A romanisztikában uralkodó álláspont szerint a római jog a szerződő partnerek konszenzusa mellett az áru (merx) traditióját is megkövetelte a tulajdonjognak a vevőre történő átszállásához (tradicionális tulajdonszerzés elve).[1] Ami azonban a vevő szolgáltatásának, a vételárnak (pretium) a tulajdonszerzésre gyakorolt hatását illeti, már korántsem ilyen egyértelmű a képlet primer jogi forrásaink alapján. Mind a klasszikus kori,[2] mind a justinianusi[3] római jog megkövetelte ugyan a vételárfizetést a vevő tulajdonszerzéséhez, de e szabályt nyomban formálissá is tette a pretium meghitelezhetőségének - zálogadás vagy kezes állításán, illetve egyszerűen csak az eladónak a vevőbe vetett bizalmán (fidem emptoris sequi) alapuló - lehetőségével.[4] Bizonyos, hogy a kölcsönös szolgáltatások összefüggése a római jog fejlődésének egyetlen szakaszában sem írható le egy átfogó, egységes modellből kiindulva. Ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk a vételárfizetésnek a tulajdonszerzésben játszott szerepéről, mindenképpen szükségesnek látszik megvizsgálni a mindennapi szerződési praxisba betekintést engedő, konkrét adásvételi megállapodásokat rögzítő egyes okiratokat is.
A tanulmány a következőkben e célból a klasszikus kori római birodalmi jog mindennapi életben való alkalmazásáról tudósító dáciai viaszostáblák, továbbá a bizánci jog hatása alatt álló, Justinianus korabeli ravennai szerződési gyakorlatot felvillantó Papyri Tjäder néhány adásvételi szerződését mutatja be.
Az erdélyi Verespatak község melletti Katalin-bányában 1855-ben feltárt viaszostáblákon[5] megőrzött adásvételi szerződések a II. századi Dácia provincia jogéletébe nyújtanak betekintést. Elemzésük így választ adhat arra a kérdésre, vajon megkövetelte-e a - jogéletét új provinciaként[6] alapvetően a birodalmi jog szerint alakító - mindennapi dáciai szerződési gyakorlat a vételárfizetést a tulajdonszerzéshez, vagy a klasszikus római jog, a bevezetőben említett, feltételezett álláspontját visszatükrözve megelégedett csupán annak meghitelezésével, esetleg teljes mértékben figyelmen kívül hagyta e szabályt.
A dáciai viaszostáblákon triptychon formájában[7] fennmaradt négy adásvételi szerződés közül három rabszolgavételt (VI.[8], VII.[9] és XXV.[10] tábla), míg a negyedik egy ház(rész)vételt (VIII. tábla[11]) tárgyal.[12] Hogy közelebbi képet kapjunk a pretium szolgáltatásának a tulajdonszerzésre gyakorolt hatásáról a principátuskori provinciai praxisban, a következőkben e négy adásvételi szerződést rögzítő okiratnak kifejezetten az áru átvételének, az ellenszolgáltatás kikötésének, továbbá a vételár megfizetésének dokumentálására vonatkozó részét vizsgálom meg.
VI. t. (FIRA III Nr. 87.):
Maximus Batonis puellam nomine Passiam ... emit mancipioqueaccepit de Dasio Verzonis ... (denariis) ducentis quinque ... Proque ea puella, quae s(upra) s(cripta) est, (denarios) ducentos quinque accepisse et habere se dixit Dasius Verzonis a Maximo Batonis.
VII. t. (FIRA III Nr. 88.):
Dasius Breucus emit mancipioque accepit puerum Apalaustum ... apocatum pro uncis duabus, (denariis) DC de Bellico Alexandri ... Proque eo puero, q(ui) s(upra) s(criptus) est, pretium eius (denarios) DC accepisse et habere se dixit Bellicus Alexandri ab Dasio Breuco.
VIII. t. (FIRA III Nr. 90.):
Andueia Batonis emit manci[pioque] accepit domus partem dimidiam ... (denariis) trecentis de Veturi[o Valente] ... Proque ea do[mus partem dim]idiam pretium (denarios)CCC Vetur[ius V]ale<n>s a[b A]n[du]ei[a Ba] tonis accepiss[e et] <h>ab[ere se dixit].
XXV. t. (FIRA III Nr. 89.):
Cl(audius) Iulianus . emit mancipioque accepit mulierem nomine Theudotem, apochatam pro uncis duabus (denariis) quadringentis viginti de <<de>>
Cl(audio) Phileto ... Inqueea<m> mulierem, quaes(upra) s(cripta) est, pretium eius (denarios) CCCCXX accepisse et habere se dixit Cl(audius) Philetus a Claudio Iuliano mil(ite) s(upra) s(cripto).
Az idézett szövegekből nyomban kitűnik, hogy a szerződéseket - bár keletkezési idejük szerint több mint két évtizedet (139-160) fognak át[13] - azonos séma alapján fogalmazták. Így a vétel és a tulajdonátruházás tényének megjelölésére mindegyikükben az "emit mancipioque" ("megvette és mancipatio útján átvette") fordulatot alkalmazták, továbbá a pretium összegében való megállapodáson túl valamennyi okirat kivétel nélkül tartalmazza a vételár szolgáltatásának, egészen pontosan a pretium eladó általi átvételének ("accepisse et habere") rögzítését is.
- 67/68 -
Különösen fontossá teszi ezen okiratok együttes vizsgálatát az a tény, hogy mindegyikük ún. mancipations vételt rögzít ("emit mancipioque"))[14] Tekintettel arra, hogy valamennyi szerződés Antoninus Pius uralkodásának idejére (138-161), a klasszikus kor derekára datálható, amikor már évszázadok óta csak jelképesen (nummo uno) folytatták le a mancipatio rítusát, annak a tézisnek az alátámasztására is alkalmasak lehetnek, miszerint a mancipatio imaginaria venditióvá válása után is megtartotta a vételárfizetés követelményét.
