Mottó: "Ahol mindenki ugyanazon törvény alatt él - a civil társadalomban - az egyik intézmény szabadságvesztése mindegyiket érinti.
Ahol viszont az államtól való függés mértéke különböző jogállapotokat teremt, ott hiányos marad, sőt ki sem fejlődik az a polgári jogérzet, amely a másik jogának elvételét sérelmezi."[1]
A magyar társadalom vallási szempontból a 16. század óta megosztott volt. Az államalapítás korától 1848-ig fennálló államegyházi rendszer felszámolását (1848. évi XX. tc.) követően az állam és az egyházak, valamint az egyházak egymás közötti kapcsolata további rendezést igényelt a modern államépítés követelményei szerint, a polgári jogegyenlőség jegyében. A magyar liberalizmus második szakaszaként ismert években, 1894-95-ben az Országgyűlés öt egyházügyi törvényt fogadott el. A házassági jogról, a gyermekek vallásáról, az állami anyakönyvekről, az izraelita vallásról és a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvénycikkekről - értékük és jelentőségük kisebbítése nélkül - el kell mondani, hogy az egyházi viszonyokat csak részben modernizálták. A magyar politikai és egyházi erők egy köztes megoldásban egyeztek ki, ami a több évszázados kérdéseket csak a házassági jog, az állami anyakönyvezés és az izraelita vallás vonatkozásában oldotta meg. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy következetes egyházügyi modernizációt Magyarországon csak 1990-ben hajtottak végre. Amit a 16. század óta előbb az ágostai és helvét protestánsok, majd újabb vallási irányzatok képviselői megálmodtak, Deák Ferenc, Eötvös József, Kossuth Lajos, Irányi Dániel és Wekerle Sándor politikai meggyőződésből követeltek, csak a mi korunkban lett valósággá, hiszen polgári állam jogegyenlőség nélkül nem létezik.
Az 1894-95. évi egyházügyi törvények közvetlen előzménye Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter 1890 februárjában kibocsátott ún. elkeresztelési rendelete volt. A rendelet az 1868. évi LIII. törvénycikk 12. §-án alapult, mely szerint a vegyes házasságból származó gyermekek nemük szerint követik szüleik vallását. Ezt a rendelkezést 1793 óta szorgalmazták a protestáns egyházak képviselői, hiszen az 1790. évi XXVI. tc. 15. §-án alapuló gyakorlat szerint a katolikus papok a vegyes házasságok megkötésekor a protestáns apától minden gyermekre nézve reverzálist követeltek, ami a protestáns felekezetek érdekeit mélyen sértette. Az 1868. évi LIII. tc. kihirdetése után a magyar püspöki kar közös utasítást adott a papságnak, melyben megtiltotta a vegyes házasságok ünnepélyes megáldását (assistentia activa), mivel a reverzálisok érvénytelenné nyilvánítása következtében nem látott erkölcsi bizonyosságot a gyermekek katolikus nevelésére, mint ahogy valóban nem is volt. A rendelkezés következménye az lett, hogy az olyan vegyes jegyespárok, melyek a törvény ellenére önként szóbeli ígéretet tettek és házasságuk megáldását kérték, az assistentia activa megtagadása után protestáns templomokba mentek az esküvőre, majd a katolikus fél gyakorta elhagyta egyházát. Róma kebelében való megtartás végett engedni kellett tehát, így az 1868-as törvény előtt alkalmazott eljárást vezették ismét be.
A törvényellenes gyakorlatot azzal magyarázták, hogy az állami norma a reverzálisokat csak jogerejüktől fosztotta meg, de nem tiltotta, másrészt pedig nem "imperative" mondta ki, hogy a gyermekek nemük szerint kötelesek követni szüleiket vallásukban, hanem kijelentő módban annyit mondott, hogy "követik". A 12. § tehát nem lex plusquamperfecta, hanem csupán lex perfecta volt, vagyis szankciója büntető záradék hiányában csak a nullitas volt.[2] Protestáns lelkészek feljelentésükkel számos esetben fordultak az illetékes minisztériumhoz. Követelésük az volt, hogy az ilyen gyermekek keresztelési kivonatát a katolikus pap adja át nekik, valamint a keresztelés tényét törölje saját anyakönyvéből. Mivel a törvény büntető szankciót nem tartalmazott, így a hatóságok csupán felszólították a katolikus papot, annak végrehajtásáról nem állt módjukban gondoskodni. 1875 és 1880 közötti évekből Csáky a levéltári adatokból 21 olyan esetet mutatott ki, melyben a megyés püspök a keresztelési kivonat átadására utasította az illetékes
- 79/80 -
papot.[3] Ennek azért nem tulajdonított ekkor a római egyház nagy jelentőséget, mert a gyermek keresztelésére vonatkozó adatok bentmaradtak a katolikus anyakönyvben és a katolikus pap az átküldés után is jogosítva volt állami hitelességű kivonatot adni az anyakönyvből, és ilyen módon a gyermeket továbbra is katolikusnak tekintették. Ezt a problémát a kultuszminiszter rendeleti úton próbálta megoldani. 1879 januárjában rendelkezett arról, hogy az anyakönyvezendő tényt mindig annak az egyháznak az anyakönyvébe jegyezzék be, ahol az végbement,[4] majd 1884-ben a kihágásokról szóló 1879. évi XL. tc. 53. § alapján újabb rendelet mondta ki, hogy az e szakaszban meghatározott büntetéssel sújtják azt, aki a keresztelési bizonylatokat az illetékes lelkésznek anyakönyvezésre nyolc napon belül nem küldi meg.[5]
Csáky Albin elhíresült elkeresztelési rendelete - a katolikus egyház heves ellenállása ellenére - az ekkor már húsz éve tartó visszás állapotot próbálta meg felszámolni 1890-ben. Kimondta, hogy a keresztelést bármely felekezet lelkésze végezheti, abban az estben azonban, ha a törvény szerint a gyermek nem a keresztelő lelkész felekezetéhez tartozik, köteles az általa elvégzett keresztelést az illetékes lelkésszel nyolc napon belül tudatni, és ezt egyúttal az általa vezetett anyakönyvben megjegyezni. Anyakönyvi kivonatot ilyen esetben sem magáncélra, sem közcélra nem adhat ki. A rendelethez büntető szankciót is fűzött a miniszter.[6]
Az elkeresztelési rendeletnek a katolikus papság kevés kivétellel nem engedelmeskedett és azt hangoztatta, hogy a jövőben is a bizonylat kiadása nélkül fog keresztelni. A katolikus egyháztörténet-írás szerint az elkeresztelési rendelet kibocsátását követően fellángoló kultúrharc azért jött létre, mert "... az állam alattvalói(nak), illetőleg azok tekintélyes részére nézve lelkiismeretben lehetetlenné vált, hogy mind az egyházi, mind az állami törvényeknek egyformán engedelmeskedni, vagyis az állampolgárok már magának az egyiknek való engedelmesség által szembeszálltak a másik fél törvényeivel és rendeleteivel."[7]
