Megteheti-e a szülő, hogy gyermekét szobafogságra vagy digitális "szobafogságra" kötelezi, nem ad neki egyáltalán zsebpénzt, nem kívánja beadatni neki a (nem kötelező) védőoltást? Dönthet úgy, hogy a gyermek akaratával szemben nem táncra, hanem valamilyen küzdősportra íratja be, vagy éppen a profi sportkarrierben bízva olyan egyesületbe viszi el, amely eredményes, de mérgező, a gyermeket lelkileg kifacsaró közeget teremt? Dönthet-e úgy, hogy a hagyományos iskolába járás helyett gyermekét magántanulóként taníttatva mindent alárendel a sikeres művészi karrierjének? Lehetséges-e, hogy a szülő a gyermekét szokatlan, adott esetben szélsőséges eszméket vagy extrém vallási nézeteket valló közösségbe viszi el rendszeresen? Megtilthatja-e a szülő, hogy a gyermeke ne járjon hittanra vagy erkölcstanra, illetve ne vegyen részt szexuális neveléssel vagy drogprevencióval kapcsolatos iskolai foglalkozásokon? Végül pedig mikor, milyen alapon lehet, illetve szükséges a közhatalomnak beavatkozni e családi, a szülői nevelést érintő kérdésekben?
Sok konkrét, egyedi élethelyzetekhez is kapcsolódó kérdés, melynek megválaszolására jelen cikk nem vállalkozik, azzal a kulcsfogalommal azonban foglalkozni kíván, amelynek meghatározása segítséget nyújthat a jog számára az esetleges válaszok megfogalmazásában, azt is tekintetbe véve, hogy amikor a szülő jogainak gyakorlásáról, a szülő és gyermek kapcsolatát érintő kérdésekről van szó, mindig megjelennek magának a jognak a határai és korlátozott lehetőségei (sőt, a túlzott jogiasítás veszélyei) egy-egy vitás helyzet esetleges megoldásában. A szülő neveléshez való joga tartalmának feltárását nehezíti, hogy a szülő-gyermek viták elenyésző hányada válik jogvitává, jut el bírósági vagy még inkább alkotmánybíráskodó fórumok elé: ezek jelentős része az oktatás, illetve a lelkiismereti és világnézeti szabadság
területét érinti. A szülői nevelés[1] tekintetében mindenkinek vannak személyes élményei, tartós tapasztalatai gyermeki oldalról, sokaknak szülői oldalról is, ezek pedig erős befolyást tudnak gyakorolni az alkotmányjogi-alapjogi megközelítésmódra is.[2]
A szülő neveléshez való joga egy sajátos szerkezetű, dinamikus, erős morális tartalommal bíró alapjog: címzettje konkrét személy, a szülő; miközben egy másik személy, a gyermek joggyakorlását alapjaiban érintő jog, amely jogi oldalról döntések (tilalmak, engedélyek) meghozatalának folyamataként ragadható meg. Lényeges rámutatni a gyermekek joggyakorlása kapcsán, hogy a szülő egyetlen esetben sem a gyermek adott alapjogát (például önrendelkezési jogát), hanem a neveléshez való jogát gyakorolja döntési helyzetben, amely értelemszerűen összefügg a gyermek érdekeinek védelmével, figyelembevételével is. Vizsgálatunk szempontjából szülőn - e jog gyakorlása kapcsán - kizárólag a gyermek vér szerinti vagy örökbefogadó szülőjét értjük, a gyermek más törvényes képviselője, így különösen a gyermekvédelmi gyámja esetében ugyanis nem lehet szó neveléshez való jog gyakorlásáról. Az állam által kijelölt, az állam nevében és képviseletében eljáró személy kötelezett, de őt nem illetik meg alapvető jogok e kontextusban, így pedig neveléshez való joga sem lehet. Abban a tekintetben ugyanakkor - az európai emberi jogi praxissal összhangban - nem lehet különbséget tenni szülők között, hogy vér szerinti vagy örökbefogadó szülőkről van szó.
- 1/2 -
Az alkotmányos-jogállami fejlődés vívmánya, hogy - párhuzamosan a gyermekek jogalanyiságának elismerésével - a gyermek érdekében gyakorolt szülői jogokról, nem pedig szülői (apai) hatalomról beszélünk, vagyis a gyermek nem a szülő tulajdona, a szülői abszolút joggyakorlás eszköze, a neveléshez való jog gyakorlása körében pedig a szülő - megfelelő igazolással, legitim indokból, szükséges és arányos módon - az állam által korlátozható és kontrollálható a gyermek jogainak védelmében. A szülő neveléshez való jogának, a szülői felelősségnek vagy kötelezettségnek (parental rights, parental responsibilty, parental obligation) meghatározása szoros kapcsolatban, állandó kölcsönhatásban áll a gyermek alapjog-gyakorlásának és korlátozhatóságának kérdésével: a szülői döntéshozatal indoka, hogy a gyermek még nem rendelkezik kellő érettséggel, belátási, önálló döntési, felelősségvállalási képességgel.[3]
A neveléshez való jog emellett kapcsolódik a család meghatározásához, ennek körében védelmi jellegű jogként is leírható: garantálja e körben, hogy az állam a családi életbe, így a gyermekek nevelését érintő szülői tevékenységbe a szubszidiaritás elve alapján csak kivételesen indokolt esetben, erős igazolás mellett avatkozhat be. A szülő neveléshez való joga végül tartalma folytán szervesen kapcsolódik a szülő lelkiismereti szabadsága gyakorlásához, annak egyik megnyilvánulási formájaként is meghatározható.
