A tanulmány egy híres, a Német-Római Szent Birodalom területén megtörtént 16. századi jogvita történetét rekonstruálja a nem mindig egyértelmű források alapján: Hans Kohlhase, berlini polgár - nem megfelelően orvosolt jogi sérelmei miatt - magánharcot hirdetett egy egész ország, a Szász Választófejedelemség ellen. A jogvita története mögött az az érdekfeszítő kérdés áll, hogy alkotmánytörténetileg hol húzódott a határ a magánharcot jogszerű eszköznek elismerő középkori jogrend és az állami erőszakmonopóliumot megvalósítani szándékozó újkor között.
Kulcsszavak: Fehde, önhatalom, választott bíráskodás, jogi fanatizmus, Német-Római Szent Birodalom
The study reconstructs the story of a famous 16th-century legal dispute in the Holy Roman Empire, based on sources that are not always clear: Hans Kohlhase, a citizen of Berlin, declared a private battle against an entire country, the Saxon Electorate, for his inadequately redressed legal grievances. Behind the story of this legal dispute is the intriguing question of where, in constitutional history, the boundary lay between the medieval legal order, which recognised the self-power as a legitimate means, and the modern age, which sought to implement a state monopoly on the use of force.
Keywords: feud, self-power, arbitration, legal fanaticism, Holy Roman Empire https://doi.org/10.32980/MJSz.2021.5.1494
"Alkut kínálsz? Egyezkedés közben veszett el mindenem. A törvények tisztelete közben. A felsőbbség dicsérete közben. Alázatos kérelmek és reménykedés közben. Most magam veszem kézbe a törvényt, amelynek vigyáznia kellett volna rám. A jogaimra."
(Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja)
- 554/555 -
Midőn Gustav Radbruch legjelentősebb művében, a Rechtsphilosphie-ban a filozófus és pszichológus Eduard Spranger[1] gondolatait alapul véve, annak a szellemi életformákra vonatkozó ideáltipikus rendszerét kiegészíti a jogi ember ("Rechtsmensch") komplex kategóriájával, annak két formáját különbözteti meg: a jogi idealistát ("Rechstidealist") és a jogi formalistát/realistát ("Rechtsformalist", "Rechtsrealis»"). Radbruch szerint, amíg a laikus jogi idealista inkább az igazságosságra, addig a jogász jogi formalista inkább a jogbiztonságra törekszik. Éppen ezért mondhatjuk - írja Radbruch -, hogy a laikusok és a jogászok jogérzete ("Rechtsgefühl") ellentétes előjelű mércével mérendők: a jogász jogérzetét azon, hogy milyen nehezen barátkozik meg esteleg egy tételes jogi szabály esetleges igazságtalanságával, míg a laikusét azon, hogy ő egyáltalán - esetleg a jogbiztonság érdekében - hajlandó-e elfogadni a tételes jog igazságtalanságát. Amennyiben akár a jogi idealista, akár a jogi formalista az igazságosság vagy a jogbiztonság előtérbe helyezése miatt szem elől tévesztik a jog eszméjének harmadik - Radbruch által szintén kiemelt - oldalát, nevezetesen a célszerűséget, bármelyik felfogás a jogalkalmazás szélsőséges és visszataszító formáit eredményezheti. A jogi formalista bürokratává és a jog társadalmi valóságát nem ismerő "betűjogásszá' válhat, míg a jogi idealista fékevesztett igazságossági (jogi) fanatikussá.[2]
Ha irodalmi példát keresünk a kétféle lelkületre, akkor előbbire könnyen ráismerhetünk Shakespeare "A velencei kalmár' című művében Shylock karakterében, míg a jogi fanatizmus egyik legismertebb megtestesítőjeként talán Heinrich von Kleist "Michael Kohlhaas" című elbeszélésének főhőse jelölhető meg.[3]
Michael Kohlhaas alakját Kleist nyomán sokan különböző irodalmi alkotások hősévé tették.[4] A kleisti novella alapjául szolgáló "történeti" Hans Kohlhase alakja is, aki egy talán kis jelentőségű sérelem elszenvedése és annak orvoslására tett sikertelen kísérletei nyomán magánharcot, Fehde-t hirdetett egy egész választófejedelemség ellen, történészek és jogtörténészek sorát foglalkoztatta.
Jelen írásban elsősorban Hans Kohlhase történetét követhetjük nyomon a rendelkezésre álló, példaszerűen feltárt,[5] de nem teljesen ellentmondásmentes források alapján. De nem kerülhető el bizonyos állásfoglalás sem néhány jogtörténeti
- 555/556 -
és jogelméleti dilemma kapcsán, amelyeket a 16. század elsőfelében csaknem nyolc éven át húzódó sikertelen vitarendezési folyamat története az utókorra örökített.
A Kohlhase-féle magánharc kiváltó okairól, lefolyásáról és történéseiről szóló források meglehetősen zavarosak, s annak ellenére, hogy az ezredfordulóig a teljes, még rendelkezésre álló forrásanyagot kiadták, nem lehet részletekbe menőn megállapítani, hogy mi is történt valójában, és főleg azt nem, hogy mely erőszakos cselekmények azok, amelyekért Kohlhase ténylegesen felelősnek tekinthető.[6]
A harmincas évei elején járó, nem túl biztos anyagi lábakon álló élelmiszerkereskedő, Hans Kohlhase[7] a Berlin melletti Cölln megbecsült és széles rokonsággal rendelkező polgára volt. Mézzel, heringgel, szalonnával és más élelmiszerekkel kereskedett a keleti német tartományokban, a szász és brandenburgi választófejedelemségek határvidékén.
1. Az események egy kocsmában kezdődtek, a Mulde folyó partján fekvő Wellaune faluban, amely Günther von Zaschwitz junker uradalmához tartozott, ahová Kohlhase 1532. október 1-jén a lipcsei Mihály-napi vásárra tartva betért egy frissítő sörre. Két lóval egyedül volt, eladandó áruja egy másik útvonalon jutott el Lipcsébe.
Az itt történteket a későbbi ellenérdekű felektől származó ellentétes beszámolók miatt nehéz pontosan rekonstruálni. A szakirodalom nem szűkölködik találgatásokban az érintettek indítékairól és hangulatáról.[8] Mindenesetre az bizonyos, hogy Kohlhase-t a junker alattvalói lótolvajnak nézték, szóváltás és talán némi tettlegesség után a helyiek a bíró közbejöttével elkobozták a lovakat,[9] Kohlhase-nak menekülnie kellett és gyalog volt kénytelen Lipcsébe menni.
Kohlhase utóbb arról számolt be, hogy von Zaschwitz emberei uruk parancsára (ami valószínűleg a gyanús személyek szemmel tartására általánosan vonatkozott) a "fejedelmi szabad úton" erőszakkal elvettek tőle két lovat, és lopással vádolták. Nem hallgatták meg önigazoló érveit és azt az ajánlatát sem fogadták el, hogy valaki az ő költségén kísérje el Lipcsébe, ahol hiteles tanúkat tudna bemutatni a becsületességéről.[10] Szerinte a késedelem miatti veszteségek is döntően hozzájárultak, hogy utóbb tönkrement.