A szabadelvű-párti kormány 1890 őszén azon az állásponton volt, hogy az 1868. évi LIII. tc. fenntartása mellett a részleges polgári anyakönyvezés bevezetése és a polgári anyakönyvezés általános bevezetésének elvi kimondása megoldaná az egyházak közötti feszültséget, és megszüntetné a katolikus egyháznak az állami joggal való szembehelyezkedését. A november 14-én tartott minisztertanácson Ferenc József meghallgatta Szapáry Gyula miniszterelnök, majd Csáky, Wekerle, Baross és Szilágyi miniszterek érveit, akik továbbra is azon a véleményen voltak, hogy a részleges polgári anyakönyvezést csak ideiglenesen, az általános polgári anyakönyvezés megvalósításáig kell bevezetni. Ennek érdekében a miniszterek a papság egyetértésének megszerzését sürgették. Az uralkodó kifejezte a bizalmát arra vonatkozóan, hogy még mindig létrejöhet az egyházak közötti egyezség a vegyes házasságból született gyermekek anyakönyvezése kérdésében, de ha ez mégsem történne meg, személyes ellenérzései dacára a részleges polgári rendszert alkalmasnak tartja a konfliktus feloldására, hiszen "sértetlen marad mellette az egyház álláspontja".[8]
Az 1891. évi vallás- és közoktatási költségvetés tárgyalása során Irányi Dániel - 1868 óta többedik alkalommal - ismételten a vallásszabadság és a polgári házasság bevezetését indítványozta, melynek kapcsán az elkeresztelési rendelet ellen a szülők szabad rendelkezési joga elismerésének kívánalmával érvelt a Képviselőházban. Mint mondta, "a rendelet miatt a katholikus papság által támasztott mozgalom előtérbe hozta az állam és az egyház közti viszony rendezésének szükségét. (Igaz! Úgy van! - a szélsőbaloldalon.) [...] Igenis, én a gyermekek nevelését s általában a nevelést a szülék természetadta jogának tekintem, s annak, hogy abba az állam döntőleg beavatkozzék, legkisebb szükségét sem látom. (Helyeslés a szélsőbaloldalon). [...] Ilyen korlátot tudtommal - hogy Amerikáról ne is szóljak -egyetlen művelt, polgárosult szabadelvű állam sem ismer Európában. Mindazonáltal én, bár sokáig laktam ezen országokban, sem nem hallottam, sem nem olvastam, sem nem láttam, hogy emiatt a szülők között viszály, egyenetlenség támadt volna."[9] A miniszterelnök ezekután megismételte a Szabadelvű Pártban elmondott nyilatkozatát a kormány terveiről, majd Csáky Albin indokolta rendeletének szükségességét. Hangsúlyozta, hogy "akármi határoztatik e tekintetben egyházi téren, az miben sem alterálhatja az állam törvényének tekintélyét, sem a felelős miniszter rendeletének érvényét".[10]
A nyolc napig tartó vita Irányi határozati javaslatának az elutasításával, valamint Szivák Imre határozati javaslatának elfogadásával zárult, mely szerint a Ház helyesli a kormánynak azt a szándékát, hogy az 1868. évi LIII. tc. végrehajtása körüli nehézségek orvoslása érdekében a polgári anyakönyvek behozataláról törvényjavaslatot fog beterjeszteni. A Vatikán és a magyar kormány közötti diplomáciai kapcsolat ezt követően rendkívül megromlott. Tovább folytatódtak a feljelentett katolikus papok elleni bírósági eljárások is, aminek következtében a felekezetek közötti harc kiszélesedett. A katolikus Magyar Állam című folyóirat külön rovatot indított hasábjain "A vallásüldözés Magyarországon" címen, ahol rendszeresen közölte az elkeresztelési perekben hozott ítéletek szövegét. Ezzel szemben a dunántúli református egyházkerület pápai gyűlésén az ellenre-
- 80/81 -
formáció időszakára utalva Tisza Kálmán elmondta, hogy "nálunk is hatalmasodni kezd az a szellem, mely szomorú elmúlt századok felé látszik visszatörekedni".[11] A liberális politikusok a felekezetek közötti hatalmi harcot elítélve az egyházak és az állam közötti kapcsolat modernizálást sürgették. Beksics Gusztáv a papoknak a Parlamentből történő kizárását és politikai jogaiktól való megfosztását követelte, mert mint mondta, lelkiismereti szubordinációjuk lehetetlenné teszi részükre, hogy a hazát szolgálhassák.[12] Az általános közhangulatot jól példázza a Magyar Állam hasábjain 1891. február 26-án, azaz az elkeresztelési rendelet évfordulóján megjelent cikk, amelyben Csáky neve gyászkeretben jelent meg és a következő mondattal zárult: "Isten legyen irgalmas Csáky Albin gróf lelkének!".
Az 1892. február 18-ra meghirdetett országgyűlés 2. országos ülésén került sor a királyi trónbeszéd felolvasására, melyben az uralkodó kifejezte kívánságát, hogy a képviselők egyházpolitikai kérdésekben "az eddigi hagyományoknak megfelelő szellemben" járjanak el.[13] A Képviselőház vegyes reakcióit a négy különböző válaszfelirati javaslat jelezte. A kormány és a parlamenti többség véleményét tükröző felirati bizottsági véleményben ígéret hangzott el a királyi elvárás betöltésére, de kifejtésre került az is, hogy a képviselők hívek maradnak "...a jogegyenlőség azon magasztos elvéhez, amely törvényeinkben már régebben lefektetett...". Ennél radikálisabb volt az Eötvös Károly által beterjesztett függetlenségi és 48-as párti javaslat,[14] míg gróf Apponyi Albert és a választások során megerősödött ellenzéki Nemzeti Párt csak elvi deklarációt adott. Ők a vallásügy helyes vezetésétől az "erkölcsi szolidaritásban is felbonthatatlanul tömörülő... közjogilag egységes nemzet" létrejöttét remélték, hisz a valláspolitika véleményük szerint sosem lehet eszköz a kisebbségek és etnikumok önállósodási törekvéseihez és politikai tevékenységéhez. A negyedik javaslat Ugron Gábor nevéhez fűződött, aki az egyházpolitikai kérdésekre külön ki nem térve az általános fejlődést és a modernizációt sürgette.
A kormány felfogását a kultusztárca költségvetésének 1892. május 19-én megkezdett képviselőházi vitáján gróf Csáky Albin adta elő, aki ismételten vallás- és közoktatásügyi miniszteri pozíciót töltött be.[15] Kifejtette, hogy a kormány elhatározott szándéka az 1868. évi LIII. törvényből származó visszásságok felszámolása végett a polgári anyakönyvezés bevezetése, hiszen az állam főfeladatának azt tartja, hogy a felekezetek felett állva, de nem vallástalanul azok érdekeit egymással összeegyeztesse. Az államvallások kora lejárt, ennek ellenpólusa, a vallástalan állam rendszere sem valósítható meg. Bár elméletileg ez utóbbit tekintette leghelyesebbnek, mégis szerinte "...ily viszonyok között nagyon veszedelmes volna azon elvnek felállítása, hogy teljesen szabad egyház a szabad államban, mert akkor a vallásszabadság örve alatt nemzetiségi szabadság is gyakoroltatnék, ami az állam érdekeibe ütköznék." Csáky végkövetkeztetése az volt, hogy az 1868. évi LIII. törvény teljes revíziója nem szükséges, hisz az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséig és az ahhoz szükséges közigazgatási reformig a vegyes házasságból született gyermekekre nézve megvalósítandó részleges rendszer, melyről mielőbb előterjesztést szándékozik tenni a törvényhozás felé, a kérdés megnyugtató rendezését jelenti.
