A legalitás és az opportunitás elve régóta jogirodalmi viták tárgya, és az ezekről a fogalmakról szóló jogpolitikai eszmecserék a mai napig nem fejeződtek be. A legalitás elve támogatóinak az a legfőbb célkitűzésük, hogy megelőzzék a büntetőjogi felelősségre vonás politikai befolyásolását. Álláspontjuk szerint az ügyészség utasításhoz kötöttségével való visszaélést azáltal lehet megakadályozni, hogy az ügyészséget a törvény kötelezi minden bűncselekmény miatt a felelősségre vonásra.[1] Később a legalitás elvét az igazságosság parancsának és jogállami alapelvnek fogták fel. Binding "az igazságosság grandiózus kifejezéseként" jellemezte,[2] míg Hippel attól tartott, hogy a legalitás elve nélkül "a jogalkalmazással szembeni bizalmat-
- 31/32 -
lanság" alakulna ki.[3] Willms pedig arról beszél, hogy a legalitás elve "határkő" a szabad szabályozás és a totális önkényuralom között[4]. Ezzel szemben a merev, szigorú legalitási elv ellenzői egyrészt attól a veszélytől óvnak, hogy az átfogó bűnüldözés kötelezettsége az ügyészség túlterheltségéhez vezetne és ezzel a bűnüldözés hatékonyságát veszélyeztetné.[5] Ugyanakkor a legalitás elvével kapcsolatosan többen is rámutattak annak a veszélyére, hogy ha az ügyészség minden kisebb jelentőségű bűncselekményt alaposan felderít, akkor nem tud kellő figyelmet fordítani azokra az esetekre, amelyek komoly jelentőséggel bírnak.[6]
A legalitás- és opportunitás elvének fejlődése azt mutatja, hogy a kezdeti szigorúbb szabályozáshoz képest a bűnüldözési kényszer egyre több kivételét vezették be, ennek következtében a legalitás elve egy eróziós folyamatnak lett kitéve, amely kérdésessé tette, hogy ma egyáltalán lehet-e még szó az érvényesüléséről.[7] Baumann ennek kapcsán ismert kifejezésével "a legalitás elvének halotti énekéről" beszél.[8] Ambs[9] hitelt érdemlőnek tartja, hogy a kötött opportunitási elv a büntetőeljárás alapvető követelményévé nőtte ki magát. A legalitás elvének "radikális búcsúját" csak Serwe mondta ki.[10]
Akármilyen szerepet is kap az egyes szerzők szerint az opportunitás elve, az egyértelműen megállapítható, hogy a büntetőeljárás a legalitás el-
- 32/33 -
vétől az opportunitás elve felé mozog. Ezeknek a változásoknak a mozgatórugója a növekvő esetszámok hatékony feldolgozásának követelménye. Ez pedig mind egyszerűbb elintézési formákat igényel, különösen a kisebb, kevésbé jelentős esetekben. Emellett szerepet játszik az is, hogy az abszolút büntetőelméletet mind inkább leváltja a relatív büntetőelmélet, és ez a büntetőjog célorientáltságához vezetett.
Ez utóbbi folyamatnak a része a súlyosítási tilalom megjelenése, megszilárdulása a büntető eljárási kódexekben. A súlyosítási tilalom tehát nem a bagatell bűncselekményekkel kapcsolatos, "lanyhuló bűnüldözési folyamat", hanem a relatív büntetőelmélet térhódítása miatt kapott egyre jelentősebb szerepet. A relatív büntetőelméletnek megfelelően ugyanis inkább tartható (adott körülmények között még kötelező is) a bűnüldözésről való részleges lemondás, mint a szigorú megtorlásos gondolkodás.[11] A büntetési teóriák és az ügyészség feltétlen bűnüldözési kötelezettsége között ugyanis egyértelműen szoros összefüggés van.[12]
A legalitás elve jogállami jelentőségének különböző felfogásai következtében ezt a fejlődést többféleképpen értékelték: mialatt a kritikusok felismerni vélik a büntetőjogban a céltudatos gondolkodás mindent átfogó uralmának kezdetét, amely ugyanakkor a központi jogállami garanciák elvesztésével jár,[13] mások ezt a helyzetet messze nem tartják ennyire drámainak, mivel az opportunitás elvének előtérbe kerülése semmi esetre sem jelenti a bűnüldöző szervek önkényes intézkedési jogának előtérbe kerülését. Ezen érvek alapján ERB arra a megállapításra jutott, hogy a legalitás és opportunitás elve közti ellentét jogállami súlyát nem szabad túlértékelni.[14]
A legalitás és opportunitás elvének a súlyosítási tilalommal való összevetéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy definiáljuk a legalitás és az opportunitás elvét. E két elv fogalmát sokan többféleképpen határozták
- 33/34 -
meg, a végleges, egyértelmű meghatározásuk Gössel szerint[15] egyáltalán nem lehetséges, még a használatos (és többnyire kritikátlanul használt) definíció létezése ellenére sem, amely szerint a legalitás elve semmi mást nem jelent, mint az ügyészség feltétlen kötelességét, hogy elegendő gyanú esetén nyomozást indítson és vádat emeljen.[16] Természetesen az ügyészségnek a Be. 28. § (3) bekezdéséből eredő kötelezettsége ("Az ügyész a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet vagy nyomoz") illetőleg az ügyész és a nyomozó hatóság kapcsolatát rendező 165. § alapján, noha a nyomozás mindig az ügyész feladata, arról akkor is ő rendelkezik, ha a nyomozást a nyomozó hatóság önállóan végzi [165. § (4) bek.], a legalitás elve áttételesen eljárási kötelezettséget teremt a nyomozó hatóság felé is.
Szintén fontos kérdés a legalitás és az officialitás elvének elhatárolása. Király[17] véleménye az, hogy a legalitás a büntetőeljárásban az a követelmény, hogy az arra hivatott szervek minden bűncselekményt derítsenek fel és biztosítsák a büntetőtörvények alkalmazását. Az pedig, hogy ez a tevékenység a hatóságok feladata, az officialitás elvéből fakad. A legalitás tehát a törvényesség elve, míg az officialitás az eljárás hivatalból való megindításának és lefolytatásának követelménye. Farkas és Róth szerint[18] a legalitás elve az a kötelezettség, hogy a nyomozó hatóságok minden bűncselekmény esetén nyomozást rendeljenek el, az ügyész minden bűncselekmény esetén emeljen vádat, a bíróság pedig minden bűncselekmény esetén szabjon ki büntetést.[19] Erdei ezzel vitatkozik, mert szerinte a
- 34/35 -
hivatalból való eljárás elve (amely magában foglalja nála a legalitást és az officialitást is) egyértelműen csak az ügyészhez szól. Ugyan a bűncselekmény elkövetőjének a megbüntetése a bíróság feladata, de rá nem terjed ki a hivatalból való eljárás elve (s így a legalitás és az officialitás sem).[20] Az officialitás elve pedig szerinte azt jelenti, hogy a bűnügyi hatóságok eljárásához nincs szükség más személyek, szervezetek, hatóságok hozzájárulására. Tóth[21] a két jogintézményt a jog és a kötelesség oldaláról vizsgálja. Eszerint a legalitás kötelesség: bűncselekmény gyanúja esetén érvényesíteni kell az állam büntetőjogi igényét. Az officialitás pedig jog: bűncselekmény gyanúja esetén az állam felhatalmazást ad a nyomozó hatóságnak, az ügyésznek és a bíróságnak az állami büntetőjogi igény érvényesítésére. Lényegében ugyanezt mondja Bárd is: a legalitás elve parancs a bűnüldöző hatóságok számára és azt írja elő, hogy a büntető törvényeket alkalmazni kell, míg az officialitás a bűnüldöző szervek felhatalmazása arra, hogy a bűncselekmények miatt elindítsák és lefolytassák az eljárást.[22] Ehhez képest Cséka[23] szerint a hivatalból való eljárás (officialitás) elvének alapja a büntető jogviszony. Nemcsak jogosult az állam a büntető igény érvényesítésére, hanem ez kötelességet is jelent a számára: a sértettel szemben köteles erre, és emellett kötelessége az alkotmányos és egyéb törvényes elvek érvényesítése is. Szerinte az officialitás elve is kötelességet jelent: a hatóságok bizonyos cselekvésekre kötelesek (néhány kivételtől eltekintve még akkor is, ha a sértett az eljárást nem kezdeményezi). Ez a kötelezettség az eljárás mindkét szakaszára (nyomozás, bírósági eljárás) és minden hatóságra vonatkozik.[24] Fülöp[25] is ez utóbbi megállapítással ért egyet: a hivatalból való eljárás (officialitás) elve az egész eljárás során érvényesül, de ez a cselekvési kötelezettség az eljáró hatóságokat az egyes eljárási szakokban nem egyformán köti (a bíróság minden fokon kötve van a vádhoz, a perorvoslatok során még a perorvos-
- 35/36 -
lati kérelemhez is). Tremmel pedig leszögezi:[26] az eljárási szakirodalom túlnyomórészt és szinte hagyományosan az anyagi joggal kapcsolatos legalitás elvének büntetőeljárásbeli megfelelőjét látja a hivatalbóliságban. Az anyagi jogi rendelkezések kogens jellegűek, a büntető törvények ugyanis feltételen érvényesülést, végrehajtást kívánnak. Éppen ezért az állam mint a legerősebb közhatalom a törvényhozás útján nemcsak meghatározza az összes bűncselekményt és büntetést (nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege[27]), hanem az egységes és következetes végrehajtás érdekében kifejezetten az állami szervek feladatává, kötelességévé nyilvánítja a büntetőjogi felelősségrevonás lefolytatását. Minthogy az anyagi büntetőjog az alaki büntetőjog alkalmazása nélkül nem hatályosulhat, annak alapelvi kimondásával, hogy minden bűncselekmény miatt minden bűnelkövetővel szemben - mások kérelmére, álláspontjára tekintet nélkül - le kell folytatni a büntetőeljárást, tulajdonképpen ki van mondva a "nullum crimen sine poena" elve, azaz elkövetett bűncselekmény nem maradhat törvényesen kiszabott büntetés nélkül.[28] Az officialitás elve a Be. szövegéből is következően Tremmel szerint mindhárom hatóságra (bíróság, ügyészség, nyomozó hatóság) érvényes. A bíróság ugyan csak vád alapján jár el, de ezt követően igazságszolgáltatási tevékenységét hivatalból végzi (gondoljunk csak az abszolút eljárási szabálysértések hivatalból - ügyészi indítvány nélkül is - való figyelembevételére vagy a teljes revízió elvére).