Von Zaschwitz utólagos beszámolója szerint az emberei, köztük a helyi bíró, megfelelő módon kérdezték ki az idegent, mert a megjelenése gyanúsnak tűnt
- 556/557 -
számukra. Kohlhase megtagadta a tájékoztatást, kést ragadott, az egyik embert arcon ütötte a kezével, végül a lovakat hátrahagyva elmenekült.[11] Von Zaschwitz előadásában érdekes, hogy a bíró véletlenül éppen a kocsmában tartózkodott és kétséges, hogy a vitában valóban hivatkoztak volna a szász választófejedelem rendtartására, bár valószínűleg létezett ilyen rendelkezés. Nemigen utalhattak konkrét körülmények a lovak lopott voltára. Mindenesetre a vita a lovak tulajdonjoga körül alakult ki. Von Zaschwitz a későbbi Fehdebriefre adott válaszában hivatkozik a választófejedelem rendelkezésére, amit állítólag követve, emberei tudakozódtak Kohlhastól, mivel a környéken több lólopás is történt akkoriban. A hivatkozási alap tehát egy fejedelmi rendelkezés, de nem világos mire hatalmazott fel ez az uralkodói parancs: Felhatalmazott ez a parancs a lovak elvételére és ki által? Mi lett volna a további eljárás? Kinek lehetett, illetve kellett volna a lovakat megőriznie?[12] Von Zaschwitz írása szerint Kohlhase a lovakat "mutwilliglich" hagyta hátra és azok 12 napig "in den Gerichten" maradtak.[13]
2. Mintegy tíz nappal később Kohlhase egy Lipcsében kapott ajánlólevéllel felszerelkezve a bitterfeldi helyi hivatalnokhoz (Bastian von Kotteritz bitterfeldi Amtmann-hoz) fordult, aki aztán - mivel bizonyítva látta, hogy Kohlhase-nak birtokában volt egy a szabad kereskedelmet biztosító "gleits zettel" - írásban felszólította von Zaschwitzot, hogy adja vissza a lovakat.[14] A nemes azonban válaszlevelében a lovak kiadása fejében abrakköltséget követelt a kereskedőtől. Amikor Kohlhase ezt megtagadta, a lovakat nem adták vissza neki.[15]
3. Ezen eseményekkel egyidejűleg Kohlhase üzleti helyzete nyilvánvalóan romlott. A kereskedő kénytelen volt jelzálogot felvenni ingatlanára, és igyekezett a Wittenberg és Lipcse közötti úton történt eseményeket ok-okozati összefüggésbe hozni üzleti nehézségeivel.[16]
Visszatérve Cöllnbe közvetítést kért I. Joachim brandenburgi választófejedelemtől, aki viszont I. Johann Friedrich szászországi választófejedelemhez fordult, akinek területén Zaschwitz birtokai feküdtek.
4. Kohlhase beadványai és uralkodója közvetítése és a Szászország nevében eljáró von Kotteritz tevékenysége eredményeképpen jó nyolc hónappal az események kezdete után 1533. május 13-án, a Dübenben tartott törvénynapon (Rechtstag) Kohlhase és jogi képviselője követelte a lopás vádjának visszavonását, a lovak értékének kétszeresét és 150 guldent a lipcsei késői megjelenése miatt elszenvedett kár megtérítéseképpen. Von Zaschwitz elutasította a követeléseket, és továbbra is ragaszkodott a takarmánypénz kifizetéséhez, amely időközben 12 guldenre nőtt.[17] Kohlhase visszavette a lovakat, megígérte a 12 gulden kifizetését, de fenntartotta kártérítési igényeit és perindítási szándékát a bitterfeldi elöljáró előtt. Másnap az egyik lova elpusztult.[18]
- 557/558 -
A dübeni egyeztetés után az ügy ismét elakadt, mivel Kohlhase - lovai állapotára hivatkozva - nem volt hajlandó fizetni. A szász jog szerint a sikertelen egyezség után Kotteritznak jogvitát kellett volna kezdeményeznie. Tisztázatlan, hogy ezt miért mulasztotta el, és hogy ezáltal Kohlhase, talán mert idegen és nem nemesi státuszú volt, az egyenlőtlen bánásmód áldozatának tekinthető-e.[19]
5. A dübeni Rechtstag után, 1533. július 25-én Kohlhase kérelemmel fordult a szász uralkodóhoz, amiből az tűnik ki, hogy a gyorsaság kedvéért bírósági út kizárásával kereste sérelme orvoslását, de a bírósági utat is elfogadta volna. A fejedelem augusztus elején bevonta az ügybe Hans von Metzsch wittenbergi Landvogtot, aki nem ért el eredményt, mivel von Zascwitz semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó.[20] Metzsch Landvogt, aki az udvari bíró tisztségét is betöltötte, egy újabb egyeztetést (Güteverhandlung) kezdeményezett. Kohlhase beleegyezett egy szimbolikus kártérítés (négy gulden) elfogadásába,[21] de von Zaschwitz nem jelent meg az augusztusi alkalmon, és nem fogadta el a békességet, valószínűleg mivel azzal elismerte volna vétkességét. A most már sürgőssé váló bírósági eljárást - a forrásokból kitűnően - megtagadták Kohlhase-tól. A szász nemesek nem tekintették egyenrangú félnek a brandenburgi polgárt.[22]
1534. február 15-én (tizenhét hónappal az ügy kezdete után) Kohlhase elutazott Wittenbergbe Metzsch Landvogthoz, aki ismét megtagadta számára a rendes eljárás lehetőségét, és e helyett azt javasolta, hogy forduljon a választófejedelemhez egy újabb Schiedsgericht érdekében.[23] Mivel Metzsch udvari bíró is volt, s ha akart volna ebben a minőségében kezdeményezhetett volna rendes bírósági eljárást is, Kohlhase valószínűleg kénytelen volt abból kiindulni, hogy ő mindent megtett a peres útra terelés érdekében, de ez elmaradt.
6. Kohlhase összes türelme elfogyhatott, nyilvánvalóan kilátástalannak látta a jogi utat és a magánharc egyik hagyományos előfeltételét adottnak látván, 1534. március 13-án Fehde-levelet[24] adott ki a junker von Zaschwitz és "egész Szászország" ellen, és azt több példányban lemásolva terjeszteni kezdte a szász választófejedelemségben. Jogalapként a jogszolgáltatás megtagadását és becsülete megsértését nevezte meg és kártérítést követelt.[25]
7. A Fehde-meghirdetés hatására Brandenburg és Felső-Szászország határvidékén pánik tört ki, s bár eleinte Kohlhase-ra nem sikerült rábizonyítani semmiféle
- 558/559 -
erőszakos cselekményt, a szász hatóságok azonnal hajtóvadászat meghirdetésével reagáltak. A korábban Kohlhase álláspontját elfogadni kész Metzsch Landvogt[26] segítséget kért I. Joachim brandenburgi választófejedelemtől is, akinek válasza elutasító volt.[27] Arra hivatkozott, hogy Kohlhase lemondott állampolgárságáról és cöllni üzletéről, hollétéről semmit sem tudni, és mivel Kohlhase-t tulajdonképpen a szász igazságszolgáltatás károsította meg, Brandenburgnak nem kötelessége felelősségre vonni őt.[28]
Midőn 1534 áprilisában a szász választó székhelyéül szolgáló Wittenberg külvárosaiban keletkezett három tűz okozásával Kolhlhase-t és segítőit gyanúsították, a közvélemény von Zaschwitz ellen fordult, aki 1534 májusában kénytelen volt nyilvánosan válaszolni (Rechtsfertigungsplakat) Kohlhase Fehde-levélben megfogalmazott vádjaira, s előadta álláspontját a másfél évvel korábban Wellauneban történtekről. Kohlhase viselkedését alaptalannak és túlzottnak nyilvánította.[29]
Kohlhase a következő hónapokban tovább folytatta a magánharcot a szász nemesség zaklatásával és javaik elvételével, amely javakat részben bizalmasoknál helyezték letétbe, részben szétosztották a rászorulók között.[30] A szász hatóságok védekező intézkedéseket foganatosítottak és megpróbálták az erőszakos cselekményeknek represszióval (a társadalom peremén élő, Kohlhase törekvéseit támogatni kész elemek letartóztatásával) elejét venni.[31]