Ezt követően Irányi Dániel indítványozta, hogy a Képviselőház határozati javaslatban szólítsa fel az illetékes minisztériumot, hogy "a vallás szabad gyakorlásáról és a felekezetek egyenjogúságáról" törvényjavaslatot terjesszen elő. Irányi e javaslat körébe értelemszerűen a polgári anyakönyvezés bevezetését is beleértette, mint ami a felekezetek egyenjogúságának megnyilvánulása. Csáky második felszólalásában kijelentette, hogy hozzájárul Irányi Dániel határozati javaslatához, majd hozzáfűzte, hogy a zsidó vallás recepciójáról is fog törvényjavaslatot benyújtani. A magyar egyházpolitika ezzel radikálisabb térre lépett és a reformok egész sorozatának keresztülvitelére vállalkozott. Irányi határozati javaslatának elfogadását - Salacz Gábor szerint - azért szavazták meg felállással a katolikus képviselők is, mert a vallás szabad gyakorlásának elve magába foglalta az 1868. évi LIII. tc. 12. §-nak módosítását is. Mivel a politikai helyzet úgy alakult, hogy a katolikus egyház fő sérelmét megtestesítő szakasztól csak a reformok útján volt reményük megszabadulni, inkább vállalták a polgári házasság és az állami házassági jog által bekövetkezendő csupán teoretikus sérelmet, mely mellett az egyház szabadon kifejtheti erőit.[16]
Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter 1890-ben a magánjogi kodifikáció részeként a család- és örökjogi törvénytervezeten belül képzelte el a házassági jog modernizálását. A tervezet kudarca után 1892 júliusában és augusztusában az Igazságügyi Minisztérium megbízásából Vavrik Béla államtitkár újabb vallásügyi törvényjavaslatot dolgozott ki a vallásszabadság, a polgári házasság és a polgári anyakönyvezés témakörében. Ennek ellenére a minisztertanács csak szeptember 30-án kezdte meg a vallásügyi reformok elveinek részletes tárgyalását. Október 10-én a prímással való hosszas egyeztetések után a polgári anyakönyvek általános bevezetése mellett döntöttek, és megegyeztek a vallás szabad gyakorlásáról, valamint az izraelita vallásról szóló törvényjavaslat elvei tekintetében is. A 3 szakaszból álló javas-
- 81/82 -
lat a bevett vallássá nyilvánítást és az 1868. évi LIII. törvénycikk áttérésre vonatkozó rendelkezéseinek az izraelitákra való kiterjesztését tartalmazta csak, mert az egyéb kérdésekről a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvényben kívántak rendelkezni. A házasságkötés alakját illetően azonban a minisztertanács nem tudott konszenzusra jutni. (A kötelező polgári házasság október végéig nem volt általános követelése a Szabadelvű Pártnak. A fakultatív megoldást kielégítőnek és könnyebben megvalósíthatónak találták annak ellenére, hogy a kötelező forma jelentette volna a kérdés következetes, liberális rendezését. A párton belüli megosztottság és Szapáry tekintélyének a megingása is hozzáárulhatott ahhoz, hogy Tisza Kálmánnak a többséget sikerült a kötelező forma mellett Szapáryval szemben felsorakoztatni.) Szapáry miniszterelnök három nappal később részletes jelentést tett az uralkodónak az egyházpolitikai kérdések ügyében, majd 17-én Ferenc József személyesen elnökölt a minisztertanács ülésén. Mivel azonban a házassági jog reformját nem találta sem szükségszerűnek, sem célszerűnek, és ezért nem adott felhatalmazást a kormánynak az arról szóló nyilatkozat tételére, Szapáry Gyula 1892. november 9-én a Szabadelvű Párt értekezletén, majd az Országgyűlés két háza előtt is bejelentette kabinetje lemondását.[17]
A király november 17-én Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával.[18] A kormánypárt bomlásának elkerülése végett Ferenc József most hozzájárulását adta a kötelező polgári házasság bevezetésének elvi kijelentéséhez. Ennek oka minden bizonnyal abban keresendő, hogy a Szabadelvű Párt volt az egyetlen, amely teljes egészében a közjogi kiegyezés alapján állt. A szélsőbal ezt a közjogi alapot egyáltalán nem ismerte el, a Nemzeti Párt pedig annak továbbfejlesztését tűzte ki célul. A kormány felállásában változás csak a miniszterelnök Wekerle, a király személye körüli miniszter gróf Tisza Lajos és a belügyminiszter Hieronymi Károly személyét illetően történt. Wekerle november 21-én programbeszédében kifejtette egyházpolitikája és a készülő törvényjavaslatok elveit. Komoly törekvésként tett említést arról, hogy "az állam érdekeinek biztosítása mellett a vallásos nyugalom és béke ne zavartassék", azaz az ezeket érintő összes közintézmények a "nyugalom megőrzésének biztosítékai legyenek". Bejelentette, hogy még a téli ülésszak folyamán benyújtják az izraelita vallás recepciójáról, a vallás szabad gyakorlatáról és az általános polgári anyakönyvekről szóló törvényjavaslatokat, és ezzel egy időben hatályon kívül helyezik Csáky elhíresült rendeletét. Tervei szerint a törvényjavaslatban az a rendelkezés szerepel majd, hogy az általános polgári anyakönyvezés behozataláig az egyházi anyakönyvvezetők kötelesek lesznek elkeresztelési esetekben az illető gyermek törvény szerinti vallását is feltüntetni. Ha ennek a követelménynek nem tesznek eleget, azon a helyen a polgári anyakönyvezést azonnal életbe léptetik. Wekerle elmondta, hogy a házassági törvény elvei a minden állampolgárra kiterjedő hatályosság, a kötelező polgári házasság és az e jogviszonyból származó ügyekre nézve az állami bíráskodás lesznek, és a házassági törvény által hatályon kívül fogják helyezni az 1868. évi LIII. törvénycikk 12. §-át is. Csáky Albin szakminiszter szerint ezt a megoldást az indokolta, hogy míg a szükségbeli és a fakultatív polgári házasságnál az állam és az egyház egymással ellentétes pozícióban áll, a kötelező polgári házasság sokkal inkább összeegyeztethető az egyházi felfogásokkal, hiszen semlegességével azokon kívül marad.[19] A polgári házasság bármely változata az egyes egyházak nyílt ellenállását váltotta ki az előző kormány hosszadalmas egyeztetései dacára.