A tartás elmulasztásának vétségével igen keveset foglalkoznak a jogi szakirodalomban. Ennek oka lehet az is, hogy nem tartozik a súlyosabb, vagy legalábbis a társadalom érdeklődését felkeltő bűncselekmények közé. Kriminálstatisztikailag sem jelentős, az utóbbi években e bűncselekmény miatt indult büntetőeljárások száma 2500 és 2700 körül mozgott, s így a regisztrált összbűnözésnek mintegy a 0,6-0,7%-át tették ki.[1] Egy vidéki, megyeszékhelyen működő ügyészség ügyérkezését tekintve, évente száz-százötven esetben indul büntetőeljárás e bűncselekmény miatt.[2]
A csekélyebb jelentőség ellenére azonban igen nehéz megítélésű esetekről van szó, s a jogalkalmazásban nem csak az egyes megyék gyakorlata, de sokszor ugyanazon jogalkalmazó szervnél dolgozók jogi álláspontja is eltér egymástól, mind az anyagi, mind az eljárásjogi kérdésekben. Tanulmányunkban igyekszünk bemutatni az anyagi büntetőjogi problémák nagy részét, a tárgyalt jogértelmezési kérdésekben állást foglalni, továbbá egy esetleges, részbeni dekriminalizációt megindokolni. Teljességre - a terjedelmi korlátokra tekintettel - nem törekedhettünk, ezért cikkünkön túlmenően is maradnak még vizsgálandó, megoldásra váró kérdések.
A tartás elmulasztásának vétségét a Btk. XIV. Fejezet II. Címe szabályozza, a házasság, a család és az ifjúság elleni bűncselekmények között, bár a többi, itt található tényálláshoz[3] képest jelentősen eltér a vagyoni elem megjelenése folytán. Pusztán a bűncselekmény erkölcsi hátterének köszönhető, hogy mégis e fejezetben helyezték el.
Már az 1961. évi V. törvény viszonylag részletes szabályozással rendelte büntetni a tartás elmulasztását.[4] A kriminalizáció alapja nemcsak az eltartásra kötelezettekkel szembeni erkölcsi elvárás volt, hanem az is, hogy 1989 előtt reális lehetősége volt mindenkinek olyan jövedelemhez jutni, amellyel az eltartási kötelezettségének eleget tudott tenni. Ez a helyzet meglehetősen szilárd alapot adott a tényállásnak, a kriminalizációnak: a büntetőjog eszközeivel üldözendők voltak azok, akik állam által biztosított megélhetésük ellenére sem gondoskodtak anyagilag a különélő hozzátartozóikról.
Mind az 1961. évi V. törvény szerinti, mind az 1978. évi IV. törvényben eredetileg rögzített alapeset, a szankciókat leszámítva, megegyezik a jelenleg is hatályossal; a 196. § (2) bekezdése lett csupán hatályon kívül helyezve. Eszerint:
Btk. 196. § (1) Aki jogszabályban alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt tartási kötelezettségét önhibájából nem teljesíti, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2)
(3) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha a tartás elmulasztása a jogosultat súlyos nélkülözésnek teszi ki.
(4) Az (1) és (2) bekezdés alapján az elkövető nem büntethető, a (3) bekezdés esetén pedig büntetése korlátlanul enyhíthető, ha kötelezettségének az elsőfokú ítélet meghozataláig eleget tesz.
