(Könyvismertetés) Szemesi Sándor: Kovács Péter - A nemzetközi jog fejlesztésének lehetőségei és korlátai a nemzetközi bíróságok joggyakorlatában* (JK, 2011/1., 73-75. o.)

1. Kovács Péter alkotmánybíró, egyetemi tanár legújabb, 2010 tavaszán megjelent monográfiája a nemzetközi jog talán legizgalmasabb átfogó kérdését boncolgatja, nevezetesen, hogy milyen szerepe van a nemzetközi bíróságoknak (nem csupán a hágai Nemzetközi Bíróságnak és elődjének, az Állandó Nemzetközi Bíróságnak, de más nemzetközi bírói fórumoknak, így különösen az Emberi Jogok Európai és Amerika-közi Bíróságának, vagy éppen az állandó és ad hoc nemzetközi büntető törvényszékeknek) a nemzetközi jog fejlesztésében. A kérdés megválaszolása korántsem könnyű: a külső tényezőkből kell ugyanis következtetni arra, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a "szigorú konzervatív attitűd és a váratlan újítások",[1] avagy hogyan lavíroznak a bírósági ítéletek a konzervatív Szkülla és az újító Kharübdisz sziklái között - miközben a címet elolvasván felmerülhet az olvasóban a kérdés, vajon nem tűnik-e hiábavalónak ezen tárgykör vizsgálata, és nem lehet-e egyszerűen azzal megválaszolni a kérdést, hogy a jogfejlesztés lehetősége (vagy annak hiánya) elsősorban az ítélkező bíróság személyi összetételének függvénye. Már a recenzió elején is leszögezhető, hogy átolvasva a könyv mintegy 300 oldalát, egyértelművé válik az olvasó számára, hogy szó sincs hiábavalóságról.

A könyv szerkezeti felépítését tekintve a francia jogi hagyományokon alapuló dichotóm megközelítést alkalmazza, azaz két jelentősebb fejezetre ("a jogfejlesztés jellemző okai", illetőleg "a nemzetközi jogfejlesztés korlátai", és azokon belül további két-két alfejezetre tagolódik (jogi természetű, illetőleg nem jogi természetű okok, valamint jogi természetű, illetőleg nem jogi természetű korlátok), a szerző pedig kiválóan ragadja meg a szerkezet adta lehetőségeket, következetesen bemutatva az érem mindkét oldalát.

2. Amikor általában a nemzetközi bíróságokról, a nemzetközi bíráskodásról beszélünk, mindig lényeges annak hangsúlyozása, hogy valamennyi nemzetközi bíróság ítélete csak az adott ügyben és csak az adott felekre nézve kötelező. Miért tulajdonítunk mégis ilyen nagy jelentőséget akkor az ítéletek egymásra gyakorolt hatásának? Nem utolsó sorban azért, mert a nemzetközi bíróságok ítélkezési gyakorlata legendásan konzervatív, kiszámítható. A kiszámíthatóság azonban nem feltétlenül jelent változatlanságot, azonban amikor a bíróság meg kívánja haladni saját korábbi gyakorlatát, "a verbális stabilitást a szavak új tartalommal történő megtöltése árán biztosítja".[2] Az Emberi Jogok Európai Bírósága egy híres ítéletében maga is rögzítette, hogy "a Bíróság nincs kötve korábbi döntései által. ... Szokásában áll azonban azokat követni..."[3] Azt már csak ritkábban teszik hozzá, hogy az idézet az alábbiak szerint folytatódik: "Ez azonban nem jelenti akadályát annak, hogy attól eltérjen, ha úgy látja, parancsoló okok indítják erre."[4] Nem véletlenül érzékelteti Kovács Péter a jogfejlesztés jelenségét azzal a példával, mintha újabb és újabb téglákat habarcsoznánk egymáshoz egy ház építésekor.[5] A konzervativizmus okaként gyakran azt is meg szokás említeni, hogy az eljáró nemzetközi bíróságoknak (különösen, ha ítélkezésük eseti alávetési nyilatkozatokon alapszik, mint amilyen a hágai Nemzetközi Bíróság is) szem előtt kell tartaniuk, hogy az államok "nem orrolhatnak meg" a Bíróságra,[6] mely szempontnak különös aktualitást ad a 2010 kora őszén Magyarországon a Kormánynak az Alkotmánybíróság hatásköreinek átalakítására (kevésbé burkoltan: korlátozására) irányuló törekvése. Ma már a nemzetközi bíróságok ítéletei (és persze maguk a kérelmezők/peres felek beadványai is) a megelőző bírói döntések láncolatára fűzi fel érvelése lényegét.[7]