[20] A szükségbeli polgári forma ugyanis az egyházi rendelkezések ellenére lehetővé tette a házasságot, azaz hogy olyan személyek, akik egyházi kötésben valamely, az állam által el nem ismert akadály miatt nem részesülhettek volna, ezen az úton házasságot köthettek. A második út, a fakultatív polgári[21] azért volt sértő számukra, mert vallási közönyre nevel és a polgári kötést egyenértékűnek veszi az egyházi áldással. A kötelező változat az egyházak egyértelmű háttérbe szorulását sejtette a felekezetekkel. A szlovák-szerbromán nemzetiségi vezetők 1893-tól tárgyalásaikon célul tűzték ki a nemzetiségi törvényért és a választójogi törvény revíziójáért folytatott harcuk mellett a polgári házasságkötésről szóló törvényjavaslat elleni tiltakozást is, mely helyett egyházi autonómiájuk kiszélesítését, és ezzel együtt az egyházi házasság fenntartását követelték.[22] Amikor a katolikus papság elkeseredését az elkeresztelési ügyekben hozott ítéletek és azok végrehajtása is növelte, 1893 februárjában a Magyar Államban és a Religioban sorban jelentek meg a püspökök pásztorlevelei, melyek a házasság szentségét hangsúlyozva elítélték a polgári házasságot. Fellépésükkel szemben Andrássy Tivadar szabadelvű párti képviselő a Képviselőházban így érvelt: "A vallásra káros hatást nem a polgári házasság, vagy az azzal járó összeköttetésben lévő intézmények okozták, hanem kizárólag és tisztán a harcz, és az egyháznak és a papoknak abban való szenvedélyes részvétele [...] (s így) kell, hogy felmerüljön az a kétség, vajjon igazi, hivatott képviselői-e a keresztény vallásnak."[23] Az egyházpolitikai reformok heves vitákat váltottak ki az egyes pártokon belül és megosztották azokat. A függetlenségiek egy része azok ellen harcolt annak ellenére, hogy az idős Kossuth Lajos párthíveit liberális állásfoglalásra utasította. Eötvös Károly és társai Függetlenségi Néppártot alakítottak Ugron Gábor katolikus beállított-
- 82/83 -
ságú csoportjával szemben. A kormánypártban és a Nemzeti Pártban formális szakadás ugyan nem jött létre, de körükben is erős megosztottság volt a vitatott kérdések tekintetében.
Az egyházpolitikai reformtörvények közül elsőként 1893. április 26-án az izraelita vallásról szóló javaslatot és annak indoklását terjesztette az illetékes miniszter a Képviselőház elé. Ezt követte május 17-én a vallás szabad gyakorlatáról, majd december 2-án a házassági jogról és a gyermekek vallásáról szóló törvényjavaslat. Szilágyi a házassági jogi modernizációról hosszasan beszélt, míg a gyermekek vallásáról szóló törvényjavaslatot pár szó kíséretében Csáky terjesztette a Képviselőház elé a kormánypárt hallgatása és az ellenzék éljenzése közben.[24]
A házassági törvényjavaslat általános vitáját Kossuth 1894. március 20-i halála előtti nap fejezte be a Képviselőház. Április 12-én 281 igen szavazattal 106 nem ellenében 175 szótöbbséggel fogadták el. Az érdeklődés mértékét jelezte, hogy a 413 képviselő közül csak 26-an maradtak távol. A Felsőházban április 25-én jelentették be, hogy a javaslat megérkezett, az érdemi tárgyalást azonban csak május 7-re tűzték ki. Az előadó Czorda Bódog[25] volt, aki beszédében a házassági jog egységes szabályozásának szükségességéről beszélt. Ezt követően Vaszary Kolos esztergomi érsek kifejtette, hogy sem alapelveiben, sem részleteiben nem fogadja el a javaslatot, főként abból az okból, mert a felbonthatóságot kívánja bevezetni. Ez szerinte nemcsak a katolikus hitelvekkel, hanem a természetjoggal is ellentétben áll. A paritás elvével ellentétben állónak tartja a javaslat azon jellemvonását, hogy a protestáns egyházjog elvein felépülő törvény alá kényszerítené a katolikus vallásúakat is. Beszédét azzal zárta, hogy prímásként sem fogadhatja el a javaslatot, mert így egyházához hűtlen lenne.[26] A prímás véleményéhez csatlakozott többek között Barankovics György szerb pátriárka, Dessewffy Aurél és Román Milon metropolita is.
Ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter, aki azt hangsúlyozta, hogy a reform csak a házasság polgári oldalát érinti, a vallásit pedig érintetlenül hagyja. Ennél többet szerinte egy felekezet sem kívánhat, mert lehetetlen, hogy az állam egyszerre minden egyház igényét teljes mértékben kielégítse.[27] A javaslatot támogatta többek között Gajzágó Salamon,[28] Beöthy Zsigmond,[29] aki úgy tekintette azt, mint őseink szabadságért és jogért vívott küzdelmeinek visszhangját, Khuen-Héderváry Károly[30] és a protestáns egyház nevében Szász Károly püspök.[31] Szontagh Pál[32] kifejezte abbéli reményét, hogy egy európai forradalmi hullám elsöpri a Felsőházat, és meghozza az egyházi vagyon szekularizációját. Zelenka Pál[33] kifejtette végezetül, hogy az evangélikusok azért nem avatkoztak be a javaslat vitájába, mert ezzel saját tanaikat látják megvalósulni. A főrendiházi szavazás a javaslat bukását jelentette 118-139 ellenében. Eközben gróf Zichy Nándor a formátlan állapotú katolikus közvéleményt egységes szembenállásra buzdította, és gyűléseket szervezett Sopronban, Komáromban, Pozsonyban, majd összehívta 1894-ben az első katolikus nagygyűlést Budapesten.[34] Meg kell azonban jegyezni, hogy a katolikus egyház tagjainak a házassági törvényjavaslattal szembeni ellenállását XIII. Leó 1893. szeptember 2-án kibocsátott "Constanti Hungarorum" kezdetű enciklikája váltotta ki, melyben a pápa határozott ellenállásra szólította fel a magyar püspököket.
Wekerle május 31-i lemondását, majd négy nappal későbbi ismételt kormányalakítását követően új tagok (gróf Esterházy Ferenc, báró Üchtritz Zsigmond, Zuber József nyugalmazott főispán) élethosszig történő kinevezésével sikerült a törvényt elfogadni 1894. június 21-én a Felsőházban. A javaslaton egyetlen kiegészítés történt csak: Andrássy Aladár ajánlására a törvényszöveghez hozzáfűzték, hogy a törvény a házasságkötésre vonatkozó vallási kötelességeket érintetlenül hagyja. A módosításhoz a képviselőház is hozzájárult, mivel az gyakorlatilag a törvényben semmiféle változást sem eredményezett. Július 4-én a két ház elnöke megküldte a javaslatot a miniszterelnöknek a szentesítés kieszközlése végett, de Wekerle az anyakönyvi és a gyermekek vallásáról szóló törvényjavaslattal való összefüggés miatt csak ezek elfogadása után tehette meg a felterjesztést.
