Negyvenhat állam aláírásával zárult 2019. augusztus 7-én az a jogalkotási eljárás, amelynek keretében az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága (UNCITRAL) megszövegezte és végleges formájában elfogadta a Szingapúri Mediációs Egyezményt (United Nations Convention on International Settlement Agreements Resulting from Mediation). Az Egyezmény a benne foglaltak alapján 2020. szeptember 12-én lépett hatályba, azonban annak ellenére, hogy napjainkban már ötvenháromra emelkedett az aláíró tagok száma, csupán hat állam ratifikálta a nemzetközi instrumentumot. A tartózkodó fogadtatás oka arra vezethető vissza, hogy az Egyezmény a nemzetközi mediációs egyezségek közvetlen végrehajthatóságával gyökeres változást hoz a joggyakorlatba, hiszen hatásaképpen végrehajtás előtt nem szükséges tárgyalni a megállapodás érdemi rendelkezéseiről bíróság előtt, emellett nem kell a már meglévő megállapodást ítéletbe, közjegyzői határozatba vagy döntőbírósági határozatba foglalni. Az Európai Unió tagállamainak számára az is mindvégig kétséges volt, hogy kizárólagos uniós kompetenciába tartozik-e az Egyezmény aláírásának kérdése.
Az UNCITRAL II. munkacsoportja Magyarország folyamatos részvételével 2015. szeptember és 2018. február között összesen hat ülésen tárgyalta meg a Szingapúri Mediációs Egyezményt, amelynek célja a nemzetközi mediációs eljárások során létrejött egyezségek könnyebb végrehajtása, a különböző, vonatkozó nemzetközi joggyakorlat összehangolása. Csatlakozás esetén kétféle fenntartást enged a jogforrás: egyfelől bármely részes fél rendelkezhet arról, hogy részéről nem alkalmazhatók az Egyezményben foglaltak a kormányzati szerv vagy annak képviseletében eljáró személy által kötött egyezségekre, másfelől kifejezhető az is, hogy az Egyezmény csak akkor legyen alkalmazható, ha a közvetítői eljárásban tárgyaló felek kifejezetten kikötik azt az általuk létrehozott egyezségben.
Az Egyezmény aláírásával és ratifikálásával kapcsolatban nem volt egyértelmű, hogy arra az Európai Uniónak vagy a tagállamoknak van hatásköre. E probléma gyökere abból eredt, hogy a mediáció egyes aspektusaira,[1] illetve a közokiratok elismerésére és végrehajtására vonatkozóan (az esetlegesen közokiratba foglalt mediációs megállapodások tekintetében) már létezik uniós szabályozás, és ebből fakadóan a harmadik államokból származó közokiratba foglalt mediációs megállapodásokra vonatkozóan az EU-nak biztosan kizárólagos külső szerződéskötési hatásköre van, amelyeket az Egyezmény tárgyi hatálya érint. Az EU-n belüli egyeztetések alapján az Egyezmény egészét illetően inkább vegyes kompetenciáról beszélhetünk, de ennek határai bizonytalanok.
Tekintettel arra, hogy a tagállamok vitatták az EU kizárólagos hatáskörét, a Tanács Főtitkársága e kérdésben írásbeli eljárást hirdetett 2017. szeptember 27-én. Ennek keretében Franciaország rövid nyilatkozatot adott ki, amelyhez Spanyolország, Magyarország, Hollandia, Luxemburg és Ausztria csatlakozott. A nyilatkozatban a tagállamok hivatkoztak arra, hogy a mediációs eljárások eredményeként létrejött nemzetközi kereskedelmi egyezségek végrehajtása tagállami kompetenciába tartozik. Magyarország álláspontja kifejezetten az volt, hogy az Egyezményhez való csatlakozás kérdése nem tartozik az EU kizárólagos hatáskörébe, mert a mediáció során létrejövő megállapodások egyes államokban történő végrehajtása nem közös kereskedelempolitikai kérdés.