Az officialitás alapelve a büntetőjog közjogi jellegének, közérdekűségének felismerésével és elismerésével fejlődött ki, mert minden bűncselekmény elkövetése megzavarja a társadalom rendjét, veszélyt jelent a társadalomra. A bűnügyek elintézésekor nem magánügyek, hanem nagyon is közérdekű ügyek, azaz közügyek vannak terítéken (res nostra agitur). A büntetőeljárás megindítása és lefolytatása nem alapulhat a magánszemélyek aktív vagy passzív magatartásán, objektív vagy szubjektív megítélésén stb.[29]
A nehézségek abból adódnak, hogy a kibővített fogalomértelmezés szemben áll az ügyészség (nyomozó hatóság) kötelességeire vonatkozó
- 36/37 -
"legalitás-opportunitás" fogalompár használatával. A kibővített fogalomértelmezés az ügyészség és a nyomozó hatóság feladatkörén túlnyúlva a legalitás kifejezéssel határozza meg az összes ügykezelési és igazságszolgáltatási szerv (ideértve a bíróságokat is!) azon kötelezettségét, hogy a törvényt érvényre juttassa.[30] Azt kellene tehát meghatározni, hogy a fogalmakat milyen értelemben kell használni. Lényegesen problematikusabbnak bizonyul ezzel szemben a kötelességek pontos tartalmára vonatkozó kérdés, amelyet a legalitás elve a jogalkalmazónak felvet, mert az ügyésznek pl. a vádemelés vagy annak elhalasztása (esetlegesen részbeni mellőzése) közötti döntése semmi esetre sem olyan egyértelmű, mint ahogyan az első látásra tűnik, habár a Be. a vádemelésre az ügyésznek feltétlen kötelességet határoz meg. Ha elegendő és konkrét bűncselekmény törvényi tényállását megalapozó bizonyíték forog fenn, akkor el kell rendelni a nyomozást, és adott esetben ezt a bírósági eljárás érdekében tovább kell folytatni. Eközben az opportunista döntési lehetőségek nehezen összeegyeztethetőek azzal az elképzeléssel, hogy az igazságszolgáltatás szervei kötelezően realizálják a törvény általi fenyegetettséget. Hogy miben is áll pontosan a legalitás szerinti döntésben a "kötelező" és miben az opportunitás szerintiben a "szabad", alig tisztázott. A legalitás elméletileg a jogalkalmazótól minden önálló döntési mozgásteret megvon, miközben az opportunitás elve szerint jogilag "nem kötelező", hogy a büntető törvények alkalmazását elősegítsék.[31]
A legalitással és opportunitással körülírt állapotok talán inkább ezen végletek között helyezkednek el, azaz az ügyész szubjektív értékelése is szerepet játszik a vádemelésről való döntésnél. Tehát kimondható, hogy csak a törvényi irányelvekhez való relatív kötődés és szabadság áll fenn, ezért nehezen állapítható meg, hogy hol húzódik a legalitás- és opportunitás alapelve közötti határ. Amint azt a súlyosítási tilalomnál is megfigyelhetjük: amíg a törvényi rendelkezés látszólag egyértelmű, a jogalkalmazás számos kérdést vet fel, hiszen mind a súlyosabb szankció, mind a
- 37/38 -
terhelt terhére bejelentett fellebbezés értékelése kapcsán számos határeset van.[32] Ha pedig csak fokozatbeli különbség van aközött, hogy a legalitás vagy opportunitás elve érvényesül-e, akkor nem is helyes ellentétes elvekről beszélni. Az ugyanis sok esetben a következmény szempontjából nem sokban különbözik egymástól, hogy adott bűncselekmény miatt az ügyészség vádat emel és annak eredményeképpen a terheltet a bíróság próbára bocsátja, vagy maga az ügyészség elhalasztja a vádemelést.
A legalitás és opportunitás fogalmának meghatározásához azt kell vizsgálni, hogy a jogalkalmazó mi módon és milyen terjedelemben van kötve a törvényi előírásokhoz, ha a legalitás és az opportunitás elvének figyelembevételével kell meghoznia a döntést a büntetőeljárás végigviteléről. A legalitás és az opportunitás végső soron tehát nem más, mint a mérlegelési jogkör hiánya vagy megléte. A mérlegelés gyakorlása ugyan a jogalkalmazó egy különös, az átlagos jogalkalmazástól eltérő egyéni eljárási módját foglalja magába, de ettől még a mérlegelést végző hatóság a jog területén marad. Az, hogy a legalitás és opportunitás a határozathozatal módjának különbözőségében jelentkezik, nem csak az ügyészség nyomozati és vádemelési (vádképviseleti) kötelezettségére vonatkozik (mint szorosabb értelemben vett legalitás elve), hanem a bíróságok munkájára is. Az eljárás esetleges leállításáról (eljárás megszüntetés, végső soron felmentés is) vagy a szankciókról szóló bírósági döntésekben is felmerül az a kérdés, hogy milyen hatáskörök állnak a bíró rendelkezésére, és milyen jogelméleti sajátosságok adódnak a büntetőtörvények pontos alkalmazásával összehasonlítva. A legalitás- és opportunitás elve fogalmainak tágabb felfogása hasznosnak bizonyul a további magyarázat számára abban a tekintetben, hogy az eljárás leállításának törvényi lehetőségei nem kizárólag az ügyészség kezében vannak, hanem eljárási szakasztól függően sokszor a bíróság egyetértését is követelik, vagy éppen fordítva, a bírósági döntéshez az ügyészi "jóváhagyás" szükséges (pl. tárgyalásról lemondásos eljárás csak ügyészi indítványra folytatható le; tágabb értelemben ide tartozik az elsőfokú bírósági döntés ügyészi tudomásul vétele is stb.).
A hatályos büntető eljárásjog alapján a legalitás és opportunitás elvét nem lehet vizsgálni a bírói tevékenység vizsgálatának kihagyásával. Emellett utalni kell arra az alapproblémára is, amely szerint a legalitás elve a döntések kényszerét, a büntetőeljárás következetes véghezvitelét jelenti, míg az opportunitás lényegében nem más, mint a döntések szabadsága.
- 38/39 -
Tehát az az alapkérdés, hogy hogyan érvényesülhet egy bizonyos fokú opportunitás a jogállami elvvel összeegyeztethető módon. Ehhez kapcsolódik további problémaként az ügyészség és a bíróság közötti feladatmegosztás, valamint az opportunitási döntések felülvizsgálhatóságának kérdése, ezen belül is a súlyosítási tilalom, mint az ügyészség nyilatkozatától függő, a bíróságra kiható törvényi kötelezettség. Az kimondható, hogy alapvetően egyesíthetőek az opportunitás által befolyásolt szabályozások egy modern jogállami értelmezéssel, ahol a büntetőjog területén fennálló különlegességek ahhoz vezetnek, hogy az opportunitás elvének a kibővítését kritikusan kell megítélni, az opportunitás elve legitim használatának merev határait ugyanis nem lehet előre, absztrakt módon meghatározni. A törvényhozó felelőssége egy, a legalitás és opportunitás közti jogállamilag elfogadott kompromisszum kialakítása.
A legalitás és opportunitás elvét azon kritérium segítségével igyekszünk megragadni, hogy a bűnüldöző szervek kötelesek-e közbelépni az elkövetett bűncselekményre utaló adatok esetén. Ez azt a kérdést veti fel, hogy ez a kötelezettség mennyiben kényszeríti a hatóságokat, és mennyiben enged szabad döntést. Ha tehát figyelmen kívül hagyjuk a felettes szervek kötelező utasításait, akkor a büntetőügyekben eljáró hatóságokat csak a materiális és formális jog idevágó előírásaihoz való kötöttség kényszeríti arra, hogy egy bizonyos tényállásra utaló adatokra egy meghatározott módon reagáljanak. Ha ugyanis teljesen az ügyész saját belátására bíznánk, hogy egy adott bűncselekmény törvényi tényállásának minden elemének megvalósulása esetén megindítja-e a nyomozást, akkor mellőzhetné a megfelelő eljárási cselekményt anélkül, hogy ezzel megsértené a Be.-ből eredő kötelezettségét. Nem fogadható el tehát, hogy az ügyész tetszése szerint interpretálja a bűncselekményre vonatkozó egyszerű gyanú jegyeit. Ugyanakkor ezzel éppen ellentétesen: a bűnüldöző szervek jogi szabadságát garantálja, hogy a figyelembe veendő anyagi jogi és eljárási normák alkalmazása nem vezet egyértelmű cselekvési rendelkezéshez, amennyiben nem áll fenn teljes kötöttség.