Mindenekelőtt azt szükséges tisztázni, hogy a szerződésekben rögzített mancipatio aktusa - akár csak nummo uno - ténylegesen végbement-e a megállapodás írásba foglalását megelőzően. Amennyiben ugyanis valóban lefolytatták a felek a mancipatiót, mint tulajdonátruházó aktust, akkor az - a rítus részeként - természetesen a vételárfizetés követelményének az érvényesülését is magával hozza.
Annak, hogy elfogadjuk a mancipatio mint absztrakt tulajdonátruházó aktus alkalmazását a hivatkozott dáciai viaszostáblák okirataival összefüggésben - legalábbis látszólagos -, akadályát jelentheti, hogy az azokon megőrzött szerződések alanyainak egy része minden bizonnyal peregrinus származású,[15] továbbá az is, hogy a VIII. tábla tanúsága szerint az adásvétel tárgya res nec mancipinek minősülő tartományi telek volt.[16] A mancipatio efféle, a civiljoggal ellentétes, de legalábbis ellentmondásos használatának feloldására a szakirodalomban többféle javaslatot is találunk.
Így már Weiss,[17] majd Pringsheim[18] felhívta a figyelmet arra, hogy a szövegek egy szót sem ejtenek a szerződő felek commercium-képességének hiányáról,[19] a mancipatio alkalmazásának elvei tehát semmiféle törést nem szenvedtek az okiratokban. Visky álláspontja szerint pedig a Kr. u. II. században a solum Italicum és a solum provinciale közti különbség már eltűnőben volt, így a házrészvételi szerződés tárgyaként szereplő tartományi ingatlant (res nec mancipi) is minden nehézség nélkül átruházhatták a felek mancipatióval.[20] Kaser véleménye alapján nem beszélhetünk semmiféle eltérő provinciai gyakorlatról, pusztán arról van szó, hogy az okiratok szerkesztője a vonatkozó edictum pontos szövegét talán nem is ismerve valamilyen régi "Formularbuch" alapján jegyezte fel a szöveget.[21]
Nem teszi egyértelművé a kérdésre adandó választ a vizsgált dokumentumok testatiós jellege sem. Mert bár kétségtelen tény, hogy a császárkorban fokozottan előtérbe kerülő írásbeliség a mancipatio aktusáról kiállított bizonyító okiratok elterjedésével is járt,[22] egyáltalán nem biztos, hogy a táblákon rögzített szövegnek megfelelően - főként az előírt formaságok betartásával - ténylegesen le is folytatták az aktust.
További kérdés, hogy a mancipatio tulajdonátruházási módként, a szerződés teljesítéseképpen elkülönült-e az - ekképpen konszenzuális - adásvételtől, avagy egyszerű készvétel történt.
A szakirodalom álláspontja az okiratok funkciójának, jogi hatályának megítélésében sem egységes. Így Pólay határozottan amellett foglalt állást, hogy a vizsgált dokumentumok a valóságban is végbement tulajdonátruházási aktus bizonyítására szolgáltak.[23] Abban azonban, hogy ez az ügylet mennyiben vált el az adásvételtől, már nem fogalmaz egyértelműen. Míg az okiratok bevezető részében szereplő "emit mancipioque accepit" fordulatról úgy véli, hogy két külön aktust (a konszenzuálvétel mellett mancipatiós tulajdonátruházást) jelez,[24] addig a vételár valamennyi táblán rögzített nyugtázásának[25] tényéből arra következtet, hogy a dáciai praxisban a készvétel volt az általános.[26]
Kunkel szerint az okiratok csak a már megkötött és teljesített ügyletek írásba foglalására, az adásvétel jogcímén történő szerzés, továbbá az eladó garanciakötelezettségei bizonyításának megkönnyítésére szolgáltak, tehát rögzítésük nem tekinthető a konszenzuális szerződések keletkeztető aktusának.[27] Szerző véleménye szerint ezért nem is bír különösebb jelentőséggel, hogy az adásvétel - a teljesen funkciótlan - mancipatiós alakban, avagy formátlan konszenzuálszerződésként jelenik-e meg a dokumentumban.[28] Peters az "emit mancipioque" kifejezés alapján úgy vélte, hogy az eladó egyenesen köteles volt a mancipatio aktusát végrehajtani.[29] Jakab a rejtett hibákkal kapcsolatos garancia-stipulatiókat vizsgálva megjegyzi, hogy az okiratokban egymás mellett szereplő "mancipatio" és "stipulatio duplae" kifejezés felesleges és önmagában is ellentmondásos.[30] Megállapításai szerint az írásba foglalásra elsősorban a tulajdonszerzés bizonyítékaként, nem pedig párhuzamos felelősséget vagy kereseteket megalapozandó volt szükség.[31]
A vizsgált mancipatiós okiratok objektív, egyes szám harmadik személyben történt megfogalmazásukkal kétségtelenül megfelelnek a triptychonokon kiállított ún. kettős okiratok (testationes) formai sajátosságainak.[32] Álláspontom szerint ezért a dáciai provinciai praxisban - a fentebb jelzett bizonyos torzulásokkal ugyan, de - a civiljog által ismert mancipatiót ténylegesen is alkalmazták a felek a tulajdonátruházásra. Úgy vélem továbbá, hogy az okiratokban szereplő "emit mancipioque accepit" kifejezés a leginkább azt valószínűsíti, hogy a felek a mancipatio aktusától elkülönülten konszenzuális adásvételt kötöttek. Az áru birtokának átadásától és a vételár megfizetésétől függő tulajdonátruházást megvalósító mancipatio mint az adásvétel teljesítésére szolgáló szerzésmód végrehajtására csak ezt követően került sor.
