1. Az Alkotmány 45. § (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a Legfelsőbb Bíróság, az ítélőtáblák, a megyei bíróságok (Fővárosi Bíróság) valamint a helyi és a munkaügyi bíróságok gyakorolják. Ezzel összhangban rendelkezik a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LVI. törvény 16. §-a is.
Az Alkotmánybíróság a 49/2001. (XI. 22.) AB határozatában fejtette ki, az Alkotmány értelmezéséből az következik, hogy a törvényhozó az ítélőtáblákat nem helyettesítheti egyetlen, az egész országra ki-terjedő illetékességű bírósággal. Az Alkotmánybíróság által megállapított, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése érdekében született meg az ítélőtáblák és a fellebbviteli ügyészi szervek székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 2002. évi XXII. törvény. E törvény rendelkezik 2003. január 1. napjától három, majd 2005. január 1. napjától további két ítélőtábla felállításáról, egyben meghatározza az ítélőtáblák illetékességi területét.
A törvényi rendelkezések alapján az ítélőtáblák felállítása megtörtént, működésüket megkezdték. Az ítélőtáblák a magyar igazságszolgáltatás alkotmányos szervezeti rendszerének, a demokratikus jogállami berendezkedésnek szerves részeivé váltak.
2. A táblabírósági rendszer léte, szakmai indokoltsága az előzőek folytán ma már nem vitatható tény. Az igazságügyi jogalkotásnak arra kell törekednie, hogy az ítélőtáblák betöltsék azt a célt, amely felállításukat indokolta. Az Alkotmánybíróság is rámutatott arra, az alkotmánymódosításhoz fűzött indokolásból az tűnik ki, hogy az alkotmányozó hatalom a négyszintű bírósági rendszer kialakítása érdekében rendelkezett az ítélőtáblák létrehozásáról. A szervezeti reform egyrészt arra irányult, hogy a jogorvoslati funkciót ellátó ítélőtáblák felállításával célszerűbb munkamegosztás váljon lehetővé a helyi és a megyei bíróságok között. Másrészt az ítélőtáblák révén csökkenthető a Legfelsőbb Bíróság munkaterhe, amely ezáltal elláthatja jogegységesítő feladatát.
A polgári (civilisztikai) ügyszakban különösen az ítélőtáblák felállítása azt a célt szolgálta, hogy az első fokon, illetve fellebbezés folytán a másodfokon elbírálásra kerülő ügyek hatásköri felosztásában lényegesen kedvezőbb munkamegosztás alakulhasson ki. A táblabírósági rendszer lehetővé tette, hogy megszűnjön a Legfelsőbb Bíróság fellebbezési hatásköre, ezáltal a Legfelsőbb Bíróság a rendkívüli jogorvoslatokkal (felülvizsgálati kérelmekkel), illetve az egységes ítélkezés megteremtésével (jogegységi döntések meghozatala) foglalkozhat. A másik oldalról azonban az ítélőtáblai rendszer arra is alkalmas, hogy ne csupán a Legfelsőbb Bíróság fellebbezési hatáskörét, hanem - fokozatosan - a megyei bíróság fellebbezési hatáskörét is átvegye azáltal, hogy bővülhet a megyei bíróságok elsőfokú hatásköre. A szervezeti és hatásköri átalakítás odáig vezethet, hogy a megyei bíróságok jelentős részben elsőfokú hatáskörű bíróságként funkcionálnak, a törvényben meghatározott tárgyú, illetve magasabb perértékű ügyeket intézhetnek. A táblabírósági rendszer nem csupán a Legfelsőbb Bíróság tehermentesítésére, hanem - fokozatosan - a túlterhelt helyi bíróságok tehermentesítésére is alkalmas, és az elsőfokú ügyek intézésében hozhat új munkamegosztást. A strukturális átalakulás eredményeként kialakulhat a differenciáltan működő elsőfokú bíróságok (helyi bíróságok-megyei bíróságok) - a tisztán fellebbezési bíróságok (regionálisan szervezett ítélőtáblák) - Legfelsőbb Bíróság európai modellje.