Ezért javasolja Bohnert, hogy tegyük egyenlővé a legalitást az állami cselekvés törvényhez való kötöttségével, az opportunitást pedig ennek a
- 39/40 -
kötöttségnek a hiányával.[33] Ezen megállapítás alapján akkor indulhatnánk ki a legalitás elvének tökéletes megvalósulásából, ha a bűnüldöző szerveknek nem maradna a büntető törvények alkalmazásához mérlegelési hatáskörük. Egy ilyen állapotnak Küper szerint a mechanikus, a törvény merő átültetésében kimerülő jogalkalmazás felel meg, amelyet a felvilágosodás korában fejlesztettek ki és az abszolutista államfelfogás át is vett.[34] Ennek legradikálisabb formája a bírót "törvényalkalmazó automatává" degradálta, amit a történelmi jogiskola a kodifikációs gondolat kritikájával összefüggésben elvetett.[35] Az ezt követő korban egyre inkább az a felismerés jutott érvényre, hogy még a törvények minden részletre kiterjedő értelmezésének a segítségével sem lehet kizárni a kétséges eseteket, és hogy a sokoldalú életkörülmények miatt a törvénykezésnek minimális rugalmassággal kell társulnia.[36] Mindamellett a 19. században Bockelmann szerint a jogalkalmazás a legalitási elve alapján szigorúan a törvényhez volt kötve: a bíró tisztázhatott a döntési jogkörén belül kétes kérdéseket, ha indokolta, de emellett szigorúan racionális értelmezési módszerek alkalmazására kellett szorítkoznia és a törvényben előírt helyes döntést meghoznia, anélkül, hogy rendelkezésére állt volna az önálló ítélkezés mozgástere.[37]
A teljesen szigorú törvényhez kötöttségen alapuló felfogás ma túlhaladottnak tekinthető. Még ha a törvényhozó egy egzakt szabályozás megalkotásán is fáradozik, a törvényben nem lehet előre meghatározni a minden egyes eset megítéléséhez szükséges összes körülményt.[38] A törvény csak absztrakt-általános formában képes tipikus szituációkat leírni, amelyek a gyakorlati esetekkel ugyan több-kevesebb hasonlóságot mutatnak, de nem egyeznek meg. Ezért a törvényi tényállást rugalmassá kell tenni, mielőtt a tulajdonképpeni szubszumció lehetséges lenne. A jogi hermeneutika éppen e szempontból kritizálja az objektivizmust: az objektivizmusban ugyanis a rendszer tökéletesen szabályozza az életviszonyokat, és a bíró nem tesz mást, mint a megállapított tényállást a szubszumcióval
- 40/41 -
mint logikai eljárással rendeli a norma alá.[39] Kaufmann szerint ilyenkor a bíró szerepe kimerül a törvények puszta alkalmazásában, az előre meghatározott tételekből való szigorú következtetésben.[40] Ennek elkerüléséhez el kell választani a lényegest a lényegtelen tényektől, végül pedig a mérlegelésen keresztül olyan formába kell hozni, amely megfelel a tényállásnak.[41] Az így adódó mozgástereket aztán határesetekben nem lehet a jogalkalmazó önálló megítélése nélkül kitölteni.[42]
Az abszolút törvényi kötöttség ellen szólnak az említett jogelméleti érveken túl a büntetőeljárás realitásai is: a bűnüldöző szervek a hétköznapokban nem modell tényállásokkal konfrontálódnak, amelyekre közvetlenül alkalmazzák a materiális és formális büntetőjog normáit, és így vagy a legalitási elvet kielégítő szigorú kötöttségben, vagy önálló, törvényileg nem determinált döntési mozgástér igénybevételével járhatnának el az opportunitási elv szerint. Sokkal inkább csak többé-kevésbé figyelhető meg azonosság egy konkrét bűncselekmény és a jogi normák között, a büntetőjogilag releváns összefüggések kutatásakor. Minden gyanú az elejétől kezdve tartalmaz egy jogi értékelést, ami csak akkor enged egy bizonyos esetet büntetőjogilag relevánsnak tekinteni és nyomozati tevékenységet eredményezni, ha állandóan visszahat a tárgyára. Ezáltal állandó változásokhoz vezet a ténykérdésekben, és ezáltal a tényállás jogi minősítésében is (a gyanú erősebb vagy gyengébb lesz, bizonyos szempontok hozzáadódnak vagy kiesnek). Csak a gyanú és nyomozási taktika kölcsönös befolyásolásának folyamata végén áll egy vádemelésre (illetőleg ellenkező esetben a nyomozás megszüntetésére) alkalmas eset.[43] Bohnert szerint a döntés a nyomozás során ezáltal nem egyoldalúan hozott jogi értékelésén nyugszik, hanem egy hermeneutikus vádiraton,[44] a legalitás elvéből eredő kötelességeket erre az ügyre kell vonatkoztatni, és nem jogi következmények puszta realizálására.
Ezzel számos megmérhetetlenséget lehetne azzal az elképzeléssel szembeállítani, hogy a legalitás elve a jogi szervek viselkedésének szigorú
- 41/42 -
központosításához vezetne a törvényi irányelvek szerint. Ezek a megmérhetetlenségek az ügyészség szolgálati hermeneutikájának ismertető jelei és nemcsak arra a problémára szorítkoznak, hogy a nyomozási taktikát alig lehet absztrakt-általános irányelveken keresztül alkalmazni.
Tovább nehezítve a kérdést a probléma azzal is kiegészül, hogy a bűnüldöző szervek eljárását nem csak a mindenkori eset adottságainak becslésén keresztül határozzuk meg, hanem - már a nyomozási kapacitás szűkösségét tekintetbe véve - az eseten túlnyúló szempontokon keresztül is. Ez ahhoz vezethet, hogy egy adott eset más eljárások fényében nem részesül abban a figyelemben, amit elszigetelt szemlélet esetén megérdemelne. Emiatt hiúsulhat meg a bűncselekmények minden további nélküli, a törvény által kötelező üldözése anélkül, hogy ezt az "impossibilium nulla obligatio est" alapelv figyelembevételével az illetékes hatóság jogellenes viselkedésének konzekvenciájaként tekinthetnénk.[45] Még nagyobb a probléma akkor, ha a bűnüldözés-taktikai döntéseket "extern", a büntető előírások célkitűzéseitől független, begyakorolt szokásokból, szolgálati szükségességből és politikai szempontokból eredő hatások határozzák meg.[46]
Összefoglalóan tehát elmondhatjuk, hogy Bohnert a legalitás elvét nem olyan ideának tekinti, amely szerint a jogalkalmazó törvényi alapelvekhez való lehető legszorosabb kötöttségben áll, hanem lecsökkenti a legalitási alapelvet arra a "törekvési kötelességre, hogy megteszi a lehetségest"[47] és a hivatali tevékenység okos gyakorlására. Ezzel a "legalitás" és "törvényi kötöttség" közötti összefüggés jelentősen relatívvá válik.
Mialatt a legalitási elvvel kapcsolatosan elfogadhatnánk, hogy ez ugyan nem valósítható meg tiszta formában, de mégis egy alapelv, amelynek lehető legmesszebbmenő realizálása jogállamilag kívánatosnak tűnik, komoly jogállami aggályokba ütközik egy annak ellentéteként megfogalmazott opportunitási elv, aminek az lenne a célja, hogy a jogalkalmazót konzekvensen felszabadítsa a törvényi kötelezettségek alól. Ha néhány érv amellett szól is, hogy a bíróságoknak és az ügyészségeknek a legalitás elvéből eredő kötelességeit bizonyos terjedelemben lazítsuk, Pott szerint
- 42/43 -
mindenképpen elvetendő, hogy az opportunitást alapelvvé emeljük.[48] Az opportunitás ugyanis nem más, mint a törvény egyfajta rugalmasításának puszta kísérő jelensége és nem önálló cél. Ha az lenne, akkor ugyanis megnyitná a bűnüldöző szerveknek azt a lehetőséget, hogy a bűncselekményeket belátásuk szerint üldözzék, vagy szankció nélkül hagyják. Henkel éppen ezért az "opportunitás elve" helyett csak az "opportunitás gondolatáról" beszél.[49] Ezzel azt juttatta kifejezésre, hogy bizonyos okok ugyan a törvényi kötöttség enyhítésének szükségességét sugalmazzák, de nem léphetjük túl a feltétlen szükséges kereteket. Ezáltal minden esetben meg lehet őrizni a döntési folyamatok jogi irányításának a minimumát.
Bohnert is észlelte a teljes opportunitás elleni jogállami fenntartásokat annak a kérdésnek az eldöntésekor, hogy a vádképes bűncselekményeket üldözzék-e vagy ne.[50] A teljes opportunitás ugyanis a jogalkalmazó teljes jogi kötetlenségét jelentené. A súlyosítási tilalom szempontjából ez azt jelentené, hogy bármikor mondhatná azt a másodfokú bíróság, hogy célszerűségi okokból álláspontja szerint beállt a súlyosítási tilalom. Noha a legalitás elve nagyon relatív, mivel az ügyész a "szolgálati hermeneutika" által függ a törvényi végrehajtástól, az opportunitás elvének az alkalmazási területén keletkező kötött struktúrák feltételezése nemcsak azzal a funkcióval összeegyeztethetetlen, hogy a bűnüldöző szerveknek teret nyitunk, hanem ellentétben áll az opportunitási előírások törvénytechnikai alapkoncepciójával is.