Svédország a folyó egyeztetések során kiemelte, hogy a hatályos 2008/52/EK irányelv nem kötelezi a tagállamokat a megállapodások végrehajtására. A privát egyezségek közvetlen végrehajtása emellett kifejezetten ismeretlen lehet egy adott tagállam belső jogrendszere számára, amely körülmény kérdéses, hogy teremthet-e megtagadási indokot a végrehajtással kapcsolatban. Magyarország hivatalos álláspontja az volt, hogy a bíróság előtt kötött vagy a bíróság által jóváhagyott egyezségekre nem terjed ki az Egyezmény hatálya, ebből következően a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1215/2012/EU rendelet, a 2007. évi Luganói Egyezmény és a joghatósági megállapodásokról szóló 2005. évi Hágai Egyezmény érintettsége kizárt. Emellett hivatkoztunk arra is, hogy a 2008/52/EK irányelv szerint a
- 1/2 -
megállapodás végrehajtására bíróság/hatóság általi határozatba/egyéb okiratba foglalás alapján kerülhet sor. A részletes feltételeket a tagállamok belső joga állapítja meg, azaz nem áll fenn kizárólagos uniós hatáskör.
Bár az Egyezmény megalkotását érintő ülések 2018 februárjában befejeződtek,[2] az aláírási jogkörrel, valamint azzal kapcsolatban, hogy mennyire van Magyarországnak szüksége erre a jogforrásra, továbbra is a kétségek domináltak. Az EU Általános Kérdések Elnökség Barátai (General Questions on Civil Law Matters, Friends of the Presidency) formáció 2019. február 15-én megtartott ülésén hazai kezdeményezésre tűzte napirendre az Egyezményt érintő kérdéskört annak a tisztázása érdekében, hogy a konvenció milyen tartalmi elemekkel gazdagíthatja a létező jogi rezsimet, hogyan alakulnak az uniós, illetve tagállami kompetenciák e téren, és ennek függvényében a tagállamoknak milyen mozgástere marad az esetleges csatlakozásra. A felszólaló tagállamok elsöprő többsége (Franciaország, Hollandia, Finnország, Szlovákia, Egyesült Királyság, Észtország, Svédország, Csehország, Ausztria, Luxemburg, Portugália, Olaszország) vitatta mind a kizárólagos uniós kompetencia fennállását, mind a konvenció tartalmi jelentőségét. Ezzel szemben a Bizottság a kizárólagos külső uniós hatáskört fennállónak tekintette, különös tekintettel a 2008/52/EK irányelvre visszavezetve azt. Pozitívabb hangszínt három tagállam - Belgium, Németország és a tartalmat illetően Olaszország - képviselt, de e delegációk is inkább a konvenció mediáció terén betöltött szimbolikus jellegét emelték ki, mindemellett nem elhallgatva az azt övező kétségeket sem. Németország és Belgium kifejezetten úgy nyilatkozott ebben az időben, hogy az Uniónak a mediáció promotálása terén elöl kell járnia, és a konvenció nyáron esedékes aláírási ceremóniáján képviseltetnie kell magát.
A Tanács Jogi Szolgálata előadta, hogy először az uniós érdek meglétét kell megállapítani, de úgy ítélte meg, hogy a felszólalások alapján csekély érdeklődés mutatkozik a konvenció iránt. A hatáskört illetően vélekedésük szerint inkább vegyes kompetenciáról beszélhetünk: ha vegyes kompetenciából indulunk ki, akkor az uniós és tagállami fellépés nem választható le egymásról, ez közös megegyezést feltételez, mégpedig egyhangúlag támogatott tanácsi határozat formájában, azaz senki nem ellenezheti az Unió általi ratifikációt. Ha viszont kizárólagos uniós kompetencia lenne, akkor az Uniónak kell csatlakoznia az Egyezményhez, amely minden tagállamot kötne. Mindennek értelmében nyilvánvalóvá vált, hogy sem az Unió, sem a tagállamok oldalán nincs konszenzus a hatásköri megosztás tekintetében. Az aláírási ceremónia előtt fél évvel ebből következően az is biztossá vált, hogy ha valamely tagállam saját nevében fellépve aláírná az Egyezményt, ezzel jogi kockázatot vállalna: ha ugyanis megállapítható a kizárólagos kompetencia és az Unió nem kíván saját jogon aláírni, tagállami érdekeltség fennállása esetén az egyes államok csak tanácsi felhatalmazás alapján csatlakozhatnak az Egyezményhez.
