A japán jogtudományban a jogösszehasonlításra való igény különösen erősen van jelen. Magától értendőnek tekintik, hogy egyes kutatóintézetek és tanszékek túlnyomó részt összehasonlító jogi kérdésekkel foglalkoznak, mint ahogy azt is, hogy a hatályos jog legtöbb kutatója tudományos tevékenységének jelentős részét a jogösszehasonlítás teszi ki. Ezért természetes az is, hogy sokan vállalkoznak európai, illetve amerikai tanulmányutakra.
Ennek a japán tudományos életre jellemző jelenségnek oka abban keresendő, hogy a japán jogfejlődésre a 19. század óta az európai és az amerikai jog is jelentős hatást gyakorolt, és gyakorol ma is. 1854-ben, hosszú ideig tartó elzárkózási politika után, Japán több európai állammal felvette a diplomáciai kapcsolatot. Azok a nemzetközi szerződések azonban, amelyek ebben a korszakban jöttek létre, a szerződő feleket nem azonos módon kezelték. Az ilyen egyenlőtlen szerződések felülvizsgálatát az európai hatalmak azonban attól tették függővé, hogy a japán jogrendszer modernizációja, azaz "európaizálása" megtörténik-e. Japánnak e tekintetben nem volt választási lehetősége.
A japán jogrendszer alapját az európai jog egykori átvételének az eredményei képezik. Maga Európa, amelynek államai többé-kevésbé azonos kulturális háttérrel rendelkeznek, a mai napig sem tudta még jogegységesítési törekvését teljes egészében megvalósítani. Az európai jogrend átvétele a japán társadalomban mégis sikeresnek bizonyult - a nagy kulturális különbség ellenére is. Tanulmányomban - a japán jogtudomány egyes kérdéseinek felvillantásával - azt kívánom bemutatni, miért és hogyan volt ez lehetséges.[1]
A Bakufu, a modernizáció kora előtti Japán feudális kormányzata röviddel az után, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételére sor került, a követségek felállításáról is gondoskodott Európában, illetve az Amerikai Egyesült Államokban. 1862-től már egyetemi hallgatókat is küldtek külföldi tanulmányutakra. Az első két japán egyetemista úti célja Hollandia volt: a Leideni Egyetemen többek között nemzetközi közjogi tanulmányokat folytattak.[2] Nem sokkal később, bár szigorúan tilos volt, már a japán helyi hatalmasságok is hangsúlyt helyeztek arra, hogy a tehetséges vidéki ifjakat külföldre küldjék. A külföldi egyetemi tanulmányok célja között fontos helyen szerepelt az európai haditengerészet és a technológia megismerése, de legnagyobb szerepe a jogrend tanulmányozásának volt. Ebben az időszakban keletkezett az a szakirodalom, amely a nyugati politikai gondolatokat is közvetítette Japán felé, mint ahogy a külföldön tanuló japán egyetemisták alkották meg az európai jogintézményekre ma is alkalmazott japán kifejezéseket.[3]
1869-ben a Bakufu megbukott. Japánban centralizált kormányzati rendszer jött létre, melynek központi szereplője a császár volt. Az ún. Meijirestauráció korszaka ezzel vette kezdetét. Guido Herman F. Verbeck (1830-1898)[4] kormányzati tanácsadó javaslatára az új kormányzat követeket küldött Amerikába és Európába (1871). A döntés elsősorban az egyenlőtlen szerződések felülvizsgálata iránti törekvéssel magyarázható, de nagy szerepet játszott benne az is, hogy ilyen módon lehetőség nyílt a nyugati intézmények meglátogatására.
