Voltaire sokszor idézett gondolata szerint a válás olyan intézmény, amely csupán néhány héttel fiatalabb a házasságnál. Korunk felületes olvasója ezt a mondatot annyiban tarthatja figyelemre méltónak, mint egy próbálkozást arra, hogy egy közhelyszámba menő állítást miképpen lehet szellemesen papírra rögzíteni. Egészen másként csengtek ezek a szavak Franciaországban akkor, amikor a házasság felbontására nem volt jogi lehetőség.
Voltaire (1694-1778) nem élhette meg azt, amikor a francia forradalom hozta változások sodrában 1792. szeptember 20. napján megszületett a házasság felbontásának akkori legliberálisabb szabályozása a kontinensen, éppen ebből adódóan egészen biztosan nem a jogtörténeten merengett akkor, amikor ezt a gondolatát megfogalmazta, hanem azon, hogy a házasságkötések nem tették immunissá az emberi kapcsolatokat a konfliktusokkal szemben, amelyek elmélyülése végül az elhidegüléshez, a házasélet válságához vezethetett. Ez a mondat arra hívhatja fel a figyelmünket, hogy a házasság felbontásának jogi lehetőségét nélkülöző korban is romlottak meg házasságok. Voltaire mellett sok más gondolkodó, többek között Rousseau, Diderot, Condorcet is szót emelt a megromlott házasságok felbontásának jogi lehetősége mellett.
Korunkban ezzel szemben többen a vészharangot is megkongatják a házasság felbontásának tömegessé válása következtében, közöttük vannak olyanok is, akik a jogalkotót hibáztatják, hogy az engedékeny bontóperi szabályozás motorja a házasságok tömeges megszűnésének. Mindennek hátterében pedig az a kérdés jelenik meg, vajon az elmúlt évszázadokban egyre több házasság romlott-e meg, vagy a már megromlott házasságokat egyre nagyobb arányban kezdték-e felbontani. Aki erre a kérdésre keresi a választ, annak mellőzhetetlen munkát készített Roderick Phillips történész "Amit az Isten összekötött... A válás rövid története" címmel.
A mű nem szorítkozik a társadalmi törvényszerűségekre adandó lehetséges válaszok taglalására, egy komplex munka, amelyben a jogtörténet, a történelem és a szociológia iránt érdeklődő olvasó is hasznos ismeretekre tud szert tenni. A mű szerzője nem jogtudós, hanem történész, az ottawai Carlton University történelemprofesszora. A jogtörténet iránt érdeklődőknek ettől függetlenül kiváló kiindulópontként szolgálhat a családjog ezen részének tanulmányozásához, azonban az egyéni elmélyülést már nem segíti sem a törvényhelyek megjelölésével, sem azok idézésével. Ez azonban csak látszólagos fogyatékossága a tanulmánynak: a szerző már az előszóban tisztázza, hogy nem a bontóperi jogszabályok változásának katalógusát akarta megalkotni. A mű célja az, hogy a jogi szabályozást szélesebb kontextusba ágyazza, gazdasági, társadalmi, politikai összefüggéseibe helyezze. Nagy erénye, hogy a saját maga által felállított korlátok között rendkívül alaposan rögzítette a házasság felbontása szabályainak változását. Ezen korlátok terjedelmi okokból is érthetőek: a kutatást a nyugati társadalmakra vonatkozóan végezte el, ebbe a körbe pedig Észak- és Nyugat-Európát, Észak-Amerikát, Ausztráliát és a környező szigeteket sorolta. Mindazonáltal alkalomadtán kitér Közép-Európára és a 20. századi totalitárius államok bontóperi szabályozására is. A másik korlát pedig az, hogy a szerző nem követi a "már az ókori rómaiak is..." egyetemes jogtörténeti paradigmát, és a vizsgálódását a középkori Európától kezdi.
A mű kilenc fejezetből és egy összegzésből áll. Ebből hat fejezetet szentel annak, hogy kronológiai sorrendben haladva mutassa be azon legjelentősebb változásokat, amelyek a házasság felbontásának szabályozásában bekövetkeztek. A mű három fejezete, illetőleg az összegzés középpontjába a válással kapcsolatos társadalmi gyakorlatok, illetőleg a házasságok megromlásának és a válásszám növekedésének magyarázata került.
