"Nem úgy ébredtem az államvizsga után, hogy közigazgatási jogász leszek, de végül is az lettem, és egyáltalán nem bántam meg..."
Prof. Dr. Patyi Andrással, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektorával, a Nemzeti Választási Bizottság elnökével és az Államreform Bizottság elnökével beszélgettünk, aki jogtörténésznek készült, de beleszeretett a közigazgatásba, és örül, hogy a jogrendszer legösszetettebb területével foglalkozhat, amelyhez véleménye szerint a jogágazatok között a legtöbb logika és a legkomolyabb absztrakciós képesség kell.
Hogyan szólíthatom? Rektor úr, Professzor úr, Elnök úr?
Ez az interjú céljától és célközönségétől függ, számomra a napi munka során összekapcsolódnak ezek a tisztségek. Önre bízom, de köszönöm, ha a Professzor megszólítással tisztel meg.
Professzor úrtól mint az Államreform Bizottság elnökétől kérdezem, hogy milyen szerepet tölt be a Bizottság, milyen felelősséget vállal a kormányzati döntések előkészítésében?
A Bizottság összetétele rendkívül vegyes, az Államreform Programért (ÁRB) felelős Miniszterelnökséget vezető miniszteren kívül négy másik miniszter a tagja, az igazságügyi miniszter, a belügyminiszter, a nemzetgazdasági miniszter és az emberi erőforrások minisztere, akik általában személyesen is jelen vannak, ha tárcaelőterjesztést tárgyal a Bizottság. Bizottsági tag még a területi közigazgatásért felelős államtitkár, az Állami Számvevőszék elnöke, a Magyar Kormánytisztviselői Kar elnöke, a Magyar Államkincstár elnöke, a Költségvetési Tanács elnöke, a Központi Statisztikai Hivatal főigazgatója, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, továbbá a korábbi költségvetési államtitkár és egy nyugalmazott államtitkár, tehát jogász-közgazdász túlsúly van a Bizottságban, de a tevékenység jellege szorosan igazodik ahhoz, amiről éppen szó van.
Három különböző típusba lehet sorolni az előterjesztéseket, amelyek a Bizottság elé kerülnek. Egyrészt azok az elkészült kormány-előterjesztések, amelyek kapcsolódnak a bizottságot létrehozó kormányhatározatban leírt célokhoz, és ezeket a Bizottság szakmai alapon véleményezi, értékeli. Hallottam már magam is azt, hogy az adott előterjesztést a Bizottság "átengedte" vagy "nem engedte át", de nekünk nincs ilyen hatáskörünk, azaz nincsen "árumegállító jogunk". Előfordult már, hogy a Bizottság azt mondta, hogy nem találja kiérleltnek az előterjesztést, ezért nem tud róla véleményt mondani, meghatározott szempontok szerinti átdolgozás után szeretné újra napirendjére venni, de ez nem "átengedés" kérdése. A másik része az előterjesztéseknek nem éri még el a kormány-
- 4/5 -
előterjesztés szintjét, koncepcióról, jelentés-tervezetről, jelentésről van szó. Ilyenkor a Bizottság is kicsit szabadabban mozog az ajánlások, felvetések, vélemények, javaslatok között, vagy pedig él a kormányhatározat adta lehetőségekkel, és létrehoz egy munkabizottságot. Például a közigazgatási perrendtartás koncepcióján és most már normaszövegén dolgozó Kodifikációs Bizottság is az ÁRB egyik munkacsoportja. A harmadik terület pedig, amikor maga a Bizottság kezd el foglalkozni egy-egy témakörrel, "iniciál" valamit. Eddig ebből nem túl sok volt, de bízom benne, hogy a működés további hónapjaiban ezek előtérbe kerülnek. Eddig legnagyobb számban előterjesztések, koncepciók, jelentések kerültek a Bizottság elé, ilyen volt például a Közigazgatás-fejlesztési Operatív Program, a Közigazgatás-fejlesztési Stratégia szövege, ezek komoly, több évre szóló, nagy hatású előterjesztések voltak. A Bizottság azzal tud hozzájárulni a Kormány működéséhez, hogy a tagok a személyükben rejlő szaktudást és az általuk képviselt intézményben rejlő szaktudást, paradigmákat, különböző nézőpontokat "becsatornázzák". A döntés, a politikai felelősség azonban mindig a Kormányé, azt nem vesszük el.