8. A jogtörténeti szempontból egyik legérdekesebbnek tekinthető esemény ezután zajlott le.[32] Az észak-szászországi városok és földbirtokosok nyomására, akiket a magánharc elsőként és leginkább érintett, és akik hajlottak arra, hogy a hatóságok adjanak helyt Kohlhase követelésének és kössenek vele jogi egyezséget, 1534 közepén újraindultak a tárgyalások az egyezkedési készségét soha nem tagadó volt kereskedővel a határvidéken élő és ezáltal közvetlenül érintett Eustachius von Schlieben nemes közvetítésével.[33] Hosszú egyeztetések után, Kohlhase késznek mutatkozott egy egyezség megkötésére, de most már kategorikusan visszautasította, hogy a szász udvari bíróság egy hosszadalmas eljárás során döntsön az ügyben. A szász választó viszont az egyezség megkötésébe nem egyezett bele, még von Zaschwitz novemberi halála után sem, és mintegy döntőbíróként kívánt
- 559/560 -
fellépni Kohlhase és a junker örökösei között. Vagyis egy közelebbről meg nem határozott bíróság előtti peres út felé kívánta terelni az ügyet, hangoztatva, hogy Kohlhase-tól soha sem tagadták meg jogai érvényesítésének lehetőségét.[34] Végül december 6-át jelölték ki egy következő egyeztetés terminusául, a semleges területnek számító magdeburgi enklávé, Jüterbog városában.[35]
Kohlhase menlevelet kapott azzal a feltétellel, hogy tisztító esküvel tisztázza magát a gyanú alól, hogy a Wittenbergben, áprilisban történt tűzesetekért ő lenne a felelős.[36]
A jüterbogi egyeztetésről több forrás is fennmaradt. Hans von Metzsch a szász választónak írott jelentése, valamint az egyeztetések végén megkötött Vergleich.[37]
A jüterbogi napoknak különböző jelentősége volt a három résztvevő oldal számára. A szász fejedelmi oldal saját jogi álláspontját akarta megvalósítani, amely szerint az udvari bíróság az a fórum, ahol Kohlhase az igazát keresheti. Emellett időhúzási szerepe is volt a tárgyalásoknak. A von Zaschwitz örökösök, akik parancsra jelentek meg és csak obstrukcióra gondolhattak, az volt a céljuk, hogy kárvallás nélkül kerüljenek ki az ügyből. Kohlhase maga úgy tűnik érdekelt volt egy békés megoldásban, természetesen hatalmas anyagi kárpótlást követelt egybekötve azzal az igényével, hogy elveszett becsületét visszaszerezhesse. Magától értetődik, hogy a három igény nem volt egy kalap alá hozható.[38]
A háromnapos egyeztetésen szász részről többek között három udvari bírósági tanácsos és Metzsch Landvogt vett részt. Utóbbi bevezetőjében utalt arra, hogy mindenkinek, aki sérelmet szenvedett a szász fejedelem udvari bíróságán (Hofgericht) jogászok állnak rendelkezésre, akikhez a sérelmet szenvedettek fordulhatnak, ennek ellenére Kohlhase jogellenesen magánharcot hirdetett.[39] A fejedelem kegyesen menlevelet adott neki, miután megígérte, hogy a gyanú alól, hogy része volt a wittenbergi tüzekben, tisztító esküvel kimenti magát. Miután Kohlhase letette az esküt,[40] jogi képviselője Johann Geitzke magister, ragaszkodott a korábbiakban előadott igényekhez és kártérítést követelt.
Az ellenfél arra hivatkozott, hogy Kohlhase önfejűsége nélkül (nem akarta kifizetni a takarmányozás díját) nem fajultak volna idáig a dolgok, Kohlhase nem reagált von Zaschwitz nyilatkozatára és egyébként is a junker halálával elenyészett az igény. Kohlhase arra utalt, hogy az örökösök a választó parancsára mégiscsak megjelentek ezen határnapon, és ha nem kötnek vele szerződést, akkor ő távozik.[41]
- 560/561 -
Tudjuk, hogy a szász választófejedelem írásban utasította az ügyben eljáró embereit, hogy egy esetleges bírósági döntésen kívül más megoldásba ne egyezzenek bele, és hárítsanak el mindenféle kártérítési igényt.[42] Metzsch hangoztatta is, hogy Kohlhase-nak az udvari bírósághoz kellene keresetet benyújtania, de akkor Kohlhase erre már nem volt hajlandó, (mivel a szász jogtudósok jelezték, hogy egy formális eljárás keretében nem lenne reménye a kártérítésre[43]), ragaszkodott a magánkiegyezéshez a néhány héttel korábban elhunyt Günter von Zaschwitz örököseivel. Mivel ebbe a szász oldal nem akart belemenni, Kohlhase - beváltva előzetes fenyegetését - elhagyta a tárgyalások helyszínéül szolgáló tanácsházát.
Az ezt követő egyeztetések során az ellenfél engedett, és 300 gulden kártérítést ajánlott fel. Kohlhase a járulékos károk megtérítését is követelte, amelyek gazdasági tönkremeneteléből eredtek és 1200 guldent követelt, de hagyta, hogy azt 600 guldenre lealkudják. A parasztok, akik két évvel korábban Wellaune-ban gyanúsítgatásaikkal megsértették Kohlhase-t, ünnepélyesen visszavonták szavukat. Az ötoldalas megállapodást szerződésbe foglalták, s ebben Kohlhase lemondott a magánharcról, míg ellenfelei kötelezték magukat, hogy a pénzt újévig letétbe helyezik egy jüterbogi polgárnál.[44] Úgy látszott tehát, hogy az ügy békésen rendeződhet.
A békés állapotok védelmét mindenekelőtt fontosnak tartó szász fél célja az egyeztetések elején egyértelműen az volt, hogy egy bírósági tárgyaláshoz hasonló (de formálisan pernek nem minősülő) eljárásra kényszerítsék bele Kohlhase-t, remélve, hogy ennek fényében lemond a magánharc folytatásáról. A kereskedő ügyes taktikázása azonban egyértelműen a Fehde-hez kapcsolódó béketárgyalások felé vitte el a megbeszéléseket, és ezért sikerként könyvelhette el az elért kompromisszumos megállapodást.[45]
A jüterbogi egyeztetéssel kapcsolatban a legfontosabb kérdés az, hogy a szász képviselők mennyire akartak valóban egyezséget kötni, és mennyire csak kivárásra játszottak, abban a reményben, hogy kedvező alkalom esetén Kohlhase-t szász területen elfogják, illetve a tárgyalókészség mutatásával rövidtávon megnyugtatják az észak-szászországi földbirtokosokat.[46]
A szász fejedelem pontos utasításokat adott embereinek az egyeztetések különböző lehetséges fordulatait, Kohlhase különböző igényeit figyelembe véve. Az egész instrukció abból indult ki, hogy Kohlhase-t nem akadályozták jogai érvényesítésében,[47] így az általa meghirdetett magánharc jogszerűtlen, mivel Kohlhase mellett nem szólt semmilyen "rechtmessig gedrungen ursach", amely a Constitutio Criminalis Carolina megkövetelt a magánharc jogosságának
- 561/562 -
elismeréséhez. Abból indultak ki, hogy Kohlhase igényének, hogy bírósági úton rendezzék a vitát, mindig megvolt a lehetősége.
Ugyanakkor a fejedelmi instructióból kitűnik, hogy mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy Kohlhase vagyoni egyezséget kössön ellenfeleivel, s a fejedelem képviselőinek meg kell akadályozniuk, hogy utóbbiak bármit is elismerjenek.[48]
A dokumentumok tanúsága szerint a szász fejedelem emberei pontosan követték az utasításokat egészen addig a pontig, amíg Kohlhase el nem hagyta az egyeztetések helyszínét. Erre a lehetőségre az utasítás nem készítette fel a hivatalnokokat. Kohlhase-nak sikerült kikényszerítenie a megállapodást.
