Jól ismert, miszerint Polgári Törvénykönyvünk megfogalmazásában a végrendelet annak visszavonásával hatálytalanná válik. Ezt rögzítette az 1959. évi IV. tv. (továbbiakban: 1959. évi Ptk.) 650. §-ának (1) bekezdése is. A végrendelet hatálytalanná válására vonatkozó szabályokat az új Ptk. Koncepciója is "nagyban-egészben" helyesnek tartotta. A Vékás Lajos professzor által szerkesztett Szakértői Javaslat sem kívánt változtatni az 1959. évi Ptk. szóhasználatán. A 2009. évi CXX. tv. (továbbiakban: 2009. évi Ptk.) 6:36. § (1) bekezdésének szövege pedig az 1959. évi Ptk. 650. §-ának (1) bekezdésével szó szerint megegyezően szintén úgy rendelkezett, hogy a végrendelet a visszavonással hatálytalanná válik, a 2011-es Bizottsági Javaslat és a 2012-es javaslat 7:41. §-ának (1) bekezdése nyomában pedig ugyanígy rendelkezik az új Polgári Törvénykönyv 7:41. §-ának (1) bekezdése is.
Az utóbbi évek hazai szakirodalmában[1] azonban vita bontakozott ki abban a tekintetben, hogy a végrendelet visszavonását miképpen is kell dogmatikai szempontból minősíteni: a végrendelet a visszavonás folytán utólagosan hatálytalanná, netán utólagosan érvénytelenné válik-e, vagy a visszavonás folyamatának minősítésére esetleg egy harmadik dogmatikai kategória: a megdőlés fogalmának bevezetése indokolt-e.
Jelen tanulmányban ezzel a kérdéskörrel kívánok foglalkozni, ti. azzal a problémával, hogy dogmatikailag mennyiben helytálló a (régi és az új) Ptk. szerinti minősítés a végrendelet visszavonására nézve; ha pedig a hatálytalanná válás minősítése problematikus, akkor miképpen is lehet a Ptk. minősítéséhez képest dogmatikailag másként értékelni a végrendelet visszavonását.
A részletesebb vizsgálatot megelőzően szükségesnek tartok némi elméleti alapvetést az érvényesség (érvény-
- 557/558 -
telenség), ill. a hatályosság (hatálytalanság) kategóriái elhatárolásának a végrendeletek jogában konstatálható fokozott jelentőségére nézve. Ezt követően térek rá tanulmányom tulajdonképpeni témájára: a végrendelet visszavonása különféle, elvileg lehetséges dogmatikai minősítéseinek kérdéskörére. Az elméleti fejtegetéseket követő rövid, jogösszehasonlító igényű áttekintést követően pedig a kérdéskörrel kapcsolatos főbb konklúzióimat foglalom össze.
Talán nem szükséges különösebben hangsúlyozni, pláne bizonyítani, hogy a magyar polgári jogi gondolkodásban (szemben pl. a modern német vagy éppen a francia és különösen az angol jogi gondolkodással) az érvényesség (ill. az érvénytelenség) és a (szűkebb értelemben vett, vagyis az érvényes jogügyletnek a célzott joghatások kiváltására való tényleges képességét jelentő) hatályosság (ill. a hatálytalanság) közötti különbségtétel mind elméleti, mind gyakorlati szempontból kiemelkedő jelentőséggel bír.
Az érvényesség és a hatályosság elhatárolásának a szerződések jogában is komoly gyakorlati jelentősége van, hiszen pl. egy felfüggesztő feltétellel kötött szerződés alapján a feltétel bekövetkezéséig nem követelhető teljesítés, ugyanakkor a szerződés nem szenved hibában (tehát nem érvénytelen), vagyis nem érvénytelenségi ok fennforgása miatt nem vált ki joghatást, hanem azért, mert a feltétel - mint jövőbeli, bizonytalan esemény - még nem következett be.
Az érvényesség és a hatályosság (valamint az érvénytelenség és a hatálytalanság) elhatárolásának megkülönböztetett jelentősége van a végrendeleteknél. E tekintetben mindenekelőtt Földi András plauzibilis - az ebben a tanulmányban kifejtettek egyik legalapvetőbb jelentőségű kiindulópontjául szolgáló - nézetére utalok, amelynek értelmében a végrendelet hatályba lépésének időpontját a végrendelkező bizonytalan időpontban, de elkerülhetetlenül bekövetkező halála határozza meg.[2] A végrendelet a célzott joghatásokat ugyanis csak az örökhagyó halálát követően válthatja ki; azt megelőzően is kiválthat ugyan bizonyos joghatásokat, de ezek nem a végrendelkező által elérni kívánt joghatások.
(Már önmagában az a lehetőség persze, hogy az örökhagyó visszavonhatja a végrendeletét, egy bizonyos szintű - ha úgy tetszik: alacsonyabb intenzitású - hatályosságra utalhat. E megállapítás vitatható persze annyiban, hogy a végrendelet visszavonásának lehetősége valójában a végrendelkezési szabadságból és a végrendelet létezéséből fakad,[3] de nézetem szerint a jogügyleti létezéshez már önmagában véve is kapcsolódhat egy legalábbis alacsonyabb intenzitású hatályosság, és ebből [is] fakad a végrendelet visszavonásának, ill. a közjegyzőnél letett magánvégrendelet visszavételének lehetősége; más kérdés azonban, hogy az örökhagyó halála előtti stádiumban lévő végrendeletnek más joghatásáról nemigen lehet beszélni, és ezt az állapotot a magam részéről nem is tekintem teljes értékű hatályosságnak. A végrendelet "valódi" hatályosságáról, tehát a célzott öröklési jogi joghatások kiváltására való tényleges képességéről csak az örökhagyó halála után lehet beszélni.)