Mivel a nemzeti jogrendszer reformja kiemelten fontos feladata volt, a kormányzat az előkészületeket igen gyorsan elkezdte. Technikailag a leghaladóbbnak a francia törvénykönyveket tekintették, ezért ezek japán nyelvre történő lefordítására még 1869-ben kiadta a kormány a megbízást. A japán magánjogi törvénykönyv kodifikációs munkálatait ezek után lehetett megkezdeni.[5] A választott munkamódszer célja az volt, hogy a szerződések felülvizsgálata közvetlenül a jogrendszer reformját követően megvalósulhasson. Később azonban világossá vált, hogy a diplomáciai körülmények következtében a felülvizsgálati tárgyalások egyáltalán nem lesznek ilyen egyszerűek. Végezetül teret nyert az a gondolat is, hogy a felülvizsgálathoz nem csak a modern jog megteremtésére, hanem annak elsajátítására is szükség lesz. Így fokozatosan nőtt az érdeklődés az iránt is, hogy az új jogot alaposan megértsék, és japán jogászokat képezzenek.[6] Georges Bousquet (1845-1937) francia ügyvédet 1872-ben hívták meg Japánba.[7] Neki köszönhető a magánjogi törvénykönyv első résztervezete. Egy évvel később, 1873-ban Gustav Emil Boissonade professzor is meghívást nyert.[8] Boissonade nem csak előadásokat tartott, hanem kormányzati tanácsadóként a törvényjavaslat kidolgozásában is részt vett: tervezetét előbb franciául készítette el, majd japánra fordította.
Az ő munkájának köszönhető az is, hogy a japán Code d'Instruction Criminelle, a Chizai-hô javaslatát és az - ugyancsak francia példát, a Code Pénalt alapul
- 327/328 -
vevő - japán büntető törvénykönyvet 1880-ban kihirdették. 1890-ben aztán az ún. "régi" magánjogi törvénykönyvet[9] is életbe léptették, amely - a Code Civilt követve - institutiós szerkezetű volt. Boissonade erős érdeklődést mutatott az egyenlőtlen szerződések felülvizsgálata iránt. Úgy vélte, Japánnak minél előbb modern büntetőjogra van szüksége ahhoz, hogy a konzuli bíráskodás alól kikerüljön,[10] ezért előnyben részesítette a büntetőjogi kodifikációs munkálatokat.[11] Nem feledhető az sem, hogy Albert Charles du Bousquet (1837-1882), aki katonai tanácsadóként érkezett Japánba, több mint nyolcvan francia törvényt vendéglátó országa nyelvére fordított, és fordításai fontos kiindulási pontul szolgáltak több jogintézmény kialakításakor.[12] Ahogy mindez hűen jelzi, a modern japán jogászképzés és jogalkotás kezdeti szakaszában túlnyomó részt francia befolyás érvényesült.
Mindezek ellenére a brit és az amerikai hatás a japán jogfejlődésben sokkal döntőbbnek bizonyult, mint a korai francia befolyás. Ezek az angolszász előképek azonban más területen, elsősorban a parlamentarizmus és az államforma kérdésében nyilvánultak meg. A közvetlen amerikai modellkövetés különösen a Seitai-sho, a Meiji-kormányzat politikai programirata (1868) esetében volt kézzel fogható. A Seitai-sho az államforma kérdését ugyan nem szabályozta teljes mértékben, bizonyos hatalommegosztást már megvalósított. Fontosnak bizonyult az is, hogy a Tokiói Egyetem jogelődjén kizárólag angolszász jogot oktattak.
Mivel azonban az angolszász esetjog nem kodifikált jog, nem volt alkalmas arra a szerepre, hogy a japán átállás alapját képezze. Erőteljesebb angolszász, elsősorban amerikai befolyás ezért csak a II. világháború végét követően nyilvánult meg, többek között az alkotmányjogban és a büntető eljárásjogban.
A nyugati jog fokozatosan eresztett gyökeret a japán földben, melyhez természetesen jól képzett japán jogászokra volt szükség. A modernizáció korai szakaszában megfelelő képzőhely a nyugati jog tanítására egyáltalán nem létezett, mígnem két oktatási intézményben lehetővé tették a jogászképzés megkezdését. Az egyik intézmény a Shihôshô-Meihôryô, az igazságügyi minisztérium jogi iskolája, a másik a császári gakkô, azaz a császári iskola volt, amely a később a Tokiói Egyetem jogi fakultása lett.
