Az itt érdeklődésre számot tartó és a konferencia szervezői által megadott speciális téma, a "Polgári eljárásjog oktatása" a jogi stúdium, valamint a jogi oktatás általános kérdéskörébe ágyazottan, ez által meghatározottan jelenik meg, így ez nélkülözhetetlen alapja, lényeges előfeltevése és keretfeltétele vizsgálataimnak.
Ami a jogászképzés jelenlegi általános helyzetét illeti Németországban a 21. század elején - értve ez alatt a jelenlegi helyzetet az egyes szövetségi államokban, viszonylag kevés szövetségi szintű jogi előírással a német bírákról szóló törvényben - ún. kétszintű képzésről beszélhetünk. Ez egyrészt a jogtudományi egyetemi képzésből - amelynek lezárása az első államvizsga (újabban az egyetemi tanulmányok súlypontjainak tárgykörében megtartott integrált vizsgával együtt) -, másrészt jogi előkészítő szolgálatból áll (hivatali gyakorlat). Ez utóbbi lezárása a második államvizsga. Mindent figyelembe véve elég nehezen alkalmazható a "jogászképzés" szó az akadémiai-egyetemi képzési szakaszra, mivel ebben a szakaszban nem, vagy csak részlegesen van szó a jogásszá mint foglalkozási szereppé vagy foglalkozásképpé való képzésről, így ez nem jogászképzés, hanem alig több, mint a jogtudomány oktatása vagy közvetítése a jogi karokon vagy szakokon, az élet- és gyakorlatidegen szobatudomány tanulásának valamint tanításának értelmében.
Ha a 21. század eleji a német jogi oktatásról és különösen a polgári eljárásjog oktatásáról beszélünk, akkor nehéz alapvetően újat mondani, hiszen a fejlődés a sok évtizedes, visszatérő hullámokban megvalósult, újabb és újabb képzési koncepciókkal megjelenő reformtörekvések ellenére is sok tekintetben, jobb esetben is csak a 20., ha nem a 19. században ragadt.
A német jogászképzésnek alapvetően a hagyományokban gyökerező eddigi mozdulatlanságára bizonyítékként szolgálhatnak azok a formális és materiális megoldási javaslatok, melyekről a szerző már 1984-ben, tehát körülbelül 20 évvel ezelőtt, Magyarországon mind Budapesten[1] mind pedig Pécsett[2] a Janus Pannonius Tudományegyetem jogi fakultásán beszámolt.
Mint ahogy az a 21. század elején és különösen 2003-ban megismétlődött, a német vita a jogászképzés problémáiról és reformjairól - amelyeket egyrészt törvénymódosítások özöne kísért a képzési és vizsgaszabályzatok tekintetében, másrészt kapcsolódott hozzá egy általános képzéspolitikai és felsőoktatás-politikai vita - már a '80-as években is - már akkor sem első és semmiképpen nem egyetlen - virágkorát élte. Az akkori vitát nem csupán az egyes szövetségi államok egyetemein és jogi karain érvényesülő eltérő képzési alapok okozták, és határozták meg. Ezek mellé társult a reformok iránti túlbuzgóság és a föderalista különcködés, a politikai csoportérdekek és presztízstörekvések köre - beleértve a pártpolitikai érdekeket is - a szakmai egoizmus és szakmai berkeken belüli pozícióharcok és nem utolsósorban az akkori - a szövetségi államok egyetemein élő, az egyszintű képzés megszüntetésével időközben messzemenően megoldott - pro és kontra álláspontok, egyik oldalon az egyszintű, másik oldalon a kétszintű képzés mellett.
Ami az akkori kérdésfeltevéseket és reformkívánalmakat illeti, ezek éppen olyan sokfélék voltak, mint amilyen különbözőek. Mindez a mai napig nem nagyon változott. Míg a reformerek egyik csoportja pusztán a formális-technokratikus vagy a tisztán formai kérdésekkel foglalkozott, és előkelően olyan szempontokról vitázott, mint az előadói járandóság, a kurzusok sorrendje, ajánlott szemeszterek kérdése, tárgyak csoportosítása, tanítási órák száma vagy vizsgakapacitás, addig a másik csoport tekintetében inkább a materiális-innovatív, vagyis az igazi reformkérdésekről volt szó, azaz általában arról, hogyan tehető gyorsabbá, olcsóbbá és emellett jobbá a jogászképzés.