Az 1959. évi Ptk. és a 2009-ben elfogadott, de hatályba nem léptetett 2009. évi Ptk. szabályozását, valamint a 2011-es Bizottsági Javaslat, ill. a 2012-es javaslat és az új Polgári Törvénykönyv idevonatkozó rendelkezéseit egyaránt áttekintve úgy tűnik, hogy a magyar polgári jog a végrendelet érvénytelenségét kiváltképpen azon az alapon különbözteti meg annak hatálytalanságától, hogy míg az érvénytelenségi ok csak egy már eredetileg is fennálló jogi hibában állhat, addig a hatálytalansági ok csak valamilyen utólagos ténybeli körülményre vezethető vissza. Az érvénytelenségi ok ugyanis csak a végrendelet megtételekor keletkezhet (bizonyosra vehetjük, hogy sem az 1959. évi, sem a 2009-ben elfogadott 2009. évi Ptk., sem a 2011-es Bizottsági Javaslat, sem a 2012-es javaslat, ill. az új Polgári Törvénykönyv megalkotói nem tartották elfogadhatónak az utólagos érvénytelenség kategóriáját a végrendeletek jogában), míg a hatálytalansági ok csak a végrendelet megtétele után állhat be; úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar polgári jogban a végrendelet érvénytelensége csak eredeti, hatálytalansága pedig csak utólagos lehet. Ennyiben tehát igaz a közzétett bírósági határozat megállapítása, miszerint "a végrendelet hatályosságától alapvetően különbözik a végrendelet érvényességének a kérdése".[4]
Mint jól ismert, régi és új Polgári Törvénykönyvünk megfogalmazásában a végrendelet a visszavonással hatálytalanná válik.[5]
Első ízben Földi András fejtette ki széles körű jogtörténeti és jogösszehasonlító forrásanyagra, ill. szakirodalomra támaszkodva fentebb már hivatkozott, kitűnő tanulmányaiban, hogy mivel a visszavont végrendeletnek még alkalma sem volt arra, hogy hatályba lépjen, a végrendelet az örökhagyó haláláig nem hatályos, ezért pedig hatályát sem vesztheti. A végrendelet annak visszavonása folytán Földi álláspontja szerint dogmatikailag nem utólagosan hatálytalanná, hanem utólagosan érvénytelenné
- 558/559 -
válik, amely minősítés releváns római jogi alapokkal is rendelkezik.
Ezt a jogirodalmi állásfoglalást Bessenyő András két, fentebb már szintén idézett tanulmányában számos jogelméleti, jogtörténeti és civilisztikai szakirodalmi tétellel megtámasztott kritikával illette, álproblémának minősítve már magát a puszta kérdésfeltevést is. Nézete szerint ugyanis a törvény rendelkezése nem tételezi fel logikai szükségszerűséggel, hogy a végrendeletnek már a visszavonás előtt hatályba kellett lépnie. Bessenyő szerint nem látható be igazán, miért ne lehetne teljes joggal hatálytalanoknak nevezni az érvénytelen ügyleteket is.
A magam részéről pedig fentebb hivatkozott írásaimban azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy a végrendelet visszavonására nézve sem az utólagos hatálytalanság, sem pedig az utólagos érvénytelenség minősítése nem adekvát, és e kategóriák alkalmazása helyett a megdőlés fogalmát célszerű használni, amely az eredetileg is hatálytalan végrendelet hatálytalanságának fokozódását jelenti egy utólagos ténybeli körülmény (a visszavonás) folytán. A visszavont végrendelet így a fentiekben hivatkozott írásaimban kifejtett álláspontom szerint nem utólagosan hatálytalanná, ill. utólagosan érvénytelenné vált, hanem megdőlt végrendelet.
Vékás Lajos öröklési jogi jegyzetének korábbi kiadásaiban is kiemelte, hogy a hatálytalanságnak a végrendeletek körében talán még nagyobb jelentősége van, mint a szerződéseknél.[6] Ebben igazat adhatunk Vékás professzornak, akinek a végrendelet hatálytalanságával kapcsolatos definíciója is kétségkívül helytálló, abban ugyanis nem hatálytalanná válásról, hanem hatálytalanságról szól.[7] Vékás ugyanakkor - öröklési jogi jegyzetének korábbi kiadásai alapján - úgy tűnik, korábban még nem látott semmi kivetnivalót a magyar Ptk. rendelkezésében. Vékás a jegyzet újabb kiadásában[8] már részletesebben foglalkozik a végrendelet hatálytalanságának dogmatikai problémáival, reflektálva ezzel az e vonatkozásban több mint tíz éve tartó jogirodalmi vitára is. Álláspontjának ismertetése során Vékás kifejti, miszerint a végrendeletnél a hatályosság üres, tartalmatlan fogalom, ill. a végrendelet hatálytalanságának okai teljesen eltérőek a szerződés hatálytalanságának okaihoz képest, és a végrendelet hatálytalansága jogi természetét illetően nem különbözik a végrendelet érvénytelenségétől. A hatálytalanság fogalmának alkalmazását Vékás mégis eligazítónak, ill. hasznosnak tartja, hiszen a hatálytalanságot kizárólag a végrendelet megalkotása utáni jogi tények váltják ki. Vékás szerint "logikailag ugyan nem tisztán, jobb híján", de bizonyos esetekre a hatálytalanság kategóriájának alkalmazása adekvát, hiszen olykor valamely utólagos jogi tény eredményezi azt, hogy a végrendelet az örökhagyó halála után ne fejtsen ki joghatást.
Kérdés mármost a fentiek előrebocsátása után, hogy mi történik a végrendelettel annak visszavonása folytán. Utólagosan hatálytalanná válik-e a visszavont végrendelet, s így helyes a Ptk. minősítése? Vagy helyesebb-e az utólagos érvénytelenségként történő minősítés, miként azt Földi professzor véli? Netán mindkét minősítés problematikus, és egy harmadik dogmatikai kategória: a megdőlés fogalmának alkalmazása indokolt-e a végrendelet visszavonásának dogmatikai minősítésére nézve, miként azt korábbi tanulmányaimban hangsúlyozni igyekeztem? Vagy csupán egy tökéletesen mondvacsinált "álproblémáról" van szó, némi "jogi naturalista képzavarral" fűszerezve, miként azt Bessenyő állítja?
A továbbiakban ezeket a kérdéseket kívánom röviden megvizsgálni, a részletesebb forrás- és szakirodalmi szemléről most a terjedelmi korlátok miatt is lemondva, e vonatkozásban különösen a Földi András és Bessenyő András idevonatkozó tanulmányaiban, ill. a 2014-ben megjelent, fentebb már hivatkozott könyvemben foglaltakra utalva.