1868-ban az egykori Bakufu-iskolát császári iskolaként újra életre hívták. A tananyag túlnyomó részét a nyugati ismeretek képezték. Többszöri átszervezés és átnevezés[13] után a császári iskolából jött létre 1877-ben a Tokiói Egyetem,[14] Japán első modern felsőoktatási intézménye. 1885-ben a tokiói Hô-gakkôt, azaz jogi iskolát ebbe az intézménybe integrálták, majd egy évvel később, 1886-ban császári rendtartással szabályozták az ekkor császári egyetem rangjára emelt felsőoktatási intézmény működését. A Tokiói Egyetem a mai napig Japán legnevesebb egyeteme.[15]
A jogászképzéshez szükséges tanerőt túlnyomó részt külföldi szakemberekkel biztosították. Az oktatásból kezdetben a japán nyelv ki volt zárva; az ország számos részéből érkező tehetséges ifjak franciául, angolul vagy németül hallgathatták az előadásokat. A középpontban természetesen az idegen nyelv elsajátítása állt anélkül, hogy a jogi szakmai ismeretekre rátértek volna. A legjobb diákokat állami ösztöndíjakkal külföldre küldték.
1872-ben - bizonyos egységesítést követően - már minden előadás angol nyelven hangzott el, és több specializációt, többek között a jogi tanulmányokat is bevezették. Ezt követhette a jogi kar felállítása. Az angol oktatási nyelv miatt az oktatás tárgyát tekintve az angolszász jog jutott főszerephez, így azok, akik franciául beszéltek, az igazságügyi minisztérium jogi iskoláját, illetve a franciaországi egyetemeket választották.
A császári egyetem mellett az igazságügyi minisztérium 1971-ben saját jogi iskolát alapított: a Shihôshô-Meihôryô falain belül minden országrész tehetséges ifjainak lehetősége volt arra, hogy költségmentesen, sőt bizonyos bérhez, illetve ellátáshoz és lakhatási lehetőséghez jutva olyan francia tanároktól tanulják a jogi tárgyakat, mint Bousquet vagy Boissonade. 1885-ben ezt az iskolát átszervezéssel a Tokiói Egyetem jogi fakultásába olvasztották be, önálló francia jogi képzésként.[16] A Meiji-korszak igazságügyi igazgatásának alkalmazottai az itt végzettek közül kerültek ki. Közülük nem egynek szerepe volt abban is, hogy a későbbi években újabb jogi iskolákat alapítottak Japánban.[17]
A daigen-nin, a japán ügyvédség a modern bírósági gyakorlatban jelentős szerephez jutott. Ennek volt köszönhető, hogy 1876-től ügyvédi államvizsgát írtak elő a joggyakornokok számára, és ezzel a nem hivatali jogászság képzése sürgető feladatként jelentkezett. Mindehhez a fenti két jogi iskola nem volt elégséges. Problémát jelentett az is, hogy ezekben kizárólag idegen nyelven folyt a képzés, így akinek nem volt anyanyelvén kívül más nyelvisme-
- 328/329 -
rete, el volt zárva a jogi stúdiumtól. Az 1880-as évek második felétől ezért egymás után több magán vagy részben magán jogi iskolát alapítottak olyan neves jogászok, akik az állami egyetemek falai között szereztek diplomát.[18] Az új alapítású jogi iskolák haladó jellege abban nyilvánult meg, hogy első ízben vált lehetővé a nemzeti nyelvű jogi oktatás. Ugyanekkor - mintegy az új intézményekkel szemben - az állami jogi iskolák is indítottak japán nyelvű képzést a joggyakornokok számára.[19]
A napóleoni kódexek nagyra becsült voltának következményét, az erőteljes francia hatást a japán jogrendszer modernizálása során a német befolyás követte. Az irányváltás oka elsősorban a német térség európai szerepének növekedésével magyarázható. A német-francia háborút (1870) követő német egységet (1871), Európa új birodalmának felemelkedését a japán küldöttek igen fontos változásnak tartották. A külföldi tanácsadók köre ezután többnyire a német szakértők közül került ki. Pozitív megítélést kapott az is, hogy az 1870-es évek végen több jogterületen, így több között a bírósági szervezet, a polgári eljárásjog, a csődjog és a büntető eljárásjog tekintetében is megkezdődött a kodifikáció, sőt a német polgári törvénykönyv az új századba átlépve (1900) már hatályba is léphetett.
