A 46. április 6-án lezajlott thapsusi csata után Caesar jó ideig, július 25-ig halogatta - és megszakította egy szardíniai tartózkodással - hazatérését Rómába, s ezt nem tulajdoníthatjuk teljességgel az Africában szükséges rendelkezések és intézkedések végrehajtásának, hiszen azt új proconsulja, C. Sallustius Crispus is megtehette volna. A halogatásnak inkább lélektani okai lehettek: a szenátus a tizennégy napos ünnepséget, hetvenkét lictor kíséretében tartandó triumphusl, három évre szóló censori/praefectus morumi tisztséget és - ami a legfontosabb - tíz évre szóló dictatori felhatalmazást szavazott meg Caesarnak.[1] A szenátus rettegett Caesar bosszújától, illetve eseteges sullai intézkedéseitől.[2] Az africai győzelem miatt tartott triumphus - amelyben körülhordozták a M. Petreius, M. Porcius Cato és Q. Caecilius Metellus Pius Scipio Nasica halálának ábrázolásait - jó eséllyel tovább borzolhatta a római arisztokrácia kedélyét, hiszen ez egyúttal Caesar nemcsak Iuba, hanem a szenátus feletti diadalát is jelképezni volt hivatott. Cicero ezt követően törte meg hallgatását, és mondta el a szenátusban a Pro Marcellót, ami egyfelől oratio suasoria, másfelől gratiarum actio a Marcellusnak adott kegyelemért, amivel Caesar biztosítani kívánta a szenátust jóindulatáról, és egyúttal hatalmát is akarta fitogtatni önkényúri gesztusával.
A Pro Ligariói mind az antik, mind a modern irodalom a deprecatio klasszikus példájaként tartotta számon,[3] történeti szempontból pedig nem kevésbé figyelemreméltó mű, hiszen - lévén, hogy a Pro Marcello 46 kora őszén a szenátusban hangzott el - a polgárháborút követő időszakból Cicero első, a fórumon, vagyis nagy nyilvánosság előtt elmondott beszéde,[4] amelyben Caesar clementiáját magasztalva a dictaturát expressis verbis legitimálta.[5] Először az oratio történeti hátterét és az eljárás lefolyását tekintjük át (I.), majd azon kérdést vizsgáljuk, hogy a Ligarius elleni eljárás valódi büntetőpernek tekinthető-e. (II.) A beszéd műfajának, a deprecatiónak elemzése után (III.) a caesari clementia-és sapientia-fogalom megjelenését tekintjük át a Pro Ligarióban. (IV.) Végezetül pedig az irónia stíluseszközének szenteljük figyelmünket, és ennek kapcsán igyekszünk rávilágítani a Caesar-Cicero viszony egy érdekes elemére, valamit arra, hogy a szónok hogyan ad hangot azon meggyőződésének, hogy a dictator hatalmát és clementiáját illegitimnek tartja. (V.)
Quintus Ligarius - jelentéktelen szabin nemzetség sarjaként látta meg a napvilágot, fivére, Titus 54 táján quaestor urnabusi tisztséget látott el, másik fivére, Quintus valamikor az 50-es években nyerte el a quaesturát[6] - 50-ben Considius Longus propraetor mellett
- 415/416 -
legatusi tisztséget töltött be Africa provinciában.[7] Miután Considius az 50-es esztendő végén Rómába ment, hogy a consulatusra pályázzék, Ligariusra maradt a tartomány igazgatása, aki ezt - Cicero állítása szerint - nem szívesen vállalta.[8] Közvetlenül a polgárháború kirobbanása előtt, 49-ben a szenátus Q. Aelius Tuberót, Cicero távoli rokonát bízta meg africai pro-praetorsággal, aki azonban várt a provincia átvételével - nem tudjuk: vajon azért, mert betegsége hátráltatta utazását, vagy pedig azért, mert ki akarta várni, hogy milyen irányt vesz a nagypolitika. Ligarius Africában hasonlóan várakozó álláspontra helyezkedett. Így történhetett meg, hogy a polgárháború kitörését követően nem sokkal - a Caesartól elszenvedett auximumi vereség után - még a szenátus által kijelölt propraetor előtt megérkezett Uticába P. Attius Varus, Pompeius párthíve, Africa egykori helytartója,[9] aki a köztársaságpárti oldal nevében önkényesen átvette a provincia irányítását, és elrendelte két légió felállítását.[10] Ligarius kénytelen volt magát Varus főhatalmának alárendelni,[11] mivel azonban Varus eljárása minden törvényes alapot nélkülözött, mind Cicero, mind Caesar kétségbe vonta annak érvényességét.[12]
