Mind a polgári jog személyiségi jogi területén, mind az adatvédelem területén alaptézisként érvényesül, hogy személyiségi jogai kizárólag az élő természetes személyeknek vannak, így a személyes adatok védelme is csak az élő embert illeti meg. Fontos ugyanakkor leszögeznünk, hogy az "e-mmortality" (immortality, azaz halhatatlanság, ebben az értelemben: digitális halhatatlanság) korában szükségessé vált, hogy az elhunyt személyek személyiségi jogai és privát szférája védelemben részesülhessen.[1] A technológia fejlődésének és a hálózati társadalom (network society) kiépülésének köszönhetően evidenciát jelent napjainkra az online vagy digitális jelenlét, azaz az egyén személyiségének virtuális térben való megjelenése, amely a halál után sem szűnik meg, és így tovább él az egyén személyiségének, társadalmi tevékenységének a hatása. Ez a fennmaradó személyiségi érték[2] mintegy információs testként[3] jogi védelmet kell, hogy élvezzen.
A post-mortem privacy, vagy más néven halál utáni magánszféra védelme úgy értelmezhető, mint a természetes személy azon joga, hogy meghatározza, személyes adataival, identitásával halála után mi történjék. Az a megállapítás, hogy az elhunyt személyeknek nincs személyiségi joguk, mivel testi jelenlétük megszűnt, a digitális kapcsolatokkal, hálózatokkal átszőtt világban már nem állja meg a helyét.[4] Napjainkban számolni kell - és a jogalkotásnak is számolni kell - azzal a ténnyel, hogy az internetet használó emberek digitális lenyomatot hagynak maguk után. Természetes, hogy az elhunyt személy már nem képes emberi mivoltából adódó jogait gyakorolni, ettől függetlenül a személyiségi értékei védelmet igényelnek a halál után is - amely védelem leghatékonyabb eszköze, ha még életében biztosított a jog a halál utáni önrendelkezésre, ennek hiányában pedig ha jogszabályban meghatározott személyek jogosultak az adatok kezeléséről és jogi sorsáról rendelkezni.
Fontos leszögeznünk, hogy az elhunytak akaratának tiszteletben tartása nem újdonság; a társadalmak a világ minden táján rendelkeznek olyan szokásokkal, amik az elhunyt személyek értékeit, akaratát védelmezik. Tagadhatatlan, hogy az elhunyt személy még életében tett nyilatkozatait, rendelkezéseit a halál után is tiszteletben kell tartani, amely erkölcsi és jogi kötelezettség egyaránt - ezt mutatja a kontinentális jogrendszerekben elsődlegesen a favor testamenti elv, az elhunyt szerveinek felhasználására vonatkozó nyilatkozata, temetkezési meghagyások tiszteletben tartása is, valamint az angolszász jogrendszerben a right of publicity keretében az örökhagyó azon akaratának kielégítése, mely meghatározza, személyiségét milyen kereskedelmi módon használhassák fel. A jog tehát több jogintézmény keretében védelemben részesíti az elhunyt akaratát, érdekeit, értékeit. Kiemelt szerepe van az önrendelkezési jognak, amelynek a halál mint jogi tény sem vethet véget.[5]
Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy miként kell megítélni a személyes adatok hátramaradt halmazát, ha az örökhagyó nem rendelkezett azokról megfelelően. (A kérdés vizsgálata során a személyes, érzelmi jellegű megközelítés az elsődleges, ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lehetséges gazdasági értéket sem, amely a személyes adatokban rejlik - és így virtuális vagyontárgyként működhet. Nem szabad elfelejtenünk továbbá, hogy a jövőre vonatkozóan a tudományos kutatás szempontjából is érdekesek lehetnek ezek az adatok - ahogy a barlangrajzok, a régi iratok a történészek számára elengedhetetlenek.)[6]
Hogy az elhunyt személyek személyes adatait miként szükséges kezelni, ha az örökhagyó még életében nem rendelkezett róla, régóta vitatott kérdés. Válaszként három különböző megközelítés született a nemzetközi jogirodalomban: attól függően, melyik jogterület - az adatvédelem, a kötelmi jog vagy a dologi jog - szabályait részesítjük előnyben. Szükséges a kérdést megnyugtatóan rendezni, hiszen az elhunyt személyek személyes adatainak nem megfelelő védelme hátrányos következményekkel járhat az adatalany emlékére vonatkozóan, valamint az életben lévő hozzátartozók jogaira és szabadságaira vonatkozóan is.