A 19. század utolsó évtizedeiben Japánban a modernizálódó és egységesített német jogra igen nagy figyelmet fordítottak. A fordulópontot az 1881. év jelentette, amikor Nobushige Hozumi, a Tokiói Egyetem elismert professzora Németországból hazatért, és a politikai színtéren német-barát pártjával - az 1881. évi politikai válságot mindegy lezárva - az angol parlamentarizmus hívei felett győzelmet ért el.
A jogi modernizáció - a kodifikáció eszközével - időközben Japánban is megkezdődött. Ennek körében szokás szólni a japán alkotmányozási folyamat[21] eredményeiről is. A modern államforma megteremtése sürgető szükségként jelentkezett Japánban. Az első alkotmánytervezetet 1878-ban a világ tizenöt különböző államának alkotmányát figyelembe véve dolgozták ki, életbe léptetéséről negatív fogadtatása következtében mégis lemondtak.
1882-ben Hirobumi Itô, Japán későbbi első miniszterelnöke, európai útra indult, hogy a német alkotmányos intézményeket maga is megismerhesse. Tanárai közé tartozott a két neves államjogász, a berlini Rudolf von Gneist[22] és a bécsi Lorenz von Stein is.[23] Megállapította, hogy Japán számára a leginkább megfelelő a német alkotmányforma lenne, ezért az újabb tervezetet már a német modell szerint készítették elő. A munkálatokban német jogászok, többek között Hermann Roesler és Albert Mosse is részt vett. Az 1889-ben kihirdetett, majd 1890-ben hatályba léptetett alkotmánnyal a Nagy Japán Birodalom Kelet-Ázsia első alkotmányos állama lett.
Kiemelkedő jelentősége volt Japánban a kereskedelmi jognak is, hiszen a külkereskedelmi törekvések ennek a jogterületnek a modernizációját is elengedhetetlenné tették. Elsőként egy francia jogász, Bousquet kezdte meg a kereskedelmi törvény előkészítését, majd 1881-ben munkáját - a japán tradíciókra nem sok figyelmet fordító - német Roesler vette át. A javaslatot végleges formába egy hazai szakértői bizottság öntötte, majd az elkészült kereskedelmi törvénykönyvet 1890-ben kihirdették. Fogadtatása a japán kereskedelmi szokások nagyfokú figyelmen kívül hagyása miatt igen negatív volt, 1898-ban egy halasztás és egy részleges hatályba helyezés után végül mégis teljes egészében életbe léptették. Időközben azonban német modellt követve egy új tervezet is elkészült (1893), és ezt a revideált kereskedelmi törvénykönyvet 1899-ben ki is hirdették.
Korábban már esett arról szó, hogy a francia Code Civil mintájára 1890-ben elkészült egy institutiós-rendszert követő japán polgári törvénykönyv.[24] Ez azonban, ahogy a kereskedelmi törvénykönyv esetében is történt, éles szakmai és társadalmi vitát váltott ki (ún. "kodifikációs vita"), amely a japán jogtudományt új irányba terelte. Az eredmény nem lehetett kétséges: a régi polgári törvénykönyv hatályba léptetése elmaradt, és több nyugati törvénykönyv példáját figyelembe véve,[25] de mindenekelőtt a német polgári törvénykönyv 1888. évi I. tervezete alapján új tervezetet készítettek Japánban, amit 1896-ban hirdettek ki és 1898-ban léptettek hatályba. A japán magánjogi kódex, ahogy a szász (1865) és a birodalmi német polgári törvénykönyv (1900) is, már pandektista, ötkönyves (általános rész, dologi jog, kötelmi jog, családjog és öröklési jog) szerkezetű volt.
