A címben szereplő idézet gazdája, Táncsics Mihály idejében még a cenzúra tűnt a sajtószabadság szinte egyetlen - igaz, gyakran leküzdhetetlennek látszó - jogi akadályának. A cenzúra a modern alkotmányos demokráciákban már a múlté, de a sajtó előzetes korlátozása, sajátságos "zárványokban" továbbra is létezik - és mint ezt reményeim szerint látni fogjuk, mindez nem feltétlenül összeegyeztethetetlen a sajtószabadság modern fogalmával.
A sajtó előzetes korlátozása a múltban különféle eszközök igénybevételével történhetett, melyek jó része a sajtószabadság mai értelmezése mellett már nem alkalmazható. A sajtótermék megjelenését korábban általánosan kifejezett engedélyhez kötötték. A szükséges engedély két lehetséges irányban volt megkövetelhető: egyrészt engedélyhez kötötték a lap elindítását, majd utána minden egyes szám megjelenését a cenzor bélyegzőjének jóváhagyásától tették függővé. A magyar Sajtótörvény a rendszerváltásig úgy rendelkezett (12. §), hogy "Sajtóterméket előállítani és nyilvánosan közölni, valamint időszaki lapot, illetőleg helyi stúdiót alapítani - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - csak engedéllyel szabad". Az engedélyt a megjelentetni kívánt sajtótermék jellegétől függően a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, a Művelődési Minisztérium vagy egyéb állami szerv adta meg. A törvény következő szakasza az engedélykötelezettséget már nem terjesztette ki az előbbi módon engedélyezett lapok egyes számaira, és kivonta az engedélyeztetési kötelezettség alól az elektronikus sajtó egészét (az írott sajtóban létező informális cenzúrarendszer nem tette szükségessé a lapszámok formális ellenőrzését, a televízió és a rádió monopóliuma pedig biztosította a pártállam tájékoztatáspolitikája által megkívántak maradéktalan végrehajtását). A lapindítás előzetes engedélyeztetésének kötelezettsége a rendszerváltozás után megszűnt.
A lapindítás engedélyhez kötése, illetve a hivatalos cenzúra formálisan 1694-ben megszűnt Angliában, Blackstone nyomán pedig általánossá vált a nézet, hogy a sajtó szabadsága az előzetes korlátozásoktól való mentességet jelenti.[1] Az Egyesült Államokban általános engedélyezési rendszer soha nem létezett, de a Legfelső Bíróság elé kerültek azzal "rokon" ügyek. A Lovell v. Griffin ügyben[2] az alkotmányossági vizsgálat tárgya Griffin város rendelete volt, amely bármely nyomdai termék bármilyen módon történő ingyenes vagy ellenérték fejében történő terjesztését engedélyhez kötötte. A Bíróság döntése szerint az effajta korlátozás alkotmányellenes. Az engedélyezési rendszerek legfőbb veszélye abban áll, hogy nem szabnak meg semmiféle mércét, ami alapján a terjesztés megtiltható lenne, ezáltal tág tér nyílik az önkényes döntések meghozatalára. A fenti ügyhöz hasonlóan döntött a Bíróság a City of Lakewood v. Plain Dealer Publishing ügyben,[3] amelynek eredményeképpen alkotmányellenesnek nyilvánított egy, az újságtartó dobozok (amelyekből önkiszolgáló módszerrel vásárolhatóak az egyes lapok) közterületre történő kihelyezését a polgármester engedélyéhez kötő - de e jogköre gyakorlásának feltételeit meg nem határozó - városi rendeletet.
Az engedély megadásától eltér a hagyományosan cenzúrának nevezett módszer, amely a lapok tartalmának megjelenés előtti ellenőrzését jelenti. Már Széchenyi István is így fogalmazott a Világban: "Legyen szabad kinyomatni mindent, de bűnhődjék az anarchiát javasló, veszedelmes magot hintő, rágalmazó: vagyonával, személyével, vérével",[4] hogy aztán a "censura" eltörlése a pesti ifjúság tizenkét követelése közül a legelső helyre kerüljön 1848 márciusában, majd az áprilisi sajtótörvény által az óhaj teljesítésre is leljen. A cenzúra mai, általános tilalma azonban nem jelent teljes immunitást a sajtó számára, mert az a megjelenés által elkövetett jogsértésekért természetesen utólagosan felelősségre vonható.