Annyit rögtön szeretnék leszögezni, hogy Földinek a modern jogra vonatkozó kérdésföltevéseit[9] úgyszólván minden tekintetben jogosnak tartom; a végrendelet az örökhagyó haláláig ugyanis kétségtelenül nem váltja ki a célzott öröklési joghatásokat, és ezért ezt az állapotot nem szerencsés hatályosságként tételezni, amelyet a végrendelet - annak visszavonása folytán - elveszítene. Abban azonban már csak részben tudok egyetérteni Földi professzor álláspontjával, hogy a hatálytalanság terminus technicus a végrendelet visszavonásának jogi minősítésére rendszertanilag következetlen és különösebb elméleti alapokat nélkülöző törvényalkotói megoldás; azért csak részben, mert bár a hatályvesztés elutasítása tekintetében Földinek nézetem szerint is igaza van, a végrendelkező halála előtti stádiumban lévő végrendelet - mivel a célzott joghatásokat ténylegesen nem válthatja ki (hiszen az örökhagyó még él) - eredetileg is hatálytalan. Ez a hatálytalanság az örökhagyó halála előtti stádiumban lévő végrendelet természetében rejlő, eredeti és nem a hatályvesztés következtében beálló hatálytalanság. Jóllehet egy jogügylet nem csupán hatályvesztés folytán lehet hatálytalan, az 1959. évi Ptk. 650. és 651. §-ának szövegéből, de a 2009. évi Ptk., valamint a 2011-es Bizottsági Javaslat és a 2012-es javaslat, ill. az új Polgári Törvénykönyv idevonatkozó szöveghelyeiből is arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó hatályosnak tekinti a végrendeletet már az örökhagyó halála előtt, a visszavont végrendelet hatálytalanságát tehát egyértelműen hatályvesztés folytán beálló (utólagos) hatálytalanságnak minősíti.
Álláspontom szerint - amely azon az előfeltevésen alapul, miszerint a hatálytalanság nem homogén, hanem fo-
- 559/560 -
kozható kategória[10] - inkább úgy célszerű a problémát megközelíteni, hogy a végrendelet a visszavonás következtében még hatálytalanabbá válik;[11] ugyanis, ha a "hatálytalanná válás" terminus technicust alkalmazzuk, akkor azzal arra a folyamatra kívánunk utalni, hogy a korábban hatályos jogügylet hatálytalanná válik (pl. a felek közös megegyezéssel megszüntetik a hatályos szerződést, amely így hatályát veszti). A jogalkotó ugyanakkor létrejöttétől fogva hatályosnak tekinti a végrendeletet, ami csak a hatályosság fogalmának nagyon (és álláspontom szerint szerencsétlenül) tág interpretációja esetén volna elfogadható minősítés. A hatályvesztés és a hatálytalanná válás helyes értelmezéssel kölcsönösen felcserélhető kategóriák, hiszen ugyanazt a folyamatot jelölik, nem alkalmasak ugyanakkor a végrendelet visszavonásakor beálló változás dogmatikai lényegének leírására.
Már e helyütt szeretném kiemelni azt az alábbiakban részletesen is indokolt, részben római jogi alapokon kidolgozott nézetemet, hogy a végrendelet visszavonásának folyamatára nézve önálló kategória: a "megdőlés" bevezetése és következetes alkalmazása szükséges. A megdőlt végrendelet egyúttal hatálytalan is; a megdőlés fogalmának használatával azt a folyamatot kívánom érzékeltetni, ahogyan az eredetileg hatálytalan végrendelet hatálytalansága utóbb megerősödik.
Az utólagos hatálytalansághoz képest nem kevésbé problematikus nézetem szerint az utólagos érvénytelenség kategóriájának alkalmazása a végrendelet visszavonására nézve. Nem csak a fogalom jelen tényállásra történő alkalmazhatóságát tartom problematikusnak; a probléma magában a fogalomban áll elsősorban. Az utólagos érvénytelenség kategóriája ugyanis álláspontom szerint egyáltalán nem bír létjogosultsággal a magánjogban.
Az utólagos érvénytelenség problematikus voltára - sarkosabban fogalmazva: abszurditására - vonatkozó nézetemet az alábbi megfontolások alapján alakítottam ki.
A visszavont végrendelet nem a jogrendbe ütközés (mint jogi hiba) miatt, hanem az örökhagyó akaratnyilatkozatánál (mint utólagos ténybeli körülménynél) fogva nem alkalmas a célzott joghatások kiváltására. A joghatások kiváltásának képtelensége tehát nem érvénytelenségi, hanem hatálytalansági okra (hatálytalansági ok alatt a joghatáskiváltás elmaradásának az érvénytelenségen kívüli okait értve) vezethető vissza, de - mivel a végrendelet korábban nem volt hatályos - (fokozott) hatálytalansága nem hatályvesztés következménye. A visszavont végrendelet utólagosan érvénytelennek történő minősítése azonban álláspontom szerint nem indokolható azzal, hogy a visszavont végrendelet nem tekinthető hatályát vesztettnek, ebből a negatív körülményből ugyanis még nem következik pozitíve az utólagos érvénytelenség, még akkor sem, ha a joghatás kiváltására való alkalmatlanságnak a jogi nyelv (és a jogászi gondolkodás) alapvetően csak két esetcsoportját ismeri: az érvénytelenségi és a hatálytalansági okokat.
A jogügylet érvénytelenségének oka mindig az, hogy az ügylet sérti a jogrendet; a visszavonás következményeként pedig nem ilyen jogi hiba folytán válik utólagosan joghatás kiváltására alkalmatlanná a végrendelet, hanem utólagos ténybeli körülmény folytán. A jogügylet létrejötte után nem keletkezhet olyan jogi hiba, amely érvénytelenné tenné akár a szerződést, akár a végrendeletet; az érvénytelenség ugyanis - Asztalos László szavaival - "általános jogviszonykeletkezési szankció",[12] tehát érvénytelenségi
- 560/561 -
ok csak a jogügylet létrejötte során keletkezhet, utóbb nem. Az a jogügylet, ami jogilag egyszer már érvényesen létrejött, utóbb nem válhat érvénytelenné, sem úgy, hogy a jogrend állapít meg utólagos érvénytelenséget, sem pedig bármelyik fél jognyilatkozata folytán. A római jogi novatio, ill. a francia jogi novation (Code civil, 1271-1281. cikkek),[13] valamint az olasz novazione (Codice civile, 1230-1235. cikkek)[14] sem teszi érvénytelenné a szerződést,[15] hanem megszünteti a kötelmet[16] - a megszűnés és az érvénytelenné válás korántsem ugyanazt jelenti! Külön is szeretném hangsúlyozni, hogy egy jogügyletnek - mint egyedi normának - nem szűnhet meg az "érvénye", mert ezzel maga a jogrend minősítené utólagosan érvénytelenné a nem általa létrehozott ügyletet, ami a jogbiztonság alapelvével is ellenkeznék. A szerződési jogra nézve Földi is megállapítja, hogy az egyszer érvényesen létrejött szerződés utólag érvénytelenné nem válhat; az azonban, hogy a végrendelet halál esetére szóló egyoldalú jogügylet, az örökhagyó pedig utóbb egyoldalúan megváltoztathatja a végakaratát, álláspontom szerint önmagában még nem indokolja az utólagos érvénytelenség létjogosultságának elismerését a végrendeletek körében. Ennek oka nyomban világossá válik a következő meggondolás alapján. A szerződő felekre is mondhatnánk, hogy akaratuk életük legvégéig változó, ebből pedig adódhatna az a konklúzió, hogy a szerződő felek akaratmegegyezéssel utólagosan érvénytelenné tehetik a szerződést, ez pedig nyilvánvaló képtelenségnek tűnik; a szerződésből eredő joghatások beállásának utólagos elmaradása nem jogi hibán, hanem ténybeli körülményen alapul. Az érvénytelenségről a felek egyébként sem dönthetnek, ez a jogrend privilégiuma lehet csupán. Ez a gondolatmenet alkalmazható álláspontom szerint a végrendeletre is: az örökhagyó akaratának utólagos megváltozása nem eredményezheti a végrendelet utólagos érvénytelenségét.
