1989 óta tengernyi irodalom foglalkozott már azzal, hogy a közigazgatás mennyire, avagy miért nem volt képes adaptálni és magába fogadni a piaci és a menedzsment szféra legújabb megoldásait.
Hozzá, és közelében sem járó, ahhoz nem értők kérték már el az íróasztal mögött ülők óráját azzal a nemes céllal, hogy megmondják neki: mennyi is éppen a pontos idő.
Az igazság és a féligazságok között abban lett és van átjárhatóság, hogy a Bábel tornyát azóta sem sikerült le- és elbontani. Azért nem, mivel az érintettek azóta is változatlanul elbeszélnek egymás mellett.
S ez az ábra valahogy hajaz arra, mint amikor a látássérült honfitársunkat mindenképpen át akarjuk kísérni arra a bizonyos másik oldalra. Akkor is, ha az érintett nem akarja, vagy egyáltalán nem ez a kedvenc desztinációja. Mindez képileg (alant) talán így nézhet ki:
Fent is látható, hogy bár a jószándék egyik félből sem hiányzik, azért ez a találkozás nem éppen sorsszerű, sokkal inkább harmadik típusú. Talán ebből is fakad az, hogy számos ilyen jellegű műtét oly módon sikerült, hogy a beteg kénytelen volt meg-, vagy abba belehalni. Mert így járt a szféra a rendszerváltás kezdetén az ún. New Public Managementtel történő első érintésnél és találkánál. Pedig az igen mozgalmas és izgalmas időszak volt. A pezsdülés jegyében mindenki várta a csodát. Sokan remélték, hogy ettől a dózistól néhány varázsütésre sok minden megváltozik. Aztán jött a kijózanító felébredés és a nagy meglepetés, ahol az ingerküszöböt messze meghaladó bódultságban senki sem értette, mi történt. Azt még inkább nem, hogy hol és mi a baj? Mindez fel sem merült, hiszen jó arcú, nem konfekció szabású külsősök érkeztek. Mindannyian tele voltak optimizmussal és világmegváltó tervekkel. Fennkölt magabiztossággal úgy érezték, hogy a fényes szellők új nemzedékének képviselőiként a sarkaiból is kiforgatják a közigazgatás ódivatúnak tartott világát. A végén mégis mindenki csalódott volt. S nem túlzóan, kicsit mindenki úgy érezte magát, mint Örkény (ld. Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk) abszurdjának hőse, akinek a következőt mondták: szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába között hátra tekinteni. S most nézzen körül és adjon számot a látottakról. S az érkező válasz talán nem oly meglepő, hiszen: íme, a világ fejtetőre állt.
Persze az elszántak még ekkor sem adták fel. A megfejtés érdekében ez ügyben is összeült számtalan bizottság, nem is beszélve az "önagyonülésezők" népes csapatáról. De még ettől sem tisztult és állt össze a kép. Mindenki tanácstalanul, karját széttárva állt. Fel sem merült senkiben, hogy valaki elrontott valamit. Senki sem tette fel a kérdést: Valamire nem figyeltünk? Közben elaludtunk, nem voltunk elég éberek? Valamit kihagytunk az egyenletből? Miért lett ez ennyire kontraproduktív? Pedig annyira akartuk. S leginkább, miért nem lelkesedtek ezért a személyi állomány tagjai? Hát, ezeknek már semmi sem jó?
S mivel az élet és a vonat itt is robogott tovább, máris újabb mérföldkő következett. Ennek jegyében - a business világából - még elszántabb látogatók érkeztek. A korábbiakkal szemben ők még szenvedélyesebbek, jobban szabottak és magabiztosabbak voltak. Előre közölték, hogy nincs ránk sok idejük, mivel az üzlet soha nem áll meg és soha nem alszik. Húztak, vontak, gyököt vontak. Folyton meetingeket tartottak, s persze sok idegen szó és egymás társaságában, még többet kávéztak. Látványosan és sok mindent csináltak, gyorsan és hangosan beszéltek, mindenkit túlkiabáltak. De a nagy sietségben egyet ők is elfelejtettek: mérni. Ráadásul a fene nagy sietségben, nem néztek bele a GPS-be, pedig az jelezte volna számukra, hogy nem a piacon vannak, hanem a közigazgatás világába (közigland-be) érkeztek.
Innen már csak egy ugrás volt az, hogy stopper és darabbér alapon kezdték el bevezetni a két csodaterméket. Jelesül a TÉR (Teljesítmény értékelés), később pedig a MÉR (Munkakör pozicionálás) piacon egyébként jól működő és hatékonyan alkalmazható rendszerét. Pedig ez nagyon nem mindegy. Hiszen Gizike soha nem volt
- 53/54 -
és nem is lesz azonos azzal a bizonyos Gőzekével. S még ma is ott cseng sokak fülében az akkori jelszó: idő van, óra indul!
Emiatt a végeredmény itt is keserédesre és felemásra sikerült. Sok lett a kárvallott és a kiábrándult, mindezt pedig a rendszer ma is cipeli magával. Pedig nem lenne nehéz belátni, hogy nem tanúskodik nagy hozzáértésről az, hogy elefántként közlekedünk a porcelánboltban. Ezt hozza magával az, amikor nem hallgatunk senkire, csak megyünk a fejünk után. Pedig a múlt században, vagy a nem éppen túl távoli múltban voltak üdítő kivételek, kellemes élmények abban, hogy miként is lehet jól meg- és feloldani ezt a feladványt.
Elég csak a mai kormányablakokat, okmányirodákat megelőző és megalapozó ügyfélszolgálati irodákra utalni és gondolni, de ebben a körben említendő meg a minőségfejlesztés (CAF rendszer) ügyének közigazgatásba történő behozatala és intézményesítése is. Érdekes, ezek fenntarthatóan átörökítődtek és kevésbé kötődik hozzájuk az a bizonyos keserű szájíz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
