Amikor véget ért a hidegháború, szinte minden nyugati politológus kifejtette nézeteit arról, hogy mi következik majd ezután. Sokan óvatosan fogalmaztak, mert jól emlékeztek arra, hogy korábban egyiküknek sem sikerült megjósolnia a szovjet típusú kommunista rendszer bukását, a "külső" és "belső" szovjet birodalom békés felbomlását és általában a hidegháború befejeződését.[1] Tele voltak aggodalommal, hogy az áttekinthető és kiszámítható magatartást eredményező bipoláris rendszer megszűnése után túlságosan is bonyolult nemzetközi viszonyok jönnek létre a világon. Attól tartottak, hogy a szovjet csapatok kivonása után Közép-Európában ismét feléled a nacionalizmus, vitatottá válnak a nemzetközi határok, és a közép-európai országok újra egymásnak esnek, hiszen a térségben nem lesz többé olyan fegyelmező erő, amely korábban az ilyen fejleményeket lehetetlenné tette. Az egyik neves amerikai elemző 1990-ben egyenesen a "hipernacionalizmus" kialakulásának a veszélyéről írt. Példaként a hosszabb történelmi múltra visszatekintő magyar-román konfliktusra utalt, amely a jövőben szerinte a két ország között könnyen háborúhoz vezethet.[2] Egy másik elemző szintén a román-magyar határokat féltette. Szerinte azoknak az államoknak, amelyeknek esetleg irredenta etnikai igényeik támadhatnak szomszédjaikkal szemben, katonailag nem szabad nagyon megerősödniük. A két bécsi döntésre emlékezve ő is a magyar-román viszony történetét idézte fel.[3] Ezek a jóslatok szerencsére nem váltak valóra, de csak a két említett ország közötti viszonyban. Míg a magyar és a román haderők vezetése között közvetlenül a Ceauşescu-rezsim megdöntése után meglepően jó kapcsolat alakult ki, addig egy kicsit arrébb, a jugoszláv föderációban élő népek véres és kegyetlen háborúkba kezdtek egymás ellen.
- 229/230 -
Jóslatokat természetesen nem csupán a közép-európai országok között esetleg kialakuló konfliktusokkal, hanem a szuperhatalmak várható magatartásával kapcsolatban is megfogalmaztak. Ami Oroszországot illeti, többnyire arra a következtetésre jutottak, hogy az a közeljövőben semmiféle fenyegetést nem jelenthet Közép-Európára vagy a Nyugatra nézve. Az orosz politikai osztály ugyanis, mondták, eleinte saját politikai és gazdasági rendszerének konszolidálásával lesz elfoglalva. Többen azonban úgy vélték, hogy az orosz expanzionista, birodalmi törekvések a távolabbi jövőben újból a felszínre törhetnek, a Nyugatnak tehát ezután sem lenne szabad levennie a szemét az ottani folyamatokról. Különösen arra figyelemmel, hogy a megelőző évtizedek bipoláris rendszerének legfontosabb tartópillére, a kölcsönös nukleáris elrettentést szavatoló, hatalmas rakétaarzenál megmaradt.