Megjegyzésre érdemes, az ítélőtáblák felállításával a bírósági szervezet ugyan négyfokúvá vált, azonban a polgári eljárás menetében ez nem egy újabb jogorvoslati szintet, nem a "háromfokú fellebbezés" bevezetését jelentette. A polgári eljárásban az ítélőtáblák azt teszik lehetővé, hogy karakterisztikusan megjelenjenek a megyei szintű, illetve a kisebb fajsúlyú ügyekre szakosodó helyi bíróságok, ahol a rendes jogorvoslat fórumaként a súlypont egyre inkább a regionálisan szervezett, tisztán fellebbezési bíróságként működő ítélőtáblákra helyeződhet át.
3. A Fővárosi, a Pécsi és a Szegedi ítélőtáblák működésüket 2003. július 1. napjával kezdték meg. Emlékezetes, hogy ebben az időszakban a legsúlyosabb problémát és feszültséget a Legfelsőbb Bíróság többéves hátralékának felhalmozódása jelentette. A megfogalmazódott szakmai elvárás az volt, hogy a folyamatos ügyérkezés mellett az ítélőtáblák az átvett hátralékot néhány év (2-3 év) alatt kíséreljék meg feldolgozni. Az ítélőtáblák azonban az átvett hátralékot a folyamatosan érkező ügyek mellett - nem kis erőfeszítéssel - 2004. év végéig feldolgozták, és a fellebbezési ügyeket tekintve a Legfelsőbb Bíróság is lényegét tekintve hátralékmentessé vált. Ezáltal a 2003. július 1-jétől - 2004. december 31-ig tartó első periódusban megvalósult a táblabírósági rendszernek az az (egyik) célja, amely a Legfelsőbb Bíróság tehermentesítésére vonatkozott.
4. A Debreceni és a Győri ítélőtáblák működésüket 2005. január 1. napjától megkezdték, és ez értelemszerűen a táblabíróságok "kapacitásának" megnövekedésével jár. Az újabb ítélőtáblák felállítása miatt a táblabíróságok megnövekedett teherbíró képességét a felállításuk alkotmányos céljához indokolt igazítani: törvénymódosítással, a saját hatáskörükbe utalható ügyek számának növelésével.
Nyilvánvaló, hogy a törvényhozó hatalom nem azért állított fel további két újabb ítélőtáblát, hogy a működő ítélőtáblák más bíróságok ügyeit vonják magukhoz. Az ilyen, az ítélőtáblák "kirendelését" célzó intézkedések - azon túl, hogy komoly alkotmányossági, eljárásjogi, és a bírák egzisztenciáját érintő munkajogi aggályokat is felvetnek - azt a benyomást kelthetik, mintha az ítélőtábláknak az igazságszolgáltatás alkotmányos rendjében nem lenne kellő indokoltságuk. Úgy gondolom, ez a szakmai kérdés - különösen az Alkotmánybíróság értelmező határozata után - ma már nem vethető fel.
A hatásköri szabályok módosítását a kormányzat tervbe vette. Ennek során az EU országokban jellemző (kontinentális) modellekre, illetve a magyar igazságszolgáltatási, bírósági szervezeti és eljárásjogi hagyományokra célszerű figyelemmel lenni.
a) A modernnek mondható, polgári bírósági rendszer Magyarországon a kiegyezést követően, döntően a dualizmus korában épült ki. Első jele az 1868. évi LIV. törvénycikk volt, amely a polgári törvénykezési rendtartást szabályozta újra, majd ezt követően a századfordulóig számos törvénycikk alakította, finomította a bírósági szervezeti rendszert (vázlatos bemutatása megtalálható Stipta István: A magyar bírósági rendszer története, Multiplex Medin Kiadó, Debrecen. 1998. 121-133. oldalak). A két világháború között, a történeti Alkotmány visszaállításával a dualizmus kori bírósági szervezethez képest lényegi változás nem következett be. A bírósági szervezet 1949-ig lényegében változatlan maradt.