Megjegyzendő, hogy a szerződés valószínűleg csak a fejedelem utólagos jóváhagyásával léphetett volna hatályba, és a tanácsosok valóban átléphették a nekik adott utasításokban lefektetett kereteket.[49]
Néhány nappal később a választófejedelem von Zaschwitz özvegye panaszára[50] érvénytelenítette is a szerződést, amelyet kifejezett parancsa ellenére kötöttek, felmentette a fizetési kötelezettség alól von Zaschwitz örököseit, és írásban felelősségre vonta a tárgyalásokon részt vevő embereit.[51] A továbbiakra megtiltott minden hasonló jellegű megállapodást, mivel szerinte az csak növelte volna más útonállók étvágyát.[52]
9. A választófejedelem szempontjából ez bizonyára helyes megfontolás volt, de rendelkeznie is kellett volna a szükséges eszközökkel ahhoz, hogy a valószínűsíthető következményeket ártalmatlanná tegye. A leteremtett szász Landvogt 100 tallér vérdíjat tűzött ki Kohlhase fejére,[53] s ezzel - a krónikások és a történészek egyetértő álláspontja szerint - a szász fél elsőként hagyta el a korabeli jogfelfogás szerinti jogi megoldás terepét, hiszen Kohlhase még nem volt bűnös erőszakos cselekedetekben.
Az érvénytelenítésről Kohlhase december 26-án szerzett tudomást.[54] Néhány nappal korábban kaphatta meg Luther Márton levelét, amelyben a reformátor a Kohlhase által elszenvedett jogtalanságot teológiai perspektívába emelve Isten büntetésének tekintette, bátorította a törvényes lehetőségek igénybevételére, óva intette őt a jognélküli segítők igénybe vételétől, de ugyanakkor többször említette a
- 562/563 -
jogmegtagadást és a jogtalanság elszenvedését.[55] A felsőbbséggel szembeni engedelmességre hívta fel Kohlhase-t, de már ő is eredménytelenül.
10. Bár Kohlhase valószínűleg az elkövetkező hónapokban békés pénzkeresettel foglalkozott brandenburgi területen, nagyon sok álhír és pletyka hozta összefüggésbe nevét a határvidéken történt erőszakos eseményekkel, amelyek valóságáról még maga a Metzsch Landvogt sem volt meggyőződve. Többé-kevésbé bizonyos azonban, hogy március 14-én három társával együtt túszul ejtett néhány wittenbergi polgárt, és fenyegetések közepette távozott, május 26-án pedig nyolc emberével kirabolta és felgyújtotta a gömnigki malmot.[56] Ezután egyre több bűncselekményt írtak a rovására. A Metzsch által megkeresett, apját 1535 júliusában követő II. Joachim brandenburgi választó továbbra sem volt hajlandó segítséget nyújtani Kohlhase foglyul ejtésében,[57] sőt 1536. február 5-én brandenburgi menlevelet adott a volt kereskedőnek.[58] A Fehde intenzitása ekkor csökkent, Eustachius von Schlieben hosszas tárgyalások után ismét sikerrel közvetített, de az általa elért második jüterbogi egyeztetés 1537 nyarán, majd Zerbstben 1538 elején szintén eredménytelenül zárult: Kohlhase ragaszkodott a kártérítéshez, mielőtt hajlandó lett volna alávetni magát a bírósági döntésnek. Szászország nem egyezett bele semmilyen kifizetésbe, és jelezte, hogy a bíróság valószínűleg már nem is fog dönteni.[59]
A második jüterbogi egyeztetés sikertelensége után nyilvánvalóvá vált valamennyi résztvevő számára, hogy lehetetlenné vált békés úton megoldást találni az ügyre.[60]
Szászország újra intenzívebbé tette a hajtóvadászatot, s a következő időszakban mintegy 160 brandenburgi várost és falut gyanúsítottak Kohlhase támogatásával; sok embert megkínoztak és kivégeztek. Ekkoriban titkos egyeztetések kezdődtek a két választófejedelem között.[61]
1538. július 5-én Kohlhase visszaküldte brandenburgi menlevelét uralkodójának, amit azzal indokol, hogy az uralkodó eddig nem segített neki ügyében. Ez a Fehde újrafelvételét jelentette Kohlhase részéről.[62] Egy wittenbergi polgár túszul ejtése, aki sógora volt a brandenburgi választó titkárának, későbbi kancellárjának,[63] is azt jelezte, hogy Kohlhase feladta a reményt, hogy a brandenburgi udvar bármiben is segítené igazsága keresésében.
Két napra rá a II. Joachim megígérte a szász választónak a régóta várt segítséget Kohlhase üldözéséhez,[64] s megengedte, hogy a szász igazságszolgáltatás Brandenburg területén is tevékenykedjen. Hamarosan megjelentek a vándorló szász
- 563/564 -
bíróságok, és számos helyen foganatosítottak letartóztatásokat, kínzásokat és kivégzéseket.[65] A brandenburgi lakosság ellenállása az utazó szász udvarnokok véres akcióival szemben mindazonáltal egyre nőtt, és a brandenburgi hivatalnokok sem léptek fel közvetlenül.[66]
Eközben Kohlhase általában legfeljebb három-öt társával mozgott, váltságdíjat zsarolt, fosztogatott, gyújtogatott, így állva bosszút a megkínzott és kivégzett harcostársakért. A híradások továbbra is zavarosak voltak, így nem mindig lehetett biztosan megállapítani, hogy Kohlhase valójában melyik incidensekért volt felelős. Egyik leghíresebb és egyben legkiterjedtebb akciója Marzahna falu kifosztása volt 1538. november 7-én, 35 emberrel.[67] Érdekes, hogy ezen események közben sem szakadt meg a levélváltás a szász választófejedelem emberei és Kohlhase között, míg Metzsch tovább folytatta a hajtóvadászatot, együttműködve immár a brandenburgi hivatalnokokkal.[68]
1539. közepén 30 Kohlhase-követőt (valószínűleg közvetlen környezetéből) végeztek ki, 300 együttműködéssel gyanúsítható személyt regisztráltak a korabeli jegyzőkönyvek.[69]
11. Nem teljesen tisztázható okok miatt Kohlhase követőivel 1540. február elején megtámadott egy fejedelmi ezüstszállítmányt brandenburgi felségterületen (a mai Kohlhasenbrück település közelében), s ezzel először fordult közvetlenül saját uralkodója ellen.[70] Ez utóbbi gyorsan és energikusan reagált, és szabad átutazás ígéretével Berlinbe hívta Kohlhase-t tárgyalásra. Mivel Kohlhase talpa alatt egyre forróbb lett a talaj és talán követőinek sorsán is aggódott, belegyezett egy berlini találkozóba az uralkodóval. Három vagy négy emberével a bemerészkedett a városba, de ottléte nem maradt titokban. Megérkezése után a városkapukat bezárták és minden házat átkutattak. Február utolsó hetében, vagy március elején (a pontos dátum nem ismert) Kohlhase-t feleségével együtt feltalálták.[71] Ezt követően - a korban elvárt és kínvallatás után tett beismerő vallomása alapján - 1540. március 22-én a kamarai bíróság halálra ítélte.[72] Kivégzése előtt - a későbbi krónikás beszámolója szerint - Kohlhase háromórás beszédben védekezett, és ragaszkodott tettei jogszerűségéhez. Mivel a tárgyalási jegyzőkönyvek elvesztek, azt sem tudjuk, hogy milyen bűncselekményekért, és hogy milyen módon (kerékbe törve vagy pallossal, vagy más módon) végezték ki a berlini Georgentor melletti Rabensteinon.[73]
- 564/565 -
1. Természetesen a történetnek jogtörténeti szempontból - néhány egyéb részlet mellett - az lehet az alapkérdése, hogy Hans Kohlhase magánharca jogszerű volt-e, avagy sem. Esetünkben a magánharc meghirdetése, a Fehde-levél, az elmaradt "jóvátétel", a magánharc megvalósítása a középkori és későközépkori magánharcra emlékeztetnek, annak ellenére, hogy Kohlhase nem volt nemes.[74]
De kérdéses, hogy lehetett-e egyáltalán még a 16. század '40-es éveiben a német birodalom területén magánharcot hirdetni. Ugyanakkor ez a kérdés egy másikat is indukál: volt-e a kora újkori állam már annyira kifejlett, hogy az erőszakos önsegélyt alapjában törvénytelennek lehessen tekinteni. Ezt a kérdést természetesen a korban hatályos jog tükrében kell megvizsgálni, és egyértelmű, hogy a válasz ellentmondásos.