Az anyakönyvi javaslatot az Igazságügyi Bizottság szövegezésében még a kormány lemondása előtt, május 22-én kezdte tárgyalni a Képviselőház. Mivel a házassági javaslat sorsa ekkor még nagyon kétséges volt, csekély érdeklődést mutattak a képviselők a vita során az anyakönyvi javaslat irányában. Az előadón és a miniszteren kívül mellette senki sem szólalt fel, és az ellene felhozott érvek sem voltak elvi természetűek. Háromnapi tárgyalás után egyszerű felállással részleteiben is elfogadta azt a Képviselőház. A hátralevő három egyházügyi törvényjavaslat képviselőházi tárgyalására a házassági javaslat főrendiházi elfogadását követően, június végén került sor. Ez a kedvező politikai szituáció lehetőséget teremtett arra, hogy három nap alatt, minden különösebb ellenvetés nélkül fejezzék be a tárgyalást.
Bár a Főrendiház csak a nyári szünet után, októberben kezdte meg az utóbbi négy javaslat tárgyalását, liberális körök a június 21-i győzelem után eldöntöttnek tekintették az egyházpolitikai reformok sorsát. A katolikus ellenzék ekkor azonban a házassági törvény szentesítésének megakadályozását tűzte ki célul,[35] melyhez eszmei támogatást XIII. Leó pápa Vaszary prímáshoz 1894. szeptember 21-én intézett
- 83/84 -
levele adta meg.[36] Szeptember 27-én a püspöki kar tanácsozásán arról állapodtak meg, hogy a katolikus főrendek a vallás szabad gyakorlatáról, az izraeliták recepciójáról és az állami anyakönyvekről szóló javaslatokat általánosságban sem szavazhatják meg. Az elsőt a felekezet nélküliekre vonatkozó rendelkezései miatt, a másodikat azért, mert véleményük szerint megfosztaná Magyarországot keresztény jellegétől, és megengedné a zsidó vallásra való áttérést, a harmadikat pedig azért, mert a kötelező polgári házasság bevezetésének elengedhetetlen feltétele az állami anyakönyvezés. A gyermekek vallásáról szóló javaslat kapcsán úgy döntöttek, hogy általánosságban megszavazható, a részletes tárgyalások során módosításokat fognak indítványozni. Végül döntöttek arról is, hogy írásban fogják kérni a királytól az összes egyházügyi törvény szentesítésének megtagadását.[37]
A Főrendiház először a vallás szabad gyakorlatáról szóló javaslatot tárgyalta, majd kétnapi vita után október 5-én 113 szavazattal 112 ellenében általánosságban elfogadta. Vita a felekezet nélküliségre vonatkozó 3. fejezet kapcsán bontakozott csak ki, amelyet a részletes tárgyalás során kihagytak a javaslatból. A leglényegesebbnek tartott rész kihagyása miatt a Főrendiház az egész javaslatot nagy többséggel utasította el. Október 8-án a főrendek az izraelitákról szóló javaslatot már általánosságban is elvetették, majd módosításokkal megszavazták a gyermekek vallásáról szóló javaslatot. Október 10-én az anyakönyvi javaslatot komolyabb vita nélkül, 102 szavazattal fogadták el általánosságban. A Képviselőház a Főrendiház üzeneteinek tárgyalása során a gyermekek vallása tárgyában tett módosításokat vita nélkül elfogadta, a két visszautasított javaslatot a felekezet nélküliség kapcsán komoly vita után, változatlan formában küldte vissza a Főrendiháznak. E két javaslatot a főrendek ismételten bizottsági tárgyalásra utasították, és bár a bizottsági jelentés október 29-re elkészült, napirendre csak a következő év márciusában tűzték azokat.
Eközben a mindkét ház által elfogadott három javaslat szentesítése egyre késlekedett. Wekerle október 26-án felterjesztette ezeket a királynak, ekkor azonban már az uralkodó kezében volt az erdélyi katolikus státus kérvénye, valamint a Vaszary prímás által aláírt kérvény a szentesítés megtagadására vonatkozóan, melyben a püspöki kar azt is jelezte, hogy szentesítés esetén alkotmányos keretek között tovább fognak küzdeni a törvények ellen.[38] Ebben a bizonytalan politikai szituációban alakult meg a székesfehérvári katolikus nagygyűlésen 1894. november 18-án a Katolikus Néppárt, melynek tervét Zichy Nándor már többször felvetette.[39] A katolikusok politikai pártba tömörülését a szabadelvű tábor erősen támadta, hiszen Zichy pártjának fennhangon hirdetett célja az volt, hogy az egyházügyi program ne valósuljon meg.
December 9-én Ferenc József aláírta az első három egyházpolitikai törvény szentesítését,[40] de a szentesítés halogatása és a kormányon belüli ellentétek hatására Wekerle pozíciója egyre bizonytalanabbá vált. A december 15-i minisztertanácson tárgyalták a házassági ügyekben való eljárásról szóló törvényjavaslatot, mivel azonban Wekerle meg volt győződve arról, hogy nem élvezi már a király bizalmát olyan mértékben, ahogy az ügyek sikeres viteléhez szükséges lenne, a miniszterekkel egyetértésben a kormány lemondását fontolgatta. Hat nappal később a miniszterek aláírták felmentési kérvényüket. 1895. január 11-én Ferenc József Bánffy Dezső bárót bízta meg a kormányalakítással azzal a feltétellel, hogy a hatvanhetes pártok között fúziót hoz létre,[41] és a már szentesített egyházügyi törvények mérsékelt végrehajtásáról olyan módon gondoskodik, hogy "az egyes hitfelekezetek érdekei és érzelmeinek megsértése lehetőleg elkerültessék". A hátralevő két törvényjavaslat vonatkozásában a király a kompromisszum keresését tartotta kívánatosnak.[42] Bánffy célja az volt, hogy fenntartsa az előző kormány egyházpolitikai programját. Ezért kifejezte ragaszkodását a hátralévő két javaslatba foglalt alapelvek integritásához és a szentesített törvények teljes egészében történő végrehajtásához.
A katolikus egyház részéről ez az egyházügyi törvényekkel szembeni ellenállás folytatását jelentette. A székesfehérvári gyűlés után állandó jelleggel folytak a Néppárt[43] tanácskozásai, majd 1895. január 28-án, azaz Bánffy kormányalakítása után két héttel hivatalosan is bejelentették a párt megalakulását a budapesti Esterházy-palotában. A pártprogram szerint céljuk a társadalom keresztény jellegének megőrzése volt, és ennek érdekében a házassági és az anyakönyvi törvény revíziója, a katolikus egyházat "megillető jogok és szabadságok" védelme, a katolikus autonómia, valamint a katolikus alapok és alapítványok kiadása.[44]
A vallás szabad gyakorlatáról szóló javaslatot március 21-én kezdte tárgyalni a Főrendiház. Mivel az uralkodó a kompromisszumos megoldást sürgette, Bánffy előzetes tárgyalásokat folytatott egyes kormánypárti főrendekkel arról, hogy miként lehetne a felekezet nélküliekről szóló részt az elvek fenntartása mellett módosítani. Legcélszerűbbnek az tűnt, ha a törvényből a részletes szabályokat kihagynák és a kormányt felhatalmaznák arra, hogy a felekezet nélküliek vallási jogviszonyait rendeleti úton szabályozza. A király hozzájárulását adta Bánffynak a javaslat ilyen irányú módosításához, majd Széchenyi Imre ebben az értelemben tett indítványt a Főrendiházban. A Főrendiház azonban Esterházy Miklós Móric ellen-
- 84/85 -
indítványát fogadta el 126-118 arányban, mely szerint az egész harmadik fejezet kimarad a jogszabály szövegéből. A megcsonkított javaslatot 127 szavazattal 112 ellenében elfogadták, majd áttértek az izraelitákról szóló javaslat tárgyalására. Ezt rövid vita után újra visszautasították.
