A bűnüldözési célú titkos és nyílt információszerzésnek a pontos rendeltetése, lehetséges rendészeti és büntetőeljárási funkciója, a büntetőeljárási rendszerben elfoglalt pozíciója, valamint a büntetőeljárás keretei között szabályozott titkos adatszerző tevékenység végrehajtása az ügyészek, bírók és a nyomozó hatóság szakembereinek körében is rendszeres vitatéma.
Jelen tanulmány célja a bűnüldöző szervek titkos felderítési tevékenysége során a provokáció témakörét érintően felmerülő kérdéseknek a tisztességes eljárás és ezzel összefüggésben a bizonyítás törvényessége vonatkozásában a strasbourgi gyakorlatban kimunkált elvek rendszerbe foglalt bemutatása.[1]
Az emberi jogok oldaláról tekintve, a szükségesség-arányosság tesztjén át vizsgálva a fedett nyomozói tevékenység, valamint a bűnüldöző szervekkel együttműködő személyek igénybevétele során általuk tanúsított magatartás megítélése számos kérdést felvető terület.[2] A fedett ügynök jobban megismeri a bűnözői csoportok magánéletét, belső működését, egyfajta baráti kapcsolatba kerül velük (mely a bizalmi személyek esetében pedig a hatóságokkal való együttműködésük kiindulópontja, náluk az eredendő bűnüldözői kötődés hiányzik), s részben ebből kifolyólag olyan információkat szerezhet meg, amely például egy lakásban történtek megfigyelése vagy lakás titokban átkutatása során, vagy bármilyen más, akár szoros időbeli korlátok közé nem szorított, s bírói engedélyhez sem kötött titkos információgyűjtési eszköz alkalmazásától sem remélhető.
Elsődleges értéke felderítési és részben bizonyítási szempontból éppen egyrészről az információszerzés közvetlen voltában, másrészt az eseményekbe történő akár alakító jellegű beavatkozás lehetőségében rejlik. Habár ez lehetővé teszi egyrészt a bűncselekmény elkövetésének megakadályozása, az elkövető elfogása és a bizonyítási eszközök beszerzése iránti elsődleges intézkedések megfelelő tervezését és hatékony végrehajtását, az eseményekben való részvétel során felveti annak kérdését, hogy hol húzódik a határ egyik oldalról az egyes bűnelkövetéshez vezető magatartások feltérképezése, erre utaló információk beszerzése, a közrend biztosítása, a bűncselekmények, ezek előkészítése, az abban részt vevő személyek minél szélesebb körének, s cselekvőségük, kapcsolataik minél teljesebb körének felderítése, azonosítása, míg másik oldalról az adott esetben a hatósági beavatkozás nélkül nem létező bűnelkövetés lehetőségének megteremtése, a célszemélyek cselekvési lehetőségeinek befolyásolása, végső soron a bűnüldözés mellett/helyett az általános, az adott helyzetre és személyre nézve konkrétumokat nélkülöző alapról kiinduló, a bűncselekmény lehetőségét, majd annak elkövetését is biztosító mesterséges élethelyzetet létrehozó hatósági beavatkozás között.[3] A mögöttes, nem "csupán" etikai, de a jogállamiságból fakadó, az állam és egyén viszonyát meghatározó elvekig visszavezethető kérdések: elfogadható-e, ha a bűnüldözésre hivatott állami szerv e tevékenysége során nem üldözi, hanem megteremti a társadalmi együttélés rendjét legsúlyosabban sértő deviáns magatartásokat, hol húzódik a fent hivatkozott határ az alkalmazható eszközök és módszerek kapcsán, s amennyiben akárcsak részben sem elfogadható az állam szerveinek fenti eljárása, az szolgálhat-e bármilyen mértékben büntetőjogi felelősség megalapozásaként, s az esetleges jogsérelem orvoslása milyen módon történhet meg a büntetőjogi felelősség alapjául szolgáló normákat is tartalmazó jogrendszer keretein belül, egységének sérelme nélkül - mely végső soron a hazai bíróságok feladata.
