A végrehajtó hatalom prezidencializációja népszerű téma lett az utóbbi évtizedekben a nemzetközi politikatudományi kutatásokban. Jelen tanulmány a 2010 utáni Orbán-kormányok példája kapcsán mutatja be a prezidencializáció folyamatát. Alapvető elméleti és módszertani keretét a Thomas Poguntke és Paul Webb által szerkesztett kötetből kölcsönözte. A tanulmány kísérletet tesz az alapvetően nyugati demokráciák vizsgálatára létrehozott keretrendszer új demokráciákban való alkalmazására. Bemutatásra kerül a törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonyának alakulása, a kormányon belüli kormányfői hatalom működése, illetve a kormányzati koordinációért felelős intézményrendszer fejlődése. A dolgozat bemutatja, hogy milyen folyamatok vezettek ahhoz, hogy a jelenlegi kormánypártot kezdettől fogva vezető Orbán Viktor kiemelkedő és meghatározó szereplő lehet pártján belül. A párt eredeti generációs jellege, a többi jobbközép erő utódainak integrálása, valamint a párt szervezetének fejlesztése eredményezte a kormányfő megkérdőjelezhetetlen pozícióját. A dolgozat fő következtetése, hogy amellett, hogy a magyar közjogi berendezkedés már 1990 után kedvezett a kormányfői hatalom koncentrálódásának, annak előfeltétele volt a fegyelmezett parlamenti frakció és pártháttér megléte is.
A prezidencializálódás nagyjából két évtizede kiemelt kutatási témája a nemzetközi politikatudománynak, beleilleszkedve a perszonalizálódás[1] tágabb fogalomkörébe. A Thomas Poguntke - Paul Webb szerzőpáros alakított ki egy átfogó elméleti keretrendszert, melynek segítségével nyomon követhető, hogy az egyes politikai rendszerekben milyen módon megy végbe a folyamat. A szerzőpáros által szerkesztet tanulmánykötet[2] 13 esetanulmányon (14 nyugati országból[3])
- 47/48 -
keresztül mutatja be egyrészt a prezidencializálódás végbemenését, másrészt bizonyítják a keretrendszer használhatóságát. Az országtanulmányok szerzői döntően kvalitatív módszereket alkalmaznak, az intézményes szféra áttekintésekor az intézményekre vonatkozó szabályokat és változásaikat, a pártok működése során a párt döntéshozatali szabályait vizsgálják.
A magyar politikai rendszer tekintetében először Körösényi András vetette fel a prezidencializálódás mint jelenség kérdését, az 1998 és 2002 között regnáló I. Orbán-kormány kapcsán.[4]
Szélesebb, komparatív kontextusban, és már a 2010 után, a magyar politikai rendszerben lezajlott változások részbeni ismeretében Mandák Fanni vizsgálta doktori disszertációjában[5] a kérdést, ő alapvetően az intézményes viszonyokra koncentrált a magyar (és az olasz) politika viszonyainak feltárása során. Szintén az intézményes oldalról közelítette a kérdést Stumpf István[6]. Mindkét szerző határozottan amellett érvel, hogy érdemi elmozdulás történt Magyarországon 2010 után az "elnöki" hatalomgyakorlás irányába.
Jelen tanulmány alapvetően a Poguntke-Webb kötet által alkalmazott módszerrel, és az általuk választott indikátorokkal kísérli meg a magyar rendszer bemutatását, hasonlóan az abban megjelent országtanulmányokhoz.
A dolgozat első felében röviden összefoglaljuk azt az elméleti keretet, amelyet alapvetően a fent idézett szerzőpáros alkotott meg. Ennek kapcsán a régióra való alkalmazhatóság érdekében szükséges az eltérő körülmények bemutatása, illetve, hogy ezek mennyiben módosítják az alkalmazott keretrendszert.
