Zoltán Ödön: Az orvvadászatról és szankcionálásának változásairól (JK, 2005/3., 94-98. o.)

1. Az orvvadászat kérdése évszázadok problémája volt, és az ma is. Fogalmának meghatározására a lexikonok és értelmező szótárak is kísérletet tettek, ha egyáltalán foglalkoztak is vele. Csupán érdekességként említhető meg, hogy az 1928-ban megjelent Tolnai Világlexikona az orv vadászatról azt írja, hogy az orvvadászat: vadászati jogosultság és engedély nélkül történő vadászás, amelyet törvényeink kihágásként büntetnek. Az 1961-ben megjelent Új Magyar Lexikon az orvvadászatról nem szól semmit. Az 1975-ben megjelent Értelmező Kéziszótár a semminél valamivel többet mond: "Orvvadász: vadorzó".

Az ilyen jellegű irodalmi termékek - természetesen - az orvvadászatnak csak a fogalmát igyekeztek vagy igyekeznek úgy ahogy tömören meghatározni. Többet nem is tekinthetnek feladatuknak. Az orvvadászat fogalmának bővebb - a valóságot híven tükröző - kifejtése egyéb irodalmi termékek: könyvek, tanulmányok, cikkek, előadások, s természetesen a vonatkozó jogszabályok témakörébe tartozik. Annyi bizonyos, hogy évszázadok óta létező, s elsősorban az érdekelteket érintő cselekményről, illetőleg annak fogalmáról, tartalmi meghatározásáról van szó, amelyet - az adott időszakban uralkodó felfogástól függően - szűkebb vagy tágabb tartalommal lehet megtölteni.

2. Talán megengedhető először is némi etimológiai megjegyzés. Az Értelmező Kéziszótár előbb már említett meghatározása szerint "Orvvadász: vadorzó". E két szó tehát ugyanazt jelenti, azonos fogalmat takar. Kérdés azonban: az ilyen értelmezés egyáltalán helyes-e, tekintettel arra is, hogy a mindennapi életben mind a két megjelölést használják a szóban lévő cselekmény alanyára.

Egy kis "elmélkedéssel" arra a megállapításra lehet jutni, hogy az "orvvadász" megjelölésben az "orv" jelzőn, a vadorzó"-ban pedig az "orzó" jelzőn van a hangsúly. Az előbbihez a "vadász" szó kapcsolódik, az utóbbiban pedig a "vad" szó megelőzi az "orzó" jelszót. S éppen ebből a fordított sorrendből következik, hogy az említett két megjelölés tartalmilag nem azonos.

Az "orvvadász" szóösszetétel azt jelzi, hogy a vadászi tevékenység a maga egészében "orv", tehát tisztességtelen, a vadászatra vonatkozó jogszabályok rendelkezéseit sértő, a "vadorzó" szóösszetétel pedig arra utal, hogy az "orzó" jelző a "vad" szóval áll szoros kapcsolatban, vagyis nem általában a vadászi tevékenységgel (vadászattal). Az előbbi a vadászi tevékenységre, az utóbbi viszont a vad elejtésére koncentrál. Az "orvul" tehát vadászásra való jogosultság nélkül kifejtett vadászi tevékenységet jogosulatlan vadászat címén kell szankcionálni, a más birtokában, illetőleg tulajdonában álló vadnak "orvul", tehát ugyancsak jogtalanul való elejtését, s természetesen az így lőtt vad elvitelét (birtokbavételét) pedig a lopás fogalmi körébe kell vonni.

Ebből következően a szankció kiszabására mind a jogosulatlan vadászat, mind pedig a vadnak az ilyen tevékenységgel való megszerzése vagy megszerezni akarása kellő alapot ad.

E kis kitérő után magának az orvvadászi tevékenységnek a jogi sorsát kell szemügyre venni.

3. Az orvvadászat társadalmi megítélése az idők folyamán jelentős változáson ment át. A hajdani időben a vad elfogása a szinte mindenféle jogosultságtól elzárt jobbágyok nincstelenségének élelemszerzést szolgáló megnyilvánulása volt. A társadalmi-gazdasági viszonyok jogi rendezésének egyre előrehaladó változása az orvvadászat társadalmi és jogi megítélését mindinkább kimozdította helyéből, s a különféle hátrányokkal való sújtás (szankcionálás) szükségességét látta indokoltnak. A vadorzást persze nem mindenki tartotta elítélendő cselekedetnek, amit az is jelez, hogy az elmúlt fél évszázadban bőven voltak magas polcra emel-

- 94/95 -

kedett (vagy tett) olyan pártemberek, akik szinte büszkén emlegették, hogy régebben maguk is "rabsicok" voltak.