Jelen tanulmány a fenti összetett kérdések megválaszolására nem vállalkozik, azonban reményeink szerint ahhoz hasznos kiindulópontokat rögzít.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) a bűnüldözői provokáció megítélése tekintetében releváns körülményeket az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény (a továbbiakban: Római Egyezmény)[4] tisztességes eljáráshoz való jogról szóló 6. Cikkének tükrében munkálta ki.[5]
Az Alkotmánybíróság 15/1991. (IV. 13.) AB határozatában
- 1472/1473 -
fejtette ki első alkalommal e területet érintően a célhoz kötöttség elvét, mely szerint a meghatározott cél nélküli, előre nem meghatározott jövőbeni felhasználásra való adatgyűjtés és tárolás alkotmányellenes, majd a 2/2007. (I. 24.) AB határozatban foglalkozott a titkos adatgyűjtés témakörével átfogóbban. A hivatkozott határozatban rögzítettek szerint a titkos eszközök egyes súlyos bűncselekmények kapcsán, ahol a hagyományos eszközök nem bizonyulnak elegendőnek, igénybe vehetők, kivételes, átmeneti, végső megoldásként, az ezzel járó alapjog-korlátozás önmagában nem tekinthető szükségtelennek, ugyanakkor a normavilágosság követelményére tekintettel az eljárási rend és az alkalmazás feltételrendszere szabályozása, valamint az ellenőrzés különös jelentőséggel bír.[6]
A titkos eszközök kapcsán az EJEB megállapította, hogy azok csak kivételes esetben és akkor alkalmazhatók, ha más módon nem érhető el a kívánt eredmény, s az állam bűnüldözési érdeke a súlyos bűncselekmények esetében jelentősebb, mint az alapjogok sértetlensége megőrzésének követelménye.[7] Megállapította, hogy a rendőrség a perdöntő bizonyítékok feltárása érdekében egyre több fedett ügynököt és informátort alkalmaz, különösen a szervezett bűnözés és a korrupció elleni küzdelemben.
Effajta műveletek önmagukban nem sértik a fair eljárás elvét, habár könnyen jogsértő lehet, ha nem megfelelő garanciális bázison alapulnak. Ezért ezek felülvizsgálata a bíróságok feladata.
Az EJEB feladata nem lehet az, hogy eldöntse, melyik bizonyítékot szerezték be jogellenesen, hanem, hogy az egészében vizsgált eljárás a Római Egyezményben foglalt jogok bármelyikét sérti-e. Az EJEB nem ítéli önmagában jogellenesnek titkos műveletek lefolytatását, anonim források felhasználását a felderítés, nyomozás során, de döntést e forrásokból származó bizonyítékokra csak akkor lehet alapítani jogsérelem nélkül, ha az annak alapjául fekvő eljárás következetes, kimunkált és garanciákkal biztosított, valamint nem ad lehetőséget visszaélésre, a bírósági szakaszban a fegyveregyenlőség, a kontradiktórius eljárás követelményei biztosítottak.
Az EJEB döntésének így nem tárgya közvetlenül a bűnüldözői provokáció eredményeként elkövetett bűncselekmény alapján indult büntetőeljárás kapcsán a bizonyítékok felhasználhatósága kérdésének megítélése, mely egyértelműen a belső jogra, a hazai bíróságokra tartozó kérdés. Mindazonáltal az EJEB feladatát képezi az egész büntetőeljárás tisztességes voltának - a Római Egyezmény 6. Cikke és a vonatkozó gyakorlat tükrében történő - megítélése, amibe beletartozik a felhasznált bizonyítékok beszerzését eredményező eljárás is, mellyel összefüggésben szintén nem azt kell megítélnie a Bíróságnak, hogy a bizonyíték beszerzése jogszerű volt-e - minthogy az kizárólag a belső jogra tartozó kérdés -, hanem azt, hogy a beszerzés adott esetben jogellenes volta a Római Egyezmény által védett valamely emberi jog sérelmét eredményezte-e.[8]
Az EJEB a Ramanauskas kontra Litvánia (2008) ügyben a következőképpen definiálta a jelen tanulmány központi elemét képező hatósági provokáció fogalmát: rendőri felbujtás akkor történik, ha a hatóság részéről eljáró személyek - akár a bűnüldöző szervek tagjai, akár olyan civil személyek, akik az ő útmutatásaik alapján cselekszenek - nem korlátozzák tevékenységüket a bűnözői tevékenység alapvetően passzív felderítésére, hanem olyan befolyást gyakorolnak a célszemélyre, amellyel kiváltják olyan bűncselekmény elkövetését, melyet máskülönben nem követett volna el, annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a bűncselekmény megállapítását, azaz bizonyítékot szerezzenek és büntetőeljárást indítsanak.
Az "alapvetően passzív" ("essentially passive") magatartás megítéléséhez minden helyzetre irányadó objektív feltételek nem rögzíthetők az EJEB gyakorlata alapján, azonban megadhatók azon szempontok, amelyek vizsgálata alapján az adott ügyben állást lehet foglalni arról, hogy a bűnüldözői munka a 6. Cikk szerinti keretek között maradt-e, vagy túllépett alapvető rendeltetésén és olyan jogsérelmet idézett elő, amelynek orvoslása a büntetőeljárás kimenetelét alapvetően befolyásoló módon képzelhető el. Ezek az adott ügyben, annak sajátosságaihoz és egymáshoz képest is relatív értékkel bírnak. Az EJEB mind az adott titkos művelet lefolytatásához, a bűnüldöző hatóság részéről eljáró személyek magatartása ún. objektív, mind a terhelt magatartásához kapcsolódó ún. szubjektív szempontokat vizsgálódási körébe vonja.