A magyar bírósági szervezeti rendszer négyszintű volt. A bíráskodás legfontosabb szerve a törvényszék volt: ez tekinthető a korabeli törvénykezés általános hatáskörű, elsőfokú ügydöntő fórumának. Minden megye székhelyén létesült, de előfordult, hogy területnagyság alapján kisebb, székhelyen kívüli városokban is (például Kalocsa) létrehozták.
A kisebb vagyoni értékű polgári pereket és a csekélyebb súlyú büntetőügyeket a járásbíróságok bírálták el. Ítéleteik ellen polgári ügyekben jogorvoslatért a törvényszékhez lehetett fordulni, büntető ítéleteik az ítélőtáblához voltak fellebbezhetők.
Az 1911. évi Pp. a négyszintű bírósági szervezetnek megfelelően szabályozta a bíróságok felépítését és működését. Az elsőfokú bíráskodás - a német és az osztrák modellhez hasonlóan - megoszlott a járásbíróságok és a törvényszékek között. A vagyonjogi perek az értékhatáruktól függően tartoztak az egyik vagy a másik bíróság hatáskörébe, az értékhatár az idők során többször változott. Kisebb súlyú ügyek értékhatár nélkül tartoztak a járásbíróság hatáskörébe, a régi szabályozás szerint azonban a törvényszékek minősültek általános hatáskörű elsőfokú bíróságoknak (Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Egyetemi tankönyv. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 93-94. oldal).
A táblabírósági rendszert meghatározóan az 1890. évi XXV. törvénycikk állította fel, amely 11 ítélőtáblát hozott létre, és a dualizmus idején működő 384 járásbíróságot valamint 67 törvényszéket osztotta fel közöttük. Az ítélőtáblák polgári és büntetőügyek-ben kizárólag fellebbezési bíróságként működtek. A legfőbb bírói fórum a magyar királyi Kúria volt.
Polgári ügyekben a négyszintű bírósági szervezet differenciált jogorvoslati rendszert tett lehetővé. Fellebbviteli bíróságként jártak el a törvényszékek a járásbíróságok határozatai, az ítélőtáblák pedig a törvényszékek határozatai ellen benyújtott jogorvoslatok tárgyában. A fellebbvitel, mint másodfokú perorvoslat mellett lehetőség volt a felülvizsgálatnak nevezett harmadfokú perorvoslatra is. A törvényszékek, mint fellebbezési bíróságok másodfokú ítéletei ellen - értékhatártól függően - az ítélőtáblákhoz vagy a Kúriához lehetett felülvizsgálatért folyamodni (2500 Korona perérték alatt az ítélőtáblához, e fölött a Kúriához lehetett felülvizsgálati kérelemmel fordulni). Az ítélőtábla másodfokú határozataival szemben a Kúria volt jogosult a felülvizsgálatra.
b) Az igazságszolgáltatási rendszert, benne a bírósági szervezetet is az 1949. évi XX. törvénnyel életbe léptetett alaptörvény alakította át radikálisan. A bírósági szervezet hármas fokozatú lett, általános hatáskörű bíróság a járásbíróság volt. A 19 megyei (Budapesten fővárosi) bíróság meghatározóan másodfokú hatáskört kapott, első fokon a törvény által körülírt ügyekben járt el. A Legfelsőbb Bíróság kettős feladatkört látott el: egyrészt fellebbezési fórum volt a megyei bíróságok által első fokon eldöntött ügyekben, ezenkívül elvi irányítást gyakorolt az összes bíróságok működése és ítélkezése tekintetében.