Phillips a jogalkotást és a válással kapcsolatos gondolkodást valamennyi korszak tekintetében leíró módon, olyképpen rögzítette, hogy saját értékítéletét nem osztotta meg. Mindez azonban nem gátolja az olvasót abban, hogy a következtetéseket levonja, a kimerítő részletesség következtében azok szinte adják magukat.
Ilyen következtetés a legegyszerűbben megfogal-
- 48/49 -
mazva az, hogy nagyon hosszú ideig a válás vallási kérdés volt. Az első három fejezetben központi szerepe van különböző középkori keresztény felekezetek házasságok felbontására vonatkozó nézetei bemutatásának. Ez azonban nem véletlen: a XIII. században csaknem egész Európában a katolikus doktrínát követve a házasság felbonthatatlansága emelkedett törvényi erőre, a házassági ügyek (tehát a konkrét esetek is) az egyház hatáskörébe kerültek. Ahogy az egyes országok családjogi jogalkotásának hátterét meghatározó vallási ideológia változott, némileg úgy lazult a házasság felbonthatatlansága is, megengedve bizonyos jól körülhatárolható eseteket. A homogenitást sokszínű szabályozás váltotta fel azzal, hogy még az engedékenyebb protestáns államokban is változatlan volt az egyházak házassággal kapcsolatos meghatározó szerepe, a magánéletben végbemenő cselekmények egyházi ellenőrzése. A XVII. századtól a XVIII. század végéig tartó két évszázadban intézményi szinten lassú deszekularizációs folyamat zajlott le: az egyház intézményeit vegyes, világi tagokból is álló intézmények váltották fel a családi ügyek intézésében.
Döntő változást a francia forradalom hozott, amelynek hatására 1791-ben a házasságot polgári szerződésnek minősítette a Nemzetgyűlés, majd 1792-ben elfogadta a válással kapcsolatos új szabályokat, amelyek lehetővé tették a közös megegyezésen, a felek természetének összeférhetetlenségén alapuló válást, és számos válóokot tartalmaztak. A forradalmi eszme nem elhanyagolható "mellékhatása" volt az egalitarianizmus, ami a nemeket illeti. A francia szemlélet gyors terjedését a napóleoni háborúnak köszönhette. A restauráció időszakában azonban sok más mellett ezen jogi szabályozást is összekötötték Napóleon nevével, amely a XIX. század családjogi szabályozásában az irányt megfordította.
Phillips valamennyi vizsgált ország tekintetében rögzítette a XIX. és XX. század bontóperi szabályozásának legfontosabb változásait. A válás kérdését mindezek mellett politikai filozófiai alapokra is helyezte, amikor a XIX. század végén kialakult legfőbb politikai eszmék házasság felbontásával kapcsolatos nézeteit összefoglalta. Az utópista, (utópista)szocialista, liberális, konzervatív politikai filozófiák nem mellőzhették olyan kérdések megválaszolását, mint hogy a társadalomban milyen szerepet tölt be, illetőleg milyen szerepet kellene betöltenie a házasságnak és a családnak. Többek között Owen, Fouier, Naquet, John Stuart Mill, IX. Pius és e témában más maradandót alkotó teoretikusok gondolatai is megtalálhatóak.
A műben részletesen rögzített jogtörténeti tendenciák arra figyelmeztetnek minket, hogy a családjog és azon belül a házasság felbontásának szabályozása tekintetében az egyes kormányzatok igényt formáltak arra, hogy jellegüket adó módon határozzák meg a maguk számára releváns elemeiben azok arculatát. Egyes országokban a XX. század elején a vétkességi okok szaporításával tágították a házasság felbontásának jogi kereteit, máshol - döntően dél-európai államokban - a már korábban megalkotott jogi lehetőséget is megszüntették. A Szovjetunióban pedig minden más országot megelőzően közös megegyezéssel és egyoldalúan is kérni lehetett a bíróságoktól a házasság felbontását. Európa jelentős részén ezzel szemben csak 1960 és 1985 között váltotta fel a nehézkessé vált vétkességi elvet a feldúltsági elv.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
