A tanulmány tárgyául választott két liberalizációs instrumentum[1] jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy azok egyfelől megteremtik a fogyasztók számára a választási lehetőséget, megkönnyítik a szolgáltatók közti váltást, másfelől elősegítik új piaci szereplők megjelenését, akik így közvetlenül az előfizetőknek tudják szolgáltatásaikat kínálni, és ezáltal hozzájárulnak az árak csökkenéséhez vezető hatásos távközlési versenypiac kialakulásához.
Németországban például a hírközlési hatóság, a Regulierungsbehörde für Telekommunikation und Post (RegTP) 2003. évi Jelentése szerint[2] a közvetítő választásnak[3] köszönhetően az 1998-as piacnyitás óta a vezetékes belföldi távolsági hívások percdíjai 94%-kal, a tíz legfontosabb nemzetközi hívásirány vonatkozásában pedig 96%-kal csökkentek[4]. Az Európai Bizottság 9. Implementációs Jelentése[5] szerint 2003 közepén az Európai Unió tagállamaiban a vezetékes telefon előfizetők 33%-a távolsági és nemzetközi hívásaihoz, 25%-a pedig helyi hívásaihoz vett igénybe választás útján alternatív távközlési szolgáltatót.[6] Ezzel szemben Magyarországon a közvetítőválasztás lehetősége is alig ismert,[7] amit az is bizonyít, hogy 2003 elejéig például a budapesti vezetékes előfizetők mindösszesen 1%-a[8] választott alternatív szolgáltatót.
A mobil számhordozhatóság kapcsán a Bizottság már hivatkozott 9. Implementációs Jelentése hangsúlyozza, hogy az kulcsfontosságú eszköze (instrumentuma) a verseny élénkítésének azokon a piacokon, ahol a szereplők száma korlátozott.[9] A Jelentés azt is megjegyzi, hogy eddig a szolgáltató megváltoztatásának legfőbb akadályát az képezte, hogy az egyet jelentett az előfizető hívószámának megváltozásával is.[10] Az ECC-nek a CEPT tagállamok vonatkozásában a mobil számhordozhatóság implementációjáról kiadott 2003-as Jelentése[11] szerint a mobilszámhordozhatóság hozzájárulhat a szolgáltatók közti verseny erősödéséhez, az árak csökkenéséhez és új szereplők piacra lépéséhez. A bizottsági Implementációs Jelentés e vonatkozásban is kiemeli, hogy egyes tagállamokban különösen sikeresnek bizonyult az intézmény bevezetése, Dániában pl. az előfizetők 11%-a, Hollandiában, Svédországban és az Egyesült Királyságban 5%-a hordozta el számát más mobilszolgáltatóhoz, európai szinten pedig az előfizetők mintegy 2%-a (kb. 6 millióan).[12]
A vezetékes számhordozás kapcsán a Bizottság Implementációs Jelentése aláhúzza,
- 13/14 -
hogy az jó indikátora a vezetékes piaci verseny intenzitásának. E vonatkozásban is Dánia tekinthető az éllovasnak, ahol az előfizetők 13%-a hordozta el más szolgáltatóhoz a számát.[13] Magyarországon a szükséges végrehajtási rendeletek hiányában 2004. január 1-ig a számhordozhatóság gyakorlatilag nem működhetett a piaci verseny intenzitását növelő eszközként.
Alábbiakban a közvetítőválasztás és a számhordozhatóság európai szabályozását és annak magyarországi átültetését mutatom be, a két instrumentum működését hazánkban korlátozó körülmények vázolása mellett.