Mindemellett már akkoriban - ahogy ma is - a reformvita különösen súlyos, innovatív kívánalmát és súlypontját jelentve kiemelkedő szerepet játszott az elmélet és a gyakorlat közelítése, illetve újraközelítése, vagyis az a reformposztulátum, ami különösen érinti a polgári eljárásjog oktatását. Az "elmélet és gyakorlat integrációja" azért volt fő követelmény, mert a jogtudomány - ami saját magát normatudo-
- 164/165 -
mányként, nem pedig valóságtudományként határozza meg - dogmatikájával, rendszerével és metodikájával, történeti fejlődése során egyre inkább eltávolodott társadalmi meghatározottságától és társadalmi következményeitől. Ezzel a realitástól elrugaszkodott, akadémikus tudományt virágoztatott fel, tanaiban, illetve "elméleteiben" - a jogi foglalkozásokra való felkészítés feladatának elhanyagolásával, saját dogmatikájába fulladva - elvesztette szem elől a valóságot és a jövő perspektíváit a jogi foglalkozások változó világában.
A reformok szinte végtelen fel-alá mozgásában, a reformokon érzett öröm és a reformoktól való fáradtság árapályában a 2003. július elsején hatályba lépett, legújabb, a jogászképzés reformjáról szóló 2002. július 11-i törvény[3] ajándékozta meg a német jogászképzést egy újabb reformhullámmal, ami a régi és új problémákkal szemben régi és új megoldásokról rendelkezik.
Ami a régi és új - az itt kifejtett álláspont szerint a legfontosabb - problémáknak és reformkívánalmaknak a részleteit illeti, a szerző[4] ezeket már a nyolcvanas évek általános vitájából kivonatolt "hiánylistán", megfelelő reformjavaslatok katalógusának mellékelésével bemutatta. Ezeket itt - tekintettel töretlen aktualitásukra - még egyszer cím- és kulcsszavakban megjelenítem:
1. Tömeges jelentkezés a jogi képzésre - Az egyetemi felvétel megnehezítése.
2. A képzés túl hosszú - A képzési idő megrövidítése.
3. A tananyag fölöslegesen nagy mennyisége - A mennyiség redukálása és a képzési tárgyak szelektálása.
4. A jogászképzés technizálódása és pragmatizálódása - A jogi képzés tudományossá tétele.
5. A jogászképzés gyakorlat- és valóságidegensége - Az elmélet és a gyakorlat összekapcsolása, a társadalomtudományok bevonása a jogtudományba.
6. A bíróvá válás felé orientálódás egyoldalúsága a jogászképzésben - Többoldalú képzés, foglalkozási orientációval és specializációval.
7. A jogászképzés provinciális jellege - Európaivá és nemzetközivé tétel.
8. Hiányos képzési formák - Az oktatás módszertanának javítása és önálló jogi didaktika kialakítása.
9. A vizsgaanyag túlságosan nagy mennyisége és a vizsgák túlformalizálása - A vizsgák anyagának csökkentése és szelekciója, az államvizsgák és az egyetemi vizsgák flexibilissé tétele.
10. A jogászképzés túlszabályozottsága - Dereguláció, liberalizáció és privatizáció a képzésben, a jogi karok önálló felelősségének és alakítási szabadságának megerősítésével, továbbá a versenyképesség növelése önálló profit képzésén keresztül.
Ami az új reformtörvény és az ez által kiváltott legújabb, "2003. évi jogászképzési vita"[5] középpontjában áll - a 21. század kihívásainak elfogadása érdekében -, az ismét a "piacképes képzési eszmény", az ún. "foglalkozási terület felé orientálódás" és különösen a "jogi tanácsadói orientáció", melynek során a jogász szakma utóbbi két évtizedben bekövetkezett legmarkánsabb változásait, továbbá az előre jelezhető további változásokat kell figyelembe venni.