- 68/69 -
A dáciai vételi okiratok vizsgálata nyomán összegzésképpen megállapítható, hogy a klasszikus kori tartományi szerződési gyakorlat minden jel szerint - az áru átadásán túl - a vételárfizetést is megkövetelte a tulajdonszerzéshez. Ennek alapvető oka véleményem szerint nem annyira a Pólay által kiemelt hellenisztikus hatásokban van,[33] hasonlóképp nem tekinthető az a birodalmi és a provinciai jog sajátos kölcsönhatásaképp[34] előállott következménynek. Úgyszintén nem osztom Szűcs - a kérdéskörben a közelmúltban megjelent tanulmányában kifejtett - azon álláspontját, miszerint a birodalmi jog közérdekből, csupán az adóköteles dolgok - így a tartományi telkek - írásban is rögzített adásvétele esetén követelte meg a tulajdonszerzéshez a pretium megfizetését.[35] Ez a tézis - önmagában a klasszikus korra vonatkoztatva is - csupán addig tűnhet plauzibilisnek, míg egyedül a VIII. számú, a házrészvételt tárgyaló okiratot[36] vesszük figyelembe. De láttuk, a rabszolgavételeket rögzítő szerződések[37] is ugyanazt a mancipatiós tulajdonátruházásra utaló formulát alkalmazták, mint a szerző által vizsgált szöveg.
A vételárfizetés kiemelt szerepét így sokkal inkább az adásvételhez kapcsolódó, a tulajdonátruházást megvalósító mancipatio tényleges végrehajtásában látom. A dáciai viaszostáblák szerződései ekképpen egyrészt bizonyságul szolgálhatnak arra, hogy a mindennapi praxis könnyen eltérhetett az uralkodó - ez esetben a klasszikus kori, a vételárfizetés szabályát csupán formálisan elismerő - jogi állásponttól, másrészt azt is megerősítik, hogy a mancipatiós vétel, az aktus sajátosságaiból adódóan, még res nec mancipi átruházása esetén is megkövetel(het) te a pretium szolgáltatását a tulajdonszerzéshez.
A posztklasszikus római jog egyes forrásaiban kétségtelenül hangsúlyosan - akár az eladói kötelezettségek kikényszeríthetőségének feltételeként,[38] akár egyfajta büntető szankcióként,[39] legtöbbször pedig az adásvételi megállapodás létrejöttének bizonyítékaként[40] - jelen van a vételárfizetés követelménye. Arra a kérdésre azonban, hogy kifejezetten a vevő tulajdonszerzésével összefüggésben, annak feltételeként jelenne meg bennük a pretium szolgáltatása, s így a vételárfizetési szabály egyfajta reneszánszáról beszélhetnénk a posztklasszikus korban - ellentétben a romanisztikában uralkodónak tekinthető nézettel[41] -, nemleges választ kell adnunk.[42]
Ez esetben sem hagyhatóak ugyanakkor figyelmen kívül a szerződési praxist rögzítő okiratok, így a következőkben a Papyri Tjäder[43] egy adásvételi szerződését vizsgálom abból a célból, hogy lássuk, vajon a mindennapi joggyakorlat mennyiben kívánta meg a vételárfizetést - akár a traditótól függetlenül - az áru tulajdonjogának a vevőre történő átszállásához. A VI. századból származó, Jan-Olof Tjäder szerkesztésében - az első 1805. évi Gaetano Marini-féle edíció[44] alapulvételével - 1955-1982 között kiadott,[45] ravennai papiruszok (Papyri Tjäder) között tíz adásvételi szerződés[46] található 540-től 619-ig datálva. Ezekből azonban csak egy chirographum[47] maradt fent teljes egészében. E tanulmány tárgya szempontjából a ravennai papiruszok[48] közül a 36-os számú - szintén egy adásvételi szerződést magába foglaló - terjedelmes okirat[49] (AD. 575-591) bír különös jelentőséggel, mely a vételár szolgáltatásával kapcsolatban a következőket rögzíti.
P. Tjäder 36, 7-13:
(6) ob quam distractionem iuris[tra] ditionisque causam accepit q(ui) s(upra) Deusdedit v(ir) h(onestus), venditor, a s(upra)s(cript) o Hildigerno v(iro) c(larissimo), [co]nparatore, iuxta placitum suum pretii nomine id est auri solidos dominicos, probatos, obriziacos, optimos, pensantes, integri ponderis, singulares numero [quattuo]rdecim tantum, de quo omnem praetium placitum et definitum atque [in pr] aesenti perceptum nihilque sibi s(upra)s(crip)tus venditor ex hoc omni pretio aliquid am[p]lius apud s(upra)s(crip) tum conparatoremremansisse dixit...
A szöveg szerint tehát az elidegenítés és a jogátruházás okán a fent említett eladó (vir honestus Deusdedit) a fent megnevezett vevőtől (vir clarissimus Hildigernus) vételár címén - a felek által minőségében is pontosan meghatározott (dominicos, probatos, obriziacos, optimos etc.) - 14 arany solidust vett át. Rögzítették azt is, hogy miután a vevő a teljes összeget készpénzben megfizette, az eladó kijelentette, a vevőnek a továbbiakban nem áll fenn tartozása felé vételár címén.
A felek tehát nem csupán a pretium összegét határozták meg pontosan, hanem a vételárfizetés tényét is gondosan dokumentálták, továbbá azt is fontosnak tartották írásba foglalni, hogy az eladó az összeget "ob quam distractionem iuristraditionisque causam" vette át. Ez a klauzula első megközelítésben kétségkívül arra utal, hogy a VI. századi ravennai szerződési gyakorlatban - ellentétben a justinianusi jog álláspontjával - a vételárat kifejezetten a tulajdonjog átruházásáért szolgáltatták.
