Jelen tanulmány elkészítésének gondolatát két esemény szolgáltatta: egyfelől a 2009 októberében Budapesten megrendezett 5. Európai Jogász Fórum[1] civilisztikai szekciójában feldolgozott tematika, másfelől pedig a 2010-ben hivatalba lépett Európai Bizottság irányváltása, amely célul tűzte ki egy, a felek által szabadon választható európai szerződési jogi eszköz[2] elfogadását uniós szinten. Ezzel az európai szerződési jog körül zajló vita súlypontja kétségkívül áthelyeződött a soft law[3] jellegű közös referenciakeretről (CFR)[4] a hard law jegyeket hordozó opcionális európai szerződési jogi eszköz elfogadására.[5] Az Európai Bizottság részéről szorgalmazott opcionális európai szerződési jogi eszköz méltán tekinthető mérföldkőnek mind a fogyasztói szerződési jog egységesítése, mind az európai magánjog rendszere alapkövének létrehozása tekintetében.
A tanulmány betekintést nyújt az európai szerződési jog aktuális kontextusába és az ezzel összefüggő problémakörökbe. Ehhez kapcsolódóan az e lap hasábjain későbbiekben megjelenő kapcsolódó tanulmány az uniós szerződési jog átültetési gyakorlatait és az európai szerződési jog perspektíváit hivatott vizsgálni.[6]
A vizsgálat szempontjából szükséges pontosítani azt, hogy annak tárgya a magánjog klasszikus magjának számító szerződéses és szerződésen kívüli kötelmek területére korlátozódik, és közvetlenül nem tárgya az Unió társasági jogot vagy munkajogot érintő jogalkotása. A klasszikus magot érintő jogalkotás alatt így elsősorban a fogyasztóvédelmi szerződési jogot[7], a versenyjog egyes magánjogi vonatkozású szabályait (magánjogi igények érvényesítése)[8], a szellemi alkotásokhoz fűződő jogokra (szellemi tulajdonra) vonatkozó uniós szabályokat[9], uniós kollíziós normákat[10], valamint a hátrányos megkülönböztetést tilalmazó szabályozást értjük[11]. Megjegyzendő, hogy a kizárólag magánjogi - a fogalom tág értelemében - tárgykört érintő uniós jogi aktusok száma napjainkra 90 és 100 közé becsülhető.[12]
Az európai integráció anyagi magánjogi vetületét szinte kizárólag az irányelv útján történő jogalkotás jellemzi, szemben a kollíziós és a polgári eljárásjogi vetülettel, amelyek esetében a rendeleti úton történő jogalkotás bevett módszernek tekinthető. Az anyagi magánjogot érintően a rendeleti úton történő jogalkotás nélkülözné ugyanis a gyakorlati megvalósíthatóságot. Mindez azért, mert aligha lehetséges olyan elkülönült magánjogi normákat alkotni, amelyek közvetlenül integrálhatóak lennének minden egyes tagállam jogrendszerébe anélkül, hogy ne törnék fel jelentősen az adott rendszert.[13] Az irányelv átültetésének gyakorlata tekintetében a tagállamoknál különböző jogalkotói technikák figyelhetőek meg: így a nemzeti kódex keretei közé való integrálás esetén a nemzeti rendszernek az irányelvhez történő adaptálása[14], illetve fordítva, jellemzően az uniós irányelv szabályainak a nemzeti kódex rendszeréhez való igazítása[15], vagy éppen a nemzeti rendszertől elkülönült önálló egységként történő átvétele[16]. A mellékhatásoktól teljes mértékben mentes átültetés azonban egyik technika esetében sem tűnik kivitelezhetőnek, a fragmentációs hatás ugyanis - a különböző technikák esetében eltérő mélységekben ugyan - fennmarad. Ennek eredményeképpen az irodalom egyes rendszerek esetében egyenesen "dekodifikációs" folyamatot vél felfedezni.[17] Összegzésként rögzíthető, hogy a mai magánjogtudományunk számára legkomolyabb kihívást változatlanul az acquis communautaire nemzeti jogrendszer keretei közé történő optimális integrálása jelenti: az e tekintetben eddig elért eredmények korántsem tekinthetőek meggyőzőnek.[18]
