A magyar Országgyűlés 2003. május 26-i ülésnapján fogadta el a 2003. évi XXX. törvényt a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény, a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet és a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról.1Ennek a jogszabálynak a legnagyobb gyakorlati jelentőssége, hogy kisebb, az EU-hoz való csatlakozással járó, jogtechnikai jellegű rendelkezések (1348/2000/EK tanácsi rendelet a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről, illetve az 1206/2001/EK tanácsi rendelet a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyítás-felvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről) bevezetésén túlmenően megteremtette az EKSz. 234. cikke szerinti eljárás magyar háttérszabályozását.
Az egyik legfontosabb hozadéka ennek a törvénynek, hogy pontot tesz ezen eljárásnak a magyar jogirodalomban található elnevezésbeli különbözőségeinek, úgy mint "előzetes határozathozatali eljárás"2, "előzetes döntési eljárás"3, "előzetes döntéshozatali eljárás"4 végére: ennek a közösségi jogintézménynek a magyar neve ez alapján tehát előzetes döntéshozatali eljárás.
Tanulmányunkban a jogszabálynak a Pp.-re vonatkozó módosításait elemezzük, azok közül is csak az Európai Közösséget létrehozó Szerződés - a továbbiakban: EKSz. - 234. cikkében szabályozott eljárással kapcsolatosokat. Mint arra a későbbiekben utalni fogunk, a törvényhez fűzött miniszteri indokolás Általános Részében az előzetes döntéshozatali eljárás közösségi jogi háttérszabályozásáról, Különös Részében pedig a Pp. szerkezetéről, az új jogintézmény beilleszthetőségéről olvashatunk. Írásunk terjedelmi korlátai miatt elsősorban ez utóbbiakat vizsgáljuk.
A legfontosabb előkérdés ezen törvénymódosítás kapcsán, hogy miért tartotta fontosnak a törvényelőkészítő a Pp. módosítását egy olyan jogintézmény esetében, amit a közösségi jog hozott létre és az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban: EKB) joggyakorlata során több mint negyven éve értelmez.
A törvény Általános Indokolásának 1.1. pontja alatt minderről egyetlen, rövid mondatot olvashatunk: "A törvény célja az Európai Közösséget létrehozó Szerződés (EK-Szerződés) 234. cikkén alapuló előzetes döntéshozatali eljárás Európai Unióhoz történő csatlakozásunk időpontjától történő alkalmazhatóságának megteremtése." Mindehhez a 7. pontban kicsit részletesebben is kifejtve az előbbieket, azt találjuk, hogy "az előzetes döntés mechanizmusának hazai meghonosítása rendkívül fontos. (…) Hangsúlyozandó, hogy az előzetes döntési mechanizmust az alapító szerződések, részleteiben pedig az Európai Bíróság joggyakorlata alakította ki. Ezek a szabályok és az azokhoz kapcsolódó bírói gyakorlat a hazai jogalkalmazókra nézve közvetlenül kötelezőek. Az előzetes döntési eljárás alkalmazásához csak kiegészítő jellegű hazai szabályozás szükséges. Erre azonban szükség van, mert az előzetes döntés jogintézményét a belső eljárásjogi szabályok rendszerébe szervesen be kell illeszteni. (…) Ebben a belső jogi megjelenítés nagymértékben segítséget nyújthat." Lényegében ugyanezt találjuk a 3-4. §-hoz fűzött Részletes Indokolás 2. pontjában is: "Egy ilyen utaló rendelkezés megjelenítése viszont célszerű azért, hogy a jogintézmény szervesebben kapcsolódjon az eljárásjogi szabályokhoz."
Önkéntelenül is adódik a kérdés: vajon valóban szükséges-e a Pp. módosítása ahhoz, hogy az előzetes döntéshozatali eljárást a magyar bírók megindíthassák az EU-hoz való csatlakozásunk után. Meggyőződésünk, hogy egyértelmű nem a válasz. Tekintettel arra ugyanis, hogy mind az EKSz-re, mind az EKB Eljárási Szabályzatára közvetlenül is hivatkozhatnak a nemzeti bírók, a magyar eljárási törvények módosítása ebből a szempontból nem indokolt. Azaz, nem a 2003. évi XXX. törvény teremti meg ezen jogintézmény alkalmazhatóságát, mint arra a miniszteri indokolás hivatkozik, csupán megismétel egy közösségi jogszabályt.