Az opportunitási előírások többsége ugyanis nem magyarázható dogmatikusan.[51] Azoknak a törekvéseknek, hogy az opportunitás fogalmát körvonalazzuk, az a körülmény áll az útjában, hogy a törvényekben tartalmazott általános értékeléseknek szükségszerűen ahhoz az eredményhez kellene vezetniük, hogy minden bűncselekményt üldözni kell. Minden bűncselekmény konzekvens üldözésével az opportunitás elve nyilvánvalóan ellentétben áll, mert az opportunitás elve alapján bizonyos esetekben nem áll fenn a bűnüldözéshez fűződő közérdek. S noha egyes szerzők szerint az opportunitási előírások éppen a közérdek egyik különös formáját testesítik meg, ezt Bohnert elveti, arra hivatkozással, hogy hiányoznak a meg-
- 43/44 -
kívánt differenciálási kritériumok egy ilyen szabály-kivétel viszonyhoz.[52] Ehelyett ő csak azt fogadja el, hogy az opportunitási előírásokat és a bűnüldözést megkövetelő normákat egyenértékűnek kell tekinteni, ami azonban feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet, ugyanis ha az opportunitást is a közérdek egyik (speciális) formájának tekintjük, akkor az ügyész a döntését (üldözzön vagy ne üldözzön egy bűncselekményt) teljesen tetszőlegesen hozhatja meg, anélkül, hogy törvényellenesen cselekedne.[53]
Ilyen felfogás alapján tehát az opportunitás mint alapelv - szintén Bohnert kifejezésével élve - "önkényelvnek" tekinthető.[54] Ugyanakkor a törvényhozó nincs abban a helyzetben, hogy a helyes döntésről minden egyedi eset konkrét ismérveinek ismerete nélkül állást foglaljon. Tehát mindegy, hogy a legalitás- vagy az opportunitás elvéből indulunk-e ki - mindkét esetben a konkrétan jogilag szükséges és a közérdekben rejlő következményt nem lehet mindig logikusan, kényszerítő szükségességgel a törvényszövegből megállapítani. Ezáltal az oppurtunitás elveszti az elvileg minden joghoz kötöttség kategorikus kizárásán alapuló karakterét ugyanúgy, ahogy a legalitás esetén sem beszélhetünk a jogalkalmazásnak a törvény általi abszolút determinációjáról.[55] Így a mérsékelt opportunitás-elmélet a jogállami követelményekkel könnyebben összeegyeztethető, mint az elméletté emelt önkény.
Ha nem érvényesülhet a tiszta legalitáselmélet a szigorú törvényhez kötöttség értelmében (a szubjektív érékelések kizárásával), és az opportunitás-elmélet alatt sem szükséges intézményesített önkényt érteni, akkor ebből következik, hogy lehetetlen meghatározni tisztán opportunitáson, illetve tisztán legalitáson alapuló rendszert. Azt mondhatjuk tehát, hogy egy skála két végpontjaként jelenik meg a legalitás és az opportunitás a törvényi rendelkezések, a döntési szabadság foka alapján.[56]
Ha a nyomozó hatóság és az ügyészség nyomozási és vádemelési kényszerének megléteként vagy meg nem léteként határozzuk meg a legalitás és opportunitás elvét, akkor ennek alapján az opportunitási döntés pusztán
- 44/45 -
eljárási jelenségnek tekinthető. A legalitás elvének lazításához ebből következően csak az eljárási szabályokból kellene kiindulni, amelyek segítségével az ügyészségnek (vagy a nyomozó hatóságnak is) megengedjük, hogy bizonyos körülmények között egy egyébként létező bűncselekmény üldözésétől eltekintsen. Ezzel szemben azok a szabályozások, amelyek az anyagi jog területének a szintjén is csökkentik a büntetendő cselekmények számát, akkor sem tekinthetők az opportunitás elv megjelenési formájának, ha ezek az egyedi esetekre vonatkoztatott mérlegelésekre nézve jelentős mozgásteret nyitnak meg, mert alkalmazásukkor bűncselekmény sem áll fenn, ezáltal az eljárási mérlegelési gyakorlat alapjai is hiányoznak. Az ügyészségnek a bűnüldözési mérlegelés meglétéhez való hagyományos fogalmi kötöttsége lehet az ok arra, hogy a tömeges bagatell bűnügyek kezeléséhez az anyagi jogi megoldást többnyire nem a legalitás elvének a korlátozásaként tekintik, hanem azon eljárási alapelvet megőrző alternatívaként, amely éppen az opportunitás fogalmát foglalja magában.[57] Ezért a súlyosítási tilalom sem a legalitás elvének egyfajta korlátja, hanem opportunista jogintézmény: nem azért nem lehet a terhelt terhére bejelentett fellebbezés hiányában a terhelt számára bizonyos hátrányos rendelkezéseket hozni, mert nem áll fenn a bűnüldözési igény, hanem pusztán célszerűségi okokból. Ez a célszerűségi ok pedig nem más, mint az, hogy a korlátlan másodfokú súlyosítás lehetősége visszatartaná a védelmet a fellebbezéstől, ami több eljárási alapelvet is sértene (védelem elve, favor defensionis, tisztességes eljárás elve stb.).
Ennek a hagyományos szemléletnek az összehasonlításában a legalitás elve, mint a jogalkalmazó mérlegelési mozgásterének a hiánya", a frontok eltolódásához vezet: mivel a mérlegelést nem a jogkövetkezményre vonatkozó választási szabadságként értelmezzük, hanem a jogalkalmazás egy alakjaként, ahol egy kógens szabályozás hiányában az egyedi eset sajátosságaira való közvetlen visszanyúlás válik lehetővé, nemcsak ott beszélünk mérlegelési gyakorlatról, ahol egy eljárási szabály bizonyos anyagi jogi helyzet megállapítását követően még megengedi a mérlegelést, hanem ott is, ahol a döntéshozatal ezen módja már az anyagi jogi előírások alkalmazásában érvényre jut. Ezért az eljárás megszüntetési lehetőségeknél meglévő döntési mozgástér az anyagi büntetőjogban sem szünteti meg ennek a mérlegelési jellegét, és azt a körülményt sem kérdőjelezi meg, hogy a legalitás elvének a hatályánál tágabb értelemről nem beszélhetünk. Ha pl. tehát a Btk. 316. §-át kiegészítenénk azzal a bekezdéssel, hogy nem álla-
- 45/46 -
pítható meg lopás, ha a terhelt bűnét kismértékűnek kell tekinteni és az üldözéséhez nem fűződik közérdek, akkor ezt a tényállást is mérlegelésessé tennénk, és ezzel éppúgy opportunista jellegű szabályozónak tekinthetnénk, mint ha az eljárási törvényben helyeznénk el egy megszüntetési lehetőséget hasonló feltételekkel (pl. ha a Be. írná elő, hogy bizonyos értékhatárig az első bűntényes elkövetővel szemben meg kell szüntetni a nyomozást). Abból tehát nem lehet jogpolitikai következtetést levonni, hogy az eljárási vagy az anyagi jogi szabályokon keresztül igyekszünk kibővíteni az opportunitás elvét.
A legalitás és opportunitás problémakörének fogalmi szétválasztása az anyagi jogi vagy eljárási megoldás kérdésétől nem egy terminológiai fogás a tárgyilagos eltérések elsimítására. Sokkal inkább szükséges lépésnek bizonyul a legalitás elve és az opportunitás közti szerkezeti eltéréseket érintő olyan nézőpontok összekeverésének a veszélye ellen, amelyek csupán egyediesítő szemléleti módok megengedésének törvénytechnikai módozatait érintik. Alapvető eltérés van a jogfogalmak értelmezésekor a döntések központi lazításai és egy olyan szabályozás között, amelynél a súlypont az egyediesített szemléleten alapul. Ugyanis attól függetlenül érvényre jut, hogy az egyedi különlegességekre vonatkozó döntési folyamat kitágítása már az anyagi jogi tényállás megfogalmazásával, vagy csak az eljárási jog egy szabályozásával történik-e meg. Ez utóbbi a jogalkalmazó számára megengedi, hogy éppen ezen mérlegelés alapján a jogkövetkezményben az anyagi jog kógens szabályától eltekintsen. Egy anyagi jogi vagy eljárási megoldás megválasztása azonban nemcsak a jogalkalmazó döntési mozgásterének a kérdését hagyja nyitva, hanem az opportunitás elvének azon problémáinak a kezelésére sem ad útmutatást, amelyek első pillantásra az eljárás specifikus hiányosságainak tűnnek.[58] A bűnüldöző szervek eljárásának kiszámíthatóságát biztosítani kell, amihez sajátos rendelkezésekre van szükség. Ilyen lehet pl. az ügyészség bűnüldözési mérlegelési jogkörének bírósági felülvizsgálhatósága vagy a súlyosítási tilalom relatívvá tétele. Ez azonban nem az anyagi jogi megoldás javára történő döntéstől függ, hiszen a bagatell bűncselekményekkel kapcsolatos kitétel akár az anyagi jogban szerepel mint büntethetőséget kizáró ok, akár az eljárásjogban mint eljárás (nyomozás) megszüntetési ok, egyaránt megfogalmazható bizonytalanul vagy pontosan.