Mindezeken túl az új képzés számol a joganyag növekvő differenciálódásával, bonyolódásával és robbanásszerű terjeszkedésével, továbbá nemzetközi vonatkozásaival, előrehaladó európaivá válásával, és nem utolsósorban azzal az újabb trenddel, hogy a klasszikus bírói és bírósági konfliktusmegoldás által meghatározott gondolkodást és cselekvést a tudomány és a gyakorlat nem-bírói, illetőleg bíróságon kívüli konfliktusmegoldási stratégiákkal - a perbeli békítéssel - egészíti ki, illetve váltja fel. Ez által a jogi tanácsadó és a jogot alakító jogászi tevékenység háttérbe szorul.
Ami mindmáig, a törvény erejénél fogva, az egyetemi - és ilyen értelemben a "klasszikus" - jogászképzés középpontjában áll a hagyományos kötelező tárgyak - a polgári jog, a büntetőjog, a közjog és az európa-jog, továbbá ezek európai vonatkozásai, a jogi módszerek, a filozófiai, a történeti és a társadalomtudományi alapok - mellett, azoknak az új súlypontoknak a köre, amelyek választási lehetőséget nyújtanak a hozzájuk kapcsolódó kötelező tárgyakban való elmélyedésre, továbbá a jog interdiszciplináris és nemzetközi vonatkozásainak közvetítésére.
Először valósul meg továbbá eltávolodás az eddig tisztán állami első államvizsgától az egyes részletekre vonatkozó "egyetemi tárgykörök súlypontjaiból tartott vizsga" által, melynek eredménye az első
- 165/166 -
államvizsga végső eredményének 30%-át teszi ki. Új továbbá az egyes szövetségi államokban ismét bevezetett egyetemi "időközi vizsga".
A felsoroltakhoz nem csak az "idegen nyelvű tudományos kurzusok és a jogtudományi területen kialakított nyelvtanfolyamok", valamint a "kötelező szakterületi idegennyelv-ismeret" járulnak hozzá teljesen új szempontként, hanem különösen - minden diszciplína keresztmetszeti perspektívájaként - az ún. "kulcskészségek" is, mint a "tárgyalási menedzsment, a tárgyalásvezetés, a retorika, a békéltetés, a mediáció, a kihallgatástan és a kommunikációs készség".
Az, hogy mi húzódik meg az egyes kulcskészségek mögött, és hogy ezek hogyan, ki által és milyen típusú tanórán adhatók át egyáltalán tudományosan megalapozott módon, eddig még nem tisztázódott.[6] Ennek ellenére éppen ezeknek a kulcskészségeknek lehetne kiemelkedő jelentőségük a polgári eljárásjog oktatásában. Nem csupán azért, mert a polgári eljárási törvényi jogban, vagy méginkább az eljárásjog-tudomány középpontjában a vitás felek és/vagy ügyvédeik közötti tárgyalás áll (vö. pl. ZPO 128-128 a. §§), vagy azért, mert például a "felek előadásai szabad beszédben tehetők meg" (vö. ZPO 137. §). Nem is azért, mert törvény által számításba vett konfliktusmegoldási lehetőséggé vált a bíróság előtti, illetve az ún. perbeli egyezség (vö. ZPO 278, 794, 794 a. §§), hanem különösen azért, mert a legutóbbi Polgári Perrendtartás-reform (ZPO-reform) óta immár a rendes polgári eljárásban is a bíróság előtt a jogvita békés lezárása kísérletének (vö. ZPO 278. §) kell megelőznie a szóbeli tárgyalást.
Az említett kulcskészségek tehát egyrészt jogosan vannak benne a polgári eljárásjogi oktatásban, másrészt roppant nagy a jelentőségük, ha polgári eljárásjog-tudomány a bíróságon kívüli, illetőleg a nem állami, ún. "alternatív konfliktusmegoldási lehetőségeket" (Alternative Dispute Resolution - ARD) - már régóta - fontos kiegészítő képzési és kutatási tárgyakként fogadja el, és ezeket sajátos feladatának tekinti. Teszi ezt az alternatív konfliktusmegoldási lehetőségek teljes sávja tekintetében, így a "tanácsadás" (conciliation), "tárgyalás" (negotiation, dealing, bargaining), "közvetítés" (mediation) vagy "békéltetés", illetve "választottbírósági tevékenység" (arbitration) stb. vonatkozásában, beleértve az újabban az E-ZPO 15. § a pontjában megállapított kötelező, bíróságon kívüli békés rendezést "egyezkedési kísérleteken" keresztül, ez utóbbiak körében a tartományi jogi igazgatásban berendezett és elismert fórumokat a bagatellügyek számára.
