Marton Géza (1880-1957) máig ható jelentőségű, nemzetközi hírű romanista-civilista pályafutása során széleskörű jogi műveltsége és érdeklődése révén a büntetőjoggal is kapcsolatba került, bár hatása a büntetőjog tudományra nem volt akkora mértékű, mint azon hatás, amit a civiljogi tudományokra tett, különösen a felelősségről szóló elméletének kidolgozásával. Számos munkája foglalkozik - a mai fogalmak szerint - büntetőjogi jellegű kérdésekkel (is), így például A furtum mint delictum privatum (Debrecen 1911), Verschuldungsprinzip (München 1926), Büntetés és kártérítés (Budapest 1933) és Les fondements de la résponsabilité civile (Paris 1938) című írásai. Ezek három pont köré csoportosíthatók: római jog delictumai közül a furtum tényállásának vizsgálata, a büntetés és a kártérítés fogalmának elhatárolása, egymáshoz való viszonyának elemzése, valamint felelősségtanának megalkotása, amely a büntetőjogi aspektusokat sem hagyja figyelmen kívül.
Írásunkban mégsem munkásságának e pregnáns és a szakirodalomban ismertebb nézeteit kívánjuk vizsgálni, hanem korának hatályos büntetőjogához kapcsolódó munkáit, vagyis A vagyon elleni deliktumok rendszere a büntetőtörvénykönyvben című, a Jogtudományi Közlönyben (1915/40; 42; 47; 49; 1916/7; 8; 12) megjelent tanulmánysorozatát és A bűncselekmény kriminológiai fogalma című, 1907-ben Székesfehérváron megjelent kismonográfiáját. Az utóbb vizsgált tanulmányban érdekes de lege ferenda javaslatot tesz a vagyon elleni bűncselekmények tényállásainak fogalmi kiterjesztésére és ezzel együtt a tényállások számának jelentős korlátozására - harminc helyett csak öt tényállás elkülönítését véli szükségesnek. Kriminológiai kis-monográfiájában a bűncselekmény teljességgel utilitarista definíciója mellett foglal állást, és figyelemre méltó "bűntettesi osztályokat" határoz meg a Lombroso-i determinizmus tanát felhasználva.
I. Elsőként tekintsük át Marton javaslatait a vagyon elleni deliktumok Csemegi kódexbeli szabályozásával kapcsolatban írott tanulmánya alapján. Tételes korabeli büntetőtörvényeink, vagyis a Csemegi kódex (1879. V. tc.) és a Kbtk. (1879. XL. tc. a kihágásokról) harminc különböző, vagyon elleni deliktumot ismert. Marton kiindulópontja - tudományos profilja ismeretében érthető módon - a római jog "büntetőjogi" rendszere. A római delicta privata rendszere a deliktumok nagy részét néhány bűncselekménybe foglalta össze, így például a furtum, a damnum, az iniuria, a vis ac metus, a dolus maius és a fraus creditorum tényállás alá csoportosította. A modern büntetőjogban a tényállások "felaprózásának" oka Marton szerint abban keresendő, hogy a büntetőjogász a megfelelő mértékű represszió érdekében kíván utasítást adni a bírónak, s így akarja teljessé tenni a "tetszés szerint adagolható szabadságvesztés és pénzbüntetés" rendszerét.
Az európai büntető törvénykönyvek általában önálló deliktumként kezelik a sikkasztást, holott az a római jogban a furtum fogalmába volt besorolható. Hasonlóképpen felesleges disztinkciónak tartja Marton az ingó és ingatlan vagyon megrongálása közti megkülönböztetést. Igaz ugyan, hogy a Csemegi kódex ezek szétválasztása annyiban jogosnak látszik, amennyiben a büntetés jelentékenyen eltér a kettőnél. A hiba azonban Marton szerint éppen az, hogy eltér. Ezen rendszer ellen emel kifogást Marton. Okfejtésének bizonyításához a lopás tényállását választja iskolapéldának. (333. § Aki idegen ingó dolgot másnak birtokából vagy bir-lalatából, annak beleegyezése nélkül, azon célból vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el.) A lopást a Csemegi kódex hét magánjogi fogalom segítségével definiálta: idegen, ingó, dolog, birtok/bír-lalat, beleegyezés, eltulajdonítás, s ezzel Marton szerint a büntetőjog területére idegen fogalmak kerültek, amelyek az új terrénumon nem állják meg a helyüket. "E magánjogi fogalmak természetesen alkalomadtán mindmegannyi Scylla és Charybdis lehetnek, melyeken a dogmatikus büntető-igazságszolgáltatás hajója összetörik."