A szülő neveléshez való jogának legérdekesebb vonása, hogy egy sajátos kétarcú jogintézmény. Önálló tartalommal bíró, a szülő által kikényszeríthető, az alkotmányok által tipikusan deklarált alapjog, egyben a szülővel szemben számon kérhető, általánosan vagy egy konkrét kontextusában (például tankötelezettség) alkotmányos szinten előírt kötelezettség. A szülő neveléshez való joga tehát eleve eltér egy hagyományos szabadságjogtól: utóbbinak ugyanis része, hogy nem kell gyakorolni, a gyakorlásáról le lehet mondani (például negatív vallásszabadság), ez pedig a neveléshez való jog esetében a kötelezettségelem miatt jellemzően nem jöhet szóba. Egy szabadságjog vagy akár az önrendelkezési jog gyakorlása nem egyszer diszkrecionális természetű is lehet, azaz beletartozhatnak olyan cselekmények is, amelyek nem szolgálják az adott személy érdekeit (például felelőtlen döntések meghozatala).[4] Mindez a szülő neveléshez való jogának kontextusában már nehezen értelmezhető: az ilyen döntések következményei ugyanis nemcsak a szülőre, hanem a gyermekre, jogainak gyakorlására is kihatással vannak.
Alapvetés, hogy a neveléshez való jog célhoz kötött annyiban, hogy a szülőnek a gyermek érdekében kell gyakorolnia, ugyanakkor kényes és komplex kérdés, hogy az adott (döntési) szituációban mi a gyermek tényleges, valódi, legjobb érdeke. Nem véletlen, hogy a gyermek érdekének meghatározására, tartalommal való kitöltésére jellemzően a szülő mutatkozik a legalkalmasabb szereplőnek. A szülő és a gyermek viszonyát leggyakrabban bizalmi kapcsolatként írják le, ilyen módon ugyanis jogilag is modellezhető. A szülő nem ügygondnok, a gyermeket nevelő, vele együtt élő, az életét a születésétől kezdve kísérő, róla gondoskodó, érte felelős, őt ismerő szülő szinte szakértői szerepben van, ő tudja a leginkább egy döntési helyzetben, hogy mi a gyermeke érdeke, mi számára a legjobb lehetőség különösen addig, míg a gyermek a jogai gyakorlására önállóan nem elég érett. Később pedig a szülő és a gyermek közötti bizalmi kapcsolat úgy fejlődhet, hogy együtt hozzanak közös döntéseket. Amennyiben a szülőt ilyen kvázi bizalmi ügynökként értelmezzük, akkor munkáját a legjobb döntése szerint végezheti, amely a bizalmi feladatok ellátása alapján ítélhető meg. A bizalmi modellnek ezen jellemzője bizonyos korlátozott jogokat biztosít a szülőnek arra, hogy a gyermek és a család életébe, működésébe való külső beavatkozástól mentes mérlegelési jogkört gyakoroljon. Másrészt e szülői jogok fennállását és fennmaradását attól teszi függővé, hogy a szülő teljesíti-e a gyermek érdekeinek előmozdítására, jogainak védelmére vonatkozó kötelezettségeit.[5]
Alapvetésnek tekinthetjük ma már azt is, hogy egy demokratikus jogállamban az állam beavatkozhat (sőt, be kell avatkoznia) olyan esetekben, amikor a szülők nem tesznek eleget a szülői szerep által rájuk rótt alapvető, a gyermek élete, sorsa szempontjából fontos kötelezettségeiknek. A klasszikus példa, hogy az állam köteles biztosítani a gyermekek számára az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz való hozzáférést és az állam ezzel összefüggésben jellemzően meghatározza, hogy a gyermeknek meddig kell részt vennie a közoktatásban, vagy kötelező védőoltások beadását írhatja elő közegészségügyi okokból. Az állam ilyen igazolt esetekben tehát e kötelezések megállapításával egyben átvállalja a szülőktől a felelősséget is. Ha pedig a szülők nem tartják be ezeket a szabályokat, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy a gyermek jogainak, érdekeinek védelmében az állam szankciókat alkalmazzon velük szemben. Kérdésként merülhet fel a beavatkozás mértéke és fókusza, így például, a szülővel szemben jogilag kikényszeríthető lehet-e az állam részéről a megfelelő pihenés, játék biztosítása.[6]
A nevelést és gondoskodást mindenkor az adott szülő személyisége, szemléletmódja, identitása, világnézete (két szülő esetén mindezek kölcsönhatása, dinamikája)
- 2/3 -
tölti meg tartalommal. Alapvető kérdés, hogy lehetséges-e a nevelés módja, elvei (következetessége, szigora) és konkrét módszerei tekintetében a közhatalomnak bármilyen beleszólása, lehetséges-e minőségi követelmények (a "jó nevelés") kikényszerítése a szülővel szemben. Kérdést vet fel a szülőség és az önkiteljesítés, önmegvalósítás kapcsolata, vagyis hogy a szülőként hozott döntések során ennek az aspektusnak mekkora jelentősége van a gyermek érdekei mellett.
A következőkben röviden át kívánom tekinteni, hogy mindezen elméletibb szempontok közül melyek és hogyan váltak a szülő neveléshez való jogának kikényszeríthetőségét érintő elvekké és kritériumokká. Olyanokká, amelyek a - magyar gyakorlat számára közvetlenül vagy közvetve meghatározó - nemzetközi, bírósági vagy alkotmánybírósági fórumok gyakorlatában kikristályosodtak. Mindezek előtt azonban még egy fontos kitérőt kell tenni a gyermeki jogok nemzetközi kulcsdokumentuma, a Gyermekjogi Egyezmény megközelítésmódja kapcsán.
Nem csupán a gyermekek jogai, hanem ezzel szoros összefüggésben a szülők jogai kapcsán is megkerülhetetlenek a Gyermekjogi Egyezmény elvei és előírásai, valamint ezek Gyermekjogi Bizottság általi értelmezései.[7] Az utóbbi közel harminckét évben ezek beépültek a részes államok jogába, illetve alapjogi gyakorlatába, iránymutatást jelentettek a nemzetközi emberi jogi fórumok gyermeki jogokat érintő ügyeinek megítélésekor, alakították a joggyakorlatot.