A hatósági provokáció kérdéskörét a fair eljárás szemszögéből az EJEB két lépcsőben vizsgálja
1. történt-e provokáció. ("substantive test of encitement" - a felbujtás érdemi vizsgálata),
2. e kérdést a nemzeti bíróságok a 6. Cikkben foglalt követelményeket érvényre juttató eljárás keretében érdemben vizsgálták-e, s ezzel kapcsolatos döntésükről számot adtak-e.
Az első kérdés megítéléséhez szolgáló szempontok: a rendőri művelet okai, a bűnüldözői szerepvállalás mértéke, a nyomásgyakorlás természete, az alapeljárás tárgyát képező bűncselekményt a terhelt a hatóságok beavatkozása nélkül is elkövette-e volna.
Ehhez az EJEB vizsgálja, hogy a büntetőeljáráshoz vezető események egy belső jognak megfelelően engedélyezett, felügyelt és lefolytatott eljárás keretei között zajlottak-e le, ennek kapcsán a hatóságoknak bármilyen, titkos művelet végzéséhez alapul szolgáló információ rendelkezésére állt-e[9]. Ez utóbbi kapcsán nem elegendő önmagában
- 1473/1474 -
arra való hivatkozás, hogy a célszemély - akár hasonló bűncselekmény miatt - büntetett előéletű (kétségkívül ez is a rendőri beavatkozás szükségességét alátámasztó és a provokációt gyengítő körülmény, önmagában azonban nem elegendő), hanem az adott helyzetre konkretizált okok felhívása szükséges[10]. Hasonlóképpen vizsgálandó, hogy a célszemélynek a terhére rótt bűncselekmény elkövetéséhez szükséges eszközök, személyi és tárgyi feltételek rendelkezésére álltak-e, annak megítéléséhez, hogy szándékában állt-e bűncselekmény elkövetése ("was predisposed to commit offences"), vagy a fedett nyomozók kezdeményezték azt ("instigated the offence")[11]
A többszörös, a célszemély elutasító magatartása ellenére is ismétlődő, kitartó megkeresések, kapcsolatfelvétel a hatóság tagja részéről szintén olyan körülmény, mely alkalmas annak alátámasztására, hogy e magatartás a bűnelkövetésre döntő hatással bírt.[12]
Végső soron éppen az a körülmény képezi az EJEB vizsgálatának központi részét - mind a terhelt magatartását fókuszáló szubjektív, mind a hatóság eljárására koncentráló objektív szempontok tekintetében -, hogy a terhelt a hatóság beavatkozása nélkül is elkövette-e volna a bűncselekményt, így ha semmilyen előzetes adat nem állt rendelkezésre, mely a konkrét - adott helyre, időszakra, személyre koncentrált - bűnelkövetésre enged következtetést - és a bűnüldöző szervek részéről eljárt személy a célszemélyt ismerve, tulajdonságait kihasználva, cselekvési lehetőségeit a bűncselekmény elkövetésének irányába szűkíti - nem feltétlenül kizárva a másként cselekvés lehetőségét természetesen -, a provokáció és annak döntő szerepe a bűnelkövetésben megállapítható.[13]
Amennyiben a titkos művelet alapjául szolgáló, az adott személy bűnös magatartására következtetést engedő előzetes, ellenőrizhető információk állnak az állami szervek rendelkezésére és a hatóságok ebbe a folyamatba bekapcsolódnak - nem pedig a részükről eljáró személyek magatartása indítja el a folyamatot, teremti meg a bűnelkövetés lehetőségét -, egyben tevékenységük során nem szolgáltatnak döntő motívumot a bűncselekmény megvalósításához, hanem a helyzethez igazodóan alapvetően passzív, a célszemély akaratelhatározásának minél szélesebb kört engedő magatartást tanúsítanak, az EJEB nem állapítja meg a titkos művelet kapcsán a tisztességes eljárás sérelmét ezen az alapon.[14]
Érdemes utalnunk azokra az esetekre, amikor a civilként megjelenő személyek valójában a bűnüldöző szervekkel együttműködve fejtik ki tevékenységüket, mellyel azonos jelentőséggel bír az EJEB gyakorlatában, ha erre következtetést engedő információk állnak rendelkezésre, melyek nem nyertek cáfolatot az állam részéről, az együttműködésre vonatkozó konkrét adatok azonban titokvédelmi (közrendvédelmi) okokból nem ismerhetők meg.