A polgári perrendtartás tervezetének kidolgozására Eduard H. R. Techow, aki képzési tanácsadóként érkezett Japánban, 1884-ben kapott megbízást. A munkálatokban még egy német, a már említett Mosse is részt vett. A törvénytervezethez több állam törvényeit, mindenekelőtt azonban az 1877. évi német polgári perrendtartást használták fel mintaként. Bár 1891-ben már hatályba is helyezték az új törvényt, nem sokkal ezután világossá vált, hogy szükséges a felülvizsgálata. Érdekes, hogy a revideálás az 1895. évi osztrák és az 1911. évi magyar polgári perrendtartás alapján történt meg.[26] Japán új polgári eljárásjogi kódexe (Taishô-Minjisoshô-hô), melyet 1926-ban hirdettek ki, 1929-ben lépett ha-
- 329/330 -
tályba.
A "régi" büntető törvénykönyv szövegét Boissonade a korabeli büntetőjog-tudomány (ún. klasszikus iskola) és a Code Pénal segítségével fogalmazta meg. Nem sokkal később azonban új szemléletű jogalkotás és új büntetőjogi elmélet, az ún. modern iskola tanai váltak népszerűvé Európában. Tény, hogy egy évvel hatályba léptetése után az igazságügyi minisztériumban már a revízió szükségességéről vitatkoztak a politikusok, illetve szakjogászok. Amikor a döntés a kódex átdolgozásáról megszületett, a német büntetőjog-tudomány eredményeire támaszkodtak.[27]
A Code d'Instruction Criminelle nyomát magán viselő modern japán büntető eljárásjogi kódex, a Chizai-hô (1880) felülvizsgálatának szükségessége azután merült fel, hogy az első japán alkotmány és a bírósági szervezetről szóló törvény kihirdetése (1889) megtörtént. A büntető eljárás ezekhez történő hozzáigazítása a német jog segítségével, az 1877. évi német büntető perrendtartás alapján valósulhatott meg. A német befolyás mindezek következtében igen megnövekedett az alkotmányjog, a kereskedelmi jog és a büntető eljárásjog tekintetében is. Ha már létezett is francia alapú modern japán jog, ezt később revideálták (pl. büntetőjog, büntető eljárásjog és polgári eljárásjog), vagy teljesen új törvénykönyv (pl. polgári jog, kereskedelmi jog) váltotta fel azért, hogy a már meglévő jog és az újabb jogalkotás eredményei között ilyen módon az összhangot megteremtsék.
1885 óta a japán jogtudomány központja a Tokiói Egyetem volt. Az 1886-ban császári egyetem ragjára emelt intézményben a kezdetben használt angol oktatási nyelv mellé idővel az igazságügyi minisztériumi francia nyelvű képzés társult, de hamarosan egy harmadik, német nyelvű képzést is alapítottak (1887). A japán jogtudományban a német dominancia zászlóvivője Hozumi Nobushige volt. A neves jogtudós kezdetben angliai egyetemet látogatott, mivel azonban a német jogtudományt Japán számára sokkal kedvezőbbnek tartotta, európai tartózkodási helyét Németországba tette át. Onnan hozta haza szülőföldjére a Történeti Jogi Iskola népszerű tanait. A korszakban megvalósított sikeres német jogegységesítés és jogi modernizáció eredményeit Japán későbbi jogalkotása során kívánta hasznosítani. Miután 1881-ben visszatért hazájába, a Tokiói Egyetem oktatója lett. Támogatást jelentett számára, hogy az egyetem akkori rektora, Hiroyuki Kato ugyancsak a német jog mellett kötelezte el magát. Ezek a körülmények pedig összességében ahhoz vezettek, hogy a német jogtudomány igen gyorsan előkelő helyre került Japánban,[28] és megnövekedet azoknak a joghallgatóknak a száma, akiket Európán belül Németországba, nem pedig az eddig kedvelt államok egyikébe küldtek tanulni.[29]
A japán jogi modernizációra gyakorolt korai francia és angolszász (majd német) befolyás abban is megnyilvánult, hogy a japán jogtudományban két tudományos irányzat élt egymás mellett. Ilyen körülmények között fordulhatott elő, hogy 1890-ben a francia típusú, "régi" polgári törvénykönyv kihirdetésével egy időben német típusú kereskedelmi törvénykönyv készülhetett Japánban. Mivel pedig e két törvény egymással nem igazán volt összeegyeztethető, és a kereskedelmi törvény az élő szokásokra nem kellő mértékben fordított figyelmet, a kihirdetést rögtön éles tudományos vita követte. Ez a tudományos megosztottság a politikai táborok tekintetében is megjelent. Az akadémiai életben a "francia párt" a törvénykönyv azonnali hatályba léptetését követelte, míg az "angol párt" a hatályba léptetés elhalasztása mellett tört lándzsát. A német jog iránt elkötelezettek száma ekkor még túl csekély volt ahhoz, hogy önálló csoportot képezzenek. Ebbe a vitába a tokiói és az osakai kereskedelmi kamara is beavatkozott. Az eredmény, ahogy már szóltunk róla, a "régi" polgári törvénykönyv hatályba léptetésének elhalasztása lett, ez a halasztás pedig végleges elvetéséhez vezetett. Ezzel szemben a kereskedelmi törvénykönyv esetében a halasztást rövid időre a joganyag életbe léptetése követte, amíg új jog fel nem váltotta.