Miután a két javaslat ismételten megjárta útját a Képviselőház és a Főrendiház között és semmi remény sem maradt arra, hogy a főrendek megváltoztassák álláspontjukat, áthidaló megoldásként június 25-én Ferenc József Vigyázó Sándort grófi, Bohus Zsigmondot, Istvánt és Lászlót, Solymosy Lászlót, valamint Zeyk Józsefet és törvényes utódaikat bárói rangra emelte és örökös főrendiházi tagsági jogot adományozott nekik. A Képviselőház szeptember 30-án hozzájárult az izraelitákról szóló javaslatnak a Főrendiház által elfogadott változatához, az itt kihagyott 2. § helyett azonban a vallás szabad gyakorlatáról szóló javaslatba új szakaszt vettek fel, amelyben az 1868. évi LIII. törvénycikk áttérésre vonatkozó rendelkezéseit minden bevett felekezetre kiterjesztették. A felekezet nélküliekről szóló kihagyott szakaszokat újra változatlanul fenntartották.
Míg az izraelitákról szóló, mindkét ház által elfogadott javaslatot a király október 16-án szentesítette, az utolsónak maradt egyházügyi javaslat negyedik alkalommal is visszakerült a Főrendiház elé. Az új főrendek kinevezése most eredményre vezetett. Apróbb módosítások után október 21-én elfogadták a felekezet nélküliekről szóló szakaszokat is. A módosításokhoz a Képviselőház hozzájárult, majd november 13-án a király szentesítette az utolsó egyházügyi törvényt is.[45]
A gyermekek vallásáról szóló 1894. évi XXXII. törvénycikk (a továbbiakban: Gyvt.) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az egyházügyi viszonyok modernizálása itt kisiklott és a liberális elvek elfelejtődtek: gyakorlatilag arról volt szó, hogy kompromisszumot kötöttek egymással a vegyes házasságokból származó gyermekekért évszázadok óta viaskodó felekezetek.
Azóta, hogy a II. Carolina Resolutióban III. Károly a vegyes házasságból született gyermekek katolikus neveltetését elrendelte, majd Mária Terézia 1749. január 17-i és az 1756. augusztus 30-i rendeletekben reverzális adására kötelezte a protestáns felet, a reverzálisok az államhatalom által támogatott rekatolizálás eszközei voltak. Az 1868. évi LIII. törvénycikk 12.§-a érvénytelenítette ugyan a reverzálisokat, de kimondta, hogy a gyermekek nemük szerint követik szüleik vallását, ami a konfliktus feloldása helyett annak kiszélesedéséhez vezetett. Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter elkeresztelési rendelete 1890-ben az egyház ellenállásával szemben úgy próbált meg érvényt szerezni az állami jognak, hogy büntető szankciót is kilátásba helyezett. A rendelet hatására elmérgesedő felekezetek közötti, valamint az állam és a római katolikus egyház közötti viszály egy eredménnyel járt: a kultúrharc az egyházügyi modernizáció szükségességére irányította a figyelmet.
A Gyvt. ezt a modernizációt a maga területén nem valósította meg. Alapvetően két utat nyitott a vegyes vallású jegyespárok előtt. Alapesetként lehetőséget adott arra, hogy házasságuk megkötése előtt megegyezzenek[46] a bevett vagy törvényesen elismert felekezethez, és csakis ahhoz tartozó felek abban, hogy minden gyermekük az atya vagy az anya vallását követi (1. §). Hogy a rendszer liberális jellegű legyen, elméletileg minden bevett vagy törvényesen elismert felekezet számára megadta a törvényhozó ugyanezt a kedvezményt. Lényegében azonban nem tett mást, mint az egyházi reverzálisok helyett egy, az állami jog által intézményesített megegyezést hozott létre. A Gyvt. 1.§ szerint a megegyezés csak akkor volt érvényes, ha királyi közjegyző, királyi járásbíró, polgármester vagy főszolgabíró előtt, a megállapított alakszerűségek mellett jött létre. A királyi közjegyző előtt létrejött megegyezést közokiratba kellett foglalni, míg más hatóság esetében az alakszerűségeket, valamint a megegyezés anyakönyvi nyilvántartása körül követendő eljárást a törvény nem rendezte, hanem a vallás- és közoktatásügyi miniszter, az igazságügyi miniszter és a belügyminiszter hatáskörébe helyezte az erre vonatkozó rendelet megalkotásának jogát.[47] Hogy a megegyezés melyik felekezet számára termett gyümölcsöt, az határozta meg, hogy a házasfelek közül melyik kötődött jobban vallásához, illetve melyikük egyházjoga tette azt az egyházi áldás megszerzésének feltételévé. A vegyes vallású jegyespárok előtt a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvénycikk egy másik utat is megnyitott. Lehetőségük volt arra, hogy saját felekezetüket elhagyva a másikba átlépjenek,[48] és immár azonos vallásúak lévén ne legyen szükségük a megegyezés megkötésére. A megegyezést utólag csak abban az esetben lehetett megváltoztatni, ha az egyik fél házastársa vallására tért át. A változtatás azonban - ugyanazon alakiságok mellett - csak az áttérést követően születendő, illetve a 7. életévét még be nem töltött gyermekre vonatkozhatott. A 7 évnél idősebb gyermekek a gyámható-
- 85/86 -
ság beleegyezése mellett térhettek csak át szüleik vallására (3. §).
A Gyvt. másodsorban az 1868-as törvényi rendelkezést ismételte meg. Ha a szülők nem éltek a megegyezés lehetőségével, a gyermekeknek nemük szerint kellett szüleik vallását követni, ha azok bevett vagy törvényesen elismert felekezethez tartoztak (2. §). Ettől való eltérésnek csak akkor volt helye, ha az egyik házastárs a másik vallására tért át (4. §), azaz a házasság utólag vált nem vegyessé. A születendő, vagy 7. életévét még be nem töltött, illetve a 7 évesnél idősebb gyermekekre vonatkozó szabályozás a fentivel azonos módon történt.
A Gyvt. kiterjesztette az 1868. évi LIII. törvénycikk 13., 14., 15. és 18. §-ainak rendelkezését a törvényesen elismert vallást követőkre is. Ezek szerint a gyermekek vallásos nevelését sem a szülők valamelyikének halála, sem a házasság felbontása nem változtathatta meg. A házasság előtt született, de az egybekelés által törvényesített gyermekek vallására ugyanaz vonatkozott, mint a törvényesen születettekére, míg a "lelenczek s általában oly gyermekek, kiknek szülője nem tudatik", annak vallását követték, aki őket befogadta, vagy amely felekezet intézetében éltek. A Gyvt 5. §-a szerint a törvénytelen gyermek anyja vallását követte, ha az anya bevett vagy törvényesen elismert felekezet tagja volt.