Ezen eseteket az EJEB pontosan ugyanazon követelményrendszer mentén vizsgálja, mint a fedett nyomozók fellépését, s a provokáció megállapításának következményeit is azonosan rögzíti.[15]
Ebből kifolyólag, azon esetekben is, ahol az eljárás a rendelkezésre álló adatok alapján kívülállónak tekintett magánszemélyektől származó információk alapján indult" különös gonddal szükséges vizsgálni, hogy a büntetőeljárás tárgyát képező cselekmény már folyamatban volt-e, vagy annak előidézésében közvetlen, akár alakító szerepe volt a bűnüldözéssel kapcsolatban álló személy(ek)nek (így például bizalmi személynek). Ez utóbbi esetben cselekvőségük - a fedett nyomozóéhoz hasonlóan - szintén a belső jogszabályi követelmények mentén elrendelt, ellenőrzött és végrehajtott eljárás részeként lehet jogszerű, s magatartásukra és az annak eredményeként beszerzett bizonyítékok felhasználhatóságára nézve éppen ugyanúgy irányadók a tisztességes eljárás részét képező követelmények.[16]
Amennyiben az agent provocateuri szerepvállalás a fentiek szerint megállapítható vagy nem zárható ki, az EJEB második lépésben az eljárási szempontokat vonja górcső alá: e körülményt a nemzeti bíróságok megfelelően vizsgálták-e, figyelembe vették-e döntésük meghozatalakor, s arról számot adtak-e határozatukban. A tisztességes eljáráshoz való jogból fakadóan mindezeket akkor is vizsgálnia kell a bíróságoknak, ha a terhelt ez irányú védekezést nem terjesztett elő vagy éppen teljes körű beismerő vallomást tett. Ennek megfelelően minden olyan esetben, amikor a tagállami bíróság rendelkezésére álló adatok az agent provocateuri fellépés lehetőségére engednek következtetést, a fenti körülményeket vizsgálni kell kontradiktórius[17], alapos, átfogó eljárás keretében, s a provokáció lehetőségének vizsgálatáról érdemi következtetéseket rögzítő indokolásban kell számot adni.[18] Hozzátesszük, hogy a strasbourgi követelmények szerint az alapeljárásban felmerülő provokációra alapított terhelti védekezés esetében, amennyiben az nem teljesen valószínűtlen ("not wholly improbable"), vagyis nem vethető el további mérlegelés nélkül teljes bizonyossággal, az állam büntetőigényét érvényesítő vádhatóságnak kell bizonyítania, hogy nem történt provokáció[19] (jelen esetben arra is figyelemmel, hogy a fair eljárás biztosítása az állam feladata).
Önmagában az, hogy a titkos műveletek egyes részei nem ismerhetők meg a büntetőeljárás folyamán, nem eredményezi sem a 6. Cikk, sem pedig a 13. Cikk (jogorvoslathoz
- 1474/1475 -
való jog) sérelmét, minthogy ez a titkos nyomozás sajátossága, azonban amennyiben ez a provokáció érdemi vizsgálatát teszi lehetetlenné - akár olyan esetben, amikor a tagállami bíróság a szükséges információt a titokkénti minősítés feloldásának megtagadása nem ismerheti meg -, ez a fegyveregyenlőséget biztosító kontradiktórius elem, a védelemhez való jog hatékony érvényesülése hiányában a tisztességes eljárás követelményeit sérti. Ebben az esetben a Bíróság külön gondot fordít a titkos műveletekre irányadó szervezeti és eljárásjogi előírásokra, a jogalkalmazók lehetőségeire.[20]
A Teixeira de Castro ügyben[21] az eljáró rendőrök habár eredendően passzívan vettek részt a személy megfigyelésében, mégis ösztönözték a célszemélyt a bűncselekmények elkövetésére, az EJEB megállapította, hogy a kérelmezőnek nem volt része tisztességes eljárásban, így az Egyezmény 6. Cikk 1. pontjának megsértése megvalósult.
Az EJEB emlékeztetett rá, hogy a bizonyítékok elfogadhatóságáról elsősorban a nemzeti jognak kell rendelkeznie és azok feladata az eléjük terjesztett bizonyítékok mérlegelése. Az EJEB feladata az Egyezmény alapján annak biztosítása, hogy az eljárás egésze, így a bizonyítékok beszerzésének módja is, tisztességes legyen. A fedett ügynökök alkalmazását korlátozni kell, és garanciákkal kell körül bástyázni még az olyan esetekben is, amelyek a kábítószer-kereskedelemmel függnek össze. A tisztességesség követelményét, amit a 6. Cikk testesít meg, mindenfajta bűnügyben érvényesíteni kell, a legegyszerűbbnél éppúgy, mint a legbonyolultabbnál. A közérdek nem igazolhatja a rendőri felbujtás útján szerzett bizonyítékok felhasználását.