A Gyermekjogi Egyezmény a gyermeket és a gyermeki jogokat (elveket) állítja a központba, így nem szól a szülő neveléshez való jogáról, annak tartalmáról, hanem a szülő szerepét a gyermeki jogok érvényesülésének kontextusában határozza meg. A Gyermekjogi Egyezmény 5. cikke megfogalmazza, hogy a részes államok tiszteletben tartják a szülőknek azt a felelősségét, jogát és kötelességét, hogy a gyermeknek az egyezményben elismert jogai gyakorlásához, képességei fejlettségének megfelelően, iránymutatást és tanácsokat adjanak. A szülők jogainak gyakorlása szempontjából ez központi "elv", amely egyszerre jogként és kötelezettségként is definiálja a szülő gyermekkel kapcsolatos tevékenységét. A szülő felelőssége, joga és kötelessége, hogy a gyermeke legjobb érdekét[8] (3. cikk) szem előtt tartva a gyermeke jogainak a gyakorlásához, képességei fejlettségének megfelelően, iránymutatást, támogatást és tanácsokat adjon. A Gyermekjogi Egyezmény 14. cikke külön is nevesíti a szülő azon jogát, hogy a gyermeknek kibontakozó képességeinek megfelelően iránymutatást adjon a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz való joga gyakorlásában. A szülőknek nem saját, hanem a gyermekeik meggyőződésének megfelelően van joguk iránymutatást, tanácsokat adni. A Gyermekjogi Bizottság szerint a gyermek jogainak támogatása a családon belül nem mások jogainak kárára, különösen nem a szülők ellenében valósul meg, hanem a család jogait erősíti.[9]
A Gyermekjogi Egyezmény 5. cikkére figyelemmel a gyermek "kibontakozó képességei" nem csak arra vonatkoznak, hogy a gyerekeknek nő az autonómiájuk a szüleikkel való kapcsolatukban. Rámutat például a szülők felelősségére abban a kérdésben, hogy ne követeljenek meg, vagy várjanak el olyasmit gyereküktől, ami tőle fejlődése adott fokán nem elvárható.[10] A "kibontakozó képességek" figyelembevétele legyen pozitív, önállóságra ösztönző folyamat, ne pedig olyan hatalomelvű gyakorlatok igazolására szolgáló ürügy, amely a gyermekek önrendelkezését és önkifejezését korlátozza, és amely hagyományosan a gyermek relatív éretlenségét és a szocializáció szükségességét hozza fel indoklásként. A szülőket arra kell bátorítani, hogy az általuk nyújtott iránymutatás és támogatás legyen gyermekközpontú, és segítse hozzá a fiatal gyermekeket jogaik gyakorlásához - a részvételhez való jogot (12. cikk) és a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadsághoz való (14. cikk) jogot is beleértve.[11]
Varadan szerint a Gyermekjogi Egyezmény 5. cikke bizonyos értelemben radikális eltérés a hagyományos szülő-gyerek kapcsolattól: ebben ugyanis a szülők voltak az elsődleges jogosultak (joggyakorlók), a gyermek pedig passzív szerepre volt kárhoztatva a védelem és gondoskodás tekintetében.[12] A szülő különböző módokon működik közre a gyermek alapjogainak gyakorlásában, az ideális modell szerint a gyermek helyett való döntéstől jut el a folyamat a közösen meghozott döntéseken át egészen a gyermek önálló döntésének támogatásáig, segítéséig. A szülő neveléshez való joga önálló jogosultság, amit a gyermekre tekintettel, de nem kizárólag a gyermek érdekeihez kötötten gyakorol, a szülő nem egyszerűen a gyermek szándékának és akaratának képviselője, közvetítője, segítője.
- 3/4 -
A - Gyermekjogi Egyezményhez nem csatlakozott - Amerikai Egyesült Államokban az egyik legfontosabb, leggyakrabban hivatkozott döntés, precedens a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságnak a Troxel v. Granville ügyben[13] hozott ítélete volt, amely részben fordulópontot is jelentett a Legfelsőbb Bíróságnak a szülő neveléshez való joga alkotmányos tartalma, de különösen bírói védelmének és korlátozhatóságának az értelmezésében. A Legfelső Bíróság a vizsgált konkrét ügy nyomán mondta ki azt az elvi tételt, hogy nincs lehetősége az államnak arra, hogy korlátozza e tekintetben a szülő neveléshez való jogát pusztán azért, mert az eljáró bíró úgy véli, ő "jobb" döntést tudna hozni. A döntés ismét kiemelte, hogy a 14. alkotmánykiegészítés megfelelő eljárás (due process) klauzulája védi a szülők jogát a gyermekek gondozására, felügyeletére, ennek értelmében egyetlen állam sem foszthatja meg életétől, szabadságától, tulajdonától az embereket tisztességes eljárás nélkül.
A korábbi gyakorlat szerint a "megfelelő eljárás" klauzula által védett szabadságjogba beletartozik a szülő joga az otthon megteremtéséhez és a gyermekek felneveléséhez, valamint az, hogy a szülőknek joguk van gyermekük iskoláztatásáról dönteni.[14] 2000 előtt a Legfelsőbb Bíróság azt a doktrínát követte a szülői jogok terén, hogy a szülőknek alapvető joguk gyermekeik nevelését és oktatását irányítani. A szülők a legjobb gondozók gyermekük számára, hacsak nem bizonyultak alkalmatlannak. A szülő és a gyám jogai körébe tartozik a felügyeletük alá tartozó gyermekek nevelésének és iskoláztatásának irányítása, a gyermek nevelésével kapcsolatban pedig azoknak a személyeknek vannak jogaik és kötelezettségeik, akik gondoskodnak róla, a gyermek nem az állam teremtménye.[15] A gyermek felügyeletének joga elsősorban a szülőre tartozik, akinek elsődleges funkciója és alapvető joga magában foglalja a gyermek bizonyos kötelezettségekre való - az állam által nem támogatott, de nem is akadályozott - felkészítését.[16] Az alkalmas szülők a gyermekük (legjobb) érdeke szerint cselekednek.[17] E vélelem szerint addig, amíg egy szülő megfelelően gondoskodik gyermekéről, azaz alkalmas szülőnek minősül, addig az államnak nincs joga beavatkozni a család magánszférájába, illetve megkérdőjelezni a szülő képességeit a gyermeke nevelésével kapcsolatban hozott döntéseit illetően.[18] A Troxel kontra Granville ügyben hozott döntés egyfelől megerősítette a szülők alkotmányos jogát, hogy irányítsák a gyermekek nevelését, ugyanakkor megnyitotta az ajtót az egyes bírák és tagállamok előtt, hogy saját szabályaikat alkalmazzák a szülői jogokra.[19] A kérdés, hogy ha az állam és a szülő érdekein kívül legalább a gyermek érdekeit figyelembe kell venni, akkor az államnak érdeke-e (kötelezettsége-e), hogy megvédje a gyermekeket a szülői hatalom önkényes gyakorlásától, amelyet valójában nem a gyermek jóléte mint érdek motivál.