Mennyire folynak parázs viták az Államreform Bizottság ülésein?
Parázs vitára nem emlékszem. Olyan előfordult már, hogy vélemények, értékelések egymással élesen szemben álltak, ez azonban elsősorban az én feladatomat nehezíti meg, ugyanis a Bizottság nem hoz határozatot, hanem az elnök foglalja össze az elhangzottakat, rögzíti a többségi és kisebbségi álláspontokat. A Kormánynak ugyanis nem egy többségi szavazásra van szüksége, hanem arra, hogy érvek és ellenérvek, problémák és megoldások jelenjenek meg. Alapvető feladatom tehát az, hogy az ülésen folyt vita alapján megfogalmazzam és kimondjam a Bizottság többségének szakmai álláspontját, véleményét, és feltüntessem a kisebbségi véleményt is, ezt úgynevezett elnöki összefoglalóban teszem meg. Parázs vita tehát annyiban nincs, hogy nincs szavazás az álláspontokról, komoly véleménykülönbség azonban előfordul.
Mit tart a legnagyobb eredménynek az Államreform Bizottság eddigi működéséből?
Nem emelnék ki külön egyet sem mint "legnagyobb" eredményt, mert esetleg megvádolható lennék azzal, hogy ágazati elfogultság van bennem. Az adózás rendjéről szóló új törvény koncepcióját kétszer tárgyalta a Bizottság, és ebben nem kisebb jelentőségű kérdésekről volt szó, mint például a személyi jövedelemadó-bevallás rendjének a megfordítása, tehát, hogy nem az adóalany, hanem az adóhatóság készítené el az adóbevallást. Ügy gondolom, hogy egy ilyen új típusú, új filozófiájú adózás rendjéről szóló törvénynek a napirenden tartása elég komoly eredménye ennek a Bizottságnak. Nagyon sokat foglalkozunk fogalmi kérdésekkel is, mit értünk hatékonyságon, eredményességen, gazdaságosságon, versenyképességen, ez hogyan értelmezhető egyes állami beavatkozások szempontjából. A fegyveres és rendvédelmi szerveket érintő életpályamodellek is a bizottság elé kerültek, véleményeztük, kritizáltuk. Az egyes központi közigazgatási szervek esetleges vidéki városokba való költöztetésének kérdését többször vizsgáltuk, és készítettünk erre egy vizsgálati, értékelési módszertant, de a konkrét döntéseket a Kormánynak kell majd meghozni. Talán ez a néhány téma érzékelteti, milyen súlyú kérdéseket tárgyal a Bizottság.
Ahogy már említette, az Államreform Bizottság eseti munkacsoportjaként működik a Közigazgatási Perjogi Kodifikációs Bizottság is, amely a közigazgatási perrendtartás koncepciójának az előkészítésében működött közre, és most már az Igazságügyi Minisztérium által előkészített normaszöveg tervezeteket véleményezi. Kutatási témája volt a közigazgatási bíráskodás, most pedig a Kodifikációs Bizottság elnöke. Mennyire nehéz feladat elé állítja ez Önt személy szerint?
Nem könnyű, mert bár több mint két évtizede foglalkozom a közigazgatási bíráskodás kérdéskörével, voltam közigazgatási ügyszakos bíró is a Legfelsőbb Bíróságon, de nagyon összetett kérdésről van szó. Az is gondot okoz olykor, hogy az általam tíz-tizenöt éve felvetett problémák sokakban csak most érnek be, így néha nem értem, hogy miért nem értik. De nem az én szubjektumom miatt nehéz feladat ez, hanem azért, mert a közigazgatás egyes területei (tevékenységi formái) meglehetősen különbözőek, így azok bírósági kontrollja is más eszközöket és eljárásokat igényel. A modern közigazgatás az európai és a világban zajló változások miatt tovább bonyolódik. Változnak azok a jogi és nem jogi eszközök, melyekkel a közigazgatás céljait megvalósítani igyekszik. A közigazgatási bíráskodásnak pedig az a feladata, hogy ezeket a változó, bővülő területeket kontrollálja jogi eszközökkel. Az a célja, hogy jogvédelmet nyújtson az érintetteknek és segítse a közérdek vagy a jogszabályban foglalt érdek érvényesítését, segítse törvényes keretek között tartani a közigazgatást, mindezt a peres eljárás formái között. Ezért nehéz jó megoldást találni rá, de úgy gondolom, hogy ha a polgári és a büntető bíráskodásra vannak jó megoldások, akkor erre is lehet. Magyarországon azért is nehéz még ez a feladat, mert a közigazgatási bírói eljárás szabályainak nagy része a polgári perrendtartásban található, és több mint hetven törvényben találhatóak eljárási feltételek, perelőfeltételek. Széttöredezett a szabályozás, úgy kell szinte "összevadászni" a szabályozást, és ebből kell egy olyan új önálló törvényt készíteni, amely Magyarországon még nem volt. Ennek a törvénynek részben történelmi jelentősége van, hiszen az alkotmányos rendszerváltozás részeként kellett volna megszületnie, másrészt a közigazgatás legalitásának fenntartásában játszott szerepe miatt a jogállam egyik alapintézményéről van szó. Ezért is fontos, hogy jó legyen ez a törvény.