Mint már utaltunk rá, az EJEB nem jogosult közvetlenül a belső jogra - és a tagállami bíróságokra - tartozó kérdéseket, így a bizonyítékkénti felhasználás törvényességét eldönteni. Mégis, minthogy a büntetőeljárást az EJEB a fair eljárás követelménye kapcsán annak teljes egészében vizsgálja, a provokáció megállapítása esetén eddig minden esetben arra az álláspontra helyezkedett, hogy annak eredményeként a terhelt az eljárás kezdetétől ("from the outset") meg lenne fosztva a tisztességes eljáráshoz való jogától, így az ekként beszerzett bizonyítékok felhasználását a közérdek sem igazolhatja. Másképp fogalmazva: mivel az egész eljárás kiindulópontja (a rendőri provokáció) a 6. Cikk sérelmét valósítja meg, az ennek során és következményeként beszerzett bizonyítékok felhasználása is sérti a fair eljárás követelményét, mely e bizonyítékok kizárásával, s az ennek eredményeként adódó eljárásjogi következtetések levonásával, vagy ezzel eljárásjogi következményeiben egyenértékű megoldással küszöbölhető ki. Az EJEB ezzel együtt is hangsúlyozza, hogy a belső jogra tartozik az, hogy ebben az esetben milyen megoldást követnek a tagállami bíróságok.[22]
A jogsérelem megfelelő orvoslásának követelményét hangsúlyozva, e tekintetben a német "Strafzumessungslösung" jogintézményét - ezzel a 6. Cikk sérelme esetén a büntetés jelentős, konkrétan megjelölt mértékű enyhítését - elégtelennek ítélte a Furcht kontra Németország (2014) ügyben. Élve ugyanakkor az alapjogi sérelem eljárásjogi orvoslásával kapcsolatos tagállami szabadság lehetőségével, a Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2014. december 18. napján meghozott határozatában[23], részben a fenti strasbourgi döntésre is reagálva rögzítette, hogy az alapjogi sérelmet megvalósító provokáció nem szükségszerűen eredményezi a büntetőjogi felelősségre vonás akadályát. Az ügyben eljárt Berlini Tartományi Bíróság és a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság álláspontjával egyetértve, egyben az addig kialakult, következetes, a Strafzumessungslösungra épülő ítélkezési gyakorlatot megerősítve rögzítette, hogy a jogállamiság részét képezi az állam büntetőigényének érvényesítéséhez fűződő közérdek, az anyagi igazság érvényre juttatása is.[24] Ezzel együtt ugyanakkor azt is kimondta, hogy pontosan ebből kifolyólag a provokáció szélsőséges eseteiben (amennyiben a terhelt az eljárás puszta tárgya) a jogsérelem orvoslásaként az eljárás megszüntetése levezethető a jogállamiság elvéből.
Az első ilyen határozatot a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság 2015. június 10. napján hozta meg (2 Str 97/14)[25], jelentős mértékben támaszkodva a fent vázolt strasbourgi gyakorlatra, kimondva, hogy az ügyben feltárt hatósági provokáció a büntetőeljárás lefolytatásának akadálya.
A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság - részletesen elemezve a kialakult német gyakorlatot, az EJEB döntéseit, különös hangsúlyt fektetve az e vonatkozásban fordulópontnak tekintett Furcht kontra Németország ügyre, figyelembe véve a Szövetségi Alkotmánybíróság fenti döntését is - arra következtetésre jutott, hogy azon strasbourgi követelmény, mely szerint a provokációval teremtett jogsérelem orvoslása csakis az azzal összefüggésbe hozható bizonyítékok kizárása vagy ezzel egyenértékű eljárásjogi következmény lehet, a német jogrendszerben kizárja más megoldás lehetőségét.[26]
A vonatkozó hazai bírói gyakorlatban többféle megközelítést találhatunk a kérdéskör vizsgálatakor[27], nagyrészt az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjogát alapul véve, abból ugyanakkor többféle következtetést levonva.
A legkorábbi megközelítés anyagi jogi természetű, s az alapja, hogy az agent provocateuri fellépés eredményeként megvalósított bűncselekmény társadalomra veszélyességének kisebb foka indokolja enyhébb büntetés kiszabását,
- 1475/1476 -
mely így kellő orvoslása a hatósági visszaélésnek a büntetőeljárás egészét tekintve.[28]
A Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 3.Bf.161/2009/17. számú, 2010. február hó 3. napján meghozott ítéletében ugyanakkor a jogsérelem orvoslásának módját illetően is közelített a strasbourgi gyakorlatból kiolvasható megoldáshoz: megállapította, hogy a rendőrség munkatársának agent provocateuri szerepvállalása eredményeként szereztek be és adtak át a vádlottak 8059 db egész és 2 töredék extasy tablettát, s a fedett nyomozó felhívása nélkül nem követték volna el a bűncselekményt.
Az a körülmény, hogy pontosan a cselekmény elkövetésének kezdeményezése minősült államtitoknak (így a fedett nyomozó nem volt tanúként kihallgatható és további, a szűkszavú rendőri jelentés alapján e körben szükségesnek ítélt információ sem volt bírósági szakban beszerezhető), nem értékelhető a vádlottak terhére, így nem lehetett cáfolni, hogy a vádlottak tettének kiváltó oka a fedett nyomozó megrendelése volt, s egyéb értékesítéssel kapcsolatos cselekményt a vád szerint sem követtek el (I. r. vádlott például büntetlen előéletű, kábítószerfüggő személy volt). A fedett nyomozó tevékenysége kapcsán nem került sor a nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésére, e tevékenysége így törvényi alapot nélkülözött.
Az ítélőtábla hivatkozott a 2/2007. (I. 24.) AB határozatban kifejtett elvekre és támaszkodott a Teixeira de Castro ügyben tett megállapításokra, rögzítve, hogy ahogyan kihirdetésével a Római Egyezmény, úgy az EJEB gyakorlata is a magyar jog részévé vált.