A legtöbb európai alkotmány a gyermek nevelését szülői jogként, egyben kötelességként fogalmazza meg; egyes alkotmányos rendelkezések egyértelműen rögzítik az állam felelősségét is a szülők és a család támogatásában, a szülői felelősség és az állami felelősség efféle egyensúlyát. A német alkotmány pedig több különböző rendelkezésben előírja a gyermekek és a család védelmét: rögzíti azt, hogy a gyermek gondozása és nevelése a szülők természetes joga és kötelessége, és hogy az állam felügyeli ennek a feladatnak a teljesítését.[20]
A német alkotmánybírósági gyakorlat alapján a gyermekekről való gondoskodás és nevelés a szülők természetes joga és mindenekelőtt kötelessége, amely azon alapszik, hogy a német alkotmány szerint elsősorban a szülők felelősek gyermekeik neveléséért. A szülő gondozási és nevelési joga nem az államtól vagy a társadalomtól eredeztethető, hanem az a szülőt megillető természetes jogként nyer állami elismerést.[21] A gyermek szülei mindenkivel szemben elsőbbséget élveznek, joguk van gyermekük gondozását és nevelését a saját elképzeléseik szerint szabadon és saját felelősségükre kialakítani.[22] Az állam feladata, hogy őrként helytálljon, ha nevelési jogát a szülő nem a gyermek legfőbb érdekének megfelelően gyakorolná. A szülői jog (Elternrecht) alkotmányjogi garanciája elsősorban a gyermek védelmét szolgálja.[23] A gyermekről való gondoskodási és nevelési kötelezettség a szülői jog elválaszthatatlan részének minősül, amely nem a szülői jog korlátjaként, hanem annak lényegi elemeként értelmezendő.[24] Ha a szülők nem a gyermekkel szemben fennálló kötelezettségüknek megfelelően járnak el, akkor őrpozíciójából adódóan az állam intézkedéseket hozhat a szülőkkel szemben, a gyermeket akár el is választhatja családjától,[25] a gyermeknek ugyanis joga van a szülői jogok felelőtlen gyakorlásával szembeni védelemhez.
- 4/5 -
Az irányadó német alkotmánybírósági gyakorlat[26] alapján a szülők neveléshez való jogához (Erziehungsrecht) az állam nevelési feladata (Erziehungsauftrag) kapcsolódik, amely utóbbi elsősorban a nevelési jog gyakorlása feletti őrködéssel kapcsolatos feladatokat és hatásköröket jelenti.[27] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság elismerte, hogy a szülő neveléshez való joga korlátozható, így a tankötelezettség intézménye a szülők nevelési jogának korlátját képezi.[28] A német alapjogi gyakorlatban a szülői jogok úgynevezett "szolgáló emberi jogok": ugyan a szülőt illetik meg, azonban azokat a szülők a gyermek érdekében kötelesek gyakorolni.[29] A szülői jogok elsősorban nem a szülő személyiségének szabad kibontakozását szolgálják, hanem a gyermek kibontakozásának garanciájaként érvényesülnek. Amikor valamely, a gyermek nevelésével kapcsolatos állami beavatkozás alkotmányosságáról kell dönteni, minden esetben a gyermek legjobb érdekét és az arányosság elvét kell szem előtt tartani, a jogalkotó pedig csak akkor avatkozhat be a szülő nevelési jogába általános tilalmakkal, ha az egyedi intézkedések nem bizonyulnak elégségesnek.[30] A német alkotmánybírósági gyakorlat irányadónak tartja a szülő neveléshez való jogával összefüggésben, azzal összhangban a szubszidiaritás elvét.[31]
A szülő neveléshez való joga kapcsán az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogról szóló 8. cikkével, illetve ezzel összefüggésben a Kiegészítő Jegyzőkönyvnek az oktatáshoz való jogra vonatkozó 2. cikkével kapcsolatos gyakorlat releváns.[32] Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Bíróság) rámutatott, hogy az EJEE 8. cikke elsődlegesen a családi életbe való be nem avatkozás (negatív) kötelességét írja elő az államok számára. Az államnak azonban pozitív kötelezettsége is van abban a tekintetben, hogy meg kell hoznia a szükséges intézkedéseket a szülők, családok támogatása és a gyermekek esetleges bántalmazással szembeni védelme érdekében.[33] A családi élet alapvető részét képezi a szülő és a gyermek közötti kapcsolat kölcsönös fenntartása. A Bíróság több döntésében is megállapította, hogy a gyermek szülői beleegyezés nélküli orvosi kezelése, orvosi beavatkozások elvégzése sérti az EJEE 8. cikkét. Ezen esetekben a Bíróság a szülők gyermek érdekében való döntésének korlátozását találta aggályosnak.[34]
A Bíróság állandó gyakorlata szerint mindenkinek joga van az oktatáshoz, és a gyermekek oktatásáért elsősorban a szülők felelősek; a szülők e kötelezettségük tekintetében megkövetelhetik az államtól, hogy vallási, illetve lelkiismereti meggyőződésüket tartsák tiszteletben.[35] A szülőket ennek megfelelően megilleti a választás joga: a gyermekeiket beírathatják állami iskolába, vagy az oktatás más formáit is választhatják (magániskola vagy akár otthontanulás), azonban az erre vonatkozó egyes részletszabályokat a részes államok határozhatják meg.[36] A Bíróság megállapította, hogy amikor a gyermek és a szülők érdekei ütköznek, az EJEE 8. cikke előírja azt, hogy a nemzeti hatóságok méltányos egyensúlyt teremtsenek az érdekek között. Az egyensúlyozási folyamat során különös súlya van a gyermek legjobb érdekének, ami - természetétől, komolyságától függően - felülírhatja a szülő érdekeit.[37] A Bíróság az ügyeket nem a gyermekek, hanem a szülők jogainak szempontjából (kontextusában) bírálja el.[38] A Bíróság 8. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlata kapcsán számolni kell azzal, hogy a gyermekeket érintő ügyekben többnyire a kérelmező szülő érintett jogai mellett a gyermekek joggyakorlási szempontjai számos esetben másodlagosak, a háttérben maradnak.[39]
A Bíróság egy iskolai szexuális nevelési órák megtartását kifogásoló kérelem vizsgálatakor rámutatott, hogy a gyermek nevelése a szülő identitásának egyik alapvető eleme lehet, így része a szülő "magánéletének". Az A.R. és L.R. kontra Svájc ügyben[40] a Bíróság szerint nem sérült
- 5/6 -
az EJEE 8. cikke: a gyermek szexuális nevelésének egyik célja a szexuális erőszak és kizsákmányolás megelőzése volt, amely valós veszélyt jelent a gyermekek testi-lelki egészségére, és amely ellen minden korosztályt meg kellett védeni. Hangsúlyozta azt is, hogy az állami oktatás egyik célja a gyermekek társadalmi valóságra való felkészítése, ez pedig általában indokolta a kisgyermekek szexuális nevelését az óvodában, általános iskolában. A Bíróság a Gyermekjogi Egyezmény 5. cikkére hivatkozással kiemelte, hogy az abban előírt szülői nevelés védelme nem öncél, hanem mindig a gyermek jólétét kell szolgálnia.