Az ügyész kezében levő hatalom sem nagyobb az eljárási döntésben, mint az anyagi jogi szabály alkalmazásakor, hiszen nem hagyható figyel-
- 46/47 -
men kívül, hogy egy általános "bagatell záradék" esetén a bűncselekmény kis mértékének, illetőleg a közérdekre való alacsonyabb veszélyességének a megítélése elsődlegesen szintén az ügyész kötelessége lenne. Ennek során pedig, ha az ügyész úgy látja, hogy a bűncselekmény kis mértékben veszélyes, már az is kérdésessé válik, hogy fennáll-e bűncselekmény gyanúja (hiszen az anyagi jogi kizáró rendelkezés miatt ilyenkor nincs is bűncselekmény), azaz már a feljelentést el kellene utasítani illetőleg a nyomozást ezen (eljárási) okból is meg kellene szüntetni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy azoknál az anyagi jogi megoldásoknál, amelyeknél az egyedi esetre vonatkoztatott mérlegelési gyakorlat útja nyílik meg, a legalitás elvét korlátozzuk, sőt, az opportunitás fogalmának kizárólag az eljárási megoldásokra való alkalmazásakor a legalitás elvének hallgatólagos kifordításától lehetne tartani: a gyakorlat igénye szerint anyagi jogi megoldások elhelyezése olyan nagy (és jogállamilag kétséges) döntési mozgástereket nyitna meg, mint az igazi opportunista szabályok.[59]
Ezzel természetesen nem állítjuk, hogy minden anyagi jogi megoldás kezdeményezése a kisebb bűnügyek (bagatell-kriminalitás) legyőzésére csak egy burkolt opportunista szabályozás lenne, hiszen ez a kritika nem érvényes olyan büntetendő cselekmények számának a csökkentésére, amelyek törvényesen meghatározott, élesen elhatárolt ismérvekhez kötöttek, és ennél fogva a legalitás elvét érintetlenül hagyják. Az opportunitás elvét elsősorban tehát olyan rendelkezésekkel kell kibővíteni, amelyeket a jogalkotó úgy fogalmaz meg, hogy alkalmazásuk ne járjon egyediesítő szemlélettel. Éppen ezen elv alapján utasítják el sokan a súlyosítási tilalom kapcsán a konkrét individuális szemléletet [ami sokáig a magyar jogban is érvényesült pl. a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében a felfüggesztett börtönbüntetést enyhébb szankciónak tekintette, mint a (végrehajtandó) javító-nevelő munkát; 36. sz. LBbk. (2) bekezdése ugyanis kimondta, hogy mindig a büntetések együttes hatását kellett vizsgálni[60]]. Ha azonban a dekriminalizálásnak csak kógens ismérvekkel való meghatározását (pl. konkrét értékhatár, ami alatt lemondunk a bűnüldözésről) lehetetlennek vagy nem kielégítőnek tartjuk, és egyediesítő szemléletet szeretnénk meghonosítani, figyelembe kell venni terminológiai szempontból is, hogy a legalitás elvének az eszméje (átfogó, dogmatikusan értelmezhető jogfogalmakkal szabályozott bűnüldözés) teljes terjedelmében nem tartható fenn.
- 47/48 -
Vogler kifogása az eljárásjogi megoldással szemben az, hogy az a kérdés, hogy hogyan lehet a bagatell bűncselekmények aránytalan szankcionálást elkerülni, anyagi jogi természetű, és ennélfogva az eljárásjogban rendszertanilag téves az elhelyezése.[61] A szokásos elméleti megkülönböztetés ugyanis az, hogy annak a feltételeit, hogy milyen magatartás vonjon maga után szankciót, az anyagi büntetőjog határozza meg, az eljárásjog pedig a gyakorlati megvalósításra vonatkozó eljárás módját szabályozza.[62] Krümpelmann szerint pusztán az a kérdés, hogy az egyediesítő mérlegeléseket tegyük-e lehetővé, avagy egy klasszifikáló tényállásjelleggel lezáró szabályozásra van szükség.[63] Már az is kétséget ébreszt, hogy ha az egyediesítő szemlélet anyagi jogi és eljárásjogi szabályokkal is érvényesíthető, akkor a jogintézmény anyagi jogi jellegű-e.[64]
Ezek a kételyek felerősödnek, ha azokra a nehézségekre gondolunk, amelyek az anyagi és alaki jog közti háttérterületbe ágyazott szabályozásoknál merülnek fel: milyen körülmények határozzák meg magát a büntethetőséget, és melyikek azok, amelyek "csak" érintik azok eljárásszerű érvényesítését, azaz mit értsünk eljárásjogi kérdésektől mentes "tiszta büntethetőségen".[65] Kaufmann határozott célkitűzése ellenére nem tudott az anyagi és alaki jog közti ellentét megkülönböztetésének erre az alapkérdésre olyan választ adni, ami a két jogterület közti alapgondolat törvényszövegbe foglalt megkülönböztetésén túlmenne: az általa felvetett kérdés, miszerint egy intézmény anyagi joghoz való tartozását aszerint kell megítélni, hogy a büntetés bekövetkezése vagy nem bekövetkezése függ-e attól, hogy folytatnak-e le és milyen eljárást, Erb szerint tautológiának tekinthető,[66] hiszen ez lényegében nem más, mint a büntethetőségre vonatkozó jogtétel szükségességének a kinyilvánítása: mivel a (csupán feltételezett) eljáráson kívüli büntetés bekövetkezésének a feltételei sehol sincsenek rögzítve, a felvetett kérdés valójában nem egy körülmény anyagi joghoz való rendeléséről dönt, hanem már feltételezi ezt, mert fogalomszerűen csak a büntethetőséget mint anyagi jogi ismérvet határozza meg. Tehát nyilvánvalóan nem
- 48/49 -
lehetséges egyértelműen meghatározni, hogy a jogintézmény anyagi vagy eljárásjogi jellegű lenne.[67]
Ez a megállapítás azt a kérdést veti fel, hogy a két jogterület nem kapcsolódik-e össze. Schmidt szerint feltétlenül szükséges a határterületeken a két jogterület "szabatos szétválasztása",[68] azonban Marxen ezt kifejezetten támadja: a bűncselekményi rendszer és az eljárás közti viszonyról készített vizsgálatában azt mutatta ki, hogy egy, a büntetőeljárási jogtól független bűncselekményi rendszer elképzelése nemcsak valótlan, hanem jelentős veszélyeket is takar. Egy ilyen koncepció azért valótlan, mert a bűncselekmény ideális képét, a megállapítási és bizonyítási problémáktól mentes anyagi jogilag tiszta alakját egy perújítási eljárásban fellelhető helyzetként írja le (amikor már a teljes tényállás jogerősen megállapításra került), viszont a jogalkalmazó minden egyéb eljárási szakaszban nem egy megállapított tényállással áll szemben (ahogy a cselekmény a valóságban megtörtént), hanem a bűncselekményt csak egy többé-kevésbé hiányos, a mindenkori eljárás adottságai által közvetített tényismeret alapján tudja megközelíteni.[69] A túlságosan elméleti szemléletmódnak (ami a bűncselekményt kiragadja az eljárási rendből) az a veszélye, hogy bűncselekmény rendszerű megfontolások eljárást érintő kihatásain éppúgy átsiklik, mint az olyan, hatékonyságra törekvő büntetőeljárási jogi nehézségeken, amelyek a jogbiztonság és törvényesség érdekében kifejlesztett bűncselekményi rendszert teljes egészében figyelembe veszik.[70]
Ez a veszély különösen ott szembetűnő, ahol a büntetőjog kriminálpolitikai eszközzé tételéről van szó: a bűncselekmény és az eljárási rendszer közti kölcsönhatás nem megfelelő figyelembevétele nemcsak egy ilyen kezdeményezést kérdőjelez meg, hanem el is torzítja a jogállami pozíciók korlátozására való rálátást.[71] Így az anyagi jognak a szabadságra való támaszkodása csalókának tűnhet, mivel a jogalkalmazó számos eljárási szakaszban egyáltalán nem rendelkezik megfelelő tényalappal, amely az anyagi jogi helyzet áttekintéséhez szükséges lenne, hanem nagy mértékben sejtésekre és feltevésekre van utalva. A büntetőjog fokozott krimi-
- 49/50 -
nálpolitikai eszközzé tételének további jogállamilag kétes következményeként kell említeni az anyagi büntető törvényhozás befolyását a bizonyítási jogra (és ezt sem lehet az anyagi és eljárási jogtól elszigetelten szemlélni).[72]
Ha tehát elfogadjuk, hogy bűncselekmény rendszerű megfontolások keretében mindig a cselekménynek az eljárásba való bevonását, az eljárási fejtegetések keretében pedig az anyagi jogi adottságokat (helyzeteket) vegyük figyelembe, akkor ezzel végleg búcsút vehetünk a két jogterület éles elhatárolhatóságának lehetőségétől.[73] Tehát azokon a területeken, amelyek a másik jogterülethez bizonyos közelséget mutatnak, semmiképpen sem indulhatunk ki egyedül az anyagi jogi vagy eljárási jellegű kérdés feltevéséből, hanem a megfelelő tulajdonságokat terjedelmük szerint, vegyes jellegű jogintézményként kell kezelni.[74]
Ettől az állásponttól függetlenül még mindig lehet arról vitázni, hogy pl. a magánindítvány (hiánya) nem mutat-e olyan erős eljárásjogi jelleget, hogy nem a Btk.-ban, hanem inkább a Be.-ben kellene-e az egész jogintézményt szabályozni. A magánindítvány anyagi jogi jellegét támasztja ugyanis alá, hogy a Btk. a büntethetőséget kizáró okok közé sorolja a magánindítvány hiányát. Ezzel szemben az eljárásjogi jelleg mellett szól az a körülmény, hogy az anyagi jogi tankönyvek is kifejezetten a "büntetőeljárást kizáró okok" közé sorolják, maga a Be. pedig (a valódi büntethetőséget kizáró okoktól eltérően) nem a felmentési, hanem az eljárás megszüntetési esetek közé sorolja. A magunk részéről - jogtörténeti mozzanatokra is figyelemmel - a magánindítványt is lényegében vagy elsősorban eljárásjogi intézménynek tartjuk.[75] Ennek a fajta elhatárolásnak azonban megkérdőjelezhető a valós értéke: ha egy jogintézmény anyagi vagy alaki jogi besorolása nem nyilvánvaló ismérvre támaszkodik, hanem azoknak a szempontoknak a mérlegelését igényli, amelyek az egyik vagy a másik mellett szólnak, akkor a két lehetőség egyikének az elsődlegességét éppúgy meg lehet indokolni, mint a másikét.[76]
- 50/51 -
A szigorú legalitás elvével szembeni jogállami megfontolások tekintetében a két lehetőségnél elsősorban azt kell vizsgálni, hogy ezeknek a súlyát az opportunista gondolat megvalósításának a módja befolyásolja-e. Első pillantásra úgy tűnik, hogy nem: ha a bűnüldözésben egyébként is megvan egy bizonyos mértékű bizonytalanság, akkor nem tűnik lényegesnek, hogy egy bűncselekmény büntetésre való alkalmasságát egyediesített mérlegelés alapján döntsük el, vagy már a törvényi tényállásban rögzítsük. Ez a szemléletmód elkerüli a másodlagos kockázatokat, amelyek a jogalkalmazás alaktalanná válásához kapcsolódnak, és az anyagi jogi és eljárási megoldásokat mindenképpen elhatárolják. Ha az eljárási szabályok helyt adnak a mérlegelési mozgástérnek, akkor kézenfekvő, hogy ennek a mérlegelésnek az alkalmazását kevésbé a tett súlya határozza meg, hanem sokkal inkább a sok esetben "tettidegen" mérlegelési okok és a jogállamilag különösen kritikus eljárás-gazdaságossági szempontok.[77] Talán éppen ezért táplál nagyobbrészt ellenérzéseket a német szakirodalom az eljárási megoldással szemben[78] és tűnik alkalmasabbnak az anyagi jogi megoldás, hiszen az nagyobb mértékben megőrzi a legalitás elvét. Az anyagi jogi megoldás kevésbé bizonyul alkalmasnak az opportunitás elve elleni jogállami kételyek csökkentésére, a legkevésbé azáltal, hogy a különösen problémás gazdaságossági szempontot az opportunista döntésből nem tudja kiszorítani: ami egy bizonyos fokig elkerülhetetlennek tűnik, nem lehet azáltal leküzdeni, hogy nem vesszük figyelembe, hanem egy megfelelően kialakított eljárási megoldás keretein belül lehet és kell a problémát megoldani.