De mi is ez az instrumentum, amely annyira megosztotta és ma is megosztja az egyes államokat azokban a kérdésekben, hogy miben áll tényleges jelentősége, illetve hogy veszélyezteti-e a jogrendet bármilyen szinten? Az Egyezmény alapvető célja a nemzetközi kereskedelmi jogviták megoldása érdekében folytatott mediáció során létrejött megállapodásoknak (egyezségeknek) az Egyezmény más tagállamában történő elismerhetőségének és végrehajthatóságának a biztosítása. Az Egyezményt ratifikáló országok arra vállalnak kötelezettséget, hogy a nemzetközi kereskedelmi relációkban mediáció révén egy másik tagállamban megszületett és az Egyezmény által felállított követelményeket teljesítő egyezségek végrehajtását saját nemzeti joguk alapján biztosítják, amennyiben nem állnak fenn a végrehajtás megtagadását megalapozó indokok, így például az egyezség elismerésének és végrehajtásának esetleges közrendbe ütközése.
A Szingapúri Egyezmény a harmadik és egyben záró akkordja a vitarendezési formák nemzetközi érvényesítésére vonatkozó konvenciók sorának. Ezek közül első helyen kell említeni az 1958. évi New York-i Egyezményt a külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról, amelynek jelenleg már százhatvan ország a tagja. Második a sorban a 2019. július 2-án Hágában megszületett Hágai Egyezmény az (állami bírósági) ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról (Magyarország aláírta az egyezmény záróokmányát), amely kiegészíti az ugyancsak hágai, 2005. évi fórumválasztási egyezményt. Ezt a sort teszi teljessé a most aláírásra megnyitott Szingapúri Mediációs Egyezmény.
A belga álláspont hangsúlyozta annak jelentőségét, hogy az Egyezmény a mediációs megállapodást egy olyan jogalapnak tekinti, amely megléte esetén bírósági eljárásban a már megtárgyalt kérdések körében nem hozható érdemi döntés (ún. pajzshatás). Fontosnak tartotta emellett, hogy az Egyezmény a közvetlen végrehajthatósággal gyökeres változást hoz a joggyakorlatba: az Egyezmény hatásaképpen végrehajtás előtt nem szükséges tárgyalni a megállapodás érdemi rendelkezéseiről bíróság előtt. Emellett nem kell a már meglévő megállapodást ítéletbe / közjegyzői határozatba / döntőbírósági határozatba foglalni, ebből következően egy rendes magán megállapodáshoz köthető végrehajtási procedúra helyett a szerződés közvetlenül kerül a végrehajtásért felelős bíróság elé (ún. kardhatás).
Magyarország részéről ugyanakkor felmerült kérdésként, hogy a jelenleg hatályos belső szabályozás - amely szerint a közjegyzőnek végrehajtható okiratba kell foglalnia a mediációs megállapodást - összeegyeztethető-e az Egyezmény céljaival. Az UNCITRAL Titkárságától 2019 májusában kapott nem hivatalos állásfoglalás szerint nincs szükség hazánkban jogszabály-módosításra ahhoz, hogy az Egyezményhez csatlakozzunk. Kiemelték, hogy akár az a helyzet is fennállhat, hogy bár aláírta az Egyezményt egy adott állam, az mégsem ismer el egy olyan egyezséget, amelyet egy másik ország igen. Az Egyezmény szabadságot kíván adni a részes államoknak és nem törekszik harmonizációra.
A szingapúri mediációs egyezmény biztosítja a felek közötti, a mediáció eredményeként létrejött, határokon átnyúló megállapodások közvetlen végrehajtásának fo-
- 2/3 -
lyamatát. Az egyezmény előírja, hogy az egyezségi megállapodást közvetlenül az állam bíróságai hajthatják végre. Ez lehetővé teszi a végrehajtást kérő fél számára, hogy közvetlenül forduljon annak az államnak a bíróságához, ahol a vagyon található. Ez megakadályozza a lehetséges többszörös eljárást.
Az egyezmény csak akkor alkalmazandó, ha az egyezségi megállapodást írásba foglalták, közvetítői eljárás eredményeként jött létre, két vagy több olyan fél közötti megállapodás, amelynek székhelye különböző államokban található és a megállapodásban részes felek üzleti tevékenységének helye olyan államban van, amely csatlakozott az Egyezményhez vagy ratifikálta azt.
Az egyezmény nem vonatkozik a fogyasztói ügyletekre, a családi, öröklési vagy munkajogi ügyekre sem és az olyan megállapodásokra sem, amelyeket bíróság már jóváhagyott vagy bíróság előtti eljárás során kötötték meg azokat, és amelyek bírósági ítéletként végrehajthatók vagy amelyeket nyilvántartásba vettek és végrehajthatók választottbírósági ítéletként.