Az érvénytelenség - nézetem szerint - minden esetben szankciós jelleggel bír. Mivel a visszavonás nem jogellenes magatartás, erre a jog nem alkalmaz (nem is alkalmazhat) szankciót; ezért sem lehet létjogosultságot tulajdonítani az "utólagos érvénytelenség" fogalmának. A visszavonás (mint ténybeli körülmény) hatálytalanná válást eredményezne, ha a végrendelet hatályos lett volna. A megdőlés tehát a hatálytalanná válással rokon természetű dogmatikai kategória, és miként általában a hatálytalanságnak, úgy a megdőlésnek sincs szankciós jellege. Egyértelmű, és ezért nem szorul részletesebb bizonyításra, hogy a visszavonás következtében megdőlt végrendelet nem szankció eredményeképpen alkalmatlan a joghatások kiváltására.
A végrendelet - visszavonásáig - magában hordozta azt a képességet, hogy majdan hatályba lépjen, a visszavont végrendelet azonban már nem rendelkezik ezzel a (feltételes) képességgel. De nem szankció következtében, azaz nem utólagos érvénytelenség miatt.
A végrendelet visszavonása a fentiek alapján olyan ténybeli körülmény, ami sem hatályvesztést, sem pedig érvénytelenséget nem eredményez; helyesebbnek tűnik ezek helyett a végrendelet visszavonása esetében megdőlésről, mint sui generis és az utólagosan érvénytelenné váláshoz képest merőben eltérő jelenségről beszélni.
A - római jogi alapokkal is rendelkező és (mint alább látni fogjuk) egyes külföldi jogrendszerekben is ismert - "megdőlés" egy olyan folyamatot jelöl, melynek eredményeképpen az eredetileg hatálytalan végrendelet továbbra is hatálytalan, pontosabban - ha elfogadjuk, hogy a hatálytalanság fokozható kategória - még hatálytalanabb lesz. Az érvénytelenség és a hatálytalanság mellett a joghatás kiváltására való képesség hiányának kifejeződéseként szolgáló "megdőlés" így a fokozott hatálytalanságba való átmenetre utal, hiszen a megdőlt végrendelet még inkább hatálytalan, mint a visszavonás előtti stádiumban lévő végrendelet.
A megdőlt végrendelet tehát álláspontom szerint nem utólagosan érvénytelen, hanem hatálytalan végrendelet, de nem hatálytalanná vált, hanem csak hatálytalanságában megerősödött (ill. fokozottan hatálytalan) jogügylet. A hatályvesztés és az utólagosan érvénytelenné válás helyett a megdőlés kategóriája, úgy tűnik, dogmatikailag adekvátabban írja le a végrendelet visszavonásának folyamatát. Kiküszöböli ugyanis azt a - hatályvesztés minősítésének a végrendelet visszavonására történő alkalmazásában rejlő - kibékíthetetlen ellentmondást, miszerint az örökhagyó halála előtti stádiumban lévő végrendeletnek kétségtelenül nem volt alkalma hatályba lépnie. Szükségtelenné teszi továbbá az utólagos érvénytelenség önmagában véve is rendkívül problematikus fogalmának alkalmazását; az érvénytelenségről való döntés ugyanis a jogrend privilégiuma, továbbá a végrendelet visszavonása egyébként is ténybeli körülmény, nem pedig jogi hiba, amelyre így a jogrend nem reagálhat az érvénytelenség szankciójával. A kígyó méregfoga így álláspontom szerint a megdőlés kategóriájának alkalmazásával húzható ki: a visszavonással a végrendelet nem válik utólagosan hatálytalanná, nem
- 561/562 -
válik utólagosan érvénytelenné sem, hanem eredetileg is konstatálható hatálytalansága megerősödik, amely folyamatra a megdőlés kategóriájának alkalmazása tűnik a leginkább célszerűnek.
Más kérdés, hogy van-e ennek a dogmatikai vitának elméleti relevanciáján túl érdemi gyakorlati jelentősége; erre a problémára a konklúziók között még visszatérek.
Az alábbiakban röviden vizsgálni kívánom még a végrendelet visszavonásának főbb szabályait néhány külföldi jogrendszerben is, a tanulmányunkban vizsgált hatályos magyar jogi, ill. hazai jogirodalmi problematikát egy rövid jogösszehasonlító kontextusba ágyazva.
A svájci polgári törvénykönyv (ZGB) kifejezetten kimondja, hogy amennyiben az okirat baleset vagy más személy vétkessége folytán megsemmisül, "a rendelkezés elveszíti érvényességét".[17]
E helyett azonban általában a "megdőlés", a "megszűnés", a visszavonás visszavonása esetén pedig a "feléledés" kifejezésekkel találkozhatunk az egyes polgári törvénykönyvek tanulmányozása során.
