A finn eljárásjog a 90-es évektől jelentős változásokon esett át. 1993-ban lépett hatályba az a jogszabály, mely harmonizálta az alsóbb bíróságok működését, és megreformálta a polgári eljárásjogi szabályokat. 1998-ban a perorvoslati eljárásokat modernizálták.[2] Ezen alapvető jelentőségű reformok óta is számos kisebb módosításra került már sor a hibák kiküszöbölése érdekében. A tárgyalás-előkészítő eljárásra vonatkozó hatályos finn szabályok megértéséhez nélkülözhetetlen e reformfolyamat megismerése.
A reformokat megelőzően a fő probléma az volt, hogy hiányzott a bírósági tárgyalásnak a felek és képviselőik által történő előkészítése. Gyakrabban fordult elő az, hogy a bíróság előtti első megjelenés alkalmával egyik fél sem ismerte a perbeli tényeket és a releváns jogkérdéseket, mint hogy igen. Ez a tárgyalások többszöri elhalasztásához vezetett. Jellemző volt, hogy a bíróság az ítélethozatalt megelőzően több tárgyalást tartott, ennek során pedig előfordult, hogy a bíróság összetétele megváltozott. Ez egyrészt nem volt racionális, másrészt nem nyújtott garanciát a tisztességes eljárásra.
Az 1993. évi reformig az idézés kibocsátása iránti kérelem benyújtásán, az idézés kibocsátásán és annak az alperes részére történő kézbesítésén kívül a rendes bíróságok előtt egyáltalán nem volt tárgyalás-előkészítő szakasz, a nyilatkozatokat írásban lehetett megtenni.[3] Az eljárás csupán részben volt szóbeli, egyébként a jegyzőkönyveken alapult. Bevett volt, hogy a felek a tárgyaláson írásban adják elő követeléseiket és jogi érveiket. Így, az egyik fél által a bírósághoz benyújtott beadványt a tárgyaláson kézbesítették a másik félnek, annak tartalmát sem az ellenfél, sem a bíróság nem ismerte korábban. Emiatt az ellenfél rendszerint kérte a tárgyalás elhalasztását abból a célból, hogy áttanulmányozhassa a nyilatkozatot, és válaszolhasson rá. A halasztások ezért általánosak voltak. Az ellenfél ezután szintén írásban nyilatkozott, s az eljárás így folytatódott tovább.[4]
Az elhúzódó eljárás alatt a bíróság összetétele megváltozhatott. Megengedett volt ugyanis, hogy a tárgyalás elhalasztását követően a bíróság új taggal folytassa az eljárást, akinek a korábbi tárgyalásokról készített jegyzőkönyvekből kellett tanulmányoznia az ügyet.
- 56/57 -
A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy az 1993 előtti eljárás immanens problémái a perkoncentráció, a közvetlenség és a szóbeliség hiánya, valamint az ismétlődő perelhúzások voltak.[5] Az 1993-as reform során célul tűzték ki a jogbiztonság növelését, melynek érvényesülését egy közvetlenebb, valóban szóbeli és koncentráltabb eljárási forma bevezetésével kívánták elősegíteni. Hangsúlyt helyeztek arra, hogy a bíróságok szükségtelen perelhúzás nélkül fejezzék be az ügyeket, és elkerüljék a túlzott költségeket.[6]
1993-ban a célok megvalósítása érdekében az eljárást két szakaszra osztották: egy előkészítő eljárásra és egy tárgyalási szakra.[7]
A reformok modelljét elsődlegesen az északi államok polgári eljárásjoga, nevezetesen a svéd jog képezte. Ezáltal - például Leppänen szerint - a finn eljárásjog elmozdult a német és az osztrák mintától, melyhez tradicionálisan szorosan kötődött.[8] Ugyanakkor, a finn kormány által előterjesztett, a reformot megvalósító törvény javaslata az osztrák eljárásjogi modellt jelölte meg a módosítások háttereként.[9]
Az 1993-as reform célja az volt, hogy úgy növeljék a felek esélyét egy helyes, megalapozott bírói döntésre, hogy egyúttal racionalizálják az eljárást. Az alsóbb bíróságokat megfelelő eszközökkel látták el annak érdekében, hogy a bonyolultabb ügyekkel alaposabban, míg az egyszerű ügyekkel gyorsabban tudjanak foglalkozni. A vezérelv egyrészt a mindenkit megillető igazságszolgáltatás (due process of law), másrészt a források racionális elosztása volt.[10]