A törvényi újítások közül kiemelendő még, hogy az első államvizsgát követő gyakorlati képzési szakaszban - szakmai gyakorlat, illetve jogi előkészítő szolgálat -, melynek időtartama kötelező és választható elemeivel együtt összesen két év, kilenc hónapra hosszabbították meg az ügyvédnél töltendő kötelező gyakorlatot. Emellett előírták az ügyvédek képzésben való részvételét is, őket "ügyvédi oktatóként" arra kérik fel, hogy a gyakornokot "ügyvédi feladataiban irányítsák, vezessék, és lehetőséget adjanak számára gyakorlati munka végzésére". Ennek az ügyvédi képzésnek a tárgya különösen a "bíróság előtti és bíróságon kívüli ügyvédi tevékenység, a megbízókkal való foglalkozás, az ügyvédi munka és az ügyvédi iroda szervezése" kell, hogy legyen. Az, hogy mennyiben kell ehhez már az egyetemi polgári eljárásjogi oktatásban előmunkálatokat végezni, maradjon itt nyitott kérdés.
Sejthető, hogy milyen sok, sokszor megoldhatatlannak tűnő problémát vet fel az új törvényi szabályozás az eddigi konkrét képzési koncepció, -modellek és -módszerek hiánya, a szakmai tapasztalatokkal rendelkező, pedagógiailag képzett, idegen nyelveket beszélő és az ún. kulcskészségekben jártas oktatók felkeresése és bevonása, valamint a növekvő hallgatói létszám és egyidejűleg a felsőoktatási dolgozók létszámának és az egyetemi intézmények leépítése, végül az üres pénztárak és a szűkös állami költségvetés, egyáltalán az oktatási szektorban extrém mértékűvé vált takarékoskodási politika tekintetében. A jogátültetés nehézségei a szövetségi államok, az egyetemek és a karok számára nyilvánvalók, a vélemények sokféleségétől itt nem lehet eltekinteni. Ebben a kérdéskörben a cikk szerzője sem igen rendelkezik megoldással és kiutakkal a problémákra.
Hogy mit jelent a legújabb 2003-as jogászképzés a még mindig előkelően normapozitivista-dogmatikus és teljesen akadémikus polgári eljárásjogi oktatás számára, aminek a tárgya - erőteljesebben, mint bármely más jogág - széles területet érint a jogászi foglalkozások, különösen a bírói és ügyvédi tevékenység körében, itt csak röviden és csak az "elmélet és a gyakorlat összekapcsolásának" tekintetében körvonalazható. Erről már a '80-as években is folyt vita, még ha annak nem is voltak széles körű hatásai. Ami általában a jogászképzésnek és különösen
- 166/167 -
a polgári eljárásjog oktatásának ezt az elmélet-gyakorlat kérdését illeti, egyedül a szerző[7] által 1983-ban a korábbi jogászképzési törvények és a szövetségi állami jogászképzési rendeletek előírásainak szinopszisából kifejlesztett tablóra, az "elmélet-gyakorlat közelítésének intenzitásfokozatai"-ra lehet utalni, amely alapján a megoldások az "elmélet gyakorlati szemléltetéssel történő gyakorlatközeli közvetítésétől" az "elméletek relevanciájuk szerinti válogatásán és súlyozás"-án és az "elméleti és gyakorlati képzés összekapcsolásával vagy összeolvasztásával megvalósítandó gyakorlatorientáltság"-on át a "gyakorlat tudományossá tételének" érdekében a "gyakorlat önálló elméletének kialakításáig" terjedhetnek. Ehhez kapcsolódóan a szerző megengedi magának, hogy a témával kapcsolatos néhány önálló elemzésére[8] is utaljon, melyek széles körben tartalmaznak további utalásokat.