A törvényelőkészítő nem indokolta hosszasan, hogy mindezek ellenére miért tartja fontosnak egy deklaratív jellegű bekezdés megjelenítését a Pp.-ben, mindössze arra hivatkozik, hogy ezáltal szervesebben kapcsolódik ez az új jogintézmény a nemzeti eljárási szabályokhoz. Nem biztos, hogy követendő példát állított fel ezzel: ugyanis a közösségi jogban számos egyéb rendelkezés is van, amelyek közül, ha mindegyiket meg kívánna jelentetni ezen logika alapján a magyar törvényalkotó a nemzeti jogszabályokban is, úgy - a közösségi szabályozás jelenlegi kiterjedésére és mennyiségére tekintettel - szinte végeláthatatlan feladat elé kerülne. Mindez azért is teljesen szükségtelen, mert a közösségi jogszabályok közvetlen hatályának elvéből következően ezek a jogi normák nem igényelnek semmilyen utólagos tagállami jóváhagyást. A segítő szándék akár még a visszájára is elsülhet: problémás lehet ugyanis, hogy az előzetes döntéshozatali eljárást elrendelő magyar bíró végzésében az EKSz. 234. cikkére, vagy a Pp. 155/A. § (1) bekezdésére hivatkozzon. Mindkettőt megjelölni felesleges jogszabályismétlésnek tűnik, a Pp. túlságosan is általános, utaló rendelkezése önmagában kevés, marad tehát az EKSz. megjelölése. A Pp. 155/A. § (1) bekezdésének értelme így teljesen kiüresedik, a bírói ítélkezés számára gyakorlatilag használhatatlan lesz.
A Részletes Indokolásban az új eljárásjogi rendelkezések kapcsán a Pp. jelenlegi szerkezetének elemzését találhatjuk. Az egész törvénymódosítás leglényegesebb következménye, hogy megteremti az előzetes döntéshozatali eljárást elrendelő határozat elleni önálló fellebbezés lehetőségét. Ez minden szempontból egy rendkívül fontos, az egész jogintézmény gyakorlati megvalósulását nagyban befolyásoló jogpolitikai lépés. Az EU különböző tagállamaiban eltérő megoldásokat és joggyakorlatot találhatunk ezzel kapcsolatban5, így természetes a kíváncsiság, hogy a magyar jogalkotót milyen indokok vezették a fellebbezés megteremtésének kidolgozásában.
Három ilyet találunk az indokolásban: az első, nehezen megfogható érv szerint a fellebbezés ugyan az eljárás elhúzódásához vezethet, az "előzetes döntéshozatalt kezdeményező végzés másodfokú elbírálása azonban valószínűleg kisebb időtartam alatt elvégezhető, mint amennyi időt az előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása igénybe vesz. Ráadásul a fellebbezés elbírálásának felgyorsítására a magyar bíróságoknak lehetőségük van."6Ez a megközelítés már csak azért is tarthatatlan, mert egy szót sem szól arról a lehetőségről, hogy netán a másodfokú bíróság helyben hagyja az elsőfokú bíróság elrendelő végzését, azaz a fellebbezés éppen "visszafelé sült el" és lelassította az eljárást. Sajnálatos módon semmilyen további szempontot nem találunk az indokolásban arra nézve sem, hogy a fellebbezés elbírálásának felgyorsítására milyen lehetősége lenne a magyar bíróságoknak, vagy éppenséggel mi indokolná azt, hogy ezen pervezető végzésekkel szembeni fellebbezések elbírálása bármilyen szempontból elsőbbséget élvezzen a többi ilyen típusú perorvoslat elbírálásával szemben. A miniszteri indokolás tehát sugalmazza ugyan, hogy mit tartana helyesnek, de ehhez semmilyen konkrét segítséget nem ad.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