Az európai (uniós) anyagi magánjogi szabályoknak a nemzeti magánjoghoz való viszonyulása szempontjából három megközelítés körvonalazódik.[19] Az egyik az ún. nemzeti viszonyulás, amelynél az európai magánjog kívülről érkezőként értelmezett: ez megbontja és módosítja a nemzeti magánjogot azáltal, hogy fogyasztóvédelemmel tölti meg azt. A nemzeti viszonyulásnál központi kérdésként jelentkezik az idegen elemek eredeti (nemzeti) rendszerbe való legcélszerűbb beillesztése. A második az ún. európai (integráció-központú) viszonyulás, amelynél az Európai Unió mint egész, egységes, fokozatosan (lépcsőzetesen) integráló rendszert alkot. Ebben az esetben a többszintű kormányzás különböző szintjei közötti összhangra helyeződik a hangsúly, továbbá arra, hogy miként teremthető meg a progresszív koherencia a többszintű rendszer egészére nézve és miként érhető el az összetevő részek fokozatos
-80/81-
konvergenciája. Itt tehát az egész (uniós és nemzeti szint) egyetlen rendszert alkot, amelynek egy részét uniós szinten alkotják, a legjelentősebb részt pedig nemzeti szinten (és nagyon kis részt globális szinten). Utolsóként pedig az ún. dualista viszonyulás, amely szerint minden tagállam két elkülönült rendszerrel rendelkezik, amelyek kiegészítik egymást és össze vannak kapcsolva, mindazonáltal külön rendszereket képeznek (nemzeti magánjog rendszere és a többi tagállamokkal közös uniós magánjog rendszere).
A magánjog területét érintő funkcionális uniós jogalkotás 1990-es évektől egyre intenzívebbé válása, és fokozódó belső ellentmondásai arra késztették az Európai Bizottságot ("Bizottság"), hogy 2003-ban cselekvési tervet[20] fogadjon el, majd az előirányzott intézkedések kivitelezése érdekében 2004 őszén közleményt[21] tegyen közé. Az előirányzott intézkedések közül a főszerep egyértelműen az ún. közös referenciakeret tudományos (szakértői) tervezete ("DCFR")[22] kidolgozásának jutott. A Bizottság a CFR vonatkozásában két funkciót tartott szem előtt: egyrészt egy "eszközdoboz" (toolbox) megalkotását az uniós szerződési jog koherensebbé tétele érdekében, amely "keretet" biztosít a funkcionális részegységeknek (lényegében rendszert "nyújt" a fogyasztóvédelmi acquis átdolgozásához), másrészt azt, hogy egy esetleges jövőbeni európai szerződési jogi kódex kidolgozásánál alapként szolgáljon. A DCFR modellszabályrendszer végleges tervezetét a megbízott tudóscsoport 2008 decemberében nyújtotta be a Bizottsághoz. A fogyasztóvédelmi acquis átdolgozása tekintetében azonban a Bizottság nem várta be a DCFR kidolgozását, és 2008 őszén irányelv-tervezetet tett közé a fogyasztók jogairól, amely - az eredeti elképzelés szerint - a teljes harmonizáció elvét követette.[23] Az irányelv-tervezet az irodalomban éles teljes kritikát kapott[24], majd a tervezet 2010 elején kezdődött jogalkotási vitája során tapasztalt ellenállás hatására a Bizottság végül elállt az eredeti (négy irányelv egyesítésére irányuló) elképzeléstől.[25] A tervezet átdolgozását követően az irányelv immáron csak két fogyasztó szerződési jogi irányelvet egyesítve követi a teljes harmonizáció célkitűzését, a szerződési jog magját érintő másik két irányelv kikerült ennek hatálya alól.[26] A 2010-ben felállt új Bizottság ettől függetlenül új dinamikát hozott az európai szerződési jog területén. A Bizottság 2010 áprilisában szakértői csoportot hozott létre abból a célból, hogy a Bizottságot a CFR tervezetének kidolgozásában segítse, amely során a DCFR képezi kiindulópontját. A szakértői csoport létrehozásánál a Bizottság immáron explicit szempontként rögzíti - az Európa 2020 stratégiára[27] hivatkozva - egy opcionális európai szerződési jog felé történő előrelépés szükségességét.[28]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