Mi kell ahhoz, hogy jó legyen a törvény?
Legalább öt érdeket kell összhangban, szinoptikusan látni. Az egyik a közigazgatásnak (mint a közérdek érvényesítőjének, a közfeladat megvalósítójának) az érdeke, amely legalább annyira érdekelt benne, mint az ügyfél. Nagyon régóta ismerem a közigazgatás szereplőit, alapvetően senki nem azzal áll a feladathoz, hogy egy kicsit "törvénytelenkedek", mindenki szeretne jogszerűen, az eljárási és anyagi jogi jogszabályokat betartva eljárni. A közigazgatás érdeke is, hogy a bíró megmondja, hogy ez jó vagy nem jó, ugyanígy az ügyfél érdeke, hogy a bíró megmondja, hogy a közigazgatási jog által szabályozott viszonyában sérültek-e a jogai vagy sem, és ha sérültek, milyen orvoslásra számíthat. Ez két alapvető érdek, amit elsősorban össze kell hangolni az eljárási szabályozásban.
- 5/6 -
Perről, bírói tevékenységről lévén szó, a bíróság mint szervezet és a bíróság nevében ítélkező bíró szempontjait sem lehet elhanyagolni. Negyedrészt a közigazgatási bírói tevékenység is alkotmánybírósági kontroll alatt van, így ki kell elégíteni az alkotmányossági követelményeket. Végül, a közigazgatás szabályozó tevékenysége feletti kontroll is az új kódex szerint zajlana, tehát az önkormányzati rendeletek normakontrollja, a közjogi szervezetszabályozó eszközök normakontrollja is, tehát az állami jogalkotói tevékenység egy részének kontrollja is ide fog kerülni. Öt különböző érdek, amelyeket nem túl egyszerű összehangolni, mert néha nem mutatnak egy irányba.
A Kodifikációs Bizottság összetétele garantálja, hogy ezek az érdekek képviselve legyenek? Mennyire sikerült a koncepcióban ezeket kiérlelni?
Nem mindenben sikerült, a koncepció sok tételt kinyit, sok témát felvet, irányokat jelöl ki, de értelemszerűen nem ad mindenre választ. A Bizottság rohamtempóban dolgozott február-márciusban a koncepción, amely jelentés formájában került a Kormány elé. A Kormány elfogadta az alapvető irányokat, de kérte, hogy a kodifikációval párhuzamosan számos további feltételnek a kiszámolása, modellezése, hatásvizsgálata történjen meg. Egy eljárási törvénynél el kell végezni az eljárási folyamatok modellezését, ebben a bizottság tagjainak rendkívül komoly szerepe lehet. Talán nem eretnek dolog kijelenteni azt, hogy a kodifikáció végső soron egy egyszemélyes műfaj, eljön a végén az a pillanat, amikor valakinek a szöveget meg kell írni, harminc ember nem tud szöveget írni. Nyilvánvalóan le kell, hogy szűküljön az a személyi kör, aki a szövegezést fogja végezni, a Bizottság pedig az összhangot, a rendelkezések közti koherenciát fogja megteremteni, és nagyon szeretném, ha lenne egy "hibakereső" funkciója is, erre is fogom a tagokat kérni.
Milyen kodifikációs tapasztalatokat szerzett azt megelőzően, hogy a Kodifikációs Bizottság elnöke lett?