Sőt, Weßel az elmúlt években megjelent, az V. századi Albertini-táblák (Tablettes Albertini - TA)[50] anyagát feldolgozó, azokat a ravennai adásvételi papiruszokkal is összevető művében[51] megfogalmazott
- 69/70 -
következtetése szerint a hivatkozott okirat egyben azt is bizonyítja, hogy - legalábbis a későcsászárkorban - a vételárfizetés a tulajdonszerzés alapvető, konstitutív hatályú feltétele volt.[52]
A kapcsolódó szakirodalomban legújabban, ezzel ellentétes álláspontot elfoglalva, Kossarz megkérdőjelezi Weßel interpretációjának helyességét: véleménye alapján a papirusz korántsem bizonyítja, hogy a vételárfizetés a tulajdonszerzés feltétele lett volna a ravennai praxisban. A szerző rendkívül óvatos álláspontja szerint inkább arról lehetett szó, hogy a tulajdonátruházás tényének dokumentálása mellett a felek az azzal időben egybeeső vételárfizetés megtörténtét is gondosan írásba foglalták,[53] jóllehet nem zárja ki teljesen a tulajdonszerzés szempontjából konstitutív hatályú pretium-szolgáltatás lehetőségét sem.[54]
A magam részéről úgy vélem, hogy a vizsgált okiratból sem általánosan érvényesülő szabályra, sem eltérő szerződési gyakorlatra nem következtethetünk. Weßel értelmezése túl merésznek tekinthető, midőn a ravennai adásvételi papiruszokból megállapítja, hogy a pretium szolgáltatása a tulajdonszerzés alapvető feltétele volt a későcsászárkorban. Különös módon az Albertini-táblák vizsgálata során - bár azokban szintén részletesen rögzítették a vételárfizetés tényét[55] - Szerző nem jut erre az általánosító következtetésre.[56] Álláspontom szerint még csak a justinianusi Institutiókban rögzített[57] - a vételárfizetést a tulajdonátszálláshoz önmagában elegendőnek el nem fogadó - szabályozástól különböző, valamiféle partikuláris szerződési praxist sem igazol a vizsgált okirat. A traditio végrehajtásától is független - a hellenisztikus jogokra egyébként jellemző[58] - konstitutív hatályú vételárfizetési követelmény pedig egyáltalán nem olvasható ki belőle. Egy ilyen tézissel ugyanis nehezen lenne összeegyeztethető az az okiratból világosan kitűnő tény, hogy a szerződő partnerek a megállapodásukban - még a vételárfizetés rögzítését megelőzően[59] - részletesen dokumentálták az ingatlan átadásának és a tulajdonjog átruházásának folyamatát (vacuam possessionem tradere) is.[60] Ha ugyanis a felek önmagában a vételárfizetéstől tették volna függővé a tulajdonátszállást, akkor mindez felesleges és szükségtelen lenne.
De úgyszintén az sem következik a ravennai papiruszból, hogy az ellenszolgáltatás nyújtása - akár a traditio mellett - alapvető feltétele lett volna a tulajdonjog átruházásának. A szerződésben rögzített "ob quam distractionem iuristraditionisque causam accepit" fordulatból ugyanis önmagában semmiképp nem fakad a vételárfizetés - főként a tulajdonszerzés szempontjából konstitutív hatályú - követelménye. Sokkal valószínűbb, hogy a felek a pretium szolgáltatásának megtörténtét pusztán a későbbi bizonyítási nehézségek elkerülése érdekében rögzítették az írásbeli megállapodásukban.
A vételárfizetés és a tulajdonszerzés összefüggését az ókori Róma szerződési praxisában vizsgálva az uralkodó (birodalmi) jogi állásponttól eltérő és azt követő példát is találtunk. A dáciai okiratok esetén a vételárfizetés kiemelt szerepét a mancipatio tényleges végrehajtásában kell látnunk, mely bizonyságul szolgált egyben arra is, hogy a mancipatiós vétel, az aktus sajátosságaiból adódóan, még res nec mancipi átruházása esetén is megkövetelte a pretium szolgáltatását a tulajdonszerzéshez. Ugyanakkor a Papyri Tjäder elemzett szerződéséből - az "ob quam distractionem iuristraditionisque causam accepit" klauzula ellenére - sem általánosan érvényesülő szabályra, sem eltérő szerződési gyakorlatra nem következtethetünk.
Megállapítható tehát, hogy a vételár megfizetésének a tulajdonátszállásra gyakorolt hatása - hasonlóképp a modern magánjogi kodifikációk szabályozásához[61] - a római jogban is alapvetően a mindennapokban dőlt el. Sőt, függetlenül a vételárfizetési szabálytól, amennyiben az eladó a vevőnek átadott dolgon fenn kívánta tartani tulajdonjogát - legfeljebb a vételár teljes kiegyenlítéséig[62] -, ezt is megtehette, akár úgy, hogy a felek megállapodása szerint a vevő a dolgot a köztes időre bérbe vette,[63] akár úgy, hogy az árut a vevőnek a vételárfizetésig precariumként adta át.[64] A tulajdonjog fenntartásának e két, sajátosan római módja[65] ugyanis kellőképpen biztosította, hogy a megkötött, érvényes adásvétel ellenére se legyen a vevőé az átadott áru. A végrehajtott traditio, a dolog átadása ezekben az esetekben nyilvánvalóan pusztán átmeneti használatba adásra irányult, és nem a tulajdoni helyzet megváltoztatására.[66] Továbbá az eladó önálló pactum adiectummal, a lex commissoria (D. 18, 3) mellékmegállapodásával is biztosíthatta a vételár megfizetéséhez fűződő igényét. E mellékegyezmény - melyet a források többsége felbontó feltételnek (condicio resolutiva) tekint[67] - alapján ugyanis elállhatott a szerződéstől, ha a vevő a vételárat a kikötött időn belül nem fizette volna meg.[68]
A vonatkozó szerződési gyakorlatot bemutató okiratanyag rövid áttekintése után nyilvánvaló, hogy a tulajdonátszállást a vételár megfizetéséhez kötő előírás - a római jogfejlődés bármelyik szakaszában - sokkal inkább tekinthető a felek megállapodásától függő, a mindennapi praxis által meghatározott rendelkezésnek, mintsem általánosan érvényesülő (fő) szabálynak. ■
- 70/71 -
JEGYZETEK
[1] Ld. Ulp. D. 19, 1, 1 pr. ill. Diocl. et Maxim. C. 2, 3, 20. Vö. Benedek F.: A iusta causa traditionis a római jogban, Studia Iuridica auctoritate Universitatis Pécs 8 (1959) 5. o., G. Pugliese: Vendita e trasferimento della proprietà in diritto romano, in: Vendita e trasferimento della proprietà nella prospettiva storico-comparatistica: Atti del Congresso Internazionale Pisa - Viareggio - Luca, 17 - 21 aprile 1990 I, a cura di L. Vacca (Milano 1991), 25-70. o., Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (Budapest 2012), 331. o.