A végrehajtási eljárás során a végrehajtást kérő félnek bizonyos dokumentumokat be kell nyújtania annak az államnak az illetékes hatóságához, ahol a végrehajtást kérik. Ezek a következők: az aláírt elszámolási megállapodás másolata, annak bizonyítéka, hogy a megállapodás mediáció eredményeként jött létre (pl. a mediátor aláírása vagy a mediátor által aláírt dokumentum, amely megerősíti, hogy mediációs eljárás történt). Az illetékes hatóságnak ilyen esetekben "gyorsan kell cselekednie" a végrehajtási kérelem elbírálásakor.
Az érintett hatóság azonban korlátozott körülmények között megtagadhatja a megállapodás végrehajtását, ideértve,
a) ha a megállapodást kötő valamelyik fél cselekvőképtelenségben volt,
b) a megállapodás semmis, érvénytelen vagy nem teljesíthető,
c) a megállapodás nem kötelező vagy nem végleges,
d) a megállapodást utólag módosították,
e) a megállapodás szerinti kötelezettségeket nem teljesítették vagy nem egyértelműek és érthetők,
f) a közvetítő súlyosan megsértette a közvetítőre vagy a közvetítésre alkalmazandó előírásokat, amely nélkül a felek nem kötöttek volna megállapodást,
g) a közvetítő elmulasztotta közölni a felekkel azokat a körülményeket, amelyek igazolható kétségeket vetnek fel a közvetítő pártatlanságával vagy függetlenségével kapcsolatban, és ennek elmulasztása lényeges vagy indokolatlan befolyást gyakorolt egy olyan félre, aki részese a megállapodásnak.
Noha a Szingapúri Mediációs Egyezmény kétségtelenül pozitív lépés a viták mediációval történő megoldásának támogatásában, még mindig korai teljes sikerről beszélni. Az Egyezményt csak hat ország - Szingapúr, Fidzsi-szigetek, Katar, Szaúd-Arábia, Fehéroroszország és Ecuador - ratifikálta, de 53 aláíróval rendelkezik, köztük az Egyesült Államok, Kína, India, Malajzia, Fülöp-szigetek, Dél-Korea és a Közel-Kelet nagy része (nagyobb az érdeklődés, mint eredetileg a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1958. évi New York-i egyezmény esetében volt). Az EU országai, Ausztrália és az Egyesült Királyság még nem írták alá a mediációról szóló szingapúri egyezményt.
Természetesen azt nem lehet kijelenteni, hogy ez érdemi globális hatással jár a mediációs megállapodások számának növekedése terén, de az kijelenthető, hogy a mediáció népszerűségének növelése szempontjából az Egyezmény egy kiváló eszköz. Talán az egyik legnagyobb eredménye az Egyezmény létrehozásának az, hogy lehetőséget teremt a mediáció, az alternatív vitarendezés intenzív népszerűsítésére, amelyben az Európai Uniónak is élen kellene járnia, mivel kimutatható gazdasági és jogi előnyei vannak annak, ha a felek bíróságon kívül kötnek egymással megállapodást. Ez jó a feleknek, jó a megállapodást létrehozó mediátoroknak és ügyvédeknek, jó az államoknak és azok gazdaságának, igazságszolgáltatási rendszereiknek.
A jelenlegi kihívásokkal teli légkörben a Covid-19 járvány hatása a polgári igazságszolgáltatási rendszerekre és a hivatalos vitarendezési módszerekre is érezhető volt. A járvány kitörése óta a vállalkozások kénytelenek alternatív eszközöket keresni vitáik megoldása érdekében, mivel ez lehetővé teszi számukra, hogy gyorsabban megoldják vitás helyzeteiket, mielőtt a dolgok megoldhatatlan jogi procedúrákká válnak. Azok a vállalkozások, amelyek felismerik az alternatív vitarendezésben rejlő versenyelőnyöket, most megerősödve és sokkal gyorsabban tudnak talpra állni.
Ez a jelenlegi helyzet is igazolja, hogy az egyezmény hatálybalépése több mint időszerű. Ha az aláírók jelenlegi számának exponenciális növekedése megmarad, akkor a dolgok nagyon pozitívak a mediáció és a Szingapúri Egyezmény jövője szempontjából. Kétségtelen, hogy az egyezmény jelentős lépés a mediáció globális terjesztésében és fejlesztésében, és életképes alternatívát kínál a jelenlegi vitarendezési módokhoz.