Az életviszonyok jogi rendezésének egyre szélesebb körre való kiterjesztése nyomán az orvvadászokkal szemben alkalmazott hátrányok is változtak, mégpedig az akkori viszonyokhoz illeszkedő módon. A kérdéssel való részletes foglalkozásra természetesen itt nincs lehetőség, az orvvadászat "történetének" a szankcionálásra szűkített némi kimazsolázása talán nem lesz érdektelen.

4. Hajdanában a vadászati tevékenység (a vad elejtése) nem volt korlátok közé szorítható: honfoglalásunk idején az ilyen tevékenység korlátok közé szorítása valójában még ismeretlen, mindenki szabadon vadászhatott, aki valamely nemzetségnek, illetőleg törzsnek tagja volt. A vadászat korlátozásai ekkortájt még ismeretlenek voltak. Korlátozásokra a szabad vadászat viszonyai között nem volt szükség, egyébként is azok gyakorlatilag megvalósíthatatlanok lettek volna, márcsak az ellenőrzés lehetetlensége miatt is.

A vadászat jogi szabályozásának kérdése akkor merült fel, amikor a vadászással kapcsolatban érdek-összeütközések merültek fel. Ennek az időszaknak a földtulajdon kialakulása, és a gazdasági rend szükségszerűen bekövetkező átalakulása, majd a vadászat korlátozása volt a jellemzője. E korlátozások - az életviszonyok alakulása nyomán - vagy területi korlátozások voltak, vagy a vadászásra jogosítottak személyi körét szűkítették, vagy pedig a vadászás lehetőségének idejét igyekeztek meghatározni. Végső soron - a háttérben megbúvó anyagi érdekekre is tekintettel - a fejlődés oda vezetett, hogy a korlátozások mind a területre, mind a személyekre, mind pedig az időre kiterjedtek.

A korlátozások felszínre hozták a korlátokat meghatározó rendelkezések megszegésével kapcsolatos magatartások szankcionálásának kérdéseit, problémáit is. Ez természetesen összefüggésben volt a földtulajdonjog és a vadtulajdon egymáshoz való viszonyának alakulásával. A szankciók pedig a jogszabálysértő cselekmények jellegétől függően rendkívül változatosak voltak.

A Szent László- féle törvény (Decretorum liber primus) 12. fejezete az ebek és a lovak elvételének terhe mellett tiltotta meg a "mondott ünnepnapokon" való vadászatot, mégpedig minden emberre vonatkozóan. Ma már mosolyra fakaszt, hogy az elvett lovat ökrön meg lehetett váltani. A törvényben foglalt rendelkezések megsértése három forint pénzbüntetést vont maga után.

II. Ulászló ötödik dekrétuma (1729) szerint a kihágást elkövetőt a szolgabíró előtt indítandó perben "három nehéz súlyú márkában", a lelőtt vadért járó kárpótlásban, valamint a költségek megtérítésében kellett marasztalni, s a végrehajtást "az ily kihágóknak javaiból legott foganatosítani" (fellebbezni a megyei törvényszékhez lehetett).

II. József 1786. évi vadászati szabályzata erélyesen fellépett a közbiztonságot is veszélyezteti jogosulatlan vadászat, a vadorzás ellen. Az idegen vad elfogását vagy lelövését lopásnak nyilvánította, s a magát felszólításra meg nem adó vadorzóval szemben megengedte a fegyverhasználatot.

II. Ferenc 1802-ben kiadott dekrétumában olvasható, hogy a törvénysértőt "az alispán előtt indítandó és legfeljebb két törvénykezési szak alatt múlhatatlanul befejezendő" perben kellett elmarasztalni "erőszakoskodás büntetésében, valamint az elejtett vad árának és a perbeni követek költségeknek a megtérítésében". Hasonlóképpen kellett eljárni azzal szemben is, aki "nem tilalmas területen" a nemes embert a vadászatban akadályozta.