A tartás elmulasztásának jogi tárgya a tartásra jogosultnak az eltartáshoz való joga. Mindez azonban csak közvetetten jut kifejezésre, hiszen a törvényi tényállás elsődlegesen a tartásról rendelkező hatósági határozat be nem tartását szankcionálja. A feldúlt és felbomló családi kapcsolatok rendezése nem a büntetőjog feladata, az érintettek ezzel kapcsolatos érdekeit elsődlegesen a közigazgatási határozatok, illetve a polgári bíróság döntései hivatottak figyelembe venni és védeni. A büntetőjog pedig e hatósági határozatokat támogatja meg a saját szankciórendszerével.[5]
2.1.1. A tényállás szerint a tartási kötelezettségnek jogszabályon kell alapulnia: a házasságról, a családról és a gyámságról szóló, 1952. évi IV. törvény (Csjt.) határozza meg, kik lehetnek "potenciális" kötelezettek, s ezzel a bűncselekmény tettesei; illetve kik lehetnek eltartottak, jogosultak, s ezzel a bűncselekmény sértettjei. A Csjt. 21. §-ának, valamint a VII. Fejezetének rendelkezései szerint beszélhetünk a volt házastárs tartásáról, rokontartásról és gyermektartásról. A büntetőjogban ez utóbbi bír valójában gyakorlati relevanciával. Jogosult illetve kötelezett lehet a mostohagyermek és mostohaszülő, valamint az örökbefogadott gyermek és az örökbefogadó szülő is.
A tartásdíj megítélésének sorrendjét és feltételeit a Csjt. részletesen szabályozza, valamint rendelkezik a rászorultságról és az érdemtelenségről. Kérdésként merül fel, hogy ezeket a feltételeket köteles-e vizsgálni a büntetőeljárás során eljáró hatóság, hiszen a tartási kötelezettséget elvileg megszünteti, ha a jogosultnak érdemtelenség miatt vagy rászorultság hiányában nem jár a tartásdíj. A bűnüldöző hatóságok nem foglalkozhatnak pusztán polgári jogi, családi jogi kérdésekkel, mindamellett ezt a törvényi tényállás sem teszi lehetővé, hiszen, amint fent írtuk, a tényállás a hatósági határozat be nem tartását szankcionálja. A hatósági határozat alapjául szolgáló tények megváltozása irreleváns a bűncselekmény szempontjából. A kötelezett önmaga nem döntheti el, hogy érdemtelenség áll-e fenn vagy megszűnt a jogosult rászorultsága, hiszen a kötelezetti - adott esetben önkényes - jogértelmezés sértené a jogbiztonságot. Ilyenkor a kötelezettnek polgári jogi utat kell igénybe vennie a kötelezettség alóli mentesülésre; a büntetőjogi felelőssége fennáll mindaddig, amíg a tartást megállapító hatósági határozat hatályban van. A tartási kötelezettség ezekben az esetekben ugyanis nem ex lege szűnik meg, hanem bírósági mérlegelést igényel [szemben például azzal az esettel, amikor a tartásra jogosult gyermek a 18. életévét betölti és nem folytat tanulmányokat - vö. Csjt. 60. § (2) bek.].
Az önhibáról mint tényállási elemről a későbbiekben lesz szó, de az már most kijelenthető, hogy a kötelezett az önhiba hiányára sem hivatkozhat, hiszen az pusztán a tartási kötelezettségének nem teljesítésére vonatkozik és nem olyan tényállási elem, amely felhatalmazná a kötelezetett arra, hogy maga döntsön a tartásdíjfizetés megszüntetéséről. E probléma jól mutatja, hogy a büntetőjog - természeténél fogva - érzéketlen a tartás szempontjából releváns élethelyzetek megváltozására, s ezért is különös körültekintéssel kell eljárni mind a büntetőjogi tényállás megalkotása, mind pedig annak alkalmazása során. A büntetőjog nem rendezheti és nem rendezheti újra a családi viszonyokat akkor sem, ha konkrét esetben ezek újraszabályozása lenne szükséges.[6]
2.1.2. A másik tényállási elem, a végrehajtható hatósági határozat tipikusan a polgári bíróság ítélete vagy a felek egyezségét jóváhagyó végzése, amelyben meghatározzák, mikortól, milyen jogcímen, milyen összegben és/vagy százalékos arányban, milyen esedékességgel kell fizetnie a kötelezettnek. Ide értendő továbbá az ideiglenes intézkedésként hozott végzés is, fellebbezésre tekintet nélkül, hiszen a Btk. 196. § (1) bekezdése nem írja elő, hogy ez a határozat egyben jogerős is legyen. A Pp. 231. § (1) bekezdés a) pontja szerint előzetesen végrehajtható a tartásdíjban marasztaló ítélet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