Köztudott, hogy az 1495. évi Ewige Landfriede abszolút magánharc-tilalmat mondott ki a Német-Római Szent Birodalom területére. Ez a jogszabály általánosságban tiltotta a magánharcot, tehát nem ismerte el azt, mint szubszidiárius jogi utat. Szemben a korábbi országbékékkel nem szabályozott semmilyen alaki követelményt sem, ami mégis csak legitimálta volna az önhatalmú fellépést: nem beszél meghirdető levelekről, határidőkről, megengedett és nem megengedett magánharci cselekményekről. Az 1495-ös örökös birodalmi béke fényében, amely 1534-ben kétségtelenül érvényes jog volt a német birodalomban, egy Fehde-levél nem igazolhatta volna a Kohlhase által bejelentett erőszakos cselekményeket, s ennek fényében - és a későbbi jogfelfogásnak megfelelően - a kereskedő tetteit törvénytelen, erőszakos cselekményeknek, őt magát pedig béketörőnek kellett tekinteni.[75] Az is egyértelmű azonban, hogy a korabeli modernizálódó német fejedelemségek ennek az abszolút tilalomnak jó ideig nem tudtak érvényt szerezni.
Ennek a tényleges állapotnak a konzekvenciáit vonta le tulajdonképpen az 1532-es Constitutio Criminalis Carolina 129. szakasza, amely különböztetett jogszerű és jogszerűtlen magánharc között, utóbbi meghirdetésének lehetőségét egy "rechtsmäßig gedrungen ursach"-hoz kötve, azaz fenntartotta a jogszerű és jogellenes Fehde közötti hagyományos megkülönböztetést, és bizonyos feltételek mellett megengedte a magánharcot.[76] De magából a Carolina szövegéből is kitűnik,
- 565/566 -
hogy az elhatárolás a jogszerűnek tekinthető magánharc és a 128. szakaszban meglehetősen bizonytalan terminológián alapuló rendelkezésben néhány szóval körülírt bűnözőtípus (Landtzwinger), valamint annak jellemző tevékenységi formái között meglehetősen bizonytalan lehetett. Utóbbi szakasz rendelkezéseiben Radbruch például a jogellenes magánharc elleni fellépés szándékát látta, és a különbséget abban ragadta meg, hogy amíg a Fehde elsősorban "külső" ellenségektől, addig a Landzwang az országlakosoktól indult ki. Előbbire a saját fegyverekkel és legénységgel kivitelezett lovagi-katonai tevékenység volt jellemző, míg a másik elsősorban kétes elemek, elsősorban a csirkefogók segítségére támaszkodott. A szabályszerű Fehde meghirdetésének meg voltak a maga formai előírásai, míg a Landzwang-ra pusztán formátlan előzetes fenyegetések, sőt előzetes jelzés nélküli azonnali támadások voltak jellemzők.[77]
Kohlhase panaszának orvoslására a korabeli felfogás szerint a felek által elfogadott választott bírák ítélete (Schiedspruch) lehetett volna a kézenfekvő megoldás. Midőn ezt nem érhette el, Kohlhase szintén a kor szellemében és a középkori hagyományokhoz ragaszkodva, a szükséges formaságok pedáns betartásával Fehde-t hirdetett.[78] S mivel a szász hivatalnokok tárgyaltak Kohlhaseval igényei békés kielégítése, megbékéltetése (vagy időnyerés) érdekében, ezzel -utóbbi nyilatkozataik ellenére - mintegy elismerhették magánharca jogszerűségét és Szászországban való helyénvalóságát.[79] Mivel Kohlhase - a brandenburgi alattvaló, aki egy szász nemessel keveredett jogvitába - talán joggal érezhette, hogy előzetesen kimerített minden más jogi lehetőséget,[80] és ezért az általa meghirdetett magánharc bizony becsületes és jogszerű. A szász részről eleinte felkínált megoldás, az egyezkedés és perenkívüli döntés, csak akkor működhetett volna, ha mindkét fél (von Zaschwitz is) hajlandó lett volna elfogadni, de ez nem történt meg, s ezért megoldásként nem maradt más lehetőség a kereskedő számára, mint a Fehde meghirdetése. A döntőbíráskodás és a magánharc - legalább is a középkori hagyományok fényében - úgyszólván ugyanannak a dolognak a két oldala volt.[81]
- 566/567 -
A Kohlhase által meghirdetett Fehde és az abból kinövő események történetét tehát az teszi jogtörténetileg érdekessé, hogy két korszak határára - a "már nem és még nem" időszakára - esett. A 16. század első felében a kérdés, hogy a magánharc továbbra is jogszerű eszköznek volt-e tekinthető, az adott területi államok érdekérvényesítő képességétől függött. Ez az állami erőszakmonopólium megvalósulásához kapcsolódó kérdés azért jelentős, mert tulajdonképpen azt világítja meg, hogy alkotmánytörténetileg hol húzódik a határ a középkor és az újkor között, hiszen a középkort az erőszakos önsegély időszakának, az újkort ezzel szemben az állami kényszermonopólium időszakának kell tekintenünk.[82]
2. Mint említésre került, Hans Kohlhase alakját, illetve történetét széleskörben ismertté tévő Kleist-novella hősét, Michael Kohlhaas-t a jogi fanatikusok egyik legeklatánsabb példájaként tartja számon a jogtudományi köztudat. Viszonylag széles szakirodalom[83] foglalkozott a "Rechtsmensch" jogi idealista - erőszaktól sem visszariadó - altípusával, [84] akit a valós és a költött kereskedők megtestesítettek.
Az értékelések rendkívül végletesek. Vannak szerzők, akik Kohlhase személyében - mint Jhering - "saját jogérzetük mártírját",[85] mások a jogai érvényesítéséért a végletekig elmenni kész "nemeslelkű terroristát" látják.[86] Mások "kérlelhetetlenségbe torzuló igazságvágy tombolást" és "közösségpusztító igazsághajszolást" látnak bele Kohlhaas/Kohlhase történetébe.[87] Ezen megközelítések szerint a kereskedő igazságba vetett hite bűnös igazságtalanságba fordult át, az igazság és a rend szenvedélyes követése túlzott erőszakos cselekményekhez és rendbontáshoz vezetett.
Nyilvánvaló, hogy mai jogtudatunk úgy ítéli meg, hogy Kohlhase magánharca -mérve az őt ért igazságtalansághoz - legalábbis kései szakaszában mindenképpen aránytalannak volt minősítendő. Ahogy ma mondanánk, az arányosság elve egyértelműen sérült. Az igazságosságot mindenek feletti értéknek tekintő -radbruchi értelemben vett - jogi idealista a történeti Kohlhase képében is a jogi fanatikus - inkább negatív megközelítésű - alakját öltötte magára.
Mindenesetre - bár az érvek és ellenérvek Kohlhase magánharcának jogszerűsége kapcsán nem könnyen mérlegelhetők -, úgy tűnik, hogy a kereskedő
- 567/568 -
elítélése végeredményben egy az államiság erősítése érdekében véghezvitt politikai aktus lehetett.[88]
Talán kitűnt fentiekből: a történeti tényállás nem egyértelműen kínálja fel, hogy akár közeles bizonyossággal is választ adhassunk a leegyszerűsített kérdésre "igaza volt-e Hans Kohlhase-nak"? Az viszont valószínű, hogy a kutató nehezen szabadulhat bizonyos prekoncepcióktól, amelyek olyan nagy hatású irodalmi művek révén befolyásolják gondolatait, mint amilyenek Heinrich von Kleist, vagy Sütő András tovább gondolt, "fiktív tényállásokból" kiinduló, de jogérzetünket mindenképpen megkarcoló művei.[89]
- Alexis, Willibald: Hans Kohlhase und die Minckwitz'sche Fehde 1528-1540 (in: Der neue Pitaval. Eine Sammlung der interessantesten Criminalgeschichten aller Länder aus älterer und neuerer Zeit, Neue Serie, Bd. 9, Leipzig 1874, 1-61) https://www.projekt-gutenberg.org/alexis/pitans09/chap02.html
- Backhaus, Ralph - Kassebaum, Eike: Recht und Unrecht in Kleists "Michael Kohlhaas", JuristenZeitung 70 (2015), 901-910. o.