Hamarosan, 49 tavaszán - a pontos dátumot nem ismerjük, erre valamikor Cato Szicíliából történt kivonulása, vagyis április 23-a után kerülhetett sor - fiával együtt megjelent Uticánál Africa legitim helytartója, Q. Aelius Tubero.[13] Tuberónak az africai parton igazgatást gyakorló Varus és Ligarius megtiltotta egyrészt, hogy partra szálljon, s átvegye a szenátus által nekik juttatott provinciát, másrészt még azt is, hogy vizet vegyenek fel, s hogy Tubero beteg fia belépjen a tartományba.[14] Cicero ezt a tettet a védelem során Varusra hárította.[15] Ezen események kapcsán Caesar sem említi Ligarius nevét, csupán Varusét.[16] Varus és Ligarius ellenséges magatartásának pontos okait nem ismerjük, bizalmatlanságuk nagy valószínűséggel abból táplálkozott, hogy Tubero halogatta az Africába utazást, illetve azzal gyanúsíthatták, hogy Caesar hívei közé tartozik. Tubero ezután Görögországban Pompeiushoz csatlakozott, akinek az oldalán részt vett a pharsalusi csatában, majd Caesartól kegyelmet kapott.[17]
Eközben Caesar hadvezére, Curio 49 augusztusában csapatokat vezényelt Africába, majd a Varus és Ligarius felett aratott győzelmek után a numida uralkodó, Iuba elleni csatában életét vesztette. Curio seregéből csak kevesen, köztük Asinius Pollio tudtak Szicíliába menekülni. Iuba teljhatalmú győztesnek tekintette magát, és kivégeztette a magukat Varusnak megadó római katonaság egy részét. Varus ugyan nem hagyta jóvá e lépést, ám nem volt abban a helyzetben, hogy ellenállást tanúsíthasson.[18] Minthogy Iuba a köztársaságpárti erők legjelentősebb africai támaszának mutatkozott, a Pompeius-párti szenátus királyi és vendégbaráti titulussal tüntette ki, míg a Caesar-párti szenátus ellenséggé (hostis populi Romani) nyilvánította. A pharaslosi csata után Pompeius hívei Africában gyülekeztek, hogy folytassák a Caesar elleni harcot, a fővezéri tisztséget Cato döntése alapján Pompeius apósa, az 52-es esztendő consulja, Q. Metellus Scipio kapta meg. Attius Varus, Labienus és Cato alárendelték magukat Metellus Scipiónak, ám a belső ellenségeskedés nagyban felőrölte az ellenállás erejét, és nem csekély mértékben járult hozzá Caesar 46-os africai győzelméhez. Cato büszkén önkezével vetett véget életének, és megfosztotta Caesart a felette gyakorolható hatalom - büntetés vagy kegyelem - lehetőségétől, Attius Varus és Labienus Hispaniába vonultak, és ott folytatták a harcot egészen 45-ig.[19]
Ligarius a thapsusi csata után Hadrimentumban fogságba esett, ám Caesar megkegyelmezett neki, miként Considius fiának is.[20] A hadrimentumi fogság tényéből arra lehet következtetni, hogy Ligarius az afrikai háború egész ideje alatt ott tartózkodott, s a hadi cselekményekben nem vállalt szerepet; ugyanakkor nem is lehetett igazán jelentős személyiség, hiszen a Bellum Africanum szerzője nem tesz róla név szerint említést. A caesari kegyelem egyáltalában nem volt ritkaság, ugyanis a dictator amnesztiát adott mindazoknak, akik az africai háborúban harc nélkül megadták magukat; a vezérek közül is csak néhányat, így például a harc közben fogságba ejtett Afraniust és Faustus Sullát ölték meg - hogy ez Caesar közvetlen parancsára,[21] vagy tudta nélkül történt-e, vitatott.[22] Ennek pontosan megfelel Cicero kijelentése, aki oly győzelemről beszél, (amely során csak fegyverben állók
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