A francia magánjog tételes jogi szinten is ismeri a megdőlés fogalmát. A francia polgári jogi tankönyvek, ill. kézikönyvek közös címszó alatt tárgyalják a végrendeletek visszavonását (révocation), ill. megdőlését (caducité).[18] A francia Code civil végrendeletre vonatkozó definíciója kifejezetten utal a visszavonás lehetőségére (art. 895: "qu'il peut révoquer").[19] A visszavonás a francia polgári jog szerint is végbemehet kifejezett nyilatkozattal (révocation expresse) - amikor egy utólagos, kifejezetten erre irányuló jogügylettel történik a visszavonás; ez lényegében az örökhagyói akarat megváltozásának kinyilvánítása (Code civil, art. 1035: "déclaration du changement de volonté") -, valamint lehet implicit (hallgatólagos, révocation tacite) is, amikor az örökhagyó új végrendeletet tesz, ami egyben "a korábbi végrendelet visszavonását is magában foglalja". A végrendeletet megdőlt végrendeletté (caduc) is válhat. A megdőlésnek (caducité) számos oka lehet; példának okáért, amikor a kedvezményezett a végrendelkező előtt meghal, vagy amikor a végrendelkező egy felfüggesztő feltétel bekövetkezése előtt meghal.[20] A caducité korántsem azonosítható a semmisséggel (nullité); a semmisség szankciós - a megdőlés dogmatikai természetével ellentétes - jellegére a Terré-Lequette-féle francia öröklési jogi kézikönyv expressis verbis utal, kimondván, hogy az nem keverendő össze a semmisséggel, amely egy jogügylet létrejöttének hibáit szankcionálja.[21]
Az osztrák polgári törvénykönyv (ABGB) szóhasználata kifejezetten a korábbi végrendelet visszavonás útján történő megszűnésére utal (Aufhebung; lásd pl. 713. §); a kódex 713. §-a szerint egy későbbi, érvényes végrendelet ("ein späteres, gültiges Testament") a korábbi végrendeletet megszünteti. Maga a visszavonás (Widerruf) egyébként az osztrák jog szerint is történhet kifejezetten, ill. hallgatólagosan is; a kifejezett visszavonás is lehet szóbeli, ill. írásbeli (717. §).
A német polgári törvénykönyvnek (BGB) a végrendelet visszavonására[22] vonatkozó szóhasználata jelentősen eltér a Code civil fentebb már ismertetett terminológiájától; így pl. nem ismeri a megdőlés fogalmát, és kimondottan a végrendelet megszűnéséről szól. A Wirksamkeit, ill. az Unwirksamkeit kifejezések tág értelemben történő használata miatt nem merül fel az utólagos érvénytelenség, ill. hatálytalanság minősítésének magyar jogirodalmi kérdése. A német BGB 2253. §-a egészen általánosan rögzíti, hogy az örökhagyó a végrendelet visszavonására bármikor (jederzeit) jogosult. A visszavonás új végrendelet tétele útján (2254. §, ill. 2258. §), a végrendelet meg-
- 562/563 -
semmisítése, megváltoztatása útján (2255. §), ill. a közjegyzőtől való visszavétel útján (2256. §) is megvalósulhat. Hallgatólagos visszavonás esetén, amennyiben tehát a későbbi végrendelet visszavonására kerül sor, úgy kétség esetén a korábbi végrendelet ugyanúgy wirksam marad, mintha az nem is szűnt volna meg (2258. § [2] bek.). A szabályozás érdekessége, hogy külön utal a visszavonás visszavonására (Widerruf des Widerrufs, 2257. §);[23] ha a végrendelet útján foganatosított, a végrendelet visszavonására irányuló nyilatkozatot az örökhagyó később visszavonja, a jogi helyzet úgy minősül, mintha a rendelkezést nem vonták volna vissza.
Újabb keletű példát említve: az új holland polgári törvénykönyv (BW) szerint a végrendelet visszavonására csak személyesen az örökhagyó által kerülhet sor (BW 4:42). Főszabályként ugyanazok az alakszerűségi követelmények vonatkoznak a végrendelet visszavonására, mint annak megtételére. A most vizsgált téma szempontjából dogmatikai és terminológiai vonatkozásban talán legérdekesebb rendelkezést az öröklési jogi könyv 112. cikke tartalmazza, amely szerint, ha a végrendelet nem kifejezetten rendelkezik egy korábbi végrendelet visszavonásáról, a korábbi végrendelet annyiban "dől meg" (vervallen), amennyiben a későbbi végrendeletben foglaltak miatt lehetetlen annak végrehajtása.[24] A "vervallen"-t persze többféleképpen is lehet fordítani, de nézetem szerint - az egész kontextusra tekintettel - az "elesik", "megdől" fordítás tűnik a leghelyesebbnek (a francia jog caducitéjéhez hasonló dogmatikai konstrukcióról van szó). A 113. cikk szerint a közjegyzőnél letétbe helyezett végrendelet bármikor visszavehető, de a végrendelkezőnek erről is okiratban kell nyilatkoznia. A 114. cikk szerint pedig a saját kezűleg írott, közjegyzői letétbe nem helyezett végrendelet a puszta megsemmisítéssel visszavonható.[25]
Földi András teljes joggal mutat rá arra a dogmatikai problémára, ill. ellentmondásra, miszerint az örökhagyó halála előtti stádiumban lévő végrendeletnek még alkalma sem volt arra, hogy hatályba lépjen. A végrendelet így a visszavonás folytán nem válhat hatálytalanná, mert még nem is nyerte el teljes értékű hatályosságát. A kérdésföltevés létjogosultsága és az okfejtés kristálytiszta volta ellenére sem tudom azonban elfogadni Földi abbéli nézetét, miszerint a visszavonás folytán a végrendelet dogmatikailag utólagosan érvénytelenné válna. Az utólagos érvénytelenség konstrukcióját ugyanis álláspontom szerint nem csak az élők közötti, hanem a halál esetére szóló jogügyletek körében is el kell vetni, elsősorban abból a megfontolásból, hogy utóbb semmiképpen sem keletkezhet olyan jogi hiba, amely utóbb érvénytelenné tehetne egy eredetileg érvényesen létrejött magánjogi jogügyletet. Ami tehát egyszer érvényesen létrejött, utóbb nem válhat érvénytelenné. Ez a tétel ugyanakkor megfordítva nem áll; az érvénytelen jogügylet érvénytelensége ugyanis utóbb olykor természetesen orvosolható. A visszavont végrendelet tehát nézetem szerint nem válik utólagosan érvénytelenné.