A szocialista bírósági szervezet modelljének kiépüléséről a jelenkori polgári eljárásjog tudomány kritikai értékítéletét pregnánsan juttatja kifejezésre Kengyel Miklós: "Az egységes elveken alapuló szocialista igazságszolgáltatási modell kereteit az 1936. évi szovjet alkotmány és az 1938. évi szovjet bírósági szervezeti törvény jelölte ki. Az ekként kialakult szocialista bírósági szervezet - az időközben végrehajtott módosítások ellenére - a nyolcvanas évek végéig lényegében változatlan maradt.
A régi magyar bírósági szervezet szétverése a negyvenes évek végén kezdődött el. Nyitánya az az 1949. évi XI. törvény volt, amely a büntetőeljárásban "egyszerűsítette" a fellebbvitelt, azaz kiiktatta a harmadfokú eljárás lehetőségét, így aztán hiába szerepelt az 1949. évi alkotmányban a "felsőbíróság" kifejezés, a négyszintű igazságszolgáltatás napjai meg voltak számlálva.
A bírósági szervezet átalakításához a továbbiakban már törvényre sem volt szükség.
A bíróságok és az ügyészségek elnevezését törvényerejű rendelet változtatta meg. A történelmi hangulatot árasztó, patinás magyar kifejezések helyébe a szovjet igazságügyi terminológia fordításaként az ötvenes évek sablonja lépett. (így lett a Kúriából Legfelsőbb Bíróság, a koronaügyészből legfőbb ügyész, az ítélőtáblából felsőbíróság, a törvényszékből pedig megyei bíróság.)
Az 1950. évi IV. törvény módosította az alkotmánynak a bírósági szervezetre vonatkozó rendelkezéseit és kimondta a "felsőbíróságok és államügyészségek" 1950. december 31. napjával történő megszüntetését. Ezzel kialakult a magyar bírósági szervezet szocialista modellje, amelyhez már csak a megfelelő eljárási szabályokat kellett hozzáilleszteni.
A szocialista modell egysége nemcsak az alapelvekben, hanem a bírósági szervezet felépítésében is megnyilvánult. Az uniformizáló törekvések következtében a bírósági szervezet és az ügymenet valamennyi szocialista országban leegyszerűsödött, mert a felsőbíróságokkal együtt megszűnt a harmadfokú perorvoslat lehetősége is. Az elsőfokú eljárás súlypontja a törvényszékekről a járásbíróságokra tevődött át. A különbíróságok közül rövid úton felszámolták a hatalom számára kényelmetlennek bizonyuló közigazgatási bíróságokat, de megszűnt az önálló munkaügyi bíráskodás is.
A szocialista országokban a helyi-területi-legfelső bíróság(ok) egységén alapuló háromszintű igazságszolgáltatási szervezet jött létre, amely pontosan megfelelt az állami és pártbürokrácia tagozódásának és a demokratikus centralizmus működési mechanizmusának.
Az ötvenes évektől kezdve Magyarországon mind a polgári, mind pedig a büntetőügyekben a járásbíróságok lettek az általános hatáskörű elsőfokú bíróságok. Amikor a járásbíróságokat mint közigazgatási egységeket felszámolták, a "járásbíróság" elnevezést a "helyi bíróság" kifejezés váltotta fel. A hetvenes-nyolcvanas években a helyi bíróságok száma rohamos csökkenésnek indult, mivel a kisebb bíróságok összevonásával igyekeztek enyhíteni a bírósági szervezet nyomasztó tárgyi és személyi hiányosságain. A nyolcvanas évek végére az eredetileg mintegy százötven járásbíróságból álló helyi bírósági szervezet a kétharmadára zsugorodott össze.
A szocialista bírósági szervezetben a törvényszékeknek nemcsak az elnevezésük, hanem a funkciójuk is megváltozott. A megyei bíróságok elsőfokú hatásköre fokozatosan csökkent és egyre inkább a fellebbezési bíróság szerepét vették át."