A Vavřička és társai kontra Cseh Köztársaság ügyben[41] a Bíróság megállapította, hogy a cseh kötelező oltási program végrehajtása és a mulasztás jogkövetkezményei kapcsán a beavatkozás arányosnak tekinthető, így nem sértette a kérelmező szülők és gyermekek EJEE által rögzített jogait. A Bíróság döntésében nem vizsgálta érdemben a gyermekkérelmezők indítványa kapcsán a jogaikba való beavatkozást az óvodai felvétel megtagadása kapcsán. A Bíróság ebben az ügyben nem elemezte, nem is kérdőjelezte meg a gyermekkérelmezők jogát ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzanak egészségükkel kapcsolatban. Hallgatólagosan azonban elfogadta, hogy a gyermekek viselik szüleik azon döntésének következményeit, hogy nem tesznek eleget az oltási kötelezettségnek, még akkor is, ha ezek a következmények akadályozzák az oktatáshoz és az egészséghez való jogukat.
A korábbi Alkotmány[42] 67. § (2) bekezdése úgy rendelkezett, hogy a szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák, ehhez képest az Alkotmány 70/J. §-a külön kötelezettségként rögzítette, hogy a Magyar Köztársaságban a szülők, gondviselők kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni. Az Alaptörvény XVI. cikk (2)-(3) bekezdésében még erősebben, általánosabban is tükröződik a jog és kötelezettség kettőssége a szülő nevelése kapcsán: ez alapján ugyanis a szülőknek egyfelől joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést, másfelől ugyanakkor a szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni, amely kötelezettségük magában foglalja a gyermekük taníttatását is.
Az Alkotmánybíróság már a korai gyakorlatában kísérletet tett arra, hogy meghatározza a szülők nevelési jogának tartalmát, amelyben - a hivatkozott nemzetközi alapjogi gyakorlat nyomán - a külső közhatalmi behatással szembeni alkotmányos védelem állt a középpontban. Az Alkotmánybíróság szerint a szülők maguk döntenek arról, hogy hagyományaik, családi szokásaik, társadalmi helyzetük, vallási és erkölcsi meggyőződésük, anyagi lehetőségeik szerint miként választják meg a gyermek nevelését, oktatását biztosító intézményt, módszert, eszközöket. Ebbe külső hatalom, a családon kívülálló személy nem avatkozhat be.[43]
Az Alkotmánybíróság 1996-Szivárvány-határozata[44] a gyermek alapjoggyakorlása és a kockázatvállalása megengedhetőségének kérdését járta körül. A testület szerint az államnak vannak alkotmányos kötelességei a gyermek fejlődésének védelmére vonatkozóan, de vannak alkotmányos lehetőségei is, amelyek elsősorban a nyilvánosság szférájában jelenhetnek meg; egyrészt a gyermek nyilvánosság előtti tevékenységét szabályozhatják, másrészt általános szabályokkal nyújthatnak intézményes védelmet. A magánszférában a gondoskodás és védelem joga és kötelessége elsősorban a szülőket illeti. Az állam csak a gyermek fejlődésének súlyos és konkrét sérelme vagy veszélyeztetése esetén avatkozik be - például a szülői felügyelet megszüntetése révén.[45]
A magyar alkotmánybírósági gyakorlat értelmében a szülő neveléshez való jogát a gyermek iskoláztatásával, óvodába járatásával kapcsolatos kötelezettségei is korlátozhatják. Az óvodai nevelés a gyermek jogai érvényesülése érdekében, testi-szellemi fejlődésének biztosításával, az iskolai tanulmányok előkészítését, a közösségi beilleszkedést szolgálja. A testület elismerte, hogy az óvodába járási kötelezettség előírása az adott szülő gyermeke neveléshez való jogát korlátozhatja. A határozat amellett érvelt, hogy a napi négy órás foglalkozás általánosságban indokolt a szocializáció, a majdani iskolai követelményekhez való alkalmazkodás, a társadalomba való beilleszkedés megkönnyítéséhez, emellett a szülő nevelési elveit nem gátolja, nem sérti, hanem kiegészíti a közösségben történő óvodai nevelés.[46]
Az Alkotmánybíróság szerint a neveléshez való jog azt jelenti, hogy a szülők maguk döntenek arról, hogy hagyományaik, családi szokásaik, társadalmi helyzetük, vallási és erkölcsi meggyőződésük, anyagi lehetőségeik alapján miként választják meg a gyermek nevelését, oktatását biztosító intézményt, módszert, eszközöket, generális értelemben elsősorban a szülők jogosultak arra, hogy döntsenek a gyermekeik testi és szellemi fejlődésével kapcsolatos kérdésekben. A nevelés részben megegyezik a szülői felügyelet gyakorlásával, de részben más, több annál: a gyermek életében való közreműködés, amely a gyermek sorsát érintő lényeges kérdések eldöntésében való rész-
- 6/7 -
vételt és a folyamatos kapcsolattartást jelenti. A tankötelezettség kapcsán az Alkotmánybíróság kiemeli, hogy a taníttatás kötelezettsége eleve a neveléshez való jog immanens alaptörvényi korlátját jelenti: a szülő eldöntheti, milyen taníttatásban részesíti tanköteles kiskorú gyermekét, de nem választhatja azt alkotmányosan, hogy egyáltalán nem taníttatja őt. Elsősorban ugyan a szülő joga eldönteni, hogy milyen nevelési modellt követ, ennek részeként milyen nevelési elvekkel, eszközökkel biztosítja, hogy a gyermeke részt vegyen a tanítási órákon, ennek biztosítása azonban kötelessége, felelőssége.[47]