Noha Vékás Lajos szerint a végrendeletnél a hatályosság üres, tartalmatlan fogalom, a hatálytalanság fogalmának alkalmazását mégis eligazítónak, ill. hasznosnak tartja, hiszen a hatálytalanságot kizárólag a végrendelet megalkotása utáni jogi tények váltják ki. Vékás szerint "logikailag ugyan nem tisztán, jobb híján", de bizonyos esetekre a hatálytalanság kategóriájának alkalmazása adekvát, hiszen olykor valamely utólagos jogi tény eredményezi azt, hogy a végrendelet az örökhagyó halála után ne fejtsen ki joghatást. A visszavonás folyamatának leírására az utólagos hatálytalanság, ill. a hatályvesztés kategóriájának használata sem tűnik azonban megfelelőnek álláspontom szerint. A célzott (öröklési jogi) joghatások kiváltására való tényleges képesség hiánya miatt ugyanis a végrendelet a visszavonás előtt és után is hatálytalan, pontosabban a visszavonás után még hatálytalanabbá válik, mert elveszíti azt a korábban még meglévő képességét, hogy majdan hatályba lépjen. (Csak a visszavonás esetleges visszavonásával nyerhetné el ismét azt a képességét, hogy később [az örökhagyó majdan bekövetkező halálával] hatályba léphessen; a visszavonás visszavonásával a végrendelet "feléled", tehát újra létrejön, teljes értékű hatályosságát azonban nem nyeri el addig, amíg az örökhagyó meg nem hal.)
A végrendelet visszavonásának dogmatikai elemzése során külön ki kell térni a visszavonás előtti stádiumban lévő és a visszavont végrendelet állapotára, ill. a visszavonásra, mint folyamatra. Mivel a célzott öröklési jogi joghatásokat az örökhagyó haláláig nem válthatja ki, a visszavonás előtti stádiumban lévő (érvényesen létrejött) végrendelet létrejöttétől fogva hatálytalan. A visszavont végrendelet pedig nem érvénytelenné vált, hanem továbbra is hatálytalan jogügylet, de nem hatálytalanná vált (vagyis hatályát vesztett), hanem még hatálytalanabbá (ha úgy tetszik, fokozottan hatálytalanná) vált jogügylet: megdőlt végrendelet. A hatálytalanabbá válás, más szavakkal: a hatálytalanság fokozódásának (rendszerint véglegessé válásának) folyamata pedig véleményem szerint a megdőlés kategóriájának alkalmazásával írható le adekvát módon.
Bessenyő András nézete (az okfejtés elmélyültsége, eleganciája és az abban olvasható vitathatatlanul sok igazság ellenére is) a fogalmak világos tisztázását: az érvénytelenség és a hatálytalanság következetes megkülönböztetését csorbítja; többek között a szűkebb értelemben vett hatálytalanság koncepciójának (amelynek értelmében a hatályosság kérdése csak az érvényes jogügy-
- 563/564 -
let vonatkozásában vetődik fel) elfogadása miatt az érvénytelen jogügyletet nem tudom egyúttal hatálytalannak is tekinteni. A magam részéről nem az institucionalista, ill. normativista elméletek közötti különbségtétel,[26] hanem elsősorban a hatálytalanság fokozatainak megkülönböztetése alapján vélem megoldhatónak a problémát.
A fentiek ellenére azonban kénytelen vagyok korábbi álláspontomhoz mégis némiképp kritikusan viszonyulni. Joggal merül fel ugyanis a kérdés, hogy a fenti, talán szőrszálhasogató és kínos pontosságra törekvő, egy hermetikusan elzárt rendszer elemeit képező, a logikai hibák minimalizálására törekvő dogmatikai fejtegetések mennyiben szolgálják a joggyakorlatot, ill. mennyi értelme van ezek túlhangsúlyozásának? Ez a sematikus, ill. túlzottan is dogmatikus gondolkodás talán csak egy légüres térben bírhatna igazi létjogosultsággal, márpedig a jog nem ilyen. Bessenyőnek az a megállapítása ezért, miszerint jogi tartalmukat tekintve a különböző álláspontok (nevezetesen, hogy a végrendelet a visszavonás következtében utólagosan érvénytelenné, hatálytalanná, esetleg egyszerre érvénytelenné és hatálytalanná is válik, netán megdől) jogi tartalmukat tekintve megegyeznek egymással, nem kevés igazságtartalmat hordoz magában. Valóban mindegyik álláspont azt mondja ugyanis, hogy örökölni a végrendelet alapján csak az örökhagyó halála után lehet, a visszavont végrendelet alapján pedig nyilván nem lehet örökölni.[27] Egy konkrét tényállás alapján valóban annak van gyakorlati jelentősége, hogy a végrendelet alapján nem lehet örökölni, ez kétségtelenül igaz, és az örökös, általában pedig a law in action szempontjából valóban lényegtelennek tűnhet, hogy a fenti minősítések közül melyiket választjuk. A gyakorlat művelői ennek kapcsán úgy vélhetik, hogy az utólagos érvénytelenség elméleti képtelenségét bizonyítani igyekvő, fentebb kifejtett gondolatmenet talán túlzottan is dogmatikus lehet, és annak kevés gyakorlati jelentősége van. És akkor még nem is szóltam a jogtudományban általában tapasztalható konzervativizmusról,[28] arról, hogy az évszázados, netán évezredes hagyományoknak, esetleg megkövült nézeteknek sokszor nagyobb jelentősége van, mint az akár bármilyen logikusnak is tűnő, de túlságosan újszerűnek ható dogmatikai megfontolásoknak.[29]
Dogmatikai szempontból persze más a helyzet, mint a gyakorlat nézőpontjából. A fogalmak világos tisztázásának, a következetes, logikus és világos dogmatikának, ill. terminológiának ugyanis elméletileg igenis komoly és adott esetben a jogi praxisra is (legalább közvetetten) hatással bíró jelentőséget lehet tulajdonítani, és ezért nem tudok teljes mértékben egyetérteni Bessenyő azon véleményével, miszerint "a késhegyig menő vita tárgya csupán a nyelvi kifejezés".[30] Ezt a megfontolást figyelembe véve pedig álláspontom szerint a végrendelet visszavonásának dogmatikai minősítésére a megdőlés kategóriájának alkalmazása tűnik a leginkább adekvátnak.■
- 564 -
JEGYZETEK
[1] Az egész problémára nézve lásd Földi A.: Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél, Közjegyzők Közlönye, 2/7-8 (1998), 2-12. o.; uő: Zur Frage der Gültigkeit und der Wirksamkeit im modernen Zivilrecht, In: Festschrift Ferenc Benedek, Pécs 2001, 73-86. o. (= Zur Frage der Gültigkeit und der Wirksamkeit im modernen Zivilrecht, In: Hamza G. (szerk.): Hundert Jahre Bürgerliches Gesetzbuch, Bp. 2006, 20-34. o.); uő: Don Quijote és a lidércek - újabb észrevételek a jogügyletek érvényességéről és hatályosságáról, In: Az igazságosság dilemmái. Ünnepi kötet Földesi Tamás 75. születésnapjára, Bp. 2004, 146-158. o.; Bessenyő A.: A jogügyletek érvényessége és hatályossága - Egy civilisztikai (ál?)probléma margójára, Jura, 2001/2, 5-18. o.; uő: A jog léte, avagy a lét(ezés) a jogban, Jura, 2007/1, 11-40. o.; Siklósi I.: A jogügyleti hatályosság elméleti problematikája, különös tekintettel a végrendelet visszavonásának jogdogmatikai megítélésére, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 41 (2004), 73-111. o.; uő: A végrendelet visszavonásának dogmatikai megítélése, különös tekintettel az utólagos érvénytelenség elméleti problematikájára, In: Jogtörténeti Tanulmányok IX, Pécs 2008, 353-376. o.; uő: Der Widerruf des Testaments aus der Sicht der Rechtsdogmatik und die Probleme der nachträglichen Ungültigkeit der Rechtsgeschäfte, Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae, Sectio Iuridica 48 (2007), 341-368. o.; uő: Zu den privatrechtsdogmatischen Fragen des Widerrufs des Testaments, In: Constans et perpetua voluntas. Pocta Petrovi Blahovi k 75. narodeninám, Trnava 2014, 539-562. o.; uő: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban, Bp. 2014, 351skk.