[2] Ld. Gai. D. 18, 1, 53 és Pomp. D. 18, 1, 19.
[3]1. 2, 1, 41: ...venditae vero et traditae non aliter emptori adquiruntur, quam si is venditori pretium solverit vel alio modo ei satisfecerit, veluti expromissore aut pignore dato. Quod cavetur quidem etiam lege duodecim tabularum: tamen recte dicitur et iure gentium, id est iure naturali, id effici. Sed si is qui vendidit fidem emptoris secutus fuerit dicendum est statim rem emptorisfieri.
[4] Ld. erről bővebben legutóbb Jusztinger J.: Tulajdonszerzés és vételárfizetés a római adásvételnél, Jura 19/1 (2013), 23-36. o.
[5] Az 1855. évi leletek voltak a Verespatak (római nevén Alburnus Maior, ma a romániai Rosia Montana település) határában talált viaszostáblák utolsóként feltárt példányai. Az első két viasszal bevont fatáblát Jank György lelte fel még 1786-ban egy bányaüregben, melyből csupán az egyik - egy adósságlevél szövegét rögzítő - maradt fent (CIL III. p. 933.). Ezt újabb és újabb táblák feltárása követte 1788-ban, 1790-ben, 1791-ben, 1820-ban, 1854-ben és végül - a vizsgált adásvételi szerződéseket is tartalmazó triptychonokkal - 1855-ben. Megjegyzendő ugyanakkor az is, hogy a lelet tudományos értékét nem ismerő egyszerű bányászok kezén, sajnálatos módon több - így mindjárt az egyik elsőként fellelt - tábla elveszett vagy a szárítás és tisztítás során írásuk leolvadt, így olvashatatlanná váltak. A 131-167 között írt verespataki tabulae ceratae jelentőségét növeli, hogy - a Pompeiben 1875-77-ben talált táblák (Tabulae ceratae Pompeiis repertae) után - a római kurziva legrégibb változatainak tekinthetők. Ehhez ld. Jakó Zs. - R. Manolescu: A latin írás története (Budapest 1987), 24. o., továbbá Babják I.: Vulgárlatin viaszostáblák a pompeji és dáciai feltárások tükrében, in: Ünnepi Tanulmányok VI. "Dum spiro doceo" Huszti Vilmos 85. születésnapjára, szerk. Szabó B. - Sáry P. (Miskolc 2000), 109-134. o. A 25 dáciai okirat első teljes kiadását a Corpus Inscriptionum Latinarum III. kötetében (Inscriptiones Asiae, provinciarum Europae Graecarum, Illyrici Latinae, ed. Th. Mommsen, Berlin 1873 [CIL III]) találjuk. A viaszostáblák szerződéseire vonatkozó teljes anyagot Pólay Elemér dolgozta fel magyar nyelven publikált monográfiájában. A mű évtizednyi kutatómunkát összegezve, részletesen bemutatja a dunai provincia hétköznapjait, gazdasági életét, szerződéseinek formáját, tartalmát, mellékelve az okiratok szövegét és azok magyar fordítását. Ld. Pólay E.: A dáciai viaszostáblák szerződései (Budapest 1972), 347 o.
[6] Traianus császár 105-ben a dákok királya, Decebal felett aratott megsemmisítő győzelmét, Dácia római provinciává válását mindőssze 35 év választja el legkorábbi vizsgált okiratunk keltétől (ld. VI. tábla).
[7] A dáciai dokumentumok ráadásul úgynevezett kettős okiratok, azaz a két első tábla, három zsinórral úgy van összekötve, hogy az egymás felé forduló oldalaik csak a zsinórok elmetszése után válnak olvashatóvá, míg a második és a harmadik tábla nyitott, azaz csak az egyik oldalán van összefűzve. További sajátosságuk, hogy a második tábla hátoldalában nem egy, hanem két mélyedést találunk, a két viaszmezőt így elválasztja egymástól egy kiemelkedő farész. Ezen futott végig az összefűzött első két táblát hitelesítő, a tanúk pecsétjeivel rögzített fonál. A viaszostáblák szerződéseinek alaki sajátosságairól ld. Pólay E.: A dáciai viaszostáblák szerződései (id.), 40-43. o., Uő.: Verträge auf Wachstafeln aus dem römischen Dakien, ANRW II 14 (1982), 509-510. o.
[8] FIRA III Nr. 87. (CIL III. p. 937. Suppl. p. 2215.)
[9] FIRA III Nr. 88. (CIL III. p. 941.)
[10] FIRA III Nr. 89. (CIL III. p. 959.)
[11] FIRA III Nr. 90. (CIL III. p. 945.)
[12] E szerződésekhez áttekintően ld. még C. St. Tomulescu: Le droit romain dans les triptiques de Transylvanie (Les actes de vente et de mancipation), RIDA 18 (1971), 691-710. o.
[13] A szerződések kelte napra pontosan megállapítható: így a VI. számú okirat 139. március 17-én, a VII. 142. május 16-án, a VIII. 159. május 6-án, míg a XXV. 160. október 4-én keletkezett.
[14] Ennek megfelelően a FIRA III. kötetének V. fejezetében valamennyi okiratot a "Mancipationes emptionis causa factae" cím alatt találjuk. E besorolást W. Kunkel: Epigraphic und Geschichte des römischen Privatrechts, in: Vestigia, Beiträge zur alten Geschichte 17 (1972), 221. o. - a későbbiekben kifejtett álláspontjának megfelelően - vitatja.