Még fontosabbak az Alkotmány 57. §-ának rendelkezéseiből[79] levonható következtetések. Azokat a határokat ugyanis, amelyeket a legalitás-
- 51/52 -
hoz képest az opportunista rendelkezések meghúznak, attól függetlenül figyelembe kell venni, hogy a mérlegelési mozgásteret anyagi jogi vagy eljárási szabályokkal nyitjuk-e meg. Az az anyagi jogi opportunista előírás, aminek a tárgya a terhelt valós és kizárólagos előnyben részesítése, ugyanannyira kevéssé sérti a nullum crimen sine lege elvét, mint egy hasonló eljárásjogi rendelkezés.[80] Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az opportunitás elve nem maradhat negatív befolyás nélkül: sőt, ha a jogalkotó az anyagi jogon belül nem gyakorol feltétlen következetességet, hanem a büntethetőséget a bagatell bűncselekmények tekintetében kizárja, akkor ez azt jelenti, hogy az egyik büntetőjogi szabály olyan magatartásokat tekint bűncselekménynek, amiről egy másik kogensen kimondja, hogy nem azok. Ezért csak az a büntetőjogi szabályozás megfelelő, amelyik pl. kis értékű lopás bűncselekménnyé minősítését egyediesítő szemlélettől teszi függővé. Ez azonban már ellentmondásba kerül az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével.
Ráadásul nagyon nehéz elképzelni, hogy a tényállásoknak egy ilyen közvetlen, anyagi jogi szinten történő "lágyítása" hosszú távon nem lesz negatív hatással. A világos fogalmi rögzítés elkerülhetetlen igénye ugyanis csak akkor kerül előtérbe, ha az általa kiváltott (meghatározott) ítélet legalább anyagi jogilag megállja a helyét, és nem válik kezdettől fogva viszonylagossá az egyediesítő büntethetőségi megfontolások által. Ezek a hátrányok Roxin szerint az eljárási megoldásoknál nem, vagy adott esetben sokkal kisebb mértékben fordulnak elő: az eredményben ugyan a büntetéssel való fenyegetettség törvény által biztosított feltétlensége itt is megkérdőjeleződik, azonban az egyediesítő szemlélet eljárási szintre való áthelyezése gondoskodik arról, hogy ez kellőképpen megindokolhatóvá váljon.[81] Eljárásjogi összefüggésben ugyanis az opportunitás szabályai egy sorba kerülnek további bizonytalansági tényezővel, amelyek miatt egy bűncselekmény megtorlása szintén meghiúsulhat (bizonyítási nehézségek, eljárási akadályok stb.) anélkül, hogy emiatt a mindenkori magatartás bűncse-
- 52/53 -
lekménnyé való törvényi minősítését megkérdőjeleznénk. Ezek az érvek tehát a kétszintű szabályozási módszer ellen szólnak, amelynél a mérlegelési döntésnek a tetthez közelebbi szempontjai általában az adott bűncselekmény üldözésének (pl. bagatell jellege miatti) kizárásáról szóló anyagi jogi rendelkezésben találhatók. A célszerűségi megfontolások ugyanis ilyenkor is az eljárásjog feltételei között tudnak érvényesülni. Az anyagi jogi szabályozás még akkor is kétséges (megfontolandó), ha tudjuk, hogy azok eredetileg az anyagi jogban megjelenő problémák leküzdésére szolgálnak. Éppen ezért is egyértelműen csak az eljárásjogok tartalmazzák a súlyosítási tilalom elvét, hiszen az anyagi jogi szabályozás ennél a jogintézménynél teljességgel elképzelhetetlen.
Ezzel nem állítjuk, hogy minden hasonló kérdés csak eljárásjogi megoldással oldható meg. A mérlegelési mozgástér ugyanis egyértelmű alakban rögzíthető a Btk. előírásaiban is, ha úgy van kialakítva, hogy alkalmazásakor nem egy önmagában büntethető cselekedet meglétét kérdőjelezzük meg, hanem - mint az eljárás-megszüntetéskor - a szokásos jogkövetkezményekről való kivételes lemondást tartalmaz. Ez a bíróság mérlegelése szerint a büntetéstől való elállás esetén áll fenn: itt a jogtalan cselekmény törvényesen meghatározott rögzítése és a mérlegelési döntés közt kielégítően világos az elhatárolás. A Btk. számos esetben teszi lehetővé azt, hogy a bíróság a büntetést korlátlanul enyhítse vagy (különös méltánylást érdemlő esetben) mellőzze:[82]
- A 17. § (2) bekezdése szerint a büntetést korlátlanul enyhíteni vagy mellőzni is lehet, ha a kísérletet alkalmatlan tárgyon vagy alkalmatlan eszközzel követik el.
- A közlekedés biztonsága elleni bűncselekménynél a 184. § (4) bekezdése szerint a büntetés korlátlanul enyhíthető - különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető - azzal szemben, aki a veszélyt, mielőtt abból káros következmény származott volna, önként megszünteti.
- A vasúti, légi vagy vízi közlekedés veszélyeztetése bűncselekménynél a 185. § (4) bekezdése szerint a büntetés korlátlanul enyhíthető - különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető - azzal szemben, aki a veszélyt, mielőtt abból káros következmény származott volna, önként megszünteti.
- 53/54 -
- A 236. § (2) bekezdése szerint korlátlanul enyhíthető, különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető is a hamis vád elkövetőjének a büntetése, ha a vád hamisságát az alapügy befejezése előtt az eljáró hatóságnak feltárja.
- A 241. § (2) bekezdése szerint pedig a büntetés korlátlanul enyhíthető, különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető is azzal szemben, aki az alapügy jogerős befejezése előtt az eljáró hatóságnak az általa szolgáltatott bizonyítási eszköz hamis voltát bejelenti.
Ilyenkor a büntető eljárásjog által szabályozott opportunitási esetekkel ellentétben a Be. 330. § (2) bekezdés c) pontja alapján nem megszüntető határozat születik, hanem a büntetés kiszabásának mellőzésére bűnösítő ítéletben kerül sor. Az pedig már a Btk. különös részi tényállásoknál látható törvényi megfogalmazásból ("különös méltánylást érdemlő eset") is következik, hogy a bíróság mérlegelési tevékenységet folytat akkor, amikor nem a szintén megengedett korlátlan enyhítés, hanem a mellőzés eszközéhez nyúl.