[2] Lásd Földi: Érvényesség és hatályosság (id.), 3. o.
[3] Erre a körülményre Benke József kollégám hívta fel a figyelmemet, akinek ezért külön köszönettel tartozom.
[4] Lásd BH 1994.365.
[5] Lásd az 1959. évi Ptk. 650. §-ának (1) bekezdését, ill. az új Polgári Törvénykönyv 7:41. §-ának (1) bekezdését.
[6] Lásd pl. Vékás L.: Magyar polgári jog. Öröklési jog, Bp. 20024, 100. o.
[7] Vékás: uo.
[8] Vékás L.: Magyar polgári jog. Öröklési jog, Bp. 20137, 66sk.
[9] Lásd a Földi András fentebb hivatkozott műveiben foglaltakat.
[10] A jogügyletek hatálytalanságnak (ill. hatályosságának) ugyanis álláspontom szerint több fokozata is létezhet. E helyütt csupán vázlatos áttekintést nyújtok a hatályosság lehetséges szintjeiről, a probléma továbbgondolása céljából is. Teljesen hatálytalannak csupán az az ügylet tekinthető - itt nem műértelemben használva a hatálytalanság fogalmát -, amelyik nem létezik, de a nemlétező szerződés is csupán a kontraktuális szférában hatálytalan, bizonyos, nem célzott joghatásokat az adott, szerződési jogi szempontból irreleváns cselekmény kiválthat. A magam részéről hatálytalannak tekintem a végrendeletet az örökhagyó halála előtt a célzott joghatások kiváltásának képtelensége miatt; bizonyos, alacsonyabb szintű joghatásokat, melyek nem a célzott joghatások (ilyen maga a visszavonás aktusa is) kiválthat (ezért lehet beszélni az örökhagyó halála előtti stádiumban lévő végrendelet alacsonyabb szintű hatályosságáról is). A visszavonáskor (aminek csak érvényes végrendelet esetén van jelentősége) ez az eredetileg is konstatálható hatálytalanság tovább fokozódik, bár a feléledés képessége még mindig megvan. A felfüggesztő feltétellel kötött szerződés létező, érvényes kontraktus, ami a felek közötti relációban - a pacta sunt servanda elvére is tekintettel - bizonyos szintű hatályossággal már rendelkezik, bár teljesítés még nem követelhető; ez az állapot egyfajta átmenetet jelent a teljes hatálytalanság és a teljes hatályosság között. Teljesen hatályossá válik ugyanakkor a szerződés, ha a feltétel bekövetkezik, ettől kezdve ugyanis teljesítést lehet követelni. Hasonlóképpen: a végrendelet az örökhagyó halálával lép teljesen hatályba, hiszen ekkor nyílik meg a hagyaték az örökösök részére, ettől az időponttól kezdve "él" a végrendelet. A már teljesített szerződés kisebb intenzitással ugyan, de még hatályos, hiszen hibás teljesítés esetén kellékszavatossági igényt lehet érvényesíteni. Az elévülési idő leteltét követően ismét csökken a hatályosság intenzitása, de mindaddig nem szűnik meg teljesen, amíg bármilyen igényt (pl. perújítás útján) érvényesíteni lehet. A jogügylet hatályossága nézetem szerint teljesen akkor szűnik meg, amikor az ügylet alapján már semmiféle igény állami úton való érvényesítésére sincs mód.
[11] Másként látja Bessenyő: A jog léte (id.), 32. o., aki azt az álláspontomat, amely a végrendelet hatálytalanságának fokozódására kíván rámutatni, egyenesen a "naturalista képzavar kirívó esetének" tartja.
[12] Asztalos L.: A polgári jogi szankció, Bp. 1966, 181. o. - Lásd másként Földi: Zur Frage der Gültigkeit und der Wirksamkeit (id.), 86. o., aki nem tudja teljes mértékben osztani az Asztalos-féle tézist, és úgy véli, hogy bár az érvénytelenség gyakran valóban szankcióként viselkedik, ez korántsem szükségszerű; ez utóbbira a szerző példaként a tévedést, valamint a cselekvőképtelen személyek jogügyleteit említi. A magam részéről ugyanakkor Asztalos álláspontjával tudok inkább egyetérteni; az érvénytelenség mint alapszankció nézetem szerint tévedés esetén is (ahogyan mindig) a nemkívánatos jogviszonyból származó joghatások beállásának megakadályozását célzó, vagyis preventív és egyben objektív szankció, amely megakadályozza a jogrendbe ütköző és a tévedő fél érdekét is sértő jogviszony létrejöttét.