A közvetítőválasztás (carrier selection: CS) lényegében egy háromszereplős, piacnyitást elősegítő, a hatásos versenypiac kialakulását előmozdító eszköz, vagy másként, liberalizációs instrumentum, amely általánosságban leírható,[14]
- az előfizető azon lehetőségeként, melynél fogva az általa hívott előfizető vagy szolgáltatás eléréséhez megválaszthatja a közvetítő szolgáltatót;
- az előfizetőhöz hozzáférést biztosító szolgáltató kötelezettségeként, amely szerint köteles a vele összekapcsolódott közvetítő szolgáltató nyilvánosan elérhető szolgáltatásaihoz előfizetői számára hozzáférést biztosítani;
- a közvetítő szolgáltató lehetőségeként, melynél fogva az előfizetői hozzáférést biztosító szolgáltatóval való összekapcsolódás után úgy kínálhat ez utóbbi előfizetőjének közvetlenül szolgáltatást, hogy nem kell rendelkeznie az előfizetői hurokkal.
Ahhoz, hogy a CS a távközléspiaci verseny fejlődését hatásosan előmozdító liberalizációs instrumentummá tudjon válni, szükséges annak biztosítása, hogy az CS-t a távközlési szolgáltatások előfizetői szabadon igénybe vehessék.
Az ETO 1997-ben, a CS vonatkozásában készített Jelentése[15] szerint az alábbi megvalósítási módok létezhetnek:
- Default carrier: ekkor nem az előfizető, hanem a hozzáférési szolgáltatójuk (access network operator) választja ki a tranzithálózati szolgáltatót;[16]
- Call-by-call selection (CCS): az előfizető adott hívását közvetlenül megelőzően, egy azonosító-előtét (Carrier Code) tárcsázásával választhatja ki a közreműködő szolgáltatót;
- Carrier preselection (CPS): az előfizető egyes hívásirányai vonatkozásában előre kiválasztja a tranzithálózati szolgáltatót.
A gyakorlatban fenti megvalósítási módozatok alábbi kombinációi figyelhetők meg:
a) CCS kötelező jelleggel,
b) Default carrier és opcionális CCS,
c) CPS és opcionális CCS.
A CS korlátozások nélküli, minél szélesebb körű igénybevételének biztosítása szempontjából,[17] csak az a) és c) megoldás tekinthető elfogadhatónak. Az a) esetében azonban bonyolult lenne a tárcsázási eljárás, ezért a c) típusú megvalósulási mód terjedt el.[18] A főszabály tehát az, hogy az előfizető eldönti (vagy CPS vagy CCS révén), hogy hívásai mely szolgáltató hálózatán keresztül bonyolódjanak. Ennek a jognak a korlátozás nélküli biztosítása az instrumentum működésének a záloga.
Általában elsikkad annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy mi történik a hívással, ha az előfizető mégsem él jogával, és nem választ szolgáltatót. Ekkor ugyanis általában a default carrier érvényesül, azaz az access network operator választja a tranzithálózati szolgáltatót, aki lehet saját maga is. Ez a megoldás azonban éppen az - egyébként aszimmetrikus szabályozás alá vont - inkumbens szolgáltatót diszkriminálja pozitívan, hisz nem kell külön választási aktus ahhoz, hogy a hívás az ő hálózatán keresztül bonyolódjék. Ráadásul ennek az elvnek az alkalmazása esetén az inkumbens ellenérdekelt lesz az előfizetők közvetítőválasztással kapcsolatos tájékoztatásában, így megkísérelheti ezt akadályozni. Ezzel szemben a valódi infrastruktúra-alapú verseny kialakulását támogatná, és a piaci szereplők esélyegyenlőségét biztosítaná egy olyan megoldás, amely választás hiányában valamilyen statisztikai mérőszám mentén (pl.: a tranzithálózati szolgáltatók arányában) allokálná az ilyen típusú hívásokat az inkumbens és az új piaci szereplők tranzithálózatai között.
Alábbiakban a korábbi uniós szabályozást, annak két vitássá vált pontján keresztül mutatom be. Azaz arra a kérdésre keresem a választ, hogy 1. megengedhető volt-e a jelentős piaci erővel nem rendelkező szolgáltatók számára előírni a közvetítőválasztás biztosításának kötelezettségét, illetve 2. kiterjedt-e az irányelv szerinti közvetítőválasztás hatálya a helyi hívásirányokra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