Az Alkotmánybíróság a tanköteles korú gyermekek iskolaérettségi eljárásokkal összefüggő módosítások alkotmányosságát vizsgáló határozatának indokolásában[48] hosszan, általános jellegű megállapításokat is téve elemezte a szülő neveléshez való jogának tartalmát. Elvi éllel rögzítette a határozat, hogy a szülők neveléshez való joga két irányból is korlátozott: egyfelől a gyermeküknek adandó nevelés megválasztása során a szülők nem élveznek korlátlan szabadságot, és a nevelés keretében kizárólag olyan döntések meghozatalát védi és támogatja az Alaptörvény, amely a gyermek legjobb érdekével összhangban áll. Az Alkotmánybíróság szerint tehát az Alaptörvény szerinti szülői jogosultságok tartalmi korlátja a gyermek legjobb érdeke. Másfelől pedig a szülők neveléshez való jogának korlátja a XVI. cikk (3) bekezdése szerinti gondoskodási kötelezettség, mely magában foglalja a gyermek taníttatásának kötelezettségét is. Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy az Alaptörvény a szülők neveléshez való joga kapcsán azt is elismeri, hogy a gyermek nevelésének nem csupán egyetlen helyes módja létezik, hanem a több, adott esetben egyaránt helyes nevelési módszer közül kell a szülőnek a gyermekére tekintettel választania. E választási szabadság általános, ugyanakkor abszolút korlátjának tekintette a testület a gyermek taníttatásának alkotmányos kötelezettségét. A tankötelezettség teljesítésének módja tekintetében azonban a határozat alapján a szülők neveléshez való joga érvényesül: így például megválaszthatják a gyermekük számára legjobbnak tartott oktatási intézményt, választhatnak az etika és a hit- és erkölcstan oktatása között, vagy akár egyéni munkarendet kérelmezhetnek gyermekük számára.
Az Alkotmánybíróság arra is kitért, hogy a szubszidiaritás elve értelmében az állam az egyén személyes autonómiájába tartozó kérdésekben a döntés lehetőségét nem vonhatja el az egyéntől. A gyermeknevelés feladata és felelőssége elsődlegesen a szülőket terheli, az állam feladata pedig a szülők támogatása-segítése, továbbá a szülők nevelési tevékenységének korrekciója azon egyedi esetekben, ha az a gyermek legjobb érdekével ellentétes eredményre vezet. A szubszidiaritás elve nem csupán felhatalmazza, hanem kötelezi is az államot arra, hogy segítse a szülőket a gyermekük nevelése során, azonban ezen állami szerepvállalás sem generálisan, sem pedig egyedi esetekben nem veheti át a szülőktől a nevelés jogát és felelősségét akkor, ha a szülők azt a gyermek legjobb érdekének megfelelően gyakorolják.
A sokszínű, változó alkotmányos, egyezményes alapokból, illetve személetmódból építkező alapjogi gyakorlatból számos következtetést levonhatunk, a szülő neveléshez való jogának értelmezésére vonatkozó kérdéseink egy részére van adekvát válaszelem. Nyilvánvaló, sokat emlegetett közös pont a családi élettel és a szülői autonómiával összhangban a szülő neveléshez való jogának a közhatalmi beavatkozással szembeni védelmi funkciója: az erős legitimáció és az arányosság megkövetelése. A másik oldalon megjelenik a szülő neveléshez való jogának korlátozhatósága, az állami beavatkozás igénye és szükségessége a gyermek jogainak védelmében, különösen az oktatás szférájában a tankötelezettség biztosítása kapcsán, de akár idesorolható az egészségügyi beavatkozások, a védőoltások előírása is. A kérdések odavezetnek, hogy a szülői nevelés jogosultsági vagy kötelezettségi oldala meghatározóbb-e.
Egy másik fontos kettősség, hogy a gyermek nevelésének tartalmi kérdéseibe való állami beleszólás, a gyermek nevelésének megkérdőjelezése főszabály szerint kivételesen képzelhető el, így azt a szülők bonthatják ki egyéniségük alapján, azonban a szülő neveléshez való jogának gyakorlása nem öncél, hanem célhoz kötött: a gyermek érdekét kell szolgálnia (a német terminológia "szolgáló joga" dogmatikailag ezt képezi le szemléletesen). Kérdés, hogy ez a gyermek milyen érdeke lehet, a Gyermekjogi Egyezmény 3. cikk terminológiája szerinti "legjobb érdekről" van szó, vagy más érdeksérelem megalapozhat beavatkozást a szülő jogaiba.
A fő kérdés pedig az ebben a körben, hogy ki dönti el és milyen alapon, hogy mi a gyermek (legjobb) érdeke, akár egy érzékeny kérdés kapcsán. Az alapjogi gyakorlatban nagy egyetértés van e téren, azaz hogy - kézenfekvő módon - erre a szülő a legalkalmasabb. Különösen izgalmas dilemmát jelentenek azok a döntési helyzetek, amelyek a gyermek, szülő és állam dinamikájában hangsúlyosan nem a magánszférát, a szűkebb családi szférát érintik, hanem kilépnek onnan a nyilvánosság, a szabadságjogok szférájába (véleménynyilvánítás, gyülekezési jog gyakorlása).