Sorra veszi a lopás idézett fogalmi elemeit, és érdekes kérdéseket tesz fel: Idegen-e a pactum reservati dominii mellett eladott dolog? Ingó-e a függő' termés, a beépített ablaktábla, az utcaburkolat? Dolog-e az elektromos áram? Dolog-e a váltó, a takarékkönyv, általában az okirat és a követelés? Más birtokából vagy bír-lalatából lop-e az, aki a vasúti kocsiban, villamoson stb. felejtett tárgyat elviszi? Más beleegyezése nélkül cselekszik-e, aki a dolgot a cselekvőképtelen, őrült, vagy elmegyenge, megtévesztett vagy megfélemlített sértett jóváhagyásával veszi el? Maga az elvétel contrectatio, apprehensio vagy ablatio-e? Eltulajdonítási szándékkal cselekszik-e az, aki az elvett dolgot csak használja, másnak ajándékozza, zálogba teszi, a lopott takarékkönyvből a betétet kiveszi, a dolgot megsemmisíti?
Marton rámutat, hogy a kor büntetőjogászai amellett foglalnak állást, hogy a büntetőjog nem veheti át változatlanul a magánjogi fogalmakat úgy, ahogy azok a magánjogban érvényesek, ugyanakkor pedig megemlíti, hogy a magánjogászok részéről is határozott ellenérzés tapasztalható a "házi használatra készült büntetőjogi magánjoggal" szemben. Véleménye szerint a magánjogi fogalmak elferdítéséért a felelősség nem a büntetőbíróságokat, hanem a rosszul megalkotott törvényt terheli, mely azáltal, hogy a bűncselekmények fogalmát a már említett módon magánjogi elemekből alkotja meg, óhatatlanul összeütközést generál a magánjogász és a büntetőjogász között.
A bíró a törvény alapján köteles ítélkezni - szögezi le Marton -, vagyis tényállásnak olyasfajta kiterjesztése, esetlegesen teljességgel ellentétére fordítása, amellyel a praetori jogfejlesztés élt, kizárt. Ugyanakkor a bíró számára nyitva áll az út, s a kifejezett tilalom mellett olykor észrevétlenül elsiklik; esetleg "egy útbanálló magánjogi fogalom félremagyarázásával segíthet az igazság kívánalmának érvényesülésén". Marton felfogása szerint a magánjogi fogalmak büntetőjogi értelmezésére vonatkozó vitakérdés sem a büntetőjogászok, sem a magánjogászok követelte irányban nem oldható meg megnyugvással. Marton szerint a megoldás abban rejlik, hogy a büntetőjog egyáltalában ne operáljon magánjogi fogalmakkal, még azoknál a deliktumoknál sem, amelyeknek büntetése egyenesen a magánjogok védelmét célozza.
Marton tehát feleslegesnek, céltalannak, sőt károsnak tartja a Csemegi kódexnek azt a rendszerét, mely a vagyon védelmére szolgáló repressziót a magánjog kategóriái szerint méri, mert ez a rendszer a büntetőbírót "hozzá nem méltó, céltalan aprólékoskodásra kényszeríti". Így például a lopás fogalmi elemei közül például sem az ingó, sem a dolog, sem a birtok vagy bírlalat stb. ténye nem fontos a büntetőbíró számára - csak az a fontos, hogy az előtte álló tettes más vagyonának rovására magának akart jogtalan vagyoni előnyt szerezni.
A római jogban a delicta privata a magánjog részét képezték, míg a crimina (vagy delicta publica) a közjog területére tartoztak. Ennek megfelelően a jog a vagyon elleni deliktumokat magánjogias módon kezelte. Marton szerint korának büntetőjogában semmi helyük a magánjogias definícióknak. Nézete szerint a lopást nem a tényálladék teszi deliktummá, hanem azon veszély, mely e cselekményekből a társadalmat fenyegeti, s amely azonos tényállás mellett is nagyon különböző lehet. A büntetőjogász feladatát tekintve ez utóbbira helyezendő a hangsúly, magát a cselekményt elég nagy vonalakban körvonalazni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