Eljárásjogi végkövetkeztetésként megállapítja, hogy "olyan cselekmény képezi a vád tárgyát, amelyet az államot képviselő nyomozó az ügyészi engedélyt megszegve, túllépve bűncselekményt (kábítószerrel visszaélésre felbujtást) elkövetve indukált", s minthogy a vád kábítószer-értékesítést taglaló része nyomozói bűncselekményen alapul, az nem törvényes, így az érintett vádlottak e cselekményei tekintetében az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.[29] Az ítélet az ügyészi fellebbezés visszavonása folytán emelkedett jogerőre.
A strasbourgi gyakorlatot a jogsérelem orvoslása tekintetében teljes mértékben tükröző megoldást tartalmaz a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 2012. május 2. napján meghozott, 3.Bf.53/2011/6. számú ítélete, melyben az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a vádlottat a vele szemben kábítószerrel visszaélés bűntettének kísérlete - a provokációval érintett deliktum - miatt emelt vád alól felmentette.
Az elsőfokú bíróság a Legfelsőbb Bíróság fent vázolt Bf.III.231/2001/5. számú határozata szerinti jogértelmezést alkalmazta, az Ítélőtábla azonban saját fent hivatkozott döntésére hivatkozott, s közvetlenül a strasbourgi gyakorlatból levezetve arra a következtetésre jutott, hogy "minden rendőrségi felbujtás eredményeként beszerzett bizonyítékot ki kell zárni az eljárásból, összhangban a Be. 78. §-ának (4) bekezdésével", így jelen ügyben a vádlott beismerő vallomását is kirekesztette a bizonyítás anyagából, s az ennek eredményeként rendelkezésre álló bizonyítékok alapján bűncselekmény bizonyítottságának hiányában felmentette a vádlottat a rendőri felbujtás eredményeként elkövetett bűncselekmény miatt vele szemben emelt vád alól, egyben a felbujtói magatartás miatt ismeretlen tettessel szemben feljelentést tett. Az ítélőtábla ezen határozata is az ügyészi fellebbezés visszavonása folytán emelkedett jogerőre.
Összegezve az agent provocateuri fellépés büntetőeljárási keretek közötti megítélése számos, esetről esetre jellegében és jelentőségében is eltérő, egymáshoz képest is változó súlyú körülménynek közvetlenül az adott ügy alapjogi vonatkozásait, a fairness és ezzel összefüggésben a formális igazságosság[30] követelményét is végig szem előtt tartó, körültekintő mérlegelését igényli mind az alapjául szolgáló körülmények felderítése és értékelése, mind az eljárásjogi következtetések szempontjából. ■
JEGYZETEK
[1] E témakör összefoglaló feldolgozására lásd Mészáros Ádám (2011): "Titkos gondolatok", In: Virág György (szerk.), Kriminológiai Tanulmányok 48. kötet, Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 213−218. o., Mészáros Bence (2011): Fedett nyomozás a bűnüldözésben, PhD értekezés (kézirat), Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori iskola, Pécs, http://ajk.pte.hu/files/file/doktori-iskola/meszaros-bence/meszaros-bence-vedes-ertekezes.pdf, letöltés ideje: 2017. 08. 16., 131-141. o., Kis László (2013): Titkos adatgyűjtés a büntetőeljárásban, Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., Budapest, 85-88. o., 101-104. o., a titkos műveletek további alapjogi aspektusainak összefoglalására: Kis László (2009): A titkos adatgyűjtés szerepe a büntetőeljárásban, különös tekintettel az Európai Unió keretében folytatott együttműködésre, PhD értekezés (kézirat), Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Deák Ferenc Doktori Iskola, http://www.uni-miskolc.hu/~wwwdeak/drkisl_ertmh.pdf, letöltés ideje: 2017. 08. 16., 25-44. o.
[2] A bűnüldözői provokáció kérdésköre nem csupán a fedett nyomozó, de például a hatósággal tartós együttműködésben álló bizalmi személyek esetén is felmerül.
[3] E kérdéskör különösen hangsúlyos az eredeti célja szerint alapvetően integritás-vizsgálati célokat szolgáló megbízhatósági vizsgálat eredménye büntetőigény keletkezése/érvényesítése kapcsán történő felhasználásának megítélésekor (az adott esetben szúrópróbaszerűen, indirekt külső ügyészi kontroll mellett a hatóság által teremtett mesterséges élethelyzetben tanúsított magatartás miatti büntetőjogi felelősségre vonás), különösen, ha az azt végző és a célszemély közötti bizalmi kapcsolat előzetes (titkos művelet keretében történő) kapcsolatfelvételen alapul. E témakör kifejtése azonban külön tanulmány(ok) tárgyát képezheti.
[4] Kihirdetésére az 1993. évi XXXI. törvénnyel került sor.