A válaszadás hiányzó elemeit meggyőződésem szerint a bizalom, jelen esetben az állam és az "átlagszülő" közötti bizalom képes kitölteni, erre pedig az gyakorol hatást, hogy milyen az államnak a konkrét szülőképe (részben arra, hogy milyen ennek kapcsán a gyermekképe) és az hogyan testesül meg a szabályokban és a bírósági gyakorlatban. Nem konkrét szülő, hanem az általában vett szülő az állam szerint mennyire megbízható, kompetens, képes-e megfelelni a kötelezettségeinek: gondoskodni, döntéseket hozni a gyermeke érdekében vagy ezt valamely módon - a segítésen túl - befolyásolni, ellenőrizni kell. Az állam ilyen esetekben mennyire vállalhatja át a döntés felelősségét a szülőtől. A döntésekben és szabályokban testet öltő válaszok sohasem végletesek, mégis árulkodnak az adott állam valódi szülőképéről. ■
JEGYZETEK
* Jelen tanulmány a K132712 számú Az alapjogi jogalanyiság koncepciója projekt (kutatásvezető: Somody Bernadette) keretében jött létre. A K132712 számú projekt a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból biztosított támogatással, a kutatói kezdeményezésű pályázati program finanszírozásában valósul meg, tartalmában pedig jelentősen épít a Lápossy Attila - Pásztor Emese - Somody Bernadette - Stánicz Péter: Az ember alapjog-gyakorlási képességének dogmatikája - I. rész című tanulmány megállapításaira. MTA Law Working Papers, 2022/1. https://jog.tk.hu/mtalwp/az-ember-alapjog-gyakorlasi-kepessegenek-dogmatikaja-i-resz.
[1] Magával a neveléssel önálló tudományterület, a neveléstudomány foglalkozik (ezen belül egyes részterületeivel pl. a neveléselmélet vagy épp a neveléstörténet), amely feladata, hogy értelmezze, illetve vizsgálja a meglévő pedagógiai gyakorlatot, megfigyelje, leírja a gyakorlatban zajló nevelési folyamatot.
[2] A gyermeki jogok egyik klasszikus kritikája a természetes szülő-gyermek kapcsolat eljogiasítása, mesterséges elidegenítése: a gyermek jogainak kikényszerítése a szülők hagyományos jogait veszélyezteti, erkölcsileg gyengíti ugyanis a kölcsönös törődésen alapuló szülő-gyermek kapcsolatot. Lásd: Lux Ágnes: A gyermekek jogai. IJOTEN. Internetes Jogtudományi Enciklopédia. https://ijoten.hu/szocikk/a-gyermekek-jogai#_ftnref28.
[3] Lásd Lápossy Attila - Pásztor Emese - Somody Bernadette - Stánicz Péter: Az ember alapjog-gyakorlási képességének dogmatikája - I. rész. MTA Law Working Papers, 2022/1. 9-24. o. https://jog.tk.hu/mtalwp/az-ember-alapjog-gyakorlasi-kepessegenek-dogmatikaja-I-resz.
[4] Győrfi Tamás: A jogosultságok önállósága és a jogalanyiság kérdése. In Ficsor Krisztina - Győrfi Tamás - Szabó Miklós (szerk.): Jogosultságok - elmélet és gyakorlat. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2009. 47-61. o.
[5] Lásd Robert Noggle: Special Agents: Children's Autonomy and Parental Authority. In David Archard and Colin M. Macleod (ed): The Moral and Political Status of Children. Oxford University Press, 2002.
[6] Lásd Ruth Farrugia: Parental Responsiblity and State intervention. California Western International Law Journal, Vol. 31. 2000. 131-132. p.
[7] Convention on the Rights of the Child. Magyarországon kihirdette a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény.
[8] A szövegben következetesen a "gyermek legjobb érdeke" megfogalmazást használom, szemben a Gyermekjogi Egyezmény hivatalos magyar fordításában szereplő "a gyermek mindenek felett álló érdeke" kifejezéssel. Mindez egyfelől szöveghív fordítása a Gyermekjogi Egyezmény eredeti angol nyelvű "best interest of the child" fogalmának, amely eleve nem tartalmaz semmilyen fokozást. A "gyermek legjobb érdeke" kifejezés használatát az is indokolja, hogy a kifejezésnek dogmatikai szempontból sem célszerű egy állandó hierarchia látszatát keltenie. E mérlegelést engedő értelmezést támogatja a Gyermekjogi Bizottság 14. számú átfogó kommentárjának szövege.
[9] Kézikönyv a gyermekjogi egyezmény alkalmazásához, UNICEF, 2007. 55-56. o.
[10] Uo.
[11] A Gyermekjogi Bizottság 7. számú átfogó kommentárja, 2005, CRC/C/GC/7, 17. bekezdés.
[12] S. Varadan: The Principle of Evolving Capacities under the UN Convention on the Rights of the Child. The International Journal of Children's Rights, 2019. 307. o.
[13] Troxel v. Granville, 530 U.S. 57 (2000). Lásd például Stephen G. Gilles: Parental (and Grandparental) Rights after Troxel V. Granville. Supreme Court Economic Review, No. 69. Vol. 9. 2001., John Dewitt Gregory: The Detritus of Troxel. Family Law Quarterly 2006, Vol. 40. No. 133-147. o.
Az ügyben az volt az alapkérdés, hogy alkotmányellenes-e Washington állam azon törvényi rendelkezése, ami - a gondviselő szülő tiltakozása ellenére - bárkinek (itt a nagyszülőknek) keresetindítási jogot biztosított a bíróság által elrendelhető kapcsolattartás (láthatási) jogának gyakorlására, amennyiben a kapcsolattartás a gyermek legjobb érdekét szolgálja.
[14] Meyer v. Nebraska, 262 U. S. 390, 399, 401 (1923).
[15] Pierce v. Society of Sisters, 268 U. S. 510, 534-535 (1925).
[16] Prince v. Massachusetts, 321 U. S. 158 (1944).
[17] Parham v. J.R., 442 U.S. 584 (1979).
[18] Reno v. Flores, 507 U.S. 292 (1993).