Összességében megállapítható, hogy a négyszintű (táblabírósági) rendszernek Magyarországon nemcsak előzményei, hanem komoly hagyományai vannak, és amelyet csak a hivatkozott történelmi események tettek zárójelbe. Úgy gondolom, a struktúra retrográd elemeinek fokozatos felszámolása tovább nem elodázható. Az igazságügyi jogalkotás időszerű feladata, hogy a táblabírósági rendszert a XXI. század követelményeit kielégítő, korszerű módon töltse meg tartalommal és biztosítsa megfelelő működtetését.
A bírósági rendszer korszerűsítése során nyilván nem hagyhatók figyelmen kívül az európai kontinentális bírósági struktúrák. (Az angolszász országok jogi megoldásai egyes kérdésekben bizonyára jól hasznosíthatók, a szervezeti rendszer egésze szempontjából azonban összehasonlításként a kontinentális jogrendszerű országok jöhetnek szóba.)
Franciaország bírósági rendszere - az ország mérete, földrajzi elhelyezkedése, történelmi szerepe folytán - modellértékűvé vált számos nyugat-európai ország jogi berendezkedése számára. A szervezeti modell főbb elemei:
- Elsőfokú bíróságok: Franciaországban első fokon a kialakult munkamegosztás szerint kétféle rendes bíróság jár el: a Tribunal d'Instance (TI), és a Tribunal de Grand Instance (TGI). A TGI hatáskörébe meghatározott értékhatáron felüli perértékű ügyek tartoznak, ezen kívül a törvény kizárólagos hatáskörébe utal meghatározott ügytípusokat (például ingatlan tulajdonjog a, szabadalmi ügyek stb.). Általában a szakmailag nehezebb megítélésű, illetve magasabb perértékű elsőfokú ügyek tartoznak hatásköréhez. A TI hatáskörébe a viszonylag kisebb súlyú, meghatározott értékhatár alatti alacsonyabb perértékű ügyek, továbbá a kizárólagos hatáskörébe sorolt ügyek (például lakásbérleti, tartási, életjáradéki perek, birtokviták, fizetési meghagyásos eljárás stb.) tartoznak.
A két elsófokú hatáskörű bíróság nem alá- fölérendeltje egymásnak, egyik a másiknak nem jogorvoslati fóruma, hanem az elsőfokú ítélkezésben egymást kiegészítik. Nagyságrendjük, súlyuk különbözik egymástól: megyénként általában egy TGI és több kisebb TI működik. Viszonyuk hasonlítható a hazai megyei bíróság - helyi bíróság kapcsolatára, az érdemi hatásköri megosztásban azonban lényegi eltérés, hogy a TGI fellebbezési (másodfokú) bíróságként egyáltalán nem jár el, hanem mindkét elsőfokú bíróságtól a regionálisan szervezett "fellebbviteli bírósághoz" lehet jogorvoslattal élni. Bizonyos értékhatár alatti perértékű ügyekben pedig a TI első fokon hozott határozataival szemben fellebbezésnek egyáltalán nincs helye, hanem az első fokon jogerős határozatot felülvizsgálati kérelemmel közvetlenül a "Semmítőszéknél" lehet megtámadni. Megjegyzésre érdemes, hogy első fokon járnak el a külön bíróságok is: a kereskedelmi bíróságok (megyei szinten), a munkaügyi bíróságok, társadalombiztosítási bíróságok, haszonbérleti bíróságok (helyi bírósági szinten). A közigazgatási bíróságok Franciaországban történelmi okokból nem a bírósági szervezethez tartoznak. - Jogorvoslati bíróságok: A fellebbezési rendszer Franciaországban az eljárásjogi alapelvek szerint egységes. Az első fokon meghozott határozatokkal szembeni fellebbezéseket - akár a TGI, akár a TI, akár különbíróságok hozták azokat - a másodfokú "fellebbezési" bíróság, a Cour d'Appel (CA) bírálja el. A CA-k kizárólag fellebbezési bíróságként járnak el, hatáskörükbe elsőfokú ügyek nem tartoznak. Nem megyei, hanem regionálisan szervezett fórumok, a számuk országosan 35. A fellebbezési tanácsok polgári, kereskedelmi, szociális, büntető és fiatalkorú szekciókra szakosodnak.