[13] A kötelem megújításának kérdésköréhez a francia jogra nézve lásd pl. F. Terré-Ph. Simler-Y. Lequette: Droit civil. Les obligations, Paris 19966, 1050skk.
[14] A kötelem megújításának kérdésköréhez az olasz jogra nézve lásd pl. P. Lambrini: La novazione, In: A. Burdese-E. Moscati (cur.): I modi di estinzione, Padova 2008, 454skk.
[15] Vö. Földi: Újabb észrevételek a jogügyletek érvényességéről és hatályosságáról (id.), 152. o.
[16] Vö. pl. Codice civile, art. 1230, amely kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a kötelem az újítás folytán megszűnik (l'obbligazione si estingue").
[17] ZGB, art. 510 (2): "so verliert... die Verfügung ihre Gültigkeit". A hivatkozott cikk francia nyelvű szövege lényegében hasonlóan szól: "le testament cesse d'être valable", az olasz szöveg ugyanakkor némiképp eltérő szóhasználatot mutat ("la disposizione perde pure ogni effetto"), hiszen abban nem az érvényesség, hanem a rendelkezés "valamennyi hatásának" elvesztéséről olvashatunk.
[18] Lásd pl. F. Terré-Y. Lequette: Droit civil. Les successions. Les libéralités, Paris 19973, 325skk.
[19] Vö. Codice civile, art. 587, amely szintén már a testamento definíciójában kimondja, hogy a végrendelet visszavonható ügylet ("il testamento è un atto revocabile"). A 680. cikk rendelkezése szerint a revocazione történhet új végrendelet tétele útján, vagy tanúk jelenlétében tett nyilatkozat útján, melyben a végrendelkező kijelenti, hogy - egészben vagy részben a korábbi rendelkezéseket visszavonja (vö. ZGB, art. 509 [2], amely szintén kiemeli, hogy a visszavonás a korábbi örökhagyói rendelkezést egészben vagy részben is érintheti; hasonlóan fogalmaz a brazil Código civil is, amelynek 1970. cikke kimondja, hogy a végrendelet visszavonása lehet teljes, ill. részleges is: "a revogação do testamento pode ser total ou parcial."). A spanyol Código civil 737. cikke "minden végrendeleti rendelkezés" visszavonásának lehetőségére általános jelleggel nem a testamento definíciójában, hanem csupán a visszavonásra (revocación) vonatkozó szabályok között utal ("todas las disposiciones testamentarias son esencialmente revocables.").
[20] A caducité kérdésköréhez lásd pl. Terré-Lequette: Les successions (id.), 332sk. A hagyományok megdőlését pl. a brazil Código civil (art. 1939, Caducidade dos Legados) is kifejezetten szabályozza. Megjegyzem, hogy a caducité, ill. ennek különböző ekvivalensei (pl. sp. caducidad, port. caducidade) a szerződés joghatás kiváltására alkalmatlanságával összefüggésben nem használatosak; a spanyol jog vonatkozásában pl. M. J. García Garrido: Caducidad de los efectos del contrato y pretensión de restitución. La experiencia española, In: L. Vacca (cur.): Caducazione degli effetti del contratto e pretese di restituzione, Torino 2006, 135. o. kifejezetten rámutat arra, hogy a spanyol jog a caducidad terminusát nem használja a szerződés joghatás kiváltására való alkalmatlanságának megjelölésére.
[21] "Celle-ci ne doit pas être confondue avec la nullité qui sanctionne les vices de formation d'un acte juridique." Terré-Lequette: Les successions (id.), 332. o.
[22] Lásd e kérdéskörhöz pl. P. Mankowski: Beseitigungsrechte, Tübingen 2003, 69. o.
[23] Itt utalok arra, hogy a visszavonás visszavonását a Codice civile (art. 681) is külön szabályozza (revocazione della revocazione), megállapítva, hogy ilyen esetben a visszavont rendelkezések felélednek ("in tal caso rivivono le disposizioni revocate").
[24] "Een latere uiterste wilsbeschikking die een vroegere niet uitdrukkelijk herroept, doet deze vervallen voor zover zij door de latere beschikking onuitvoerbaar is geworden of vervangen is."
[25] Az egész problémára nézve lásd a hazai szakirodalomból Csizmazia N.: Az új holland öröklési jog, Polgári Jogi Kodifikáció, 2003/2, 34. o.
[26] A kétféle szemléletmód között - Bessenyő: A jogügyletek érvényessége és hatályossága (id.), 7skk. ismertetésében - az a fő különbség, hogy míg az egyik magára a jogügylet ügyleti cselekményére, addig a másik a jogügyleti joghatásra koncentrál (a jogügylet ugyanis - idézzük fel Windscheid klasszikus definícióját: "ist eine auf die Hervorbringung einer rechtlichen Wirkung gerichtete Privatwillenserklärung"; B. Windscheid-Th. Kipp: Lehrbuch des Pandektenrechts, I, Leipzig 19069, 310). A kétféle szemléletmód ilyen éles megkülönböztetése egyrészt nézetem szerint nem lehetséges vegytiszta módon (erre Bessenyő is utal), másfelől pedig a jogügyletet, ill. annak létezését, érvényességét és hatályosságát mindig az egész, egységes jogügylet vonatkozásában kell vizsgálni, és nem lehet annak egyes elemeit kiemelni, azok ugyanis mind egyformán fontosak; akaratnyilatkozat nélkül nincsen joghatás, sőt a jogügylet hiányossága olyan fokot is elérhet, hogy azt lehet mondani, nem jött létre az ügylet, hiszen annak nincsen külső tényállása, a jogilag értékelhető akaratnyilatkozat hiányzik, ennek következményeként pedig a joghatás is elmarad. Jóval célszerűbbnek tűnik a megfelelő vonatkoztatási rendszer kiválasztása és az abban való következetes gondolkodás, a hatályosság többféle értelmének, ill. szintjének megkülönböztetése, valamint az érvényesség és a hatályosság viszonyának világos tisztázása, melyek alapján a kérdés egyértelműen eldönthető.
[27] Bessenyő: A jog léte (id.), 31.
[28] A jogtudomány konzervativizmusához lásd Diósdi Gy.: Sul conservatorismo della giurisprudenza, Index. Studi camerti di studi romanistici 2 (1971), 166skk.
[29] Vö. Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói, Bp. 201621, 672. o.
[30] Bessenyő: A jog léte (id.), 31sk.
Visszaugrás