Itt csupán röviden vázolom még egyszer az említett "elmélet és gyakorlat közelítésének intenzitási fokozatait". Minden nevezett új, vagy a süllyesztőből felemelt szempont és hangsúly ellenére sem lehet változtatni azon, hogy az egyetemi jogászképzés fő feladata mindenképpen a jog ismeretének és megértésének közvetítése, tehát az "elmélet közvetítése, nem pedig a foglalkozásgyakorlati készségek és képességek átadása, illetve a jogi szakmák munkamódjába való bevezetés, vagy a jogi foglalkozási rutinok begyakorlása. Ez az elmélet gyakorlati orientáltságának túlhajtását jelentené az egyetemi oktatásban, ami más szavakkal azt jelenti, hogy az elmélet és a gyakorlat közeledése találó szóval a tudomány "elgyakorlatiasodásába" fordulna, ami által a tudományos-teoretikus oktatás technikai-praktikus (ún. jogi kézműves) képzéssé válna. Az elmélet közvetítésénél persze nem kell túlságosan teoretikusnak lenni, főleg ha egyes reformerek akarata és kívánsága szerint járunk el, akik a "jog gyakorlati jelentését és alkalmazását" teszik az egyetemi tanórák kiindulópontjává és ebbe a "gyakorlati jogéletet" vagy a "jogalkalmazás gyakorlatát" is be kívánják vonni. A tanulmányokat - így hallható és olvasható - tehát " gyakorlatközeli" módon kell kialakítani és "gyakorlati látásmódokat" valamint "tájékoztató jellegű bepillantást" kell nyújtani a jogászi szakma világába.
Az elméleti joganyag közvetítésének ilyen praxisközeli vagy praxisorientált követelményei mögött túlnyomórészt az az oktatás-módszertani, didaktikus vagy pedagógiai kívánság húzódik meg, hogy a gyakorlati elemek vagy egyáltalán a tananyag érzéki megtapasztalása által növekedjen a motiváció az elmélet elsajátítására, ami egyúttal előmozdíthatja az elmélet szellemi-értelmi megragadását. Ez a törekvés már régóta érvényesül a különösen merevnek, száraznak, ridegnek és célszerűnek, nem szemléletesnek, elvontnak, vérszegénynek, csupasznak és megközelíthetetlennek kikiáltott polgári eljárásjog mint tisztán formális jogterület tekintetében is. Valójában éppen a polgári eljárásjog-tudomány bizonyít nagy didaktikai ötletgazdagságot és pedagógiai sokszínűséget. Nevezetesen, hogy az oktatásban sokféle módon teszik szemléletessé a polgári eljárásjogot, legyen szó akár csupán gyakorlati példák említéséről, mintairatokról, eljárási formulákról vagy eredeti aktákról, esetleg bírósági látogatásról, tárgyalásokon való részvételről vagy terv- és szerepjátékok (Mood Courts) rendezéséről, továbbá gyakorlati szakemberek tanórákon való alkalmi vagy rendszeres részvételéről.
Egyértelműen nehezebb teljesíteni azt a követelményt, hogy a polgári eljárásjogi, különösen az elméleti tananyagot a "gyakorlati relevancia" alapján válogassuk ki és súlyozzuk, ne pedig - vagy ne csak - a teljesen jogdogmatikai-jogrendszeri vagy jogi metodológiai jelentőség alapján. Ami ezt illeti, még mindig úgy tűnik, mintha a polgári eljárásjogi doktrína nem azt kérdezné magától, hogy a polgári eljárás dogmatikájának filigránszerkezete és a tudomány által leginkább elkényeztetett jogintézmények, mint az eljárási jogviszony, az anyagi jogerő, a keresettől való elállás, a felek személyének megváltozása, a perbeli állás, a beavatkozás vagy az újrafelvételi eljárás a bírói és ügyvédi mindennapos gyakorlatban vajon milyen jelentőséggel bír. Ebben a tekintetben természetesen még mindig hiányoznak a nagyszabású, szakterületre orientálódó empirikus vizsgálatok annak megállapítása érdekében, hogy valójában mi játszik ténylegesen nagyobb gyakorlati szerepet a polgári eljárásjogi jelenségek közül.[9]
Még nehezebb megfelelni azoknak a "jogászképzés 2003"-ban foglalt követelményeknek, hogy az elmélet gyakorlati orientáltságú legyen, az elméleti képzés, valamint a gyakorlat tudományorientáltságúvá váljon, továbbá a gyakorlati képzés azon követelményeinek is, amelyek az "elmélet és a gyakorlat integrálása" formula alatt kerültek megvitatásra. Ezek a követelmények egy általánosan gyakorlati orientáltságú elmélettől nem többet és nem kevesebbet kívánnak, mint a hagyományos tudományértelmezés feladását és azt, hogy a jogtudományt többé ne normatudománynak, hanem valóságtudománynak is tekintsük, ami magát a gyakorlatot is vizsgálódásának tárgyává teszi. A jogtudománynak ez az értelmezése azt követeli - címszavakban jellemezve - hogy az több jogszociológiát, jogi gazdaságtant és kevesebb jogi dogmatikát, több jogpolitikailag konkrét, semmint jogdogmatikailag absztrakt kérdés feltevését, több gyakorlati és tényszerű, mint elméleti-normatív problémameglátást és problémakezelést, több anyagi-konkrét, mint formális-absztrakt téma vitáját és más hasonlókat tárgyaljon, és talán valamivel többet tartalmaz-
- 167/168 -
zon a "jogi realizmusból" vagy "jogi pragmatizmusból", ahogy ez a skandináv és anglo-amerikai jogtudomány sajátja.