[5] Lásd Guide on Article 6 - Right to a fair trial (criminal limb), Council of Europe/European Court of Human Rights, 2014, http://www.echr.coe.int/Documents/Guide_Art_6_criminal_ENG.pdf, letöltés ideje: 2017. 08. 16., Vincent Berger (1999): Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata, HVG-ORAC, Budapest, 167-180. o., 187-213. o., 242-252. o., 255-262. o., 270-337. o., a bűnüldözői provokációval kapcsolatos strasbourgi gyakorlat részletesebb bemutatásához: Kis László (2014): "A bűnüldözői provokáció megítélése az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában", In: Studia Iurisprudentiae Doctorandorum Miskolciensium - Miskolci Doktoranduszok Jogtudományi Tanulmányai, Tomus 15/1., Bíbor Kiadó, Miskolc, 311-329. o.
[6] V.ö. 9/2014. (III. 21.) AB határozat
[7] Átfogóan: Valenzuela Contreras kontra Spanyolország (1998), ehhez kapcsolódóan a magánélethez és a jogorvoslathoz való jog (8. és 13. Cikk) kapcsán: Klass és társai kontra Németország (1978), Malone kontra Egyesült Királyság (1984), Leander kontra Svédország (1987), Huvig kontra Franciaország (1990), Kruslin kontra Franciaország (1990). a tisztességes eljáráshoz való jogra (6. Cikk) koncentrálva: Teixeira de Castro kontra Portugália (1998), Vanyan kontra Oroszország (2005), Khudobin kontra Oroszország (2006), Ramanauskas kontra Litvánia (2008), Bannikova kontra Oroszország (2010).
[8] Példaként: Windisch kontra Ausztria (1990), Van Mechelen és társai kontra Hollandia (1997), Teixeira de Castro kontra Portugália (1998), Sequeira kontra Portugália (2003), Shannon kontra Egyesült Királyság (2004), Ramanauskas kontra Litvánia (2008), Bannikova kontra Oroszország (2010).
[9] Azaz, mi volt az egész művelet kiindulópontja, miért az adott helyszínen, időben és legfőképp adott személlyel szemben kezdeményeztek titkos eljárást. E követelmény érvényesítése a magánélethez való jogba való súlyos beavatkozást jelentő és a jogorvoslathoz való jog jelentős korlátozása mellett lefolytatható titkos műveletek visszaélést, önkényes kiválasztást lehetővé tévő, szúrópróbaszerű alkalmazását hivatott kizárni. Ilyesfajta bűnüldözői tevékenység alapjául előzetesen rendelkezésre álló, ellenőrizhető, bűnelkövetésre, annak előkészítésére vonatkozó konkrét információk kell, hogy a hatóságok rendelkezésére álljanak [Vanyan kontra Oroszország (2005), Khudobin kontra Oroszország (2006), Ramanasukas kontra Litvánia (2008), Malininas kontra Litvánia (2008)]. Ennek jelentőségét hangsúlyozza az Alkotmánybíróság 2/2007. (I. 24.) AB határozatában, az EJEB pedig hazánkat érintően a Szabó és Vissy kontra Magyarország (2016) ügyben (számos egyéb mellett).
[10] Constantin és Stoian kontra Románia (2009), másrészről Eurofinancom kontra Franciaország (2004).
[11] Így például az e témakörben leggyakrabban hivatkozott Teixeira de Castro kontra Portugália (1998) ügyben.
[12] Malininas kontra Litvánia (2008).
[13] A Vanyan kontra Oroszország ügyben (2005) a bizalmi személy álvásárlás végett kereste meg az általa ismert célszemélyt - anélkül, hogy rá nézve bármilyen ellenőrizhető terhelő adat állt volna a hatóságok rendelkezésére -, s arra kérte, hogy szerezzen neki heroint, mert elvonási tünetei miatt máskülönben öngyilkosságot fog elkövetni. A célszemély maga nem rendelkezett kábítószerrel, de a fentiek hatására ismerősének szerzett, amely miatt jogerősen elítélték.
[14] Shannon kontra Egyesült Királyság (2001), Sequeira kontra Portugália (2003).
[15] Veselov és társai kontra Oroszország (2012), V. kontra Finnország (2007). Utóbbi ügyben az eljárás során megállapítható volt, hogy a terhelttől telefonon kannabiszt megrendelő magánszemély ekkor valójában előzetes fogvatartásban volt a rendőrségen, melynek vezetője vette rá a rendelésre szabadon bocsátása fejében, mert a célzott kannabiszszállítmányt már többször szem elől tévesztették. A Bíróság megállapította, hogy a rendőrség előtt a terhelt korábban nem volt ismert, nem volt arra adat, hogy kábítószer-kereskedelemben részt vett volna, az elfogásakor is pont a rendelés szerinti mennyiség volt nála, melyet ő is harmadik személytől szerzett, s a fentiek nem már megindult, a visszaélésekkel szembeni garanciákkal biztosított eljárás keretében történek.