A másodfokon jogerősen meghozott határozatokkal szemben felülvizsgálati kérelemmel a Semmítőszékhez (Cour de Cassation) lehet fordulni. A Semmítőszék feladata azonban nagyobb súllyal az ítélkezési gyakorlat egységesítése.
Összességében a francia bírósági szervezet felépítésével kapcsolatban figyelemreméltó, hogy következetesen elkülönülnek az elsőfokú és a fellebbezési bíróságok. A regionálisan szervezett fellebbezési bíróságok hatáskörébe elsőfokú ügyek nem tartoznak, ugyanakkor a megyei szinten szerveződött TGI-k kizárólag elsőfokú bíróságok, nem jogorvoslati fórumai a helyi szinten szerveződött TI-knek sem. A bírósági rendszer négyszintű, a polgári eljárásban a fellebbezési rendszer azonban kétfokú (részletesebben Kemenes István: Franciaország polgári igazságszolgáltatási rendszerének néhány vonása. Bírák Lapja 1993. évi 2., szám 3-4. szám).
A német modellben szintén rendes bíróságok és különbíróságok ítélkeznek, ezen kívül van közigazgatási bíráskodás és alkotmánybíráskodás.
A rendes bíróságok közül a helyi bíróságoknak felelnek meg az alsófokú bíróságok (Amtsgericht), amelyek egyszerű büntető és polgári ügyekben járnak el első fokon. A rendes bíróságok második szintjét a tartományi bíróságok vagyis törvényszékek (Landgericht) képezik. Meghatározóan elsőfokú bíróságok, azonban van másodfokú hatáskörük is, az alsófokú (helyi) bíróságok fellebbezési fórumai.
A rendes bírósági szervezet harmadik szintjét a tartományi felső bíróságok jelentik, amelyek a törvényszékek első fokon hozott határozataikkal szemben benyújtott fellebbezéseket bírálják el. Illetékességi területükhöz 2-10 törvényszék tartozik.
A rendes bíróságok legmagasabb szintje a Leg-felsőbb Szövetségi Bíróság (Bundesgerichtshof), amelynek székhelye Karlsruhe. A Szövetségi Bíróság a fellebbviteli bíróságok másodfokú határozatait vizsgálja felül.
A német bírósági rendszerben is elkülönülnek tehát a "helyi" és a "tartományi" szintű elsőfokú bíróságok, valamint a tisztán fellebbezési bíróságként működő tartományi felsőbíróságok. A francia modellhez képest eltérés, hogy a helyi bíróságok határozataival szembeni fellebbezéseket a tartományi bíróságok (törvényszékek) bírálják el, és nem közvetlenül a tartományi felsőbíróságok.
1. A magyar bírósági rendszerre vetett történeti visszapillantás, vagy a francia és a német modellre tett kitekintés az akárcsak vázlatos bemutatás szándéka nélkül csupán azt a célt szolgálja, hogy a táblabírósági rendszer lényegére vonatkozóan néhány közös vonást kiemelhessünk. Ilyenek:
- a bírósági rendszer jellemzően négyszintű, azonban polgári ügyekben ez nem jelent "háromfokú fellebbezési" rendszert;
- a harmadik szinten elhelyezkedő ítélőtáblák mindenütt regionálisan szervezett és kizárólag fellebbezési bíróságként működnek, elsőfokú hatáskörük nincs;
- az elsőfokú bíróságok differenciálódnak, közöttük munkamegosztás alakul ki: a magasabb perértékű, illetve nehezebb megítélésű polgári, kereskedelmi
ügyek a megyei szinten szerveződött - rendszerint a megye székhelyén működő - bíróság ("törvényszék") elsőfokú hatáskörébe tartoznak (de van arra is példa, hogy nagyobb megye területén egynél több, például két törvényszék működik); a helyi bíróságok pedig meghatározott perérték alatti, kisebb vagyoni értékű perekben járnak el, valamint azok az elsőfokú ügyek tartoznak hatáskörükbe, amelyek esetén a "lakossághoz közeli" ítélkezésnek, ügyintézésnek nagyobb szerepe van (például családjogi, munkajogi ügyek, birtokviták stb.);
- eltérő megoldások találhatók arra nézve, hogy a helyi bíróságok első fokon hozott határozataival szemben a megyei szintű bírósághoz (törvényszékhez), illetve a regionális szintű fellebbviteli bírósághoz (ítélőtáblához) lehet fellebbezni.