Ha kizárólag a szerződések jogára hagyatkozunk, az adatkezelők jogosultak az elhunyt személyek személyes adatait megőrizni és továbbra is kezelni, az adatkezelő szerződési feltételei szerint (dogmatikai vitát képezhet, hogy az egyik szerződő fél halála megszünteti-e a szerződést vagy sem, így például egy közösségi honlapon történő regisztráció és a közösségi média használata személyhez kapcsolódó jogviszonynak minősül-e vagy sem). Figyelemmel arra a tényre, hogy az adatalany elhunyt személy, az adatvédelmi előírások már nem relevánsak az adatkezelőkre, mivel az adatvédelmi jogszabályok szerint a személyes adatok védelméhez való jog az élő természetes személyeket illeti meg. Ennek megfelelően ebben a megközelítésben abszolút semmilyen korlát vagy tilalom nincs a személyes adatok felhasználására vonatkozóan. (Ez alól természetesen egyes jogrendszerek már létrehoztak kivételeket, amelyet a továbbiakban részletesen is ki kívánok fejteni.)
Egyértelmű, hogy a szabad felhasználású adat megközelítés nem biztosít a felhasználók magánszférájának megfelelő védelmet a halál után, mivel a felhasználási feltételeket a szolgáltatók határozzák meg, így azokban a szolgáltatók érdekei dominálnak, vagyis valószerűtlen, hogy az elhunytak privát szférájának védelmét kívánnák előnyben részesíteni, annak ellenére, hogy az elhunyt személyre vonatkozó digitális információk gyakran nagyon személyesek és szenzitívek. Problémát jelenthet továbbá, ha az elhunyt személy adatait továbbra is kezelve, a halál tényének ismeretében folytatják az adatkezelők az adatkezelési tevékenységet, és az elhunyt kapcsolatait felhasználva további gazdasági előnyre kívánnak szert tenni (ide értve különösen marketinghirdetések elhelyezését a gyászolók számára).
Bizonyos típusú személyes adatok továbbá hatással lehetnek az elhunyt személy hozzátartozóira nézve: például az egészségügyi adatok vagy a genetikai adatok kezelése során másodlagosan a hozzátartozók is érintettek lehetnek,[7] amely adatvédelmi szempontból igencsak aggályos.
A tulajdon alapú megközelítés abból a tételből indul ki, hogy a személyes adatokat dolognak vagy eszköznek kell tekinteni. Ez a megközelítés egyelőre azért problémás, mert a digitális javak jogi mibenléte még nem tisztázott, még egyetlen jogrendszer sem dolgozta ki a szabályait, hogy az elhunyt digitális hagyatékát a bíróságok miként kezeljék. A digitális térben hátramaradt adatok halmaza heterogén képet mutat: személyes adatok, vagyoni értékkel bíró hozzá-
- 35/36 -
férések egyaránt a részét képezik, ezért azoknak jogilag egységes megítélése nem lehetséges.
A magyar polgári törvénykönyv szerint tulajdonjog tárgya birtokba vehető testi tárgy (dolog), pénz, értékpapír vagy dolog módjára hasznosítható természeti erő lehet. A digitális adatok jelenleg egyik kategóriába sem tartoznak, így dolognak sem minősülhetnek, bár kétségtelen, hogy a vagyoni értékkel bíró digitális adatok öröklődhetnek. Ez azonban nem azonos a digitális személyes adatok halmazával.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