Valószínűleg ezért a nemzetközi közvetítő intézmények gyorsan felismerték az előttük álló lehetőségeket. 2020 májusában a szingapúri Nemzetközi Mediációs Központ elindította a SIMC Covid-19 protokollt azzal a céllal, hogy gyors és olcsó útvonalat nyújtson a kereskedelmi viták megoldására a Covid-19 időszakban, gyorsított online közvetítési eljárások bevezetésével.[3] Hasonlóképpen, a londoni Nemzetközi Döntőbíróság nyolc év óta először frissítette közvetítési szabályait, amelyek 2020. október 1-jétől léptek hatályba.[4]
Nem meglepő, hogy Szingapúr úttörő szerepet játszik Ázsiában az egyezmény és a mediáció népszerűsítésé-
- 3/4 -
ben, amivel tovább erősíti Szingapúr helyét nemzetközi vitarendezési központként. A proaktivitás nagy eséllyel hosszú távon megtérül majd, különösen azért, mert a mediációt az ázsiai üzleti kultúrával összhangban álló vitarendezési eszköznek tekintik, mivel arra ösztönzi a feleket, hogy az elfogadható eredmény elérése érdekében törekedjenek a megállapodásra és igyekezzenek megőrizni a kereskedelmi kapcsolatokat is.
Az elmúlt években számos ázsiai joghatóság már elfogadta a mediációs jogszabályokat, köztük Szingapúr, Hongkong, Malajzia és Kína. Így az egyezmény még egy lépést jelent a helyes irányba Szingapúr számára, ami talán enyhe előnyt jelent számára a régióbeli legnagyobb riválisa - Hongkong - előtt mint alternatív vitarendezési központ.
Érdemes figyelemmel kísérni ezt a folyamatot és az ott alkalmazott jó gyakorlatot akár az európai színtéren is meghonosítani, hátha egyszer majd Budapest lehet Európában a mediáció fővárosa. A Szingapúri Mediációs Egyezmény megalkotásában és az UNCITRAL tevékenységében vállalt korábbi és jelenkori magyar szerepvállalás mindenesetre optimizmusra adhat okot ezen a téren.
Nagyon nehéz megjósolni azt, hogy az Egyezmény valójában milyen hatással lesz a mediációs esetek számának növekedésére, különösen akkor, ha tovább húzódik sok globális gazdasági szereplő részéről a ratifikációs folyamat. Az viszont már most kijelenthető, hogy ez most egy nagyon kedvező helyzet, és lehetőséget teremt a mediáció népszerűsítésére és arra, hogy a téma a fókuszba kerüljön. A mediációs eljárások sikerességét is nagyon nehéz mérni és konkréten megmondani, hogy egy adott eljárás sikeres volt-e. Egyeseknek siker már a kommunikáció helyreállítása, míg másoknak az aláírt megállapodás meríti ki a siker fogalmát. Ettől a megállapítástól az Egyezmény sem áll távol, de ismerve az alternatív vitarendezés területén tevékenykedő szakemberek felkészültségét, elhivatottságát és kitartását, szinte bizonyos, hogy az alternatív vitarendezés területe további jelentős fejlődés előtt áll, és igaz ez Magyarországra is. Jelen állás szerint már az Egyezmény elfogadása jelentős sikere a szakmának, így innentől minden apró előrelépés csak fokozza a fejlődést és a sikerességet. ■
JEGYZETEK
[1] A polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítés egyes szempontjairól szóló 2008/52/EK irányelv, amely ugyanakkor a mediációs eljárás során létrejött megállapodások végrehajtását (amely a Szingapúri Mediációs Egyezmény fő célkitűzése) a tagállami jogra bízza, ami erőteljesen a kizárólagos uniós kompetencia ellen szól.
[2] Az Egyezmény véglegesítésére 2018 nyarán került sor New Yorkban, majd azt az ENSZ Közgyűlése 2018. december 20-án fogadta el egyhangúlag. Magyar részről az Igazságügyi Minisztérium szakértői és vezetői szinten is képviseltette magát a munkacsoporti üléseken.
[3] SIMC Covid-19 Protocol - elérhető: http://simc.com.sg/simc-covid-19-protocol/ (2021.02.16.)
[4] Updates to the LCIA Arbitration Rules and the LCIA Mediation Rules (2020) - elérhető: https://www.lcia.org/lcia-rules-update-2020.aspx (2021.02.16.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző LL.M jogász, mediátor - kutató, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet; elnök, Közép-európai Mediációs Intézet
[2] A szerző LL.M jogász - kutató, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet.
Visszaugrás