Az ilyen szabályozások koncepciója nem a tettes magatartásának az értékelése, hanem annak az eljáró jogalkalmazó szerv (ebben az esetben a bíróság) általi gyakorlati kezelésének a kérdése. Ezért is volt elfogadható az Osztrák Btk. 42. §-ának az az időközben hatályon kívül helyezett rendelkezése, miszerint egy bűncselekmény a bagatell-záradék alkalmazásával "nem büntethetővé" volt nyilvánítható. Ez a rendelkezés legfeljebb három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő bűncselekményt nem büntethetővé nyilvánított, ha a tettes bűnössége csekély, a bűncselekmény kevés következménnyel járt (és a terhelt azt is megbánta illetőleg jóvátette) és a büntetés nem szükséges a speciálpreventív hatások eléréséhez.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a legalitás elvének elkerülhetetlen korlátozásaira ne anyagi jogi bagatell-záradék által kerüljön sor, mert ez ütközne a nullum crimen sine lege elvébe és kriminálpolitkai szempontokból is kérdéses. Ha a büntethetőséget nem lehet olyan ismérvekkel korlátozni, amelyek a feltétlen bűnüldözéshez fűzött elvárásokat kielégítik, sokkal jobbnak tűnik az anyagi jogi büntetéssel való fenyegetést teljes terjedelmében fenntartani, és ezt az eljárás lefolytatására vonatkozó korrekciókkal, esetlegesen a mérlegelési mozgástér biztosításával korlátozni. Ugyanakkor a súlyosítási tilalom vonatkozásában elméletileg nem támasztható alá és ezáltal nem is fogadható el a mérlegelés bevonása az értékelésbe. Azaz a súlyosítási tilalomra vonatkozó szabálynak mindig egy-
- 54/55 -
értelmű, kógens, a törvényen alapuló rendelkezésnek kell lenni, és nem szabad teret hagyni az egyéb módszereknek (pl. a szankciók összhatásának vizsgálata).
Az eset egyedi körülményeihez kapcsolódó eljárásjogi rendelkezéseknek ugyanakkor a bagatell-bűncselekmények nem üldözésével összefüggésben a jogalkalmazás szerkezete jobban megfelel, mint egy olyan szabályozásnak, amely egy cselekményt megfelelő körülmények között általánosan nem büntethetőnek nyilvánít. Az anyagi jogi büntetéssel fenyegetést éppen az jellemzi, hogy kizárólag olyan ismérvekhez kötődik, amelyek egyrészt a cselekmény megtörténtével közvetlen összefüggésben állnak, másrészt a jogalkalmazó egyedi mérlegelése nélkül is értelmezhetők. Azonban minél inkább magát a jogalkalmazói tevékenységet helyezzük a megfigyelés középpontjába, annál inkább közelebb állunk egy olyan előírással való szabályozáshoz, amelynek tárgya nem egy tényállás büntethetőként vagy nem büntethetőként való elvonatkoztatott értékelése, hanem közvetlenül a terheltre és annak konkrét cselekményére irányul, és ennek alapján ad utasítást egy más formában való tevékenységre. Azaz az eljárási szabályozás ugyan az anyagi jogot követi, de (mint pl. a büntetés mellőzésénél) egyben az eljáró jogalkalmazó szervnek konkrét cselekvési megbízást ad. Ilyen szempontból a legalitás elvének tágabb értelemben vett eljárásjogi korlátozása nem bizonyul rendszerellenesnek.
* * *
by Csongor Herke
The principles of legality and opportunity are subject of the debate concerning legal literature for ages. The promoters of the principle of legality have set as a main aim that when somebody is held criminally responsible the decision thereon should not be influenced by politics. Regarding the prohibition of reformatio in peius the inclusion of consideration into decision making cannot be corroborated and therefore it is unacceptable. That is, the rules governing the prohibition of reformatio in peius must be unambiguous, cogent and bound by the law, and elements of opportunity should not be allowed to take place regarding this matter.■
- 55 -
JEGYZETEK
* A jelen tanulmány az OTKA 60756 projektum keretében készült. A szerző ezúton is köszönetet mond a projektum témavezetőjének, Földi András professzor úrnak a jelen dolgozat elkészítéséhez adott értékes szakmai tanácsaiért.
[1] A német jogirodalomban a legalitás elvének jelentőségét emeli ki többek között von Groß: Gutachten für den 2. Deutschen Juristentag. In: Verhandlungen des 2. Deutschen Juristentages, Bd. I (Gutachten). Berlin, 1861. 131. és 137.; Koch, H.-J.: Unbestimmte Rechtsbegriffe und Ermessensermächtigungen im. Verwaltungsrecht. Eine logische und semantische Studie zur Gesetzesbindung der Verwaltung. Frankfurt am Main, 1979. 326.; Lobe, A.: Zur Reform des Strafprozesses. Der Gerichtssaal, 1928. 38.; Hertz, A.: Die Geschichte des Legalitätsprinzips. Freiburg, 1935. 29.; Wagner, W.: Staatsschutz-Staatsraison-Rechtsstaat. Zeitschrift für gesamte Strafwissenschaft, 1963. 405.; PETERS, K.: Strafprozeß: Ein Lehrbuch. Heidelberg, 1985. 167. A politikai befolyás veszélyeire hív fel: Deutscher Richterbund: "Entlastungs"-Gesetz inakzeptabel. "Justizaufbau in den neuen Ländern nicht mit Eingriffen in den Rechtsschutz verquicken" - Vorläufige Stellungnahme zum Gesetzentwurf des Bundesrats. Deutsche Richterzeitung, 1991.
[2] BINDING, K.: Die Stellung der Staatsanwaltschaft, des Angeklagten und des Verletzten nach dem neuen "Entwurf eines Gesetzes zur Vereinfachung der Rechtspflege". Leipziger Zeitschrift für Deutsches Recht, 1917. 504.
[3] HIPPEL, R. von: Der deutsche Strafprozeß. Marburg, 1941. 338.
[4] Willms, G.: Offenkundigkeit und Legalitätsprinzip. Juristenzeitung, 1957. 465.
[5] Die gesamten Materialien zu den Reichs-Justizgesetzen (szerk.: Hahn, C.). 3. kötet: Materialien zur Strafprozeßordnung, 1. rész: Die gesamten Materialien zur Strafprozeßordnung. Berlin, 1880. 710.; HEYDEN, F.: Begriff, Grundlagen und Verwirklichung des Legalitätsprinzips und des Opportunitätsprinzips. Zürich, 1961. 103.; Serwe, H.: Abschied vom Legalitätsprinzip. Kriminalistik, 1970. 377.; Jeutter, F.: Sinn und Grenzen des Legalitätsprinzips. München, 1976. 173.
[6] MITTermaier, C. J. A.: Die Staatsanwaltschaft, der gegenwärtige Standpunkt der Erfahrungen und Ansichten über ihre Stellung, und die Hauptpunkte auf welche die Sicherung der besten Wirksamkeit der Anstalt gerichtet sein muß. Der Gerichtssaal, 1858. 291.; Cramer, P.: Ahndungsbedürfnis und staatlicher Sanktionsanspruch. Bemerkungen zu einer Reform der Verfahrenseinstellung aus Gründen der Opportunität. In: Festschrift für Reinhart Maurach zum 70. Geburtstag (szerk.: Schroeder, F. C.). Karlsruhe, 1972. 493.
[7] JUNG, H.: Straffreiheit für den Kronzeugen? Köln-Berlin-Bonn-München, 1974. 49.
[8] Baumann, J.: Grabgesang für das Legalitätsprinzip. Zeitschrift für Rechtspolitik, 1952. 273.
[9] AMBS, F.: Das Legalitätsprinzip auf dem Prüfstand der Rechtswirklichkeit, insbesondere im Bereich der Umweltkriminalität. In: GEPPERT, K.-DECHNICKE, D.: Gedächtnisschrift für Karlheinz Meyer. Berlin-New York, 1990. 17.
[10] Serwe: i. m. 377.
[11] ROXIN, C.: Strafverfahrensrecht. München, 1995. 78.
[12] Glaser, J.: Das Prinzip der Strafverfolgung. Wien, 1860. 441.
[13] Albrecht, P.-A.: Perspektiven und Grenzen polizeilicher Kriminalprävention. Ebelsbach, 1983. 163.
[14] ERB, V.: Legalität und Oppurtinität. Gegensätzliche Prinzipien der Anwendung von Strafrechtsnormen im Spiegel rechtstheoretischer, rechtsstaatlicher und rechtspolitischer Überlegungen. Berlin, 1999. 23.
[15] Gössel, K. H.: Überlegungen zur Bedeutung des Legalitätsprinzips im rechtsstaatlichen Strafverfahren. In: Festschrift für Hanns Dünnebier zum 75. (szerk.: Hanack, E.-W.-Riess, P.-Wendisch, G.). Geburtstag, Berlin-New York, 1982. 121.
[16] Ezt a definíciót vallja többek között Hertz: i. m. 1.; Müller, R.-Wache, V.: Opportunitätserwägungen bei der Verfolgung von Straftaten gegen die äußere Sicherheit. In: Festschrift für Kurt Rebmann zum 65. Geburtstag (szerk.: Eyrich, H.-Odersky, W.-Säcker, F. J.). München, 1989. 321.; Niese, W.: Die Anklageerzwingung im Verhältnis zum Legalitäts- und Opportunitätsprinzip. Süddeutsche Juristenzeitung, 1950. 891.; ROXIN: Strafverfahrensrecht. i. m. 75.; Schmidt, E.: Lehrkommentar zur Strafprozeßordnung und zum Gerichtsverfassungsgesetz. 1. rész. Göttingen, 1964. 386. pont; Schürer, K.-H.: Die Entwicklung des Legalitätsprinzips seit der Emmingerschen Verordnung. Hamburg, 1965. 14.; Weigend, Th.: Anklagepflicht und Ermessen. Die Stellung des Staatsanwalts zwischen Legalitäts- und Opportunitätsprinzip nach deutschem und amerikanischem Recht. Baden-Baden, 1978. 17.
[17] KIRÁLY T.: Büntetőeljárási jog. Osiris, Budapest, 2000. 115.
[18] FARKAS Á.-RÓTH E.: A büntetőeljárás. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2004. 60-61.