[15] Vö. Pólay E.: Die Zeichen der Wechselwirkungen zwischen dem römischen Reichsrecht und dem Peregrinenrecht im Urkundenmaterial der siebenbürgischen Wachstafeln, ZSS 79 (1962), 51-85. o.
[16] Az újabb irodalomban e kérdésről ld. Molnár I.: Egy dáciai házvételi szerződésből levonható tanulságok, különös tekintettel mai jogunkra nézve, JT 9 (2008), 256-257. o. A szerző az adásvétel tárgyaként szereplő res nec mancipi kérdéskörén kívül részletesen elemzi, egyben a modern ingatlanjogi szabályokkal is összeveti az okiratot.
[17] Ld. E. Weiss: Peregrinische Manzipationsakte, ZSS 37 (1916), 136-139. o.
[18] Ld. F. Pringsheim: Eigentumsübergang beim Kauf (id.), 346. o.
[19] M. Kaser: Vom Begriff des "commercium", in: Studi in onore di Vincenzo Arangio-Ruiz: nel XLV anno del suo insegnamento II, ed. M. Lauria (Napoli 1953), 141. o. ugyan elképzelhetőnek tartja egyes peregrinusok commercium-képességét, de hangsúlyozza, hogy ezt nem támasztják alá források. Ph. Meylan: La mancipation et la garantie d'eviction dans les actes de vente de Transylvanie et d'Herculanum, in: Sein und Werden im Recht. Festgabe für Ulrich von Lübtow zum 70. Geburtstag am 21. August 1970, hg. W. G. Becker - M. Harder (Berlin 1970), 419. o. határozottan tagadja, hogy az Alburnus Maiorban élő peregrinusok rendelkeztek volna vagyonjogi jogképességgel.
[20] Vö. K. Visky: Quelques remarques sur le question des mancipations dans les triptyques de Transylvanie, RIDA 11 (1964), 278-279. o.
[21] Ld. M. Kaser: Zum Ediktsstil, in: Festschrift Fritz Schulz II, hg. H. Niedermeyer - W. Flume (Weimar 1951), 44. o.: "Der Notar in der dakischen Provinz, der von der Neufassung des römischen Ediktes wohl keine Ahnung hatte, benutzte nach wie vor sein altes Formularbuch weiter..."
[22] Vö. Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúcói (id.), 322. o.
[23] Vö. Pólay E.: A dáciai viaszostáblák szerződései (id.), 148-152. o.
[24] Ld. Pólay E.: A dáciai viaszostáblák szerződései (id.), 152. o.
[25] Ld. mindegyik okiraton az "accepisse et habere" klauzulát.
[26] Ld. Pólay E.: A dáciai viaszostáblák szerződései (id.), 155. o.
[27] Vö. W. Kunkel: Epigraphic und Geschichte des römischen Privatrechts (id.), 218-220. o.
[28] Ld. W. Kunkel: Epigraphic und Geschichte des römischen Privatrechts (id.), 221. o.
[29] Ld. F. Peters: Die Verschaffung des Eigentums durch den Verkäufer, ZSS 96 (1979), 179. o.
[30] Vö. Jakab É.: Stipulationes aediliciae (A kellékhibákért való helytállás kialakulása és szabályai a római jogban) [AUSz 44/7] (Szeged 1993), 77-78. o.
[31] Ld. Jakab É.: Stipulationes aediliciae (id.), 82. o.
[32] Erről ld. Pólay E.: A dáciai viaszostáblák szerződései (id.) 62-64. o.
- 71/72 -
[33] Vö. Pólay E.: Die Spuren eines hellenistischen Einflusses in den Verträgen der siebenbürgischen Wachstafeln, Labeo 19 (1973), 330-338. o.
[34] Vö. Molnár I.: Egy dáciai házvételi szerződésből levonható tanulságok, különös tekintettel mai jogunkra nézve (id.), 253. o.
[35] Ld. Szűcs M.: A vételár kifizetése mint a tulajdonszerzés feltétele (Inst. 2, 1, 41), in: Római jog és a magánjog fejlődése Európában. Tanulmányok Molnár Imre 75. születésnapjára, szerk. Jakab É. (Szeged 2011), 210. o.
[36] FIRA III Nr. 90.
[37] FIRA III Nr. 87-89.
[38] Ld. PS 1, 13a, 4; IP 1, 13, 4; PS 2, 17, 1.
[39] Ld. Nov. Val. 32 pr.-2.
[40] Ld. IP 2, 18, 10.
[41] Ld. pl. E. Levy: West Roman Vulgar Law. The Law of Property (Philadelphia 1951), 131-132. o.; V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano II (Napoli 1956[2]), 307. o; M. Kaser: Stellvertretung und "notwendige Entgeltlichkeit", ZSS 91 (1974),162. o. és M. Kaser: Das römische Privatrecht II (München 1975[2]), 278-279. o.
[42] Vö. Jusztinger J.: Tulajdonszerzés és vételárfizetés a római adásvételnél (id.), 30-32. o.
[43] P. Ital.
[44] Ld. G. Marini (ed.): I Papiri diplomatici (Romae 1805), 351 o.
[45] Ld.: J.-O. Tjäder (ed.): Die nichtliterarischen lateinischen Papyri Italiens aus der Zeit 445-700, I. Papyri 1-28 (Lund 1955); II. Papyri 29-59 (Stockholm 1982); III. Tafeln (Lund 1954). Vö. [rec]E. Levy: Jan-Olof Tjäder, Die nichtliterarischen lateinischen Papyri Italiens aus der Zeit 445-700 Teil I und III (1955), ZSS 74 (1957), 477-481. o.
[46] P. Ital. 2. 30, 35, 36, 38-41, 42, 46.
[47] P. Ital. 2. 35.
[48] A gyűjtemény összesen 55 kurzív latin írással megfogalmazott dokumentumot tartalmaz a ravennai érseki levéltárból.