A megreformált eljárásjog egy szűrőrendszerként írható le. Fő célja, hogy lehetővé tegye az ügyek azonnali eldöntését, mihelyst tisztázottak és készek az elbírálásra. Csak az összetett, bonyolult ügyeknek kell végigmenniük az eljárás valamennyi szakaszán.[11]
Az új eljárási rendben az ügyet már a per korai szakaszában elő kell készíteni a tárgyalásra. A régi szabályok alapján lehetőség volt arra, hogy a jogi képviselők részleteiben tárják az ügyet a bíróság elé, ahogy az eljárás kibontakozott, és utólag is sokáig élhettek kiegészítéssel. A bíróság - új jogosítványai gyakorlásával - most rá tudja kényszeríteni a feleket és jogi képviselőiket arra, hogy lelkiismeretesebben vegyenek részt az előkészítésben.[12] Például: a tény vagy bizonyíték kizárásának veszélye arra készteti őket, hogy vitájukat már az eljárás elején minden vonatkozásban feltárják. Ha ugyanis egy jogi tényt vagy egy bizonyítékot kizárnak, akkor arra később már nem lehet hivatkozni.[13]
A reformok során arra törekedtek, hogy egy olyan eljárást alakítsanak ki, ahol nincs lehetőség a tárgyalás elhalasztására, és az egész ügy egyetlen tárgyaláson eldönthető. Ezért a feleknek már nem engedik meg, hogy a tárgyaláson nyújtsanak be vagy olvassanak fel írásbeli nyilatkozatokat.[14] Az eljárásnak teljesen szóbelinek kell lennie.[15] ítéletet csak a tárgyalás részévé tett peranyag alapján lehet hozni. A bírói tanács összetétele a tárgyalási szak folyamán nem változtatható meg. Kényszerítő ok nélkül a tárgyalás nem halasztható el, és ha el is halasztják, ezt csak rövid időre lehet megtenni.[16]
Hogy megvalósítsák a szóbeliség, a közvetlenség és a perkoncentráció elvét, nagyon szigorú szabályokat vezettek be. Mindazonáltal, az új szabályokat hamarosan túlságosan is merevnek találták, mely egy újabb reformot tett szükségessé.[17]
Az 1993. évi reform nem oldotta meg a finn polgári eljárásjog valamennyi problémáját, sőt, néhány új nehézséget is generált. Empirikus tanulmányok feltárták, hogy az eljárási költségek növekedtek, és a perek bizonyos fokig hosszabbak lettek. Ennek számos oka volt, az új eljárási rend csak egy volt ezek között.[18]
A gyakorlatban az előkészítő eljárással elsődlegesen az volt gond, hogy nem szerzett megfelelő, a tárgyalástól független saját arculatot, és nem vált a tárgyalást szolgáló szakasszá. A felek a nyilatkozataikat már ebben a szakban úgy terjesztették elő, mintha ez lenne az érdemi tárgyalás, ezért a tárgyalás-előkészítés indokolatlan terhet jelentett. Úgy tűnt, ennek a helyzetnek a kialakulásához a szükségtelenül szigorú kizárási szabály is hozzájárult.[19]
A kizárási szabály szigorúságát végső soron az a küszöb határozza meg, amely mellett a kimentés még elfogadható. Leppänen kutatásai alapján megállapította,
- 57/58 -
hogy 1998 előtt az igazság kiderítésére és az eljárás tisztességességének biztosítására való törekvés miatt ez a küszöb relatíve alacsony volt. Ha a küszöb túl magas, az túlterheli a tárgyalás-előkészítést, mivel a feleknek ügyelniük kell arra, hogy már ebben a szakaszban minden lehetséges körülményt felkutassanak, és az összes potenciálisan releváns bizonyítékot feltárják. Ugyanakkor, hogy a kizárással fenyegetés elég hatékony legyen, a küszöb nem helyezhető túlságosan alacsony szintre.[20] Mindezek fényében 2003-ban a kimentés alátámasztásaként megkívánt bizonyítás szintjét csökkentették. Ez a módosítás viszont csak az új bizonyítékokra vonatkozott, nem vált lehetővé, hogy új tényeket hozzanak fel egy új követelés megalapozásaként.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