A Gyvt. nem rendelkezett azoknak a gyermekeknek a vallásáról, akiknek szülői vagy egyik szülője nem bevett, illetve törvényesen elismert felekezet tagja volt, hanem a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvényre bízta azt. Az ilyen gyermekek esetében a szülők rendelkezési joga igen korlátozottan érvényesülhetett. A szülők a házasságkötés előtt megegyezhettek a Gyvt. 1. §-a szerint, azaz csak a bevett és a törvényesen elismert felekezetek vonatkozásában, de nem az ezekhez nem tartozó szülő vallása vonatkozásában! Ha ilyen megállapodás nem jött létre, a bevett vagy törvényesen elismert valláshoz nem tartozó szülő afelől dönthetett, hogy a vele azonos nemű gyermekei melyik bevett vagy törvényesen elismert vallást kövessék. Ha az illető szülő nem határozott, a másik szülő vallásában kellett az összes gyermeknek neveltetnie. Ha egyik szülő sem tartozott bevett vagy törvényesen elismert felekezethez, és a saját nembeli gyermeke felől nem határozott, a gyámhatóság a rokonok meghallgatását követően hozott döntést a gyermekek vallásáról.[49]
A Gyvt. képviselőházi és főrendiházi gyors, kevés vitát kiváltó elfogadását annak köszönhette, hogy a bevett felekezetek érdekeit szolgálta, és az azok közötti ki nem mondott megegyezést emelte törvényi rangra. A törvénynek köszönhetően a reverzálisok - a törvényi keretek között - továbbéltek, és a 20. század második feléig a magyar társadalom vallási viszonyainak alakulásában fontos szerepet töltöttek be.[50]
Hieronymi Károly belügyminiszter az általa előkészített állami anyakönyvekről szóló javaslat indoklásában kifejtette, hogy a születési, házassági és halálozási anyakönyvek vezetése állami feladat, illetve kötelezettség, amit az állampolgárok vallására tekintet nélkül kell végezni. A nyilvántartások célja az, hogy a személyi állapot folyamatosan, pontosan figyelemmel kísérhető legyen, valamint hogy az egyének magánjogi, családi és örökjogi viszonyai biztos alapokon álljanak.[51] A felekezeti anyakönyvezés megszüntetését Hieronymi gyakorlati szempontokkal magyarázta. A felekezeti anyakönyvek nem feleltek meg azoknak a céloknak, melyek miatt az államnak szüksége lett volna rájuk, hiszen a bejegyzések tárgyát nem a személyi állapotok, hanem az egyházi szertartások (keresztelés, esketés, temetés) képezték, melyeknek - törvényi kényszer hiányában - nem mindenki vetette alá magát. A felekezeti anyakönyvek egyházanként eltérőek voltak, és mivel ezek egy időben állami és egyházi anyakönyvek is voltak, az állam saját ügyeinek szabályozásakor önkénytelenül is beavatkozott az egyház belügyeibe. A modernizáció szempontjából elfogadhatatlan volt az is, hogy az anyakönyvezést, azaz egy állami feladatot az egyház közege végezte közhivatalnokként, ami csak addig volt működőképes, míg ellentét nem alakult ki a hivatalos teendők terén.
Az állami anyakönyvezés bevezetését az állam egyházak feletti feltétlen szuverenitásának a biztosítása is szükségessé tette. Ezen túlmenően ettől várták a "vallási nyugalom" megvalósulását is,[52] azaz a vegyes házasságokból született gyermekek vallása körül kiéleződött kultúrharc lecsendesedését olyan módon, hogy az egyház kezéből kivett anyakönyvvezetés a jogosulatlan bejegyzések lehetőségét is felszámolja. Ilyen módon az állami anyakönyvek a jogbiztonság szempontjából is garanciául szolgáltak.
Az állami anyakönyvekről szóló 1894. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban At.) alapelve a születések, házasságok és halálesetek közhitelű nyilvántartására és tanúsítására vonatkozó kizárólagos állami anyakönyvezés volt (1. §), azonban a törvény hatályba lépése előtt vezetett felekezeti anyakönyvekből közhitelességű kivonatok adására az addigi módon továbbra is jogosultak és kötelesek voltak a felekezeti anyakönyvvezetők (94. §). Az állami anyakönyvek vezetése külön e célra alakított kerületek szerint történt (2., 3. §). Minden kerületben egy anyakönyvvezető és egy vagy több helyettes működését rendelte el a törvény (4. §), akiket a szék-
- 86/87 -
hely szerint illetékes közigazgatási bizottság meghallgatását követően a belügyminiszter nevezett ki (6. §), vagy vont vissza hivatalából (20. §). Feladatuk elvégzéséért a kivonatok után járó díjakból való részesedésen és főhivatali javadalmazáson felül tiszteletdíjat állapíthatott meg részükre a belügyminiszter (11. §).[53] Az első alapelvből következően az anyakönyvezés költségeit az állam viselte, kivéve ez alól a dologi kiadásokat, melyek a községeket terhelték amellett, hogy az anyakönyvi kivonatokért járó díjak őket illették (33. §).
Az At. az állami és az egyházi nyilvántartás szétválasztásának elve alapján kizárta az egyházi személyek (lelkészek, rabbik) anyakönyvvezetővé történő kinevezését (9. §). A jogalkotó az anyakönyvvezető működését felügyelő közigazgatási szerveket, valamint azok hatáskörét is meghatározta (14., 15., 16. §).
Az anyakönyvek közhitelességének elvéből következően az At. az anyakönyvvezető kötelességévé tette, hogy kinyomozza az adatokat, ha kétsége merül fel azok valóságtartalmát illetően. Az anyakönyveket az állam nyelvén, két példányban vezették, melyekhez betűrendes tartalomjegyzéket kellett fűzni (20. §). A bejegyzésnek tartalmaznia kellett annak helyét és idejét, a megjelentek megjelölését, az anyakönyvvezető megjegyzését arról, hogy milyen módon győződött meg a megjelentek személyazonosságáról, annak tényét, hogy a bejegyzést felolvasták a megjelenteknek és azok azt helybenhagyták, valamint a megjelentek és az anyakönyvvezető aláírását (22. §). Az At. lehetőséget adott a bejegyzések helyesbítésére is (21. §).
