A döntés: Federación de Servicios de Comisiones Obreras (CCOO) kontra Deutsche Bank SAE (C-55/18. sz. ügyben 2019. május 14-én hozott ítélet), az Európai Unió Bírósága
Az Európai Unió Bírósága több ítéletében is értelmezi az Európai Parlament és a Tanács a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv (2003. november 4.) (a továbbiakban: 2003/88/EK irányelv) rendelkezéseit, hiszen számos olyan tagállami ügy kerül az Európai Unió Bírósága elé, amelyekben a munkában töltött idő jogi megítélése, a munkaidő mértéke, beosztása vagy éppen nyilvántartása irányelvi szabályainak értelmezése kérdéses. Ennek megfelelően ezen a területen terjedelmes esetjoggal rendelkezik az európai bírósági gyakorlat, hiszen a jelenleg hatályos szabályanyag elődje, a Tanács 93/104/EK irányelve (1993. november 23.) a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól is több, nagy jelentőségű ügyben kapott hangsúlyt a korábbi években. Az értelmezett normák döntően a munkavállalói jogvédelem körében relevánsak, ugyanis a munkaidő-szabályozás egy tipikusan olyan terület a munkajogi szabályanyagban, amely alapvetően a felek közötti szerződésen alapul ugyan - legalábbis annak tipikusan tárgya[2] -, de a munkáltató és a munkavállaló egyenlőtlen gazdasági pozíciójából adódóan a munkavállalók egyfajta jogalkotói - és bírósági - jogvédelemre, garanciákra szorulnak, amiből következően ezek a szabályok munkáltatói oldalon sok esetben egyfajta korlátozásként jelentkeznek. E korlátok többségében kötelező erejűek és eltérést nem engedők, ugyanakkor még a 2003/88/EK irányelv is meghatároz bizonyos tagállami eltérési lehetőségeket. E normák garanciális karaktere felerősödik a munkaidő-szabályozás és az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 31. cikke, illetve különösen annak (2) bekezdése vonatkozásában, ugyanis az igazságos és méltányos munkafeltételekhez való alapvető jog körében feltétlenül kiemelt szerepet kapnak a munkaidőre vonatkozó előírások.[3] Ráadásul ezek a szabályok összhangot mutatnak a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló 89/391/EGK tanácsi irányelv (1989. június 12.) (a továbbiakban: munkavédelmi keretirányelv) általános minimumelvárásaival, hiszen a munkavállalók pihenéshez való joga vagy éppen az észszerű munkaidőbeosztás kívánalma alapvetően része e halmaznak. A feldolgozott esetben a munkáltató azon kötelezettségét értelmezi az Európai Unió Bírósága, amely alapján köteles olyan munkaidő-nyilvántartási rendszert fenntartani, amelyből egyértelműen kiderülnek a ledolgozott rendes és rendkívüli munkaidők, valamint pihenőidők. Kérdés ugyanis, hogy a munkavállalóknak erre szintén uniós alapjoga van-e, illetőleg az is, hogy a munkáltató milyen módon köteles eleget tenni e kötelezettségének.
1. A döntés alapjául szolgáló tényállás
2. A spanyol bíróság döntése és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
3. Az Európai Unió Bíróságának ítélete
4. Az Európai Unió Bírósága ítéletének jelentősége
5. Következtetések a magyar munkajogra nézve
A Federación de Servicios de Comisiones Obreras (a továbbiakban: CCOO) spanyol szakszervezet a munkavállalók kép-
- 40/41 -
viseletében 2017-ben kollektív keresetet indított a Deutsche Bank mint munkáltató ellen az Audiencia Nacional (kiemelt ügyek országos bírósága) előtt. A felperes annak kimondását kérte a bíróságtól, hogy a munkáltató a vonatkozó spanyol jogszabályok alapján[4] hozzon létre egy olyan munkaidő-nyilvántartási rendszert, amely lehetővé teszi a teljesített munkaidő törvényes voltának ellenőrzését, illetőleg azt, hogy a szakszervezeti képviselők havi szinten beleláthassanak a munkavállalók által teljesített túlórákba.[5] A CCOO jogalapként a Charta 31. cikk (2) bekezdését, a 2003/88/EK irányelv 3., 5., 6. és 22. cikkét, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1. és 20. számú egyezményét jelölte meg. Az alperes munkáltató a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) ítélkezési gyakorlatára hivatkozott, hiszen álláspontja szerint az esetjogból az következik, hogy a spanyol jog nem ír elő ilyen kötelezettséget a munkáltatók számára.