[16] Veselov és társai kontra Oroszország (2012), V. kontra Finnország (2007). másrészt Shannon kontra Egyesült Királyság (2001), Eurofinancom kontra Franciaország (2004), Sequeira kontra Portugália (2003), Miliniené kontra Litvánia (2008).
[17] Ebből fakadóan lehetőség szerint (!) valamennyi releváns szereplő - így a bizalmi személy, fedett nyomozó - tanúkénti kihallgatását is magában foglaló bizonyítási eljárás során.
[18] A fentiek szerinti eljárásjogi követelményeket a Bíróság a Teixeira de Castro ügyben nem hangsúlyozta, azokat a Bannikova kontra Oroszország (2010) ügyben rögzítette átfogóan, korábbi gyakorlatát is e tekintetben kibontva. Egyebekben e kérdéskörhöz lásd még: Doorson kontra Hollandia (1996), Khudobin kontra Oroszország (2006), Constantin és Stoian kontra Románia (2009), Ali kontra Románia (2010).
[19] Ramanasukas kontra Litvánia (2008), Bannikova kontra Oroszország (2010).
[20] Khudobin kontra Oroszország (2006), Veselov és társai kontra Oroszország (2012).
[21] Teixeira de Castro kontra Portugália (1998).
[22] Részletesen: Edwards és Lewis kontra Egyesült Királyság (2004), Furcht kontra Németország (2014).
[23] BVerfG, Beschluss der 2. Kammer des Zweiten Senats vom 18. Dezember 2014, http://www.bverfg.de/e/rk20141218_2bvr020914.html, letöltés ideje: 2017. 08. 16.
[24] Fontos megjegyeznünk, hogy a Szövetségi Alkotmánybíróság több helyütt hangsúlyozta döntésében, hogy az ítélőbíróságok a konkrétan a provokációhoz kapcsolódó bizonyítékokat csak annyiban vették figyelembe, amennyiben azok összhangban álltak a vádlottak beismerő vallomásaival, s így ehhez igazodóan állapították meg a tényállást is (a vádhoz képest kisebb mennyiségű kábítószerre és a szervezett elkövetést mellőzve).
[25] http://juris.bundesgerichtshof.de/cgi-bin/rechtsprechung/document.py?Gericht=bgh&Art=pm&Datum=2017&nr=72875&linked=urt&Blank=1&file=dokument.pdf, letöltés ideje: 2017. 08. 16.
[26] Így a Strafzumessungslösung-ot is. Megjegyezzük, hogy a döntés alapja - dogmatikai okokból - nem a bizonyítékok kizárása, ugyanakkor e témakör további részletezése jelen tanulmány terjedelmi és tematikai keretein is túlmutatna.
[27] Lásd Kovács István (2011): "A provokáció hatására történt bűnelkövetés értékelése a bírói gyakorlatban", In: Gál István László (szerk.), Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére, Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 369-378. o., Mészáros Ádám (2011): i. m., 213-218. o., Mészáros Bence (2011): i. m., 119-141. o., Kis László (2013): i. m., 85-88. o, 101-104. o. A felhasznált jogesetek megtalálhatók továbbá a Bírósági Határozatok Gyűjteményében: http://birosag.hu/ugyfelkapcsolati-portal/birosagi-hatarozatok-gyujtemenye.
[28] A Legfelsőbb Bíróság Bf.III.231/2001/5. számú határozatában a vád tárgyává tett bűncselekmény társadalomra veszélyesség csekély fokát állapította meg (a cselekményből hiányzik a társadalomra veszélyesség absztrakt törvényi tényállásban kifejeződő mértéke és jellegzetes ismérve, azonban a cselekmény nem nélkülözte teljes mértékben a társadalomra veszélyességet) és alkalmazott megrovást robbanóanyaggal és robbantószerrel visszaélés bűntette miatt. Azonos gondolatmenetet követett a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 31.Bf.XIII.5444/2010/6. számú kábítószerrel visszaélés bűntette miatt indult ügyben hozott határozatában. Ugyanakkor a Debreceni Ítélőtábla mint másodfokú bíróság Bf.III.352/2010/38. számú ítéletében azt rögzítette, hogy a kábítószer-bűncselekmények esetén a társadalomra veszélyesség mindig megállapítható, akkor is, ha a vádlott a kábítószert fedett nyomozónak adta el, utóbbi kezdeményezésére. Tegyük hozzá, ez esetben a terhelti védekezésben konkrétan a provokáció nem merült fel - a terhelt azt adta elő, hogy valójában rendőrségi ügynök -, azt a bíróság arra történt konkrét hivatkozás hiányában is vizsgálta.
[29] A törvényes vád értelmezése kapcsán utalunk arra, hogy az ítélet az EBH 2011.2299. és az EBH 2013.B.23. számon közzétett határozatokat megelőzően született.
[30] Részletesen lásd Bárd Károly (2007): Emberi jogok és igazságszolgáltatás Európában, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 48-78. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Budai Központi Kerületi Bíróság, OBH Magyar Igazságügyi Akadémia.
[2] A szerző főtanácsadó, Kúria.
Visszaugrás