Végül, amíg az az álláspont él, hogy a tanórákon - különösen a polgári eljárásjogi órákon - gyakorlati problémák kritikus elemzéséről, jogászok szakmai cselekvésére való reflektálásról és a gyakorlati jogászi munkamódok tudományos feldolgozására kerül sor, vagy legalábbis arra, hogy a gyakorlatban szerzett ismereteket és tapasztalatokat kritikusan megvizsgáljuk, akkor itt nem többről és nem kevesebbről van szó, mint a gyakorlat elméletének kifejlesztéséről a jog elmélete mellett, a faladatokkal való megbirkózás érdekében.
A gyakorlat elméletei nélkül fennáll ugyanis a veszély, hogy az elmélet kívánt "valóságnyeresége" a gyakorlat tudományosságának elvesztésébe kerül, mivel elmélet nélkül nem végezhető el a szükséges rendszertani megragadás, a gyakorlati jelenségek racionális megítélése, illetve kritikai analízise.
Ebben a problémakörben sajnos nem rendelkezik megfelelően az új jogászképzési törvény. Ha eltekintünk a kulcskészségek körében felsorolt "kihallgatástantól", az új reformcsomagban semmi nyomát nem találjuk a gyakorlat elméletének.
Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy sok törekvés azok közül, amelyekről már évekkel ezelőtt nyilatkoztunk az elmélet-gyakorlat tekintetében - és amelyeket valaha a törvényreformerek egyenesen forradalmi újításként magasztaltak - alig több, mint "régi lemez" vagy "régi bor új kupában". ■
JEGYZETEK
* A Magyar Kir. Erzsébet Tudományegyetem Pécsre kerülésének 80. évfordulója alkalmából 2003 október 16-án szervezett nemzetközi tudományos konferencia polgári eljárásjogi szekciójának ülésén elhangzott előadás publikálásra átdolgozott német nyelvű szövegét Zeller Judit PhD-hallgató fordította magyarra.
[1] Vö. Gilles: "Jogászképzési reform a Német Szövetségi Köztársaságban - tapasztalatok az egy- és kétszintű képzési modellekkel kapcsolatban" (Ford. Újlaki László). In: Magyar Jog 1984/9. sz. 793. o.
[2] Gilles: Zur Theorie- und Praxis-Integration in der Juristenausbildung - Auf dem Weg zu einer praktischen Rechtswissenschaft. Pécs 1984
[3] Juristenausbildunsreformgesetz, BGBl. I, 2592; vö. még BR-Dr 259/02; BT-Dr 14/7176; további részletek Gilles és Fischer: Juristenausbildung 2003 - Zur neusten Ausbildungsreformdebatte in Deutschland. In: Ritsumeikan Law Rewiew. International Edition. Kyoto (Japan), Nr. 20, 2003. 101. o. és u.ők: Juristenausbildung 2003. Anmerkungen zur neusten Ausbildungsreform. In: NWJ 2003 707. o. számos további utalással
[4] Vö. Gilles: Miseren der Juristenausbildung in Ost und West. Zu den Juristenausbildungssystemen und den jüngsten Reformdiskussionen um elte und neue Probleme der Juristenausbildung in Japan und in der Bundesrepublik Deutschland. Zugleich ein Beitrag zur Situation und Zukunft juristischer Berufe. Kézirat. Tokyo (Japan) 1989. 76. o.