Az Audiencia Nacional nem tudott döntést hozni az előtte fekvő ügyben, tekintettel arra, hogy több kétely ébredt benne az idézett legfelsőbb bírósági gyakorlat, a releváns spanyol szabályozás és az uniós normák összhangja kapcsán. A probléma gyökerét abban jelölte meg, hogy a Deutsche Bank valóban nem rendelkezik olyan munkaidő-nyilvántartási rendszerrel, amely alkalmas a CCOO által említett körülmények ellenőrzésére, a bíróság szerint így a kérdés inkább az, hogy ilyen kötelezettsége fennáll-e egyáltalán az alperesnek. A problémát a bíróság szerint elsősorban a túlórák ellenőrizhetetlensége jelenti, ugyanis bár a Deutsche Bank működtetett egy hasonló informatikai alkalmazást, de az csak a kihagyott teljes napokat követte nyomon, naprakész módon.[6]
Rögzítendő az is, hogy a spanyol jogszabály 35. cikk (5) bekezdése és az ezt interpretáló legfelsőbb bírósági gyakorlat mindössze a túlórák nyilvántartásának és havi rendszerességű közlésének kötelezettségét írja elő.[7] Ezt a fajta jogértelmezést a következő fő érvek erősítik:
- a munkáltató munkaidő-nyilvántartási kötelezettsége csupán a túlmunkára vonatkozik és nem általában a munka- és pihenőidőre,
- a spanyol jogban szerepelnek ugyan speciális előírások a részletes munkaidő-nyilvántartási kötelezettségre, de ez általános szabályként nem jelenik meg,
- a 2003/88/EK irányelv 22. cikke szerint az átfogó, teljes munkaidő-nyilvántartási rendszer fenntartásának kötelezettsége nem vonatkozik a rendes, csupán a "különleges" munkaidőkre (például túlmunka),
- egy ilyen rendszer fenntartása a munkavállalók személyes adatainak kezelésével járna, ami a munkavállalók magánéletébe történő beavatkozásához vezetne,
- e hiányosság nem minősül egyértelműen szociális jogi tárgyú jogsértésnek a spanyol jog szerint,
- nem feltétlenül hátrányos a munkavállalókra nézve e munkáltatói nyilvántartás hiánya, amennyiben vita esetén más bizonyítási eszköz is rendelkezésükre áll.[8]
Ugyanakkor a fentiek ellenére kétely ébredt az Audiencia Nacionalban a tekintetben, hogy az idézett spanyol szabályok és legfelsőbb bírósági jogértelmezés összhangban van-e a munkaidő-irányelvvel, illetőleg a Charta 31. cikk (2) bekezdésével. E kétely elsősorban arra tekintettel fogalmazódott meg, hogy a munkavállalók alapvető jogi garanciáktól esnek el, amennyiben ilyen kötelezettség nem terheli a munkáltatót, ugyanis a munka- és pihenőidők ellenőrizhetősége lényegében lehetetlenné válik ebben az esetben, hiszen az ellenőrizhetőség és a megfelelő tájékoztatás csupán a munkáltató "jó szándékán" múlik.[9] A fentiekre tekintettel az Audiencia Nacional az alábbi kérdéseket terjesztette elő előzetes döntéshozatalra:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