Ez a kodifikációs harc a japán jogtudomány fejlődését erőteljesen befolyásolta. A halasztás indoka a magánjog és a kereskedelmi jog esetében is az volt, hogy a kodifikáció során a japán szokásokat (különösen a családi viszonyok tekintetében) nem kellően vették figyelembe. Míg azonban a francia iskola természetjogi beállítottságú volt, az angol (illetve német) iskola a történeti jog gondolatát használta fel. Világos, hogy a kodifikációs harc a két irányzat közötti hatalmi konfliktus volt. A vitát követően a francia iskola gyorsan elveszítette addigi domináns állását, és helyét immár a német iskola vette át.
A német jogtudomány uralkodó pozícióját a II. világháború végéig tudta Japánban megőrizni. Egyrészt a világégés lezárását követően amerikai hatást mutató új alkotmányt fogadtak el Japánban, amely számos törvény, többek között 1947-ben a családi jog, 1948-ban pedig a büntető perrendtartás felülvizsgálatát is maga után vonta. Másrészt a
- 330/331 -
közelmúlt eseményei közé tartozik a japán kötelmi jogi átalakítása a jogösszehasonlítás eszközét alkalmazva, a német kötelmi jogi reform alapján (2002), de említhető az is, hogy a DCFR (Draft Common Frame of Reference) vagy a CESL (Common European Sales Law) tudományos vitája a japán jogtudomány számára ismert, sőt kutatott terület.
Mindez csupán néhány fontos példa volt arra, mit jelent Japánban az immár tradicionálisnak mondható és hosszú időre kiterjedő jogösszehasonlítás. Az esetek túlnyomó részében az összehasonlítás anyagát az európai jog képezte és képezi ma is, mivel történeti kapcsolódás az európai (angolszász, francia, német stb.) joggal történt. Emellett azonban a japán tudósok hangsúlyt tesznek arra is, hogy többek között az ázsiai, keleteurópai vagy latin-amerikai jogintézményeket megismerjék. Érdekes, hogy Európában járva nem egyszer olyan emberekkel találkozhat a japán kutató, akik még mindig azt gondolják, hogy sok japán tudós azért kutat külföldön, mert otthon még mindig hiányzik a modern jog. A dolog azonban épp ellenkezően néz ki: az élénk jogösszehasonlítás azt mutatja, hogy a hatályos japán jogot nem tartják befejezettnek, lezártnak, és ezzel a tudományos eszközzel élve lehetőség van arra, hogy Japán elkerülje jogrendjének és a tudománynak a befagyását, és egyúttal nyitott maradjon arra, hogy a jogrendszer időszerű, kellő javításait megvalósítsa. ■
JEGYZETEK
* Fordította: Herger Csabáné
[1] A tanulmány a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Doktori Iskolájában 2016. április 15-én elhangzott előadás bővített, jegyzetekkel ellátott változata, az előadás szerkezetének megtartásával. A szervezésért és előadásom tolmácsolásáért köszönettel tartozom Herger Csabáné kolléganőmnek. A téma tekintetében a japán szakirodalom igen gazdag és nehezen áttekinthető. Mivel ezek a japán nyelven írott művek nehezen hozzáférhetők, a hivatkozásokban csak korlátozott mértékben kapnak helyet. A témához általában lásd Wilhelm Röhl (szerk.), History of Law in Japan since 1868 (= Handbook of Oriental Studies, section 5, Volume 12), Leiden / Boston 2005; Paul-Christian Schenck, Der deutsche Anteil an der Gestaltung des modernen japanischen Rechts- und Verfassungswesens, Stuttgart 1997; Hans-Peter Marutschke (szerk.), Beiträge zur modernen japanischen Rechtsgeschichte (= Juristische Zeitgeschichte 21), Berlin 2006
[2] Masasuke Ishibe, Die Verwestlichung des japanischen Rechtsdenkens in der frühen Meiji-Zeit - Nishi Amanes Staatsund Rechtsgedanke, In: Marutschke (1. jegy.), 64-82. o., itt 65. o.