[49] P. Ital. 2. 36. Az okirat teljes szövegét ld. J.-O. Tjäder: Die nichtliterarischen lateinischen Papyri Italiens aus der Zeit 445-700 II (id.), 116-119. o.
[50] Az Albertini-táblákat 1928-ban Algéria és Tunézia között találták meg 45 cédrustáblán. A fehérre festett, egy korsóban, befalazva fellelt táblák Eugene Albertiniről kapták a nevüket, aki mint az algériai régészeti igazgatás vezetője, először vizsgálta és tette közzé az észak-afrikai földművesek által kötött - a 493-496 közötti időszakra datált - ingatlan-adásvételeket rögzítő táblák anyagát. Ld. Ch. Courtois - L. Leschi - Ch. Perrat - Ch. Saumagne (éd. et. comm.): Tablettes Albertini. Actes privés de l'époque Vandale (fin du V[e] siècle) (Paris 1952), 345 o.
[51] Ld. H. Weßel: Das Recht der Tablettes Albertini (Berlin 2003), 332 o. Vö. [rec.]W. Kaiser: Hendrik Weßel, Das Recht der Tablettes Albertini (Berlin 2003), ZSS 122 (2005), 303-314. o., W. Kaiser: Vertragspraxis in der Spätantike - Zu den Grundstücksabgrenzungen in den Tablettes Albertini, in: Usus Antiquus Juris Romani. Antikes Recht in lebenspraktischer Anwendung, hg. W. Ernst - E. Jakab (Berlin 2005), 111-125. o.
[52] Ld. H. Weßel: Das Recht der Tablettes Albertini (id.), 145. o.: ".die Zahlung ist grundsätzlich Voraussetzung des Eigentumserwerbs."
[53] Ld. E. Kossarz: Zur Vertragspraxis der Kaufpreiszahlung in den Tablettes Albertini und in den Ravennater Kaufpapyri, RIDA 52 (2005), 219. o.: "...'ob quam distractionem iuristraditionisque causa' ... heißen ... dass die Übertragung des Eigentums in der Urkunde ... eigens dokumentiert ist und mit der Kaufpreiszahlung zeitlich zusammenfällt."
[54] Ld. E. Kossarz: Zur Vertragspraxis der Kaufpreiszahlung in den Tablettes Albertini und in den Ravennater Kaufpapyri (id.), 220. o.
[55] Így ld. TA IX, 8-12: (4a) hac di emit geminuius felix de s(upra)s(cri)p(tis) bentitoribus, (b) folles pecuniae numero nonaginta, (c) quos folles nonaginta acceperunt Iulius Maximanus et Peregus uxor eius benditores et secum sustulerunt coram(que) signatoribus, (5) nicilque sivi de pretio agri supraiscriptis quiquam anplius deveri sibi res[pondiderunt].
A szöveg tanúsága szerint tehát a felek rögzítették a vételár mértékét, továbbá, hogy annak teljes összegét az eladó átvette. Ezen túl a venditor azt is kijelentette, hogy a továbbiakra nézve a vevőnek már nem áll fenn tartozása felé. Ugyanezt a sémát ld. TA II, 8-11; III, 30-34; IV, 11-14; VII, 16-18; XVIII, 11-14; XXV, 3-5. H. Weßel: Das Recht der Tablettes Albertini (id.), 144. o. szerint a "respondiderunt" kifejezés egy acceptilatióra utal a szövegben. Vö. F. Pringsheim: Symbol und Fiktion in alten Rechten, in: Gesammelte Abhandlungen II (Heidelberg 1961), 394-395. o.
[56] Vö. H. Weßel : Das Recht der Tablettes Albertini (id.), 145. o. Szerzővel szemben Biscardi már az Albertini-táblák anyagának publikálását követő évben megjelent tanulmányában azon a véleményen volt, hogy azok - a tulajdonátszállás alapját az átruházó ügyletben és nem a tényleges átadásban látván - egyértelműen bizonyítják a vételárfizetési szabály érvényesülését az V. századi szerződési praxisban, mely a justinanusi Institutiók vizsgált szabályára (I. 2, 1, 41) is hatással volt. Vö. A. Biscardi: Vom Ursprung der justinianischen Regel über den Eigentumsübergang beim Kauf, in: : ΑΡΧΕΙΟΝ ΙΔΙΩΤΙΚΟΥ ΔΙΚΑΙΟΥ. Festschrift für Fritz Pringsheim (Weimar 1953) 20-21. o.; Uő: Sulla genesi della norma giustinianae in materia di trasferimento della cosa vendita, RIDA - AHDO 2 (1953), 280-281. o.
[57] Ld. I. 2, 1, 41.
[58] Ld. F. Pringsheim: Der Kauf mit fremdem Geld (Leipzig 1916), passim.; F. Pringsheim: The Greek Law of Sale (id.), 134-242. o.; E. Levy: West Roman Vulgar Law. The Law of Property (id.), 132-133. o.; R. Taubenschlag: The Law of Greco-Roman Egypt in the Light of the Papyri 332 B.C. - 640 A.D. (Warsaw 1955[2]), 317-324 o.; M. Kaser: Stellvertretung und "notwendige Entgeltlichkeit" (id.), 160-161. o.; R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition (Cape Town 1992), 275-276. o.; M. Kaser - R. Knütel: Römisches Privatrecht (München 2008[19]), 153-154. o.; Jusztinger J.: Tulajdonszerzés és vételárfizetés a római adásvételnél (id.), 26. o.
[59] Míg a ravennai adávételi papiruszokban a traditiót követően szerepel a vételárfizetés tényének rögzítése, az Albertini-táblák szerződéseinél ez pont fordítva van. Ennek okát abban találhatjuk, hogy lévén a ravennai papiruszok nem mancipatiós vételt rögzítenek, a pretium szolgáltatása nem képezte az átruházó ügylet esszenciális elemét, így azt a traditio után szükséges volt dokumentálni. Vö. H. J. Wolff: Römische Grundstückskaufverträge aus dem Vandalenreich, TR 14 (1936), 410. o.