- Beutel, Albrecht: Luther und Kohlhase. Eine Fallstudie zur cura conscientiae des Reformators, in: Uő.: Reflektierte Religion: Beiträge zur Geschichte des Protestantismus, Tübingen, Mohr Siebeck, 2007, 1-20. o.
- Bohnert, Joachim: Kohlhaas der Entsetzliche, Kleist-Jahrbuch (1988/89), 404439. o.
- Boockmann, Hartmut: Mittelalterliches Recht bei Kleist. Ein Beitrag zum Verständnis des "Michael Kohlhaas", Kleist-Jahrbuch (1985), 84-108. o.
- Büttner, Ludwig: Michael Kohlhaas - eine paranoische oder heroische Gestalt? Seminar: A Journal of Germanic Studies 4 (1968) 2., 26-41. o.
- Die Peinliche Gerichtsordnung Kaiser Karls V. und des Heiligen Römischen Reichs von 1532. (Carolina) (Hrsg. Friedrich-Christian Schroeder), Stuttgart, Philipp Reclam jun., 2000.
- Dießelhorst, Malte: Hans Kohlhase/Michael Kolhlhaas, Kleist-Jahrbuch (1988/1989), 334-356. o.
- Dießelhorst, Malte - Duncker, Arne: Hans Kohlhase: die Geschichte einer Fehde in Sachsen und Brandenburg zur Zeit der Reformation, Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Wien,: Lang, 1999.
- Gropius, George: Beiträge zur Geschichte Berlins, Berlin, Gropius, 1840, 61-78. o.
- 568/569 -
- Kaufmann, Manfred: Fehde und Rechtshilfe. Die Verträge brandenburgischer Landesfürsten zur Bekämpfung des Raubrittertums im 15. und 16. Jahrhundert (Reihe Geschichtswissenschaft. Bd. 33). Pfaffenweiler, Centaurus-Verlags-Gesellschaft, 1993.
- Müller-Tragin, Christoph: Die Fehde des Hans Kohlhase. Fehderecht und Fehdepraxis zu Beginn der Frühen Neuzeit in den Kurfürstentümern Sachsen und Brandenburg (Zürcher Studien zur Rechtsgeschichte 35), Zürich, Schulthess, 1997.
- L[iliencron], [Rochus] v[on]: Kohlhase, Hans, in: Allgemeine Deutsche Biographie (ADB), Band 16, Leipzig, Duncker & Humblot, 1882, 448-450. o.
- Radbruch, Gustav: Rechstphilosophie, 3. Auflage 1932, in: Uő.: Gesamtausgabe Bd. 2. Rechtsphilosophie (Hrsg. Arthur Kaufmann), Heidelberg, Müller, 1993, 206-450. o.
- Radbruch, Gustav: Geschichte des Verbrechens. Versuch einer historischen Kriminologie, in: Uő.: Gesamtausgabe Bd 11. Strafrechtsgeschichte (Hrsg. Arthur Kaufmann), Heidelberg, Müller, 2001, 19-253. o.
- Reinle, Christine: Bauernfehden Studien zur Fehdeführung Nichtadliger im spätmittelalterlichen römisch-deutschen Reich, besonders in den bayerischen Herzogtümern, Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2003.
- Reinle, Christine: Fehde. in: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte. Band 1: Aachen - Geistliche Bank. 2., völlig überarbeitete und erweiterte Auflage, Berlin, Schmidt, 2008, 1515-1525. h.
- Ribbe, Wolfgang: Kohlhase, Hans, in: Neue Deutsche Biographie (NDB), Band 12, Berlin, Duncker & Humblot, 1980, 427-428. h.
- Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2011.
- Rückert, Joachim: "...der Welt in der Pflicht verfallen...". Kleists 'Kohlhaas' als moralund rechtsphilosophische Stellungnahme. In: Kleist-Jahrbuch (1988/89), 37-403. o.
- Sendler, Horst: Über Michael Kohlhaas - damass und heute (Schriftenreihe der Juristischen Gesellschaft zu Berlin, Heft 92), Berlin-New York, Walter de Gruyter, 1985.
- Stefanopoulou, Georgia: Heinrich von Kleist (1777-1811): Ein kritischer Rechtsdenker, Juristen Zeitung, 2. Dezember 2011, 66. (2011) 23., 1154-1157. o.
- Voßkuhle, Andreas - Gerberding, Johannes: Michael Kohlhaas und der Kampf ums Recht, JuristenZeitung, 67 (2012) 19, 917-925. o. ■
JEGYZETEK
[1] Radbruch szerint Spranger az értékorientált szellemi tevékenységekre irányuló lelki struktúrák, ún. életformák ("Lebensformenn") sorában nevesíti az elméleti-, a gazdasági-, az esztétikai-, a szociális-, a politikai- és vallásos embert. Ezen rendszerhez kapcsolja hozzá Radbruch a "Rechtsmensch" kategóriáját. Gustav Radbruch: Rechstphilosophie, 3. Auflage 1932, in: Uő.: Gesamtausgabe Bd. 2. Rechtsphilosophie (Hrsg. Arthur Kaufmann), Heidelberg, Müller, 1993, 330-331. o.
[2] Uo. 331-332. o.
[3] Georgia Stefanopoulou: Heinrich von Kleist (1777-1811): Ein kritischer Rechtsdenker, JuristenZeitung, 66 (2011) 23., 1154-1155. o.
[4] Legismertebb magyar feldolgozása Sütő András drámája, Az egy lócsiszár virágvasárnapja.
[5] A forrásokat a lehető legteljesebb mértékben összegyűjtő kiadványok: Malte Dießelhorst - Arne Duncker: Hans Kohlhase: die Geschichte einer Fehde in Sachsen und Brandenburg zur Zeit der Reformation, Frankfurt am Main-Berlin-Bern-Bruxelles-New York-Wien, Lang, 1999.; Christoph Mülller-Tragin: Die Fehde des Hans Kohlhase. Fehderecht und Fehdepraxis zu Beginn der Frühen Neuzeit in den Kurfürstentümern Sachsen und Brandenburg (Zürcher Studien zur Rechtsgeschichte 35), Zürich, Schulthess, 1997.
[6] Hartmut Boockmann: Mittelalterliches Recht bei Kleist. Ein Beitrag zum Verständnis des "Michael Kohlhaas", Kleist-Jahrbuch (1985), 107. o.
[7] Életrajzára lásd [Rochus] v[on] L[iliencron]: Kohlhase, Hans, in: Allgemeine Deutsche Biographie (ADB), Band 16, Leipzig, Duncker & Humblot, 1882, 448-450. o.; Wolfgang Ribbe: Kohlhase, Hans, in: Neue Deutsche Biographie (NDB), Band 12, Berlin, Duncker & Humblot, 1980, 427-428. h.
[8] Dießelhorst-Duncker: i.m. 22-26. o. A tényeket illetően a szerzők elsősorban két olyan dokumentumra támaszkodnak, amelyek csak jóval az események után keletkeztek, nevezetesen Hans Kohlhase 1534. márciusi Fehde-levelére és Günther von Zaschwitz 1534. májusi írásos válaszlevelére. Uo. 186-190. és 173-174. o.; Müller-Tragin: i.m. 29-30. o.