3. Milyen tényezők befolyásolják a nemzetközi bíróságok jogfejlesztő tevékenységét és mely tényezők

- 73/74 -

korlátozzák azt? A nemzetközi bíróságok jogfejlesztő tevékenységének alapja végső soron az, hogy a nemzetközi bíróságok, mint nemzetközi igazságszolgáltatási szervek eljárásuk első lépéseként kötelesek a nemzetközi jog minden olyan szabályát megállapítani, melyek a konkrét jogviták eldöntéséhez nélkülözhetetlenek.[8] Ennek során a nemzetközi bíróságok rendszeresen kényszerülnek nemzetközi szerződések értelmezésére. Jóllehet értelmezni csak a nem köztudomású rendelkezéseket szokás, mégis, Kovács Péter idézi az Állandó Nemzetközi Bíróság azon elhíresült ügyét, ahol még azt is értelmeznie kellett, hogy ki a nő, mi a munka és mi minősül éjszakának.[9] A teljesség kedvéért megjegyzést érdemel, hogy a konkrét ügyben az Állandó Nemzetközi Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a fenti szavakat azok szokásos értelme szerint kell használni.

A szerződésértelmezés fő célja a felek szerződéskötéskor kinyilvánított akaratának feltérképezése, melyhez az egyik legkézenfekvőbb eszközt a szerződés előkészítő munkálatai, az ún. travaux préparatoires biztosítják[10] - már amennyiben ezek egyáltalán rendelkezésre állnak, hiszen közismert, hogy az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés előkészítő iratai nem maradtak fenn az utókor számára. A nemzetközi bíróságok gyakorlata azonban e tekintetben sem egységes: jóllehet az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlata kiindulópontjául a recenzens is feltérképezte a hátrányos megkülönböztetés tilalmát kimondó 14. cikkre vonatkozó travaux préparatoires-beli hivatkozásokat,[11] mégis, a strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlatának alapjául sokkal inkább az ún. élő jog (living instrument) doktrína tekinthető, azaz az Emberi Jogok Európai Egyezményét az egyes konkrét ítéletek meghozatalakori körülmények fényében kell értelmezni.[12] Az élő jog koncepció, figyelemmel arra a tényre, hogy egyes konkrét ügyekben milyen mérlegelési jogkörrel rendelkeznek az Európa Tanács tagállamai (más szavakkal, mennyire egységes vagy éppen eltérő a tagállamok jogrendszere és joggyakorlata egyes kérdésekben), kétségkívül alkalmas lehet az Egyezmény jogfejlesztő értelmezésére.[13] Philip Jessup (Kovács Péter által idézett) szavaival élve, "A nemzetközi jogot nem tekinthetjük úgy, mint holt betűk elmaradott gyűjteményét, ami egy messzi történelmi múltba vezet vissza."[14] Ennek szép példáját láthatjuk két, Magyarországgal kapcsolatos strasbourgi ügyben is: az 1998-ban a Rekvényi-ügyben hozott ítéletében a strasbourgi bíróság még a rendszerváltás előtti időszak közelségére hívta fel a figyelmet[15] és ítélte jogszerűnek egyebek között a rendvédelmi szervek tagjainak párttagságát kizáró rendelkezéseket, addig bő egy évtizeddel később a Vajnai-ügyben már amellett érvelt, hogy "csaknem két évtized telt el Magyarország pluralizmussá történt átalakulása óta, az ország stabil demokráciának bizonyult",[16] és ekként a rendszerváltás után húsz évvel már nem indokolt a vörös csillag tiltott önkényuralmi jelképpé minősítése. A Bíróság ebbéli ítéletének vizsgálata során azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a bepanaszolt magyar állam akkor regnáló miniszterelnöke maga is aláírta a vörös csillag viselésének jogszerűvé tételét támogató aláírásgyűjtő ívet.[17]