[60] P. Tjäder 36, 2-7: (4) sicuti a s(upra)s(cript)o venditore vel ab [eius aucto] rem proauctorem bono, optimo et inconcusso iure posessae sunt, ita [nun]c et usque in h(anc) d(iem) possidentur atque s(upra)s(cript)o conparatori tradentur (5) ac se suosque omnes exinde exisse, excessisse, decessisseque dixit et s(upra)s(crip)tum conparatorem hominesque eius in rem s(upra)s(criptam) ingredi, habere, tenere, possidere, vindere, donare, com[mutare a]c suo iuri in perpetuo vendicarepermisit...
[61] Az egyes modern magánjogi kódexeket áttekintve megállapíthatjuk, hogy a tulajdonszerzéshez sem a konvencionális sem a tradicionális rendszert (ezen belül akár a kauzális, akár az absztrakt tulajdon-átruházás elvét) követő törvénykönyvek nem követelik meg a vételárfizetést. Így az első csoportba tartozó olasz Codice civile (Art. 1376) és a francia Code civil (Art. 1138) alapján már a szerződéskötéssel átszáll a tulajdon a vevőre, függetlenül az ellenszolgáltatás megfizetésétől. Hasonlóképp rendelkezik az absztrakciós elv alapján álló német polgári törvénykönyv (BGB § 929) is, hangsúlyozva, hogy a vételárfizetés csupán a szerződés teljesítését szolgálja (BGB § 241). Ez utóbbihoz ld. K. Luig: Das Verhältnis von Kaufpreiszahlung und Eigentumsübergang nach Deuts-
- 72/73 -
chem Recht, in: Vendita e trasferimento della proprietà nella prospettiva storico-comparatistica: Atti del Congresso Internazionale Pisa - Viareggio - Luca, 17 - 21 aprile 1990 I, a cura di L. Vacca (Milano 1991), 225-258. o. A kauzális rendszert követő magyar polgári jog szabályai szerint is átszáll a vevőre a tulajdon a dolog átadásával [Ptk. 117. § (2)], a vételárfizetés ekképpen nem jelentkezik többletkövetelményként. Mindazonáltal az eladó a tulajdonjogot legkésőbb a vételár teljes kiegyenlítéséig az átadás ellenére fenntarthatja [Ptk. 368. § (1)]. Vö. Kisfaludi A.: Az adásvételi szerződés (Budapest 1997), 115-117. o. és 153-156. o. Érdekességként megjegyzendő, hogy az angol jog nagyjából a 15. század közepéig a vételár tényleges szolgáltatását, vagy - konkrét teljesítési határidő tűzésésvel - annak meghitelezését is megkívánta a vevő tulajdonszerzéséhez. Az 1442-es Doige's Case (Shipton v. Dogge) során, John Fortescue bíró nevéhez fűződő obiter dictum mondta ki először, hogy a szerződő partnerek konszenzusa önmagában, függetlenül a vételárfizetéstől, elegendő a tulajdonátszálláshoz. E döntéshez, illetve általában a vételárfizetés és a tulajdonátszállás összefüggéséről az angolszász jogfejlődésben, figyelemmel a ius commune hatására is ld. Th. Rüfner: Traditio und Kaufpreiszahlung in Ius Commune und Common Law, in: Kaufen nach Römischem Recht. Antikes Erbe, in den europäischen Kaufrechtordnungen, hg. E. Jakab - W. Ernst (Berlin - Heidelberg - New York 2008), 233-252. o.
[62] Lab D. 18, 1, 80, 3: Nemo potest videri eam rem vendidisse, de cuius dominio id agitur, ne ademptorem transeat...
[63] Paul D. 19, 2, 20, 2: Interdum locator non obligatur, conductor obligatur, veluti cum emptor fundum conducit, donec pretium ei solvat. Ld. továbbá: Iav. D. 18, 6, 17, és D. 19, 2, 21 és Paul. D. eod. 22 pr.
[64] Ulp. D. 43, 26, 20: Ea, quae distracta sunt, ut precario penes emptorem essent, quoad pretium universum persolveretur: si per emptorem stetit, quo minus persolveretur, venditorem posse consequi.
[65] A tulajdonjog fenntartását szolgáló mellékkikötés önálló pactum adiectumként (pactum reservati dominii) történő elismerése már későbbi, a római jog továbbéléséhez kapcsolódó fejlemény. Vö. G. Schiemann: Über die Funktion des pactum reservati dominii während der Rezeptionen des römischen Rechts in Italien und Mitteleuropa, ZSS 93 (1976), 161-207. o., R. Feenstra: Eigentumsvorbehalt und die Regel von Inst. 2, 1, 41 über das Verhältnis von Kaufpreiszahlung und Eigentumsübertragung, TR 58 (1990), 133-141. o., M. J. Maaß: Die Geschichte des Eigentumsvorbehalts, insbesondere im 18. und 19. Jahrhundert (Frankfurt am Main 2000), 356 o.
[66] Vö. K.-H. Schindler: Die Bedeutung der Kaufpreiszahlung im nachklassischen römischen Recht, in: Festschrift für Konrad Duden zum 70. Geburtstag, hg. H.-M. Pawlowski - G. Wiese - G. Wüst (München 1977), 556. o.
[67] Így pl. Ulp. 18, 3, 1: Si fundus commissoria lege venierit, magis est, ut sub condicione resolvi emptio quam sub condicione contrahi videatur. Ezzel szemben Paul. D. 41, 4, 2, 3. Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 561[71]. o.
[68] Vö. F. Wieacker: Lex commissoria. Erfüllungszwang und Widerruf im römischen Kaufrecht (Berlin 1932), 119 o.; Éles Gy.: A lex commissoria a római adásvételnél, PTE Dolg. 9 (Pécs 1978), 129-156. o.; Pókecz Kovács A.: A szerződéstől való elállás az adásvétel mellékegyezményeinél a római jogban és továbbélése során (Pécs 2012), 15-104. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
Visszaugrás