[9] Értékük 20 gulden lehetett.
[10] Dießelhorst: i.m. 334-335. o.
[11] Dießelhorst: i.m. 335. o.
[12] Dießelhorst: i.m. 335-336. o. Dießelhorst-Duncker: i.m. 26. o.; Müller-Tragin: i.m. 29-30. o.
[13] Dießelhorst-Duncker: i.m. 200. o.
[14] Dießelhorst-Duncker: i.m. 171-172. o.; Müller-Tragin: i.m. 29-30. o.
[15] Dießelhorst: i.m. 336. o.; Dießelhorst-Duncker: i.m. 26. o. és 183. o.
[16] Boockmann: i.m. 89. o.
[17] Dießelhorst-Duncker: i.m. 27-30. és 171-173. o.
[18] Dießelhorst-Duncker: i.m. 30. o.
[19] Kohlhase valószínűleg már ekkor belátta, hogy tehetetlen a szász nemességgel és annak igazságszolgáltatásával szemben. Albrecht Beutel: Luther und Kohlhase. Eine Fallstudie zur cura conscientiae des Reformators, in: Uő.: Reflektierte Religion: Beträge zur Geschichte des Protestantismus, Tübingen, Mohr Siebeck, 2007, 5. o.
[20] Dießelhorst-Duncker: i.m. 30-33. és 178-179. o.
[21] Dießelhorst-Duncker: i.m. 33-35. és 184-185. o.; Müller-Tragin: i.m. 32. o.
[22] Dießelhorst-Duncker: i.m. 35. o.
[23] Dießelhorst-Duncker: i.m. 36-37. o.
[24] Dießelhorst-Duncker: i.m. 186-190. o. Elemzése uo. 40-49. o.; Müller-Tragin: i.m. 32-35. o.
[25] "So wil sichs geburen, das ich meine eher vnnd glimpf, wie sich das eien Erlibenden zusteet welche mir mit keinem gold noch Silber zubezallen ist, zuernotturft vertheidige, Vnd will aller wellt list vnnd behenndigkeit gebrauchen, senn gottes vnnd aller welt freundt, Allein Gunther von Zassitz vnnd dem ganntzen Lannd Sachsen enn Offenlicher abgesageter feindt, wo ich sie bekumen, Innen an hannd vnnd fuesse zu Lehmen, Auch Rauben vnd prennen sie hinwegkh zufurenn vnnd zuschetzen..." Dießelhorst-Duncker: i.m. 189. o.
[26] Müller-Tragin: i.m. 35. o.
[27] Dießelhorst-Duncker: i.m. 191-195. o. Müller-Tragin: i.m. 36-37. o.
[28] Dießelhorst-Duncker: i.m. 192-193. o.; Dießelhorst: i.m. 339. o.; Müller-Tragin: i.m. 37. o. Alexis szerint a brandenburgi uralkodó mintegy Kohlhase pártját fogta midőn ezt írta: "Es ist fast asso, wie der Kohlhase schreibt, daß er durch sächsische Justiz um seinen Glauben und ins Verderben gekommen ist". A hűvös válasz mögött az a körülmény állhatott, hogy néhány évvel korábban a szász kormány nem nyújtott segítséget egy Brandenburg ellen meghirdetett magánharc (Minckwitz v. Fürstenwalde, 1528) elleni fellépésben. Willibald Alexis: Hans Kohlhase und die Minckwitz'sche Fehde 1528-1540, in: Der neue Pitaval. Eine Sammlung der interessantesten Criminalgeschichten aller Länder aus älterer und neuerer Zeit, Neue Serie, Bd. 9, Leipzig, 1874, 1-61. o. Lásd https://www.projekt-gutenberg.org/alexis/pitans09/chap02.html (2022.01.05) A Minckwitz-konfliktushoz lásd még Dießelhorst-Duncker: i.m. 51-54. o.
[29] Dießelhorst-Duncker: i.m. 57-58. és 199-201. o.; Müller-Tragin: i.m. 39-40. o.
[30] Dießelhorst: i.m. 339. o.
[31] Müller-Tragin: i.m. 42-43. o.
[32] Dießelhorst-Duncker: i.m. 59-70., 204-228. o.; Müller-Tragin: i.m. 43-51. o.
[33] Dießelhorst: i.m. 340. o.; Dießelhorst-Duncker: i.m. 39-51. o.; Müller-Tragin: i.m. 44. o.
[34] A szász választó hivatalnokainak szóló részletes instructiójára lásd Dießelhorst-Duncker: i.m. 204-208. o.
[35] Dießelhorst: i.m. 340. o.; Dießelhorst-Duncker: i.m. 59-62. o.
[36] "... was sich auch Kolhase verpflicht ... bey seinem eidt Zuerteuern, das er die ergangenen Brandtscheden zu Wittenbergk und andern ortten, des Churfurstenthumbs zu Sachssenn, nicht gethan, nac durch Jemnadts Zuthun verschafft, geheissen, ader verordennt..." Dießelhorst-Duncker: i. m. 206. o. Az eskü szövege uo. 212-213. o.
[37] Dießelhorst-Duncker: i.m. 208-220. o.
[38] Dießelhorst: i.m. 343. o.
[39] "[Dem Kohlhase hat es] an keiner pillichen vorschaffung furbeschid nach rechtenn nie gemangelt". Dießelhorst-Duncker: i.m. 209. és 212. o.
[40] Dießelhorst: i.m. 340. o.
[41] Dießelhorst: i.m. 341. o.
[42] Müller-Tragin: i.m. 45. o.
[43] Alexis: i.m.
[44] Dießelhorst: i.m. 341. o.; Dießelhorst-Duncker: i.m. 211. o.; Müller-Tragin: i.m. 48-49. o.
[45] Dießelhorst-Duncker: i.m. 210. o.
[46] Dießelhorst: i.m. 342. o
[47] "Ime kein recht und billigkeit gewegert",... "Im nihe an keinem rechten gemangelt" - itt valószínűleg a dübeni törvénynapra (1533. március 13.) és a Metzsch által biztosított audienciára (1534. február 15.) utaltak. Dießelhorst-Duncker i.m. 204. és 207. o.
[48] Dießelhorst: i.m. 343. o.
[49] Dießelhorst: i.m. 344. o. Már a szerződés megkötésekor nem volt kizárva, hogy a szász választó nem adja hozzájárulását a szerződéshez, hiszen a fejedelem emberei maguk is érezték, hogy nem tartották magukat az utasításokhoz. A szerződésbe egy ilyen klauzulát be is építettek. "Wurde abersein churf. g. In solche sicherung vnnd diesen Vertrag nicht willigen ... sol diese absag der fhede nichts wir auch. derhalben von wegen des geldes vnnd andern allenthalben widerumb gegen Ihm. vnuerbunden sein." Dießelhorst-Duncker: i.m. 220. o.
[50] Az özvegy a fejedelemhez benyújtott nyilatkozatban a gyámot vádolta azzal, hogy az ő akarata ellenére egyezett bele ilyen magas kártérítésbe. A gyám a fejedelem embereinek, azok viszont az északszászországi nemesség és a városok képviselőinek nyomására hivatkoztak. Dießelhorst-Duncker: i.m. 68. és 220-223. o.
[51] Dießelhorst-Duncker: i.m. 68-70. és 223-225. o.; Müller-Tragin: i.m. 49-51. o.
[52] Dießelhorst-Duncker: i.m. 225. o.
[53] Müller-Tragin: i.m. 50. o.
[54] Metzsch levélben tájékoztatta a tényről. Lásd Dießelhorst-Duncker: i.m. 69. és 228. o.
[55] Beutel: i.m. 11. o. Dießelhorst állításával (Dießelhorst-Dunckel: i.m. 73. o.) szemben, amely szerint Luther a jogi kérdést figyelmen kívül hagyta, Beutel az ellenkezőjét állítja. A Luther-momentumra lásd Dießelhorst-Duncker: i.m. 71-73. o.
