pfv.I.21.056/2017/16.;
[30] Pfv.X.21 363/1996/2.
[31] Kfv.II.25.700/1993/6.; Kpkf.I.25.653/1993/2.; Kfv.I.25.691/1994/7.; Pf.V.21.999/1998/5.; Pf.V.22.756/1998/8.; Pf.V.26.487/2001/5.; Pfv.III.21.089/2016/8.;
[32] Pfv.I.21.987/2007/5.
[33] Kf.III.38.407/2000/6.
[34] Kf.II.39.210/2002/6.
[35] Kfv.III.27554/1995/4.
[37] Gfv.IV.32.560/1997/5.
[38] Pfv.I.22.730/1995/4.
[39] Pf.I.22.227/1996/3. Hasonló eredménnyel zárult: Pfv.I.21.192/2009/5.
[40] Pfv.I.20.185/1998/7.
[41] Pfv.I.21.906/2006/6.
[42] Pfv.I.21.700/2011/4.
[43] Pfv.I.21.192/2009/5.
[44] Pf.IX.26.770/2000/21.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD főtanácsadó, Kúria. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, és nem értelmezhető az őt foglalkoztató intézmény állásfoglalásaként.
Visszaugrás