[3] Nobushige Hozumi, Hôsô-yawa (juristische Nachtgeschichte), Tokyo 1926. 48. sz.
[4] William Elliot Griffis, Verbeck of Japan. A Citizen of No Country, New York 1990
[5] A Hôsô-yawa (3. jegy.) 61. története beszámolt arról, hogy az akkori igazságügyi miniszter, Shinpei Etô kijelentette, gyors fordításra van szüksége, és így tudomásul veszi, ha hibák is adódnak.
[6] Jirô Numata (szerk.), Nihon to Seiyô (Japan and Occident), 1971. 400. o.
[7] Georges Bousquet, Le Japon de nos jours et les échelles de l'Extrême Orient, Paris 1877
[8] Akira Wani, Art. "Boissonade de Fontarabie, Gustav Emile (1825-1910)", in: Michael Stolleis (szerk.), Juristen. Ein biographisches Lexikon. Von der Antike bis zum 20. Jahrhundert, München 2001. 95. oldaltól.
[9] Gustave Boissonade, Projet de Code civil pour le Japon, accompagné d'un commentaire, Tokio 1880.
[10] A konzuli bíráskodás következtében a külföldiek által elkövetett bűncselekményeket nem lehetett a japán büntetőjog szerint megítélni és szankcionálni.
[11] Boissonade, L'exterritorialité au Japon, in: Jounarl de Droit International Privé et de la Jurisprudence Comparée 19, 632640. o.
[12] Numata (6. jegy.), 403. oldaltól
[13] Daigaku-Nankô (1869), Nankô (1871), tokiói császári gakkô (1874), Tokiói Egyetem, 1877
[14] Az intézmény megnyitásakor négy karral rendelkezett: jogi, természettudományi, bölcsészettudományi és orvosi fakultással.
[15] 1897-ban Kiotóban a berlini Humboldt Egyetem mintájára egy újabb császári egyetemet is alapítottak, és ezért az előző újra a Kiotói Császári Egyetem nevet viselhette.
[16] Az intézmény neve 1875-ben Igazságügy-minisztériumi Jogi Iskola lett, majd miután 1884-ben a kultuszminisztériumnak átadták, új neve Tokyo-Hô-gakkô, azaz Tokiói Jogi Iskola lett.
[17] Az itt végzettek között volt többek között a Kansai-Hôritsu-gakkô, a Kansai Egyetem, a Meiji-Hôritsu-gakkô, a Meiji Egyetem és a Tokyo-Hô-gakkô, a Hôsei Egyetem (társ)alapítója is. Itt szerzett jogi diplomát továbbá a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság egykori (1931-1934) elnöke, Mineichirô Adachi és egyik bírája, Oda Yorozu is.
[18] 1880 Tokyo-Hô-gakkô (Hôsei Egyetem, francia), Senshû-gakkô (Senshû Egyetem, angol és amerikai); 1881 Meiji-Hôritsu-gakkô (Meiji Egyetem, francia); 1882 Tokyo-Senmon-gakkô (Waseda Egyetem, angol); 1885 Igirisu-Hô-gakkô (Chûô Egyetem, angol és amerikai).
[19] 1876-ban az igazságügyi minisztérium jogi iskolájában, 1883-ban a Tokiói Egyetem jogi fakultásán.