Ami az Egyesült Államoknak mint szuperhatalomnak a hidegháború utáni helyzetét és szerepét illeti, az elemzők többségének jóslatai szerint a merev bipoláris rendszer megszűnése után valamilyen laza nemzetközi rend jön létre, amelyben Amerika nem feltétlenül játszik majd hegemón szerepet.[4] Egyébként is - állították -, a bipolaritás valójában viszonylagos fogalom, mivel csak ellentétes pólusok létezése esetén használható. Ha az egyik pólus megszűnik, a másik sem marad fenn. Az a "táboron belüli" fegyelem, amely a hidegháború évtizedeiben jellemezte a nemzetközi rendet, nem őrizhető meg. A demokrata párti elemzők szerint Amerika az 1989-es világtörténelmi változásokat követően nem szuperhatalomként, hanem csupán nagyhatalomként marad fenn, mivel akaratát nem lesz képes rákényszeríteni a középhatalmakra, sőt a kisebb államokra sem. Brzezinski pl. úgy vélte, hogy az Egyesült Államok "a hatalom polarizációja következtében bizonyos túlsúlyra tett szert a világszínpadon", de szerinte ez "a gazdasági hatalom és a politikai pluralitás sokkal szétszórtabb állapotában" valósul meg, mint amelyet egy hegemón szerep eljátszása megkívánna.[5]
*
Brzezinskiék a világtörténelmi változások idején még csak arról bocsátkoztak jóslásokba, hogy milyen nemzetközi viszonyok jellemzik majd a poszt-bipoláris korszakot. Korainak tartották volna valamilyen követendő stratégia felvázolását a washingtoni adminisztráció számára, és egyébként sem ők voltak kormányon. De nem tértek el lényegileg ettől a felfogástól a republikánusok sem. Az idősebb Bush által vezetett adminisztráció nem tűzött ki maga elé vi-
- 230/231 -
lágmegváltó célokat, hiszen éppen elérte a világ átalakulását. Inkább arra összpontosította a figyelmét, hogy "fenntarthatóvá" tegye a bekövetkezett változásokat. Ehhez elsőrangú eszközként szolgált, hogy - európai szövetségeseivel szorosan együttműködve - úgy fejezte be a hidegháborút, hogy nem nyilvánította vesztesnek Oroszországot. "A hidegháború - jellemezte a helyzetet Brzezinski - langyos békével ért véget... Senki sem kapitulált, ... mind a győztesek, mind a vesztesek érdekeltek voltak abban, hogy homályban hagyják a győzelem tényét."[6] Ezzel lehetővé tették, hogy Moszkva arca megőrzésével vészelje át e számára nehéz időket. Bushék nem akarták, hogy az orosz vezetés ismét szembe kerüljön a Nyugattal. Némi leegyszerűsítéssel arra törekedtek, hogy ne ismétlődjön meg a Versailles-szindróma. Az idősebb Bush által vezetett republikánus amerikai kormányzat tehát még emlékezett arra, hogy mi történt a XX. század első kilenc évtizedében, és ennek megfelelően alakította külpolitikáját. Ugyanez jellemezte az európai politikai vezetők felfogását is, legalábbis ami az orosz relációt illeti. (A franciák és a britek - ugyancsak történelmi emlékeik alapján - már nem nézték igazán jó szemmel Németország újraegyesítését, és megpróbálták azt késleltetni, esetleg meg is akadályozni.)
A Bush-adminisztrációnak még a nagy változások idején, 1990 nyarán azzal a súlyos kihívással kellett szembenéznie, hogy Szaddám Huszein lerohanta Kuvaitot. Az iraki csapatok legyőzése és visszaverése jelentős katonai előkészületeket és diplomáciai erőfeszítéseket követelt Washingtontól, hiszen meg kellett szerveznie a Szaddám elleni, több arab állam részvételével megindított nemzetközi koalíciós hadműveleteket is. Az adminisztráció - mindvégig a multilateralizmus kategóriáiban gondolkodva - mintaszerűen oldotta meg a feladatot. A megszálló csapatokat 1991 elején kiverték Kuvaitból, majd iraki földön is folytatták megsemmisítésüket. Ekkor az idősebb Bush nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot. Jóllehet néhány hét múlva a koalíciós erők és Bagdad között már gyakorlatilag nem voltak ellenséges csapatok, az elnök befejezettnek nyilvánította a hadműveleteket, majd - a Biztonsági Tanács elé terjesztett, átfogó szankciós határozatok elfogadása után - kivonta egységeit az országból. A döntést az elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója, Brent Scowcroft néhány évvel később a következő, utóbb látnokinak bizonyuló szavakkal így magyarázta: "Irak elfoglalása kiszámíthatatlan emberi és politikai veszteségekkel járt volna. Kénytelenek lettünk volna elfoglalni Bagdadot, és átvenni a hatalmat Irakban. A koalíció összeomlott volna, az arabok felháborodva elhagyják [a koalíciót], és mások követik őket... Ha folytattuk volna az inváziót, az Egye-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