[56] Dießelhorst-Duncker: i.m. 74-78. o.
[57] Dießelhorst-Duncker: i.m. 78-82. o.; Müller-Tragin: i.m. 56-57. o.
[58] Dießelhorst-Duncker: i.m. 83. o.
[59] Dießelhorst-Duncker: i.m. 84. o.; Müller-Tragin: i.m. 58-61. o.
[60] Dießelhorst: i.m. 347. o.; Dießelhorst-Duncker: i.m. 84-85. o.
[61] Müller-Tragin: i.m. 60. o.
[62] Dießelhorst-Duncker: i.m. 86-87. és 250-253. o.; Müller-Tragin: i.m. 62. o.
[63] Dießelhorst-Duncker: i.m. 88-93. o.; Müller-Tragin: i.m. 61-67. o.
[64] Dießelhorst: i.m. 347. o.; Müller-Tragin: i.m. 63. o.
[65] Dießelhorst-Duncker: i.m. 95-98. és 280-404. o.
[66] Dießelhorst-Duncker: i.m. 121-122. o.
[67] Dießelhorst-Duncker: i. m. 110-118. és 406-408. o. Müller-Tragin: i.m. 76-77. o.
[68] Dießelhorst: i.m. 348. o.; Müller-Tragin: i.m. 79-61. o.
[69] Dießelhorst-Duncker: i.m. 123-125. o.; Müller-Tragin: i.m. 74-76., 81-84. és 86-93. o.
[70] Dießelhorst-Duncker: i.m.139-141. o.
[71] Dießelhorst-Duncker: i.m. 141-144. o.
[72] Dießelhorst: i.m. 348. o.; Müller-Tragin: i.m. 134-136. o.
[73] Dießelhorst-Duncker: i.m. 144-148. és 418. o.
[74] Dießelhorst: i.m. 34--350. o. Több eset ismert, midőn a késő középkorban polgári állapotú személyek a korábban csak lovagok számára nyitva álló magánharcot hirdettek. A nem nemesek (és így Kohlhase) "Fehde-képességével" kapcsolatosan lásd legújabban Christine Reinle: Bauernfehden. Studien zur Fehdeführung Nichtadliger im spätmittelalterlichen römisch-deutschen Reich, besonders in den bayerischen Herzogtümern, Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2003, 22-74. o.
[75] Boockmann: i.m. 92. o.
[76] Boockmann: i.m. 93. o.; Dießelhorst: i.m. 349.; Carolina 129. "Item welcher jemandt wider recht vnnd billicheit mutwilliglich bevhedet, den richtet man mit dem schwert vom leben zum todt. Doch ob eyner seiner vhede halb vonn vnnß oder vnsern nachkommen am Reich Römischen Keysern oder Königen erlauniß hett, oder, der den er also bevhedet, sein, seoner gesipten, freundschafft oder herrschafft, oder der jren feindt wer, oder sunst zu solcher vhede rechtmessig gedrungen vrsach hett, so soll er auff sein außführung der selben guten vrsachen, peinlich nit gestrafft werden. Inn solchen fellen vnd zweiffeln soll bei den rechtuerstendigen vnd an enden vnd orten, wie zu end diser vnser ordnung angezeygt, radts gebraucht werden." Die Peinliche Gerichtsordnung Kaiser Karls V. und des Heiligen Römischen Reichs von 1532. (Carolina) (Hrsg. Friedrich-Christian Schroeder), Stuttgart, Philipp Reclam jun., 2000, 81. o.
[77] Gustav Radbruch: Geschichte des Verbrechens. Versuch einer historischen Kriminologie, in: Uő.: Gesamtausgabe Bd 11. Strafrechtsgeschichte (Hrsg. Arthur Kaufmann), Heidelberg, Müller, 2001, 93. o. Radbruch kifejezetten a Landzwinger tipikus megtestesítőjének tekinti Hans Kohlhaas [sici] személyét is. Uo., 94. o. Az összevetésre lásd még Manfred Kaufmann: Fehde und Rechtshilfe. Die Verträge brandenburgischer Landesfürsten zur Bekämpfung des Raubrittertums im 15. und 16. Jahrhundert (Reihe Geschichtswissenschaft. Bd. 33). Pfaffenweiler, Centaurus-Verlags-Gesellschaft, 1993.
[78] A Fehde jelenségére többek között lásd Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2011, 614-617. o.; Christine Reinle: Fehde, in: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte. Band 1: Aachen - Geistliche Bank. 2., völlig überarbeitete und erweiterte Auflage, Berlin, Schmidt, 2008, 1515-1525. h.
[79] Müller-Tragin: i.m. 139. o. A szász hatóságok magatartása azt sugallja, hogy Szász Választófejedelemségben a Fehde mint jogérvényesítési eszköz megengedhetőségével kapcsolatban a 16. század első felében de facto jogbizonytalanság uralkodott. Dießelhorst-Duncker: i.m. 43. o.
[80] Az, aki kortársai szemében mint becsületes magánharcot vezető, és nem mint bűnöző rabló akart feltűnni, annak hitelesen kellett bizonyítania, hogy valójában kimerített minden törvényes a jogi eljárást. A kérdés rendkívül vitatott a szakirodalomban. Müller-Tragin: i.m. 137-138. o.
[81] Boockmann: i.m. 93. o.
[82] Boockmann: i.m. 97. és 105. o.
[83] Szem előtt tartva a történeti és irodalmi Kohlshase/Kohlhaas közötti szükségszerű megkülönböztetést utalhatunk néhány munkára. Joachim Rückert: "...der Welt in der Pflicht verfallen...". Kleists,Kohlhaas' als moral und rechtsphilosophische Stellungnahme. In: Kleist-Jahrbuch (1988/89), 37-403. o.; Ludwig Büttner: Michael Kohlhaas - eine paranoische oder heroische Gestalt? Seminar: A Journal of Germanic Studies 4 (1968) 2., 26-41. o.; Joachim Bohnert: Kohlhaas der Entsetzliche, Kleist-Jahrbuch (1988/89), 404-439. o.; Andreas Voßkuhle - Johannes Gerberding: Michael Kohlhaas und der Kampf ums Recht, JuristenZeitung, 67 (2012), 19, 917-925. o.; Ralph Backhaus - Eike Kassebaum: Recht und Unrecht in Kleists "Michael Kohlhaas", JuristenZeitung 70 (2015), 19, 901-910. o.
[84] Radbruch: Rechtsphilosophie 330-331. o.
[85] Rudolf von Jhering: Der Kampf ums Recht, Wien, Manz, 1877, 63. o.
[86] Horst Sendler: Über Michael Kohlhaas - damals und heute (Schriftenreihe der Juristischen Gesellschaft zu Berlin, Heft 92), Berlin-New York, Walter de Gruyter, 1985, 13. o.
[87] Varga Csaba: Irodalom? Jogbölcselet? in: Uő.: Elméleti jogtudomány. Körkép, dilemmák, útkeresések, Budapest, Pázmány Press, 2017, 271. o. Lásd még Varga Csaba: A jogi gondolkodás paradigmái, Budapest, Szent István Társulat, 2004, 116. o.
[88] Dießelhorst: i.m. 350. o.
[89] Az írásban és az alapjául szolgáló előadásban felgöngyölített történet tekinthető egy adósság törlesztésének. A hitelező egy tízegynéhány éves gyermek, aki a még hétfői szünnapos és egycsatornás televíziózás idejében, valamikor 1975 elején a Kaposvári Csiky Gergely Színházból Sütő András Az egy lócsiszár virágvasárnapja című friss drámájának közvetítését látva megérezte a részben fiktív események mögött feszülő dilemmát: jó eszközökkel kereste-e igazát Kohlhaas Mihály? Az adós pedig egy meglett ember, akit ez a dilemma és a mögötte meghúzódó valós történelmi események rejtélye csaknem ötven éve foglalkoztat.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, Debreceni Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