[20] A német jogtudomány hozzájárulásáról a japán jogalkotáshoz lásd Schenk (1. jegy.).
[21] Lásd hozzá többek között Johannes Simes, Die Gründung des modernen japanischen Staates und das deutsche Staatsrecht: der Beitrag Hermann Roeslers, Berlin 1975
[22] Schenck (1. jegy.), 150. oldaltól
[23] Kazuhiro Takii, Lorenz von Stein und Japans Konstitutionalisierung, in: Wilhelm Braueder / Kazuhiro Takii (szerk.), Die österreichischen Einflüsse auf die Modernisierung des japanischen Rechts, Frankfurt a. M. 2007. 19-30. o.
[24] Masakuke Ishibe, Nobushige Hozumi und die japanische Rechtswissenschaft in der Meiji-Zeit, In: Marutschke (1. jegy.), 81-103. o.
[25] A szerkesztők nem csak francia, német vagy angol, hanem svájci, osztrák, belga, olasz, spanyol, portugál, holland, indiai, amerikai és kanadai polgári törvénykönyv(tervezeteket) is megvizsgáltak, sőt a latin-amerikai jogalkotás és számos javaslat, illetve kisebb törvény megoldásait is tanulmányozták. Lásd Hozumi Nobushige, The new Japanese Civil Code. As Material for the Study of Comparative Jurisprudence, Tokyo 1904. 11. o.
[26] Tomotsugu Sugiura, Minji soshô no tachiba kara mita nippon no kindaika [Japán modernizációja a polgári eljárásjog tekintetében], Hikaku Hôgaku [Összehasonlító Jogi Szemle] 1 (1964), 137-166. o., itt 160. o.. Az 1911. évi magyar polgári eljárásjogi kódexet az igazságügyi minisztériumban fordították le 1913-ban; lásd hozzá bővebben Rieko Ueda, Austrian Lawyers and the Regulation of the Hungarian Code of Civil Procedure of 1911, in: Kumamoto-Daigaku-Kyôikugakubu-kiyô [Memoirs of the Faculty of Education, Kumamoto University. The humanities] 60 (2011), 1-6. o. (angol nyelvű absztrakttal); Rieko Ueda, Franz Klein und die Reform des japanischen
- 331/332 -
Zivilprozesses in der Taishô-Zeit (1912-1926), in: Braueder / Takii (26. jegy.), 73-86. o.
[27] A német büntető törvénykönyv hatása természetesen sokkal csekélyebb volt, mint amit a Code Pénal a "régi" japán büntető kódexre gyakorolt. Míg a "régi" törvénykönyvnél a jogrend modernizálásáról volt szó, a második csak javításként és fejlesztésként szolgált. Haruo Nishihara, Keihô seitei-shi ni arawareta meiji ishin no seikaku [A Meiji-restauráció karaktere a büntetőtörvények tekintetében], Hikaku Hôgaku, 3(1) (1967), 51-94. o., itt 80. o.
[28] Dan Sato, Der Sachsenspiegel in der japanischen Forschung, in: Heiner Lück (szerk.), Von Sachsen-Anhalt in die Welt. Der Sachsenspiegel als europäische Rechtsquelle, Halle 2015, 9-22. o., itt 9. oldaltól.
[29] A kérdést először vizsgálta: Rudolf Hartmann, Japanische Studenten an deutschen Universitäten und Hochschulen: 18681914, Berlin 2005. 231. oldaltól. Statisztikai szempontból 1868 és 1914 között mindösszesen 1718 hallgató tanult Németországban, és közülük 190 (11%) volt joghallgató. Ez a kvóta az orvostanhallgatók után (48%) a második helyet jelentette. A jogászképzésben való japán részvételt a mérnöki tudományok (10%, 178 fő), a természettudományok (8%, 138 fő), végezetül pedig a gazdaságtudományokat és államtudományokat összefoglaló kameralisztika (8%, 132 fő) követte. Lásd hozzá továbbá Rudolf Hartmann, Japanische Studenten an der Berliner Universität: 1920-1945, Berlin 2003
Lábjegyzetek:
[1] A szerző associate professor, Kiotói Egyetem, Japán.
Visszaugrás