Amikor 1999-ben az új Áe. kodifikációját elindította a Kormány, akkor annak a Kodifikációs Bizottságnak a tagjaként az önkormányzati hatósági ügyek lehetséges kodifikációjával foglalkoztam. Még fővárosi kerületi jegyzőként dolgoztam, amellett oktattam adjunktusként a szegedi jogi karon. A közigazgatási per szabályainak újraalkotása már abban a bizottságban is felmerült, volt arra javaslat, hogy a Ket. részeként kerüljön szabályozásra, de az akkori IM ezt nem támogatta, így maradt a Pp. XX. Fejezete. Jegyzőként egyébként nagyon sok rendelet előkészítésében kellett részt vennem, ahogyan a 2002 utáni IDEA Program Bizottság munkájában is, a területi közigazgatás átalakítása, a regionalizáció kérdéskörét vizsgáló egyik testületben.
2010-ben kaptam viszont egy másik felkérést, hogy kapcsolódjak be az új alkotmány szövegezésébe. Akkor már működött az ún. alkotmány-előkészítő eseti bizottság, amely egy hatpárti testület volt. Felkértek többünket, hogy az addigra már nagyon nagyra duzzadt javaslat- és elképzeléstömegből, tudományos, társadalmi, politikai felvetésekből segítsünk szöveget alkotni. Háromfős szövegező testületként, Varga Zs. András, akkori legfőbb ügyész helyettes, akkor még egyetemi docens, Szalay Péter ügyvéd, alkotmányjogász, és szerény személyem mint legfelsőbb bírósági bíró és egyetemi docens alkottuk ezt a testületet. Salamon László elnök úrnak és a bizottságnak segítettünk a sok szöveget egységesíteni, egy szintre hozni, ebből elkészült egy hosszabb koncepciójavaslat. A bizottság egy rövidebb változatot fogadott el, és végül nem ez lett az Alaptörvény szövegének kizárólagos alapja, de néhány tétel és néhány mondat átkerült az új alkotmányba. Az új magyar alkotmány, az Alaptörvény iránti tiszteletemet természetesen nem rontja le az, hogy egy egészen más szerkezetű és szövegezésű alkotmány koncepciójának kidolgozásában vettem részt harmadmagammal. Az alkotmányozás ugyanis nem rólam vagy rólunk szólt. Ami miatt mérsékelt hiányérzetem van, az három fontos állami szerv kérdése, melyből kettőre tartalmazott javaslatot a Koncepció. Az egyik az Országgyűlés választott második kamarája, a másik a külön közigazgatási bíróságok, míg a harmadik egy államtanács létrehozása. Tudom, hogy e szervek témaköre külön beszélgetéseket igényelne, így nem is terhelném ezt az interjút velük.
Miért pont közigazgatási joggal kezdett el mélyebben foglalkozni? Úgy tudom, joghallgatóként nagyon sok minden érdekelte.
Ma is sok minden érdekel, de nem lehet mindennel foglalkozni. Nagyon szeretek jogásznak lenni, nagyon szeretem a szakmámat. Egyetem alatt igyekeztem mindent nagyon mélyen megtanulni, még a szövetkezeti jogot is vagy a szervezéstant is, amit a legtöbb joghallgató nem zár feltétlenül a szívébe. Nekem a két nagy kedvencem a római jog és az alkotmányjog volt, ez utóbbit fél évig még államjog néven tanultunk. Utolsó vizsgázója voltam Kovács István akadémikusnak, akinél 1990 februárjában elővizsgát tehettem. Sajnos nem volt akkor már az egészsége teljesen rendben a Professzor úrnak, de a közjog iránti érdeklődésemet ő keltette fel. Aztán 1990-91-ben közigazgatási jogot tanulni nem volt egyszerű. A jogrendszer leggyorsabban és leginkább átalakuló ágazata volt ez, de jó tanáraink voltak, Tamás András professzor (akivel később a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen kollégák lettünk) és Kaltenbach Jenő személyében. Szenvedélyesen tanultam a nemzetközi jogot is. Nem tudom, hány joghallgató készült úgy vizsgára, hogy a Trianoni Szerződést és a Párizsi Békeszerződést eredetiben végigolvasta. Egy véletlen folytán kerültem aztán a szegedi Közigazgatási és Pénzügyi Jogi Tanszékre, tudniillik négy évig jogtörténeti demonstrátor voltam, Ruszoly József professzor úr tanítványaként. Nagyon szerettem volna jogtörténettel foglalkozni, erdélyi közjogtörténetből szerettem volna a PhD dolgozatomat írni, de sajnos abban az évben nem tudott a tanszék fogadni, amikor végeztem, így Budapestre kerültem az Alkotmánybíróságra. A Közigazgatási és Pénzügyi Jogi Tanszéken viszont időközben nyílt egy félállás, így 1994-ben végül oda kerülhettem, Kaltenbach Jenő tanszékvezető úr jóvoltából. Nem úgy ébredtem fel tehát az államvizsga utáni napon, hogy ha törik, ha szakad én közigazgatási jogász leszek, de végül is az lettem. Egyáltalán nem bántam meg, mert így a jogrendszer legösszetettebb területével foglalkozhatom, amelyhez a legtöbb logika és a legkomolyabb absztrakciós képesség kell. Ebbe a jellemzőjébe szerettem bele a közigazgatásnak.