A tanulmány második fele az első körben felvázolt keret alkalmazásával bemutatja, Magyarországon miként jöhetett létre egy kvázi elnöki hatalomgyakorlás. Legfőbb cél a 2010 utáni korszak (azaz Orbán Viktor második és harmadik kormányának időszaka) bemutatása, azonban elkerülhetetlen a teljes, 1990 utáni magyar rendszer alapvonalairól is beszélni. Ezen írásban - hasonlóan a Poguntke-Webb kötet országtanulmányaihoz - főként azokra a jelenségekre fókuszálunk, amelyek a legmeghatározóbbak a magyar politika (át)alakulása során.
- 48/49 -
A prezidencializálódás jelenségére a következő definíciót alkották: "a parlamenti rendszerek működési logikájukban az elnöki rendszerekre kezdenek hasonlítani, az alkotmányos berendezkedés, a kormányforma megváltozása nélkül".[7]
A fogalom a végrehajtó hatalom első emberének kiemelkedését jelenti, ő kerül a kvázi-elnöki pozícióba.
Ez a tendencia a nem-elnöki rendszereket érinti, parlamentáris, illetve félelnökinek tekinthető rendszerekben figyelhető meg. A prezidencializálódás alanya a végrehajtó hatalom feje, ez a folyamat parlamenti rendszerekben egyértelműen a miniszterelnök/kormányfő szerepének növekedését jelenti. Utóbbi szereplő a parlamentarizmus logikája szerint a (rendszerint legnagyobb) kormánypárt vezetője is, így hatalmának növekedése a párton belüli pozícióját is érinti.
A prezidencializálódás folyamata elmozdulásként értelmezhető a klasszikus pártelvű kormányzástól, az egyszemélyi hatalomgyakorlás irányába.
Richard Kate a pártelvű kormányzás három alapvető ismérvét sorolja föl. Az első szerint pártok részvételével történő, versengő választások eredményei nyomán alakulnak meg a kormányok. [8] A második ismérv, hogy a kormányzat közpolitikai programja a párt(ok)ban megszülető közpolitikai program(ok) alapján születik meg[9]. A harmadik ismérv szerint a kormányzati pozíciókba a személyek a kormányban szereplő párt(ok)on keresztül kerülnek.[10]
Ez a Nyugat-Európában legalább a hatvanas évekig jellemzőnek tekinthető metódus változik meg országtól függően kisebb-nagyobb mértékben a végrehajtó hatalom prezidencializációja során.
A prezidencializálódás folyamán az elnöki rendszerek három - parlamentarizmustól egyébként idegen - ismérve érvényesül a működési metódusban a nem-elnöki rendszerekben:
(1) A végrehajtó hatalom független a törvényhozástól,[11]
- 49/50 -
(2) A végrehajtó hatalom fejét a nép közvetlenül[12] választja,[13]
(3) A végrehajtó hatalom feje egyszemélyi felelősséggel tartozik, nincs kollegiális alapon működő végrehajtó szerv.[14]
A prezidencializálódás itt kifejtett tendenciája egyik ismérv tekintetében sem jelenti a közjogi viszonyok megváltozását. Az első ismérv a kormány törvényhozáshoz való autonómiájának növekedésében érvényesül. A második indikátor felé való elmozdulás a választási kampányok perszonalizálódása és a pártvezetők kiemelkedése során manifesztálódik, a harmadik jellegzetesség pedig a kormányfő kormányon belüli kiemelkedésével jelentkezik a parlamentáris rendszerekben.
Összességében a (párt)vezetők döntési szerepe nő, a párt mint kollektív aktor szerepe csökken.
Poguntke és Webb a prezidencializálódás három dimenzióját különíti el: Az intézményes szférát, a párton/pártokon belüli szférát, valamint a választási arénát.
A három csoportban az alábbiak a legfontosabb indikátorok, melyek mentén az országtanulmányok készítői vizsgálták a prezidencializálódás tendenciáit.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