A cenzúra azonban nem azonos az előzetes korlátozással, amely számos országban ma is létezik. A cenzúrarendszerben (amely Magyarországon II. József rendeletein alapult hosszú évtizedekig) az előzetes vizsgálatot valamely közigazgatási hatóság vagy valamely állami tisztségviselő végzi, aki - esetleg bizonyos, tág és folyamatosan értelmezésre szoruló irányelvek segítségével - mérlegeléssel dönt a megjelenés engedélyezéséről. Döntése ellen nincs helye jogorvoslatnak, bírósági út nem vehető igénybe. Ebben a rendszerben az engedély nélküli megjelenés vétség, ezáltal büntetendő, még akkor is, ha a vitatott
- 77/78 -
szöveg egyébként nem tartalmaz jogsértést. A közigazgatási rendszerbe tagozódott cenzor a történelmi tapasztalások alapján általában szigorú kézzel látja el feladatát - ellenkező esetben, ha a rostáján minden átmenne, saját pozíciójának szükségességét kérdőjelezné meg. Különösen érzékeny a kormányzatot kritizáló megnyilvánulások kérdése, amelyeknek egy kormányzati alkalmazottal szemben meglehetősen kevés az esélyük, de egyéb megfontolások is szerepet játszhatnak az engedély megtagadásában. A cenzúra rendszere a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányjogi elvét is megsérti, mert az alapvető emberi jogok gyakorlását érintő kérdésekről annak nyomán csak bíróság dönthet.[5] A cenzúrát alkalmazó rendszerekben általában semmiféle pontos határvonal nem kerül előzetesen meghatározásra, nem lehet teljes bizonyossággal előre látni, mi engedélyezett és mi nem - ez pedig, a súlyos anyagi veszteségeket kerülendő, a kiadók öncenzúrájához vezet, amely akár szigorúbb is lehet, mint a tényleges ellenőrzés. A cenzori tiltás ugyanis szükségszerűen már a kinyomtatás után érkezett, így az adott lapszám egészét vagy jó részét meg kellett semmisíteni és újra kinyomtatni.
A részben ma is létező előzetes korlátozás ezzel szemben elvileg képes arra, hogy a cenzúra ezen "bűneit" kiküszöbölje. A megjelenés megtiltásáról csak bíróság dönthet, gyorsított eljárásban, meghallgatva mindkét felet. Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága a Freedman v. Maryland ügyben[6] meghatározta az előzetes korlátozás alkotmányosságát biztosító eljárási garanciákat; ezek alapján a jogsértés bizonyításának terhe a kérelmezőn nyugszik, a végleges döntést a korlátozásról bíróságnak kell meghoznia, az eljárásnak pedig rövid idő alatt kell lefolynia. Ha a bíróság "rendes", a felek meghallgatását lehetővé tevő eljárásban dönt, úgy szinte kizárható a veszély, hogy ellehetetlenül valamely értékes tartalom napvilágra kerülése.[7]
A kérelmezőnek általában olyannyira alá kell támasztania igényét, hogy a megjelenés a gyakorlatban csak abban az esetben korlátozható, ha a jogsértés megjelenés általi bekövetkezte szinte bizonyos. Megfelelő garanciák esetén pedig már joggal tehető fel a kérdés, van-e értelme az előzetes korlátozás és az utólagos felelősségre vonás éles elválasztásának?[8]
Bizonyos értelemben az utólagos felelősségre vonás nagyobb terheket ró a sajtóra: jogsértés esetén bizonytalan, hogy indul-e bírósági eljárás, ha pedig indul, előzetesen kiszámíthatatlan a döntés és a vele esetlegesen járó kártérítés mértéke. Ezzel szemben előzetes korlátozás esetén az egyetlen szankció a megjelenés megtiltása. Alexander Bickel azt írta, hogy "[az utólagos felelősségre vonás] csak borzongat, a cenzúra azonban megfagyaszt".[9] Lehetséges, hogy Bickel tévedett, mert a várhatóan szigorú utólagos büntetés általános gyakorlata ugyanúgy képes lehet az öncenzúra gerjesztésére, ezáltal a megjelenés de facto korlátozására.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