Jut ideje arra, hogy tudását átadja?
Sajnos nem, három éve nem tartottam tanrend szerinti egyetemi nagyelőadást, az előadási vágyaimat konferenciákon és fórumokon "élem ki". Megpróbáltam tanrendszerű órákat
- 6/7 -
tartani, de elfoglaltságaim miatt sajnos túl sok óra maradt el. Most viszont azon dolgozom, hogy szeptembertől heti rendszerességgel visszatérjek a katedrára. Nehezen viselem, hogy miközben bíró voltam, jegyző voltam, alkotmánybírósági tanácsadó voltam, tudtam tanítani egy másik városban lévő egyetemen (Győrben), most, amikor egyetemi vezető vagyok, nem jutok hozzá, hogy rendszeresen oktassak. Ebben az sem segít, hogy a rektort a rendszeres óratartási kötelezettség alól a foglalkoztatási szabályzat mentesíti, mert nagyon szeretek oktatni és úgy emlékszem, hogy az óráimat a hallgatók is élvezték.
Szokott vicceket mesélni a hallgatóknak (is)?
A viccek nem azért vannak, hogy jók legyenek, hanem hogy felébresszék az elkalandozó elméket. Nem kergetek hiú ábrándokat, tudom, hogy a legtöbb hallgató a közigazgatási jogot nem szereti, mert túl absztraktnak vagy bonyolultnak tartja. Két dologgal szoktam a hallgatókat orientálni. Az egyik, hogy ezt a jogágazatot nem tudják elkerülni. Nemcsak azért, mert a jogvégzettek nagy százaléka a közigazgatásban dolgozik, hanem mert az életünk is közigazgatási aktusokkal kezdődik (születési bizonyítvány, illetve anyakönyvi bejegyzés), és innentől kezdve a közigazgatás "markában" vagyunk, míg a halotti bizonyítványt fel nem veszik, hanem azért is, mert a közigazgatási joggal mindenki nagyon sokat és sokszor találkozik, más jogágakkal ellentétben. Emellett azzal is szoktam érvelni, viszonylag kevés sikerrel, hogy ehhez a jogágazathoz tényleg komoly összpontosítás és figyelem kell, akkora mennyiségű és olyan összetettségű joganyagról van szó, hogy ehhez tényleg meg kell dolgoztatnunk az agyunkat. Tehát, aki szereti a kihívásokat, keresse a közigazgatási jogot.
Ha tanítani nincs is lehetősége, rektorként mit tart a legfontosabbnak a közszolgálatra való felkészítésben?
Vezetőtársammal elég nagy hangsúlyt igyekszünk arra fektetni, hogy mint minden egyetem, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem is nyissa ki, nyissa szélesre a hallgatók látásmódját. Ahogy a Kormány is megfogalmazta, fontos, hogy generalista, sok mindenre képes, sok mindent befogadni, feldolgozni tudó embereket bocsássunk a közszolgálat rendelkezésére. Ez ugyan azzal a kockázattal jár, hogy az adott, konkrét munkakörre éppen nincs felkészítve a frissen végzett hallgató, de rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel rendkívül gyorsan alkalmassá, felkészültté tudja tenni magát az adott munkakörre. Egyébként a világon sehol nincs úgy, hogy átvesz valaki egy diplomát és öt perc múlva, minden további szakmai gyakorlat nélkül már műthet, házat tervezhet, ítéletet hozhat. Természetesen ez az idő egy ilyen közszolgálati karrierre felkészítő egyetemen, a képzésbe épített gyakorlati felkészítés eredményeként lerövidíthető, de a közigazgatás számára mégis alapvetően generalisták képzése a feladatunk. Ehhez hozzátartozik, hogy toleráns, politikailag semleges, a világra, az ország társadalmi folyamataira nyitott embereket igyekszünk kibocsátani, akik értékekkel telítődnek itt.