2. A táblabírósági rendszerre vonatkozóan leszűrt közös vonásokat a hatásköri szabályok módosításakor indokolt figyelembe venni. A modellből fakadó hatásköri munkamegosztás irányában a szükséges lépések egyértelműen aktuálisak. Más kérdés, hogy a táblabírósági rendszer - az ebből adódó hatásköri megosztás - teljes körű tartalmi kiépítése, működése nem egyszerre, hanem csak fokozatosan lehetséges. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a magyar igazságszolgáltatás, a bíróságok jelenlegi ügyforgalmi helyzetét, egyes bíróságok aránytalan hátralékát, továbbá fel kell mérni az átállás személyi, tárgyi konzekvenciáit.
A hatásköri szabályok módosítása során a modellhez való közelítés többféleképpen is lehetséges:
- Megfontolható, hogy kifejezetten a vagyonjogi perekben a per tárgyának értékétől függően a helyi bíróságon első fokon meghozott határozatokkal szemben közvetlenül az ítélőtáblához lehessen fellebbezni. Hangsúlyozandó, hogy ebben az esetben nem az ún. ugró fellebbezés bevezetéséről lenne szó, hanem kifejezésre jutna, hogy a helyi bíróságok és a megyei bíróságok is elsősorban mindinkább - bár különböző szinten szakosodott - elsőfokú bíróságok, a fellebbezési bíróságok szerepét pedig meghatározóan az ítélőtáblák töltik be, ahová közvetlenül lehet fellebbezni. Meghatározott körben és mértékben a megyei bíróságok másodfokú, fellebbezési hatáskörét azonban a magyar hagyományoknak megfelelően (a német modellhez hasonlóan, a francia modelltől eltérően) hosz-szabb távon is indokolt megőrizni.
- Felvethető a Pp. 23. § (1) bekezdés a) pontjában szereplő értékhatár leszállítása (vagy teljes eltörlése), ezáltal a vagyonjogi perek meghatározó részének a megyei bíróság (általános) elsőfokú hatáskörébe utalása. Ez természetesen nem érinti a helyi bíróság hatáskörébe tartozó, a vagyonjogi pereken kívüli - százalékos arányban is nagyobb mennyiséget kitevő - más típusú ügyeket (így különösen a családjogi vonatkozású ügyeket). A különböző változatok az ítélőtáblák (megnövekedett) másodfokú munkaterhelését egyaránt ki-tölthetik. Eltérés abban mutatkozik, hogy az elsőfokú bírósági hatáskör tekintetében milyen mértékű súlypontáthelyezés következik be a helyi bíróságok felől a megyei bíróságok elsőfokú hatásköre irányában. A megyei bíróságok elsőfokú hatáskörének a szélesítése ugyanakkor természetesen a másodfokú hatáskörének ezzel arányos csökkenésével jár együtt. A megyei bíróságokon másodfokon működő, három fős tanácsok egy részének munkaterhelése ezáltal felszabadul, és az itt foglalkoztatott megyei bírók - egyesbíróként - elsőfokú megyei ügyeket intézhetnek. A hatásköri súlypont áthelyezés elsősorban a helyi bíróságok aránytalan elsőfokú munkaterhelésének csökkenésével, nehéz helyzetük érzékelhető enyhülésével járna. ■
Lábjegyzetek:
[1] Készült az OIT Hatásköri Bizottság munkaanyagaként 2005. évben.
Visszaugrás