[5] Vö. pl. H. A. Hesse: AnwBl. 2002. 69. o., Hommelhoff és Teichmann: JuS. 2002. 839. o., Bull: Jz. 2002. 977. o., Reich és Vanistendaehl: ZRP 2002. 268. o., Barth: ZAP Aktuell. 2002. 611. o., Detjen: ZRP 2002. 237. o., Leetz: DriZ 2002, Gilles és Fischer: 3. lábjegyzet
[6] Az egyes kulcskészségek témakörében gyarapodó irodalom tekintetében vö. pl. Hanssler és Koch (Szerk.): Mediation in der Anwaltspraxis. 2000, Duve: Madiation und Vergleich im Prozeß. 1999, Duve, Eidenmüller és Hacke: Mediation in der Wirtschaft. 2003, Haft: Verhandeln. Die Alternative zum Rechsstreit. 1992, Gottwald és Treuer: Vergleichspraxis. Tips für Anwälte und Richter. 1991, Fisher és Brown: Gute Beziehungen. Die Kuns der Konfliktvermeidung, Konfliktslösung und Kooperation. 1989, Ury, Brett és Goldberg: Konfliktmanagement. Wirksame Strategien für den sachgerechten Interessenausgleich. 1991, Fisher és Ury: das Harvard-Konzept. Sachgerecht verhandeln, erfolgreich verhandeln. 1991, Gottwald és Haft (Szerk.): Verhandeln und Vergleichen als juristische Fertigkeiten. 1987, Gast: Juristische Rhetorik. 2. kiadás. 1992, Haft és Schlieffen: Handbuch Mediation. Verhandlungstechnik, Strategien, Einsatzgebiete. 2002, Risse: Wirtschaftsmediation. 2003, Heussen: Time Management für Anwälte. 2002, Gottwald: Streitbelegung ohne Urteil. 1981, Bender, Röder és Nack: Tatsachenfeststellung vor Gericht. 1. Kötet (Glaubwürdigkeits- und Beweislehre). 2. Kötet (Vernehmunglehre). 1981, Gottwald, Hutmacher, Röhl és Strempel: Der Prozeßvergleich. Möglichkeiten, Grenzen, Forschungsperspektiven. 1983, Burgbacher, Gartmann, Grunow, knieper, Rehbinder, Röttger és Wahl: Juristische Berufspraxis. Eine empirische Untersuchung. 1976, Volks: Anwaltliche Berufsrollen und anwaltliche Berufsarbeit in der Industriegesellschaft. 1974, Maier: Kunst des Rechtsanwalts. 1971, Franzen: Anwaltskunst. 1993, Wasilewski: Streitverhütung durch Rechtsanwälte. 1990, Ponschab és Schweizer: Kooperation statt Konfrontation. 1997. Breidenbach: Madiation. 1995
[7] Gilles: Juristenausbildung und Zivilverfahrensrecht. 1983. 94. o. In: ZZP 95. Kötet (1982) 373. o. sok további hivatkozással
[8] Gilles: Theorie und Praxis im Zivilprozeßrecht. Ergebnisse einer Richterbefragung zur Praxisrelevanz zivilprozessualen Lehrstoffs. 1984; u. ő: Der Theorie-Praxis-Aspekt in der Juristenausbildung in seiner Bedeutung für eine reformierte Prozeßrechtswissenschaft (kínai fordítás: Chen Jung Tsung). In: Chen Jung Tsung: Prozeßpartei und Zivilverfahrensrecht. 1987; Der Theorie-Praxis-Aspekt in der Juristenausbildung in seiner Bedeutung für eine reformierte Prozeßrechtswissenschaft (kínai fordítás: Chen Jung Tsung). In: The National Taiwan University Law Journal (Taiwan) 13. Kötet Nr. 1. 1984. 259. o.; Rechtswissenschaftliche Theorie und gerichtliche Praxis. Zu Ausbildungsproblemen im Zivilprozeßrecht (görög fordítás: Paris Arvanitakis). In: Diki, Zeitschrift für Prozeßrecht (Görögország). 16. Kötet. 1985 289. o.
[9] Vö. további hivatkozásokkal: Gilles 8. lábjegyzet
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Frankfurt am Main.
Visszaugrás