[19] Az ügy öröksége kapcsán lásd Sara Elizabeth Culley: Troxel v. Granville and its Effect on the Future of Grandparent Visitation Statutes. Journal of Legislation. Notre Dame Law School, 2011. Vol. 16. Issue 1.
[20] Lásd On the protection of children's rigths: international standards and domestic constitutions. Adopted by the Venice Commission at its 98th Plenary Session (Venice, 21-22 March 2014). 108-110. o.
[21] BVerfGE 59, 360; BVerfG, NJW 2003, 2151.
[22] BVerfGE 31, 194, 204.
[23] BVerfGE 61, 357, 371; BVerfG, FamRZ 2000, 1489.
[24] BVerfGE 24, 119, 143; NJW 1988, 125, 126; 2002, 2151, 2153.
[25] Wilfried Schlüter - Szabó Helga: A német családi jog áttekintése (Überblick über das deutsche Familienrecht). FORVM Acta Juridica et Politica, III. évfolyam 2. szám. Szeged, 2013. 222-223. o.
[26] A magyar Alkotmánybíróság által összefoglalóan hivatkozott szempontok, lásd 9/2021. (III. 17.) AB határozat, Indokolás [74]-[75].
[27] BVerwG 6 B 65.07.
[28] 1 BvR 1358/09.
[29] BVerfGE 61, 372.
[30] BVerfGE 7, 320.
[31] 1 BvR 205/58.
[32] A Bíróság esetjoga kapcsán lásd különösen: https://www.echr.coe.int/documents/fs_parental_eng.pdf.
[33] Kézikönyv a gyermekjogokra vonatkozó európai jogról. Európai Unió Alapjogi Ügynöksége, 2015. 81. o.
[34] Jellemző a bíróság gyakorlatára a Glass kontra Egyesült Királyság ügy, amelyben a szülő és súlyos fogyatékossággal élő gyermeke azért fordultak a Bírósághoz, mert kifogásolták, hogy a fájdalomcsillapító kezelést a szülő akarata ellenére és a sürgősségi helyzetekben alkalmazható külön bírói felhatalmazás nélkül hajtották végre a gyermeken. A Bíróság megállapította, hogy az EJEE 8. cikkét sértette a kórháznak az a döntése, amellyel bírósági felhatalmazás nélkül felülbírálta a szülő tiltakozását. Vö. Glass kontra Egyesült Királyság ügy, 09/03/2004 (no. 61827/00). A M.A.K. és R.K. kontra Egyesült Királyság ügyben hasonló módon azt állapította meg a Bíróság, hogy a brit egészségügyi hatóságok megsértették a panaszos gyermek és a szülők magán- és családi életük tiszteletben tartásához fűződő jogát akkor, amikor a szülők távollétében, a kifejezett akartuk ellenére - bírói felhatalmazás nélkül - vérmintákat vettek és intim fényképeket készítettek a kilencéves kislányról, miközben egyedül volt a kórházban. Vö. M.A.K. és R.K. kontra Egyesült Királyság, 23/03/2010 (No. 45901/05, 40146/06).
[35] Lásd Kézikönyv a gyermekjogokra vonatkozó európai jogról, 37-38. o.
[36] Lásd Bodnár Eszter - Sonnevend Pál (szerk.): Az Emberi Jogok Európai Egyezményének Kommentárja. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2021. 623. o.
[37] Strand Lobben kontra Norvégia ügy, 30/11/2017 (no. 37283/13), 202. és 206.
[38] Adeline Gottenoire: Les mineurs et la Convention Europeenne des droit de l'homme, Catherine Gauthier - Marie Gautier - Adeline Gottenoire: Mineurs et droit européens, Paris, Éd. Pédone, Collection Droits Européens, 2012. 10.
[39] Szentgáli-Tóth Boldizsár: A gyermekek jogai az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában a magyar vonatkozású ügyek tükrében. In Szeibert Orsolya (szerk.): Gyermekjogi Panoráma. Eötvös Kiadó, Budapest, 2019. 84. o.
[40] A.R. és L.R. kontra Svájc ügy, 18/1/2018 (no. 22338/15). Egy bázeli általános iskola megtagadta a szülő, A.R. kérését, hogy az akkor hétéves, második osztályos lányát, L.R.-t mentesítse a szexuális nevelési órák látogatása alól. A szülő és a gyermek mint kérelmezők azzal érveltek, hogy megsértették A.R. magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogát, a családi életet azzal, hogy indokolatlanul beavatkoztak a kisgyermek L.R. magánélete tiszteletben tartásához való jogának gyakorlásába. A Bíróság elutasította a kérelmet, ugyanis álláspontja szerint a svájci hatóságok nem lépték túl az EJEE által számukra biztosított mérlegelési mozgásteret, tiszteletben tartották az iskolai szexuális nevelés kiegészítő jellegét. A szexuális nevelési órák ugyanis - azok tartalma folytán - nem érintik a szülő neveléshez való jogát, nem írják felül a családon belüli ilyen jellegű oktatást, nevelést.
[41] Vavřička and Others v the Czech Republic. Applications 47621/13, 3867/14, 73094/14, 19306/15, 19298/15, and 43883/15 (ECtHR April 8, 2021).
[42] A többször módosított 1949. évi XX. törvény.
[43] Lásd 995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515, 527.
[44] Lásd a 21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996.
[45] Az Alkotmánybíróság által hozott, ezzel közismertté lett példa, hogy jogszabály - általános megelőző céllal - tilthatja, hogy gyermeknek nyilvános vendéglátóhelyen alkoholt szolgáljanak fel, hogy iskola közelében pornográf sajtótermékeket áruljanak, szexboltot nyissanak. Törvény a gyermek belépését is megtilthatja ilyen helyekre. A szülő felelőssége, hogy otthon a gyermek számára hozzáférhetővé teszi-e az alkoholt vagy a pornográfiát.
[46] Lásd 3046/2013. (II. 28.) AB határozat, Indokolás [40]-[43].
[47] Lásd 3047/2013. (II. 28.) AB határozat, Indokolás [59]-[60].
[48] Lásd 9/2021. (III. 17.) AB határozat, Indokolás [66]-[67], [70].
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