Hogy áll most a tudatosan fejlesztett egyetem?
A fejlesztés tudatossága részben onnan jön, hogy a miniszterek, a Fenntartói Testület tagjai becsatornázzák a Kormány és az ágazatok képzési igényeit, míg a tudományos eredményeken nyugvó ismeretek (vagyis a tananyag) és a képzési igények összehangolása pedig az autonómia jegyében természetesen az egyetemen történik. A gyakorlat igényeinek a visszacsatolása, az ismeretek és az elmélet gyakorlati kipróbálása folyamatos. Ebben nekünk sokat segített, hogy 2012-ben az egyetemre kerültek a közigazgatási továbbképzések, mert át tudnak szűrődni az ismeretek és az igények az alapképzésbe, az alapképzés pedig vissza tud hatni a továbbképzésre, e két rendszer egybentartása szerintem nagyon fontos. A tudatos fejlesztés azonban lassú szellemi folyamat, hiszen az egyetem nem malter, beton és tégla, szerves építő-fejlesztő tevékenységre van szükség. Ezt meggyorsította az Államreform Operatív Programból érkező projektek támogatása, továbbá a Kormány elfogadta a Közigazgatás- és Közszolgáltatásfejlesztés Operatív Programot. Várjuk, hogy az Európai Bizottság is elfogadja, és indulhassanak a projektek. Ennek keretében szeretnénk az egyetem fejlesztésében két irányba továbbmenni. Az egyik a "nemzetköziesítés", beleértve mindent, amit ebbe bele lehet érteni, tehát nemzetközi felsőoktatási térből szerezhető tudásnak, tudományos eredményeknek az áthozását, illetve a mi eredményeinknek kifelé történő megjelenítését és a kapcsolatépítést. A másik irány pedig az egyetem államtudományi felsőoktatási intézménnyé fejlesztése, vagyis az állammal kapcsolatos tudás gyarapítása, az azzal foglalkozó tudományoknak a fejlesztése. Ez az a két irányba mutató vektor, amin szeretnénk továbbmenni, ez nyilván nem jelenti azt, hogy elhanyagolnánk bármelyik alapfeladatunkat, szó nincs arról, hogy a rendészeti vagy katonai felsőoktatás vagy a kutatások háttérbe szorulnának.
Professzor Úr egy korábbi interjúban úgy nyilatkozott, hogy pályafutása során minden munkanap duplán számít. Jelenleg hogyan számolja ezt?
Ezt úgy értettem akkor, hogy a mindig időigényes hivatali munka mellett igyekeztem kutatással, tanítással is foglalkozni. Jegyzőként szereztem PhD fokozatot, bíróként habilitáltam és másodállásban, bíróként lettem egyetemi tanár. Jegyzőként évi közel 60 ezer hatósági határozat meghozataláért feleltem valamilyen szinten, a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának az a tanácsa, amelynek tagja voltam, évente több száz döntést hozott, amelynek a felét én készítettem elő, az Alkotmánybíróságon is sok ügy előkészítésében vettem részt. A Nemzeti Választási Bizottságnál a 2013. szeptember 30-i indulástól számítva mintegy 1600 ügynél járunk. Az NVB döntéseit egyébként aznap közzé kell tenni, a határozatokat az elnök írja alá, így mindet át kell néznem, végig kell gondolnom, olvasnom. A választási időszakban volt, hogy egy nap több, mint 160 döntést kellett aláírni, átolvasni. A rektorként tartott konferencia-előadások, nyitó beszédek száma is száz fölött van már, és ezekre is minden alkalommal a megfelelő aktuális témával készülök, nem "konzerveket" nyitok ki, hanem igyekszem mindig "frissen sültet" készíteni, és emellett látom el az Államreform Bizottság elnöki teendőit, úgyhogy ezért sem volt sok időm tanítani az elmúlt időszakban. Hétvégén is folyamatosan dolgozom, de ezzel szerintem rektor kollégáim is így vannak, és ha belegondolok, több, mint húsz éve nem volt olyan hétvége, hogy ne dolgoztam volna, de nem zavar, mert mindezt azért csinálom, mert szeretem.
Az interjút készítette: M.A.
Az interjú 2015. június 26-án készült. ■
Visszaugrás