[19] Király szerint ugyanakkor a Be. teljesen indokolatlanul terjeszti ki az officialitás elvét a bíróságokra is, hiszen a bíróság nem hivatalból, hanem vád alapján jár el. Vö. KIRÁLY T.: Büntetőeljárási jog. i. m. 119.
[20] ERDEI Á.: A célszerűség rejtélye, avagy opportunitás a büntetőeljárásban. In: Györgyi Kálmán-jubileum. 2004. 171.
[21] BÁNÁTI J.-BELOVICS E.-CSÁK Zs.-SINKU P.-TÓTH M.-VARGA Z.: Büntető eljárásjog. HVG-Orac, Budapest, 2003. 40.
[22] BÁRD K.: A büntetőhatalom megosztásának buktatói. Értekezés a bírósági tárgyalás jövőjéről. KJK, Budapest, 1987.
[23] CSÉKA E.-FANTOLY Zs.-KOVÁCS J.-LŐRINCZY Gy.-VIDA M.: A büntetőeljárási jog alapvonásai I. Szeged, 2004. 66-67.
[24] Bár a bíróság cselekvési kötelezettségét ő is csak a törvényes vád keretei közé szorítja. Uo. 67.
[25] CHWALA T.-FÜLÖP E.-SLÉDER J.: Büntetőeljárás-jog. REJTJEL, Budapest, 2004. 32.
[26] TREMMEL F.: Magyar büntetőeljárás. Budapest-Pécs, 2001. 77.
[27] NAGY F.: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog, 1995/5. 257-270.
[28] Király találóan megfordítja ezt a tételt, rámutatva, hogy a legalitásnak két eleme van: "Az egyik elem arra vonatkozik, hogy a cselekmények, vagyis minden bűncselekmény miatt alkalmazni kell a büntetőtörvényt, a másik pedig, hogy csak bűncselekmény miatt". (Ez a nulla poena sine crimine klasszikus elve.) Vö.: KIRÁLY T.: A legalitás a büntetőeljárásban. Jogtudományi Közlöny, 1986/201-206.
[29] Részletesen ld. FENYVESI Cs.-HERKE Cs.-TREMMEL F.: Új magyar büntetőeljárás. Budapest-Pécs, 2004. 71-76.
[30] Ezt a kibővített fogalomértelmezést vallja AMBS: i. m. 9.; Hassemer, W.: Legalität und Opportunität im Strafverfahren. In: Strafverfolgung und Strafverzicht. Festschrift zum 125 jährigen Bestehen der Staatsanwaltschaft Schleswig-Holstein (szerk.: Ostendorf, H.). Köln-Berlin-Bonn-München, 1992. 529.; JUNG, H.: Legalität oder Opportunität im Strafverfahren. In: Recht und Gesetz im Dialog III. (szerk.: Prütting, H.). Köln-Berlin-Bonn-München, 1986. 57.; Kühne, H.-H.: Strafprozeßlehre. Eine systematische Darstellung für Prüfung und Praxis. Heidelberg, 1993. 106.; Vogel, H.: Das "öffentliche Interesse an der Strafverfolgung" und seine prozessuale Bedeutung. München, 1966. 99.; Willms: i. m. 465.
[31] ERB: i. m. 24.
[32] HERKE Cs.: A súlyosítási tilalom empirikus megközelítésben. Bűnügyi Szemle, 2009/2. 51-74.
[33] Bohnert, J.: Die Abschlußentscheidung des Staatsanwalts. Berlin, 1992. 80.
[34] Küper, W.: Die Richteridee der Strafprozeßordnung und ihre geschichtlichen Grundlagen. Berlin, 1967. 34.
[35] Savigny, F. C. von: Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. Heidelberg, 1814. 74.
[36] Köstlin, Ch. R.: System des deutschen Strafrechts. Tübingen, 1855. 582.
[37] Bockelmann, P.: Richter und Gesetz. In: Rechtsprobleme in Staat und Kirche. Festschrift für Rudolf Smend zum 70. Geburtstag, Göttingen, 1952. 28.
[38] Kausch, E.: Der Staatsanwalt - ein Richter vor dem Richter? Untersuchungen zu § 153 a StPO. Berlin, 1980. 144.
[39] SÓLYOM P.: A jogi hermeneutika mint jogfilozófia. In: http://www.ajk.elte.hu/
TudomanyosProfil/kiadvanyok/elektronikus/seminarium/XXV-OTDK/SolyomPeter-Hermeneutika.pdf 104.
[40] KAUFMANN, A.: Gondolatok a jogi hermeneutika ontológiai megalapozásához (fordította: Szabó B.). Jog és nyelv, 2000. 185.
[41] Kaufmann, A.: Analogie und "Natur der Sache". Heidelberg, 1982. 37.
[42] Esser, J.: Grundsatz und Norm in der richterlichen Fortbildung des Privatrechts. Tübingen, 1990. 253.
[43] Bohnert: i. m. 123.
[44] Uo. 125.
[45] Uo. 98.
[46] ERB: i. m. 33.
[47] Bohnert: i. m. 130.
[48] Pott, Ch.: Die Außerkraftsetzung der Legalität durch das Opportunitätsdenken in den Vorschriften der §§ 154, 154 a StPO. Zugleich ein Beitrag zu einer kritischen Strafverfahrensrechtstheorie. Frankfurt am Main, 1996. 150.
[49] Henkel, H.: Strafverfahrensrecht. Ein Lehrbuch. Stuttgart-Berlin-Köln-Mainz, 1958. 96.
[50] Bohnert: i. m. 220.
[51] Uo. 152.
[52] Uo. 196.
[53] Uo. 170.
[54] Uo. 174.
[55] Häberle, P.: Das öffentliche Interesse als juristisches Problem. Bad Homburg, 1970. 344.
[56] Kapahnke, U.: Opportunität und Legalität im Strafverfahren. Tübingen, 1982. 30.
[57] Baumann: i. m.
[58] Krümpelmann, J.: Die Bagatelldelikte. Berlin, 1966. 232.
[59] Hirsch, H. J.: Zur Behandlung der Bagatellkriminalität in der Bundesrepublik Deutschland. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 1980. 236.
[60] HERKE Cs.: A súlyosítási tilalom fogalma történeti megközelítésben. Jogtörténeti Szemle.
[61] Vogler, Th.: Möglichkeiten und Wege einer Entkriminalisierung. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 1978. 162.
[62] Schmidhäuser, E.: Objektive Strafbarkeitsbedingungen. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 1959. 556.
[63] Krümpelmann: i. m. 233.
[64] Peters, K.: Die Parallelität von Prozeß- und Sachentscheidungsvoraussetzungen. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 1956. 374.
[65] Kaufmann, H.: Strafanspruch, Strafklagrecht. Die Abgrenzung des materiellen vom formellen Strafrecht. Göttingen, 1968. 70.
[66] ERB: i. m. 189.
[67] Bloy, R.: Die dogmatische Behandlung der Strafausschließungs- und Strafaufhebungsgründe. Berlin, 1976. 30.
[68] Schmidt: i. m. 34. pont.
[69] Marxen, K.: Straftatsystem und Strafprozeß. Berlin, 1984. 157.
[70] Uo. 144.
[71] WoLTer, J.: Strafwürdigkeit und Strafbedürftigkeit in einem neuen Strafrechtssystem. In: 140 Jahre Goltdammer's Archiv für Strafrecht. Eine Würdigung zum 70. Geburtstag von Paul-Günter Pötz (szerk.: Wolter, j.). Heidelberg, 1993. 269.
[72] Lüderssen, K.: Die strafrechtsgestaltende Kraft des Beweisrechts. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 1973. 288.
[73] Freund, G.: Zur Legitimationsfunktion des Zweckgedankens im gesamten Straftatsystem. In: Straftat, Strafzumessung und Strafprozeß in einem gesamten Straftatsystem (szerk.: Wolter, J.-Freund, G.). Heidelberg, 1996. 55.
[74] Volk, K.: Prozeßvoraussetzungen im Strafrecht. Ebelsbach, 1978. 25.
[75] FENYVESI-HERKE-TREMMEL: i. m. 174.
[76] Volk: i. m. 22.
[77] Peters: Die Parallelität von Prozeß- und Sachentscheidungsvoraussetzungen. i. m. 394.
[78] Baumann: i. m. 273.; Naucke, W.: Der Begriff der geringen Schuld (§ 153 StPO) im Straftatsystem. In: Festschrift für Reinhart Maurach zum 70. Geburtstag. (szerk.: Schroeder, F.-C.-Zipf, H.). Karlsruhe, 1972. 202.; Rössner, D.: Bagatelldiebstahl und Verbrechenskontrolle. Frankfurt am Main, 1976. 215.; Vogler: i. m. 162.
[79] 57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.
(4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.
[80] Zoll, A.: Der Verbrechensbegriff im Lichte des Entwurfs des polnischen Strafgesetzbuchs. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft, 1995. 423.
[81] Roxin, C.: Strafrecht Allgemeiner Teil. I. kötet. München, 1994. 883.
[82] Az intézkedéseknél is láthatunk ilyen mellőzési lehetőséget. Bár általában az intézkedések egyébként is mérlegelés alapján alkalmazhatók, az egyébként kötelező elkobzástól is el lehet tekinteni kivételesen (mérlegelés alapján) a Btk. 77/A. § (1) bekezdése szerint.
Lábjegyzetek:
[1] Herke Csongor, Egyetemi docens, tanszékvezető, Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Büntető Eljárásjogi és Kriminalisztikai Tanszék, H-7633 Pécs, 48-as tér 1., E-mail: herke@ajk.pte.hu
Visszaugrás