Az At. különös része a születési, a házassági és a halotti anyakönyvek sajátosságait szabályozta, majd rendelkezett az anyakönyv kiigazításáról, a magyar állampolgárok külföldön történt születésének, házasságának és halálának anyakönyvezéséről és a büntető határozatokról. Az At. az egyházügyi törvények ötös csokrában a kötelező polgári házasságot bevezető törvénnyel együtt megfelelt a kor kívánalmainak, a polgári modernizációnak. Alapelvei következetesen érvényesültek a rendelkezéseiben. A születések, házasságok és halálesetek közhitelű nyilvántartására és tanúsítására vonatkozó kizárólagos állami anyakönyvezés elve által a felekezetek kezéből olyan eszköz hullott ki, melyet évszázadokon keresztül felhasználtak az egymás elleni ideológiai konfliktusban éppúgy, mint az állammal szemben társadalmi hasznosságuk és nélkülözhetetlenségük bizonyítékaként. Az At. által bevezetett és azóta is funkcionáló állami anyakönyvezési rendszer ennek az ellenkezőjéről tanúskodott.
Az izraelita vallásról szóló 1895. évi XLII. törvénycikk (a továbbiakban: It.) jelentős lépésnek számít a magyarországi izraeliták és a magyar állam kapcsolatában. A vallásügyi modernizáció során a szabadelvű kormány - az 1867. évi politikai és polgári jogok tekintetében egyenjogúsító törvény után - a vallási egyenjogúsítás érdekében bevett vallássá nyilvánította az izraelita vallást (1. §). Ha azonban a bevett vallások körét a felekezeti jogegyenlőség kapcsán vizsgáljuk, megállapítható, hogy az It. nem minden vonatkozásban felelt meg ennek a kívánalomnak.
Az It. az izraelita vallású személyekre is kiterjesztette az 1868. évi LIII. törvénycikk 18., 19., 20., 21. és 23. §-ainak rendelkezéseit (2. §). A 18. § az intézeti nevelt és ismeretlen szülőktől származó gyermekek vallásáról rendelkezett, azaz ezt követően az izraelita felekezet intézetében élő gyermekeket a zsidó vallásban nevelték, míg a recepciós törvény előtt ez nem volt lehetséges. Az 1868-as törvény 21. §-ának kiterjesztése következtében a hadseregben, az állami közintézetekben, a polgári és katonai kórházakban lévő izraelita vallású személyek számára lehetővé vált, hogy saját felekezetük által részesüljenek szolgálatban. Üdvözlendő a 19. § kiterjesztése is, mely kimondta, hogy az izraelita vallásfelekezet tagjait sem kötelezhették ezt követően arra, hogy "más vallásbeliek egyházi szertartásait és ünnepeit megtartsák, vagy hogy ezeken a napokon bárminemű munkától tartózkodjanak". A következő bekezdés azonban elrendelte, hogy vasárnap minden nyilvános és nem elkerülhetetlenül szükséges munkát fel kell függeszteni, és ha valamely vallásfelekezet ünnepe során "az egyházi szertartások megzavarására" alkalmas cselekményre kerülne sor, azt mellőznie kell az ünneplőknek. Ugyanazon szakasz két bekezdése tehát egymásnak ellenkező módon és felfogás szerint rendelkezett.[54] Az It. 3. §-a rendelkezett arról, hogy rabbi és hitközségi elöljáró csak olyan személy lehet, aki Magyarországon szerzett képesítést. Ez a szabály különösen akkor tűnik hátrányosnak, ha a diaszpórában élő zsidóság kapcsolatai szempontjából vizsgáljuk meg. Célja bizonyára az asszimiláció sürgetése volt.[55] A bevett vallássá nyilvánítást követően továbbra is antiszemita megnyilvánulások terhelték a magyar politikai közéletet. Az Országos Antiszemita Párt megalakítására már 1883 októberében sor került, majd 1895-től kezdődően - Gonda László véleménye szerint - az It. ellenhatásaként egy új alapokra helyezkedő zsidóellenesség politikai keretei is kibontakoztak.[56]
A vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikk (a továbbiakban: Vszt.) rendszere nem
- 87/88 -
felelt meg a modernizáció követelményének. Rendszerében liberális és tradicionális elemek keveredtek egymással, aminek következtében a vallási tekintetbe vett jogegyenlőség továbbra is csak jövőbeni cél maradt a törvényesen elismert és a megtűrt felekezethez tartozó állampolgárok számára.
A Vszt. két területet szabályozott. Elsőként az "általános határozatok" megjelölés alatt az egyéni vallásszabadság tartalmát adta meg a magyar alkotmányjogi fejlődésben egyedülállóan, a polgári átalakulás kritériumainak megfelelő felfogás szerint. Deklarálta, hogy "mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátjai között külsőképen is kifejezheti és gyakorolhatja" azt (1. §), valamint jogában áll valamely vallásfelekezetből kilépni vagy belépni (5., 23. §). Az általános vallásszabadság elvének ilyen törvényi elismerése értelmében az individuum jogává vált a világnézetének megválasztása, mely - a törvény szavaival élve - bármely hit vagy vallás követését jelenthette. Hiányzott a Vszt.-ből azonban az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776) vagy a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat (1789) megfogalmazásához hasonló kijelentés, mely az egyenlőnek teremtett emberek "veleszületett, elidegeníthetetlen jogaként", vagy "természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogaként" jelölte volna meg az egyéni vallásszabadságot. Igaz, Magyarországon 1894-95-ben sem egy függetlenség útjára lépő államalakulat megteremtésére, sem egy mindent alapjaiban megrázó forradalomra nem került sor. Csupán az 1848-ban megindult, majd 1867 után folytatódó jogi liberalizáció végállomását jelentette a Vszt., majdnem 100 évre (1990. évi IV. tv.) nézve mindenféle "radikális" megoldás nélkül. Ennek jeleként értékelhető a Vszt. 5. §-ában megfogalmazott szabály is, mely szerint a bevett vagy törvényesen elismert felekezetek hitelveit követni nem akaró, és azokból kilépő személyeket jogi hátrány nem érhette kilépésük miatt, illetve amiatt, hogy más felekezetbe egyidejűleg nem léptek be. Ez a felekezetnélküliség csak a 18 éven felüli állampolgárok számára volt csak lehetséges az 1868. évi LIII. tc. 2. §-a értelmében, valamint a 18. életév betöltése előtt minden magyar állampolgárt valamely bevett vagy törvényesen elismert felekezetben kellett nevelni (26. §). Magyarországon a vallás tehát nem volt magánügy. A kor konzervatív jogirodalma elismerte, hogy a vallásváltoztatás közjogi jellegéből adódóan "a szülők természetadta joga" csorbult, de ezt a hátrányt csekélyebbnek látta, mint azt az előnyt, amelyet az állami szabályozás a felekezetek közötti béke biztosítása érdekében jelentett.[57]
A hit vagy vallás megválasztását követően a Vszt. az egyéni vallásszabadság második elemeként a vallásos meggyőződés kifejezésének és gyakorlásának lehetőségét fektette le. Ennek korlátját a jogalkotó az ország törvényei és a közerkölcsiség kívánalmai szerint határozta meg. Ennek megfelelően a Vszt. megtiltotta a törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásának akadályozását és bármely polgárnak személyes hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére való kényszerítését. A Vszt. rendelkezését az állami eszközökkel történő erőszakos térítési kísérletekre mondott nemként lehet értékelni. Ennek megfelelően a jogalkotó megtiltotta a hitvallás alapján történő diszkriminációt a polgári és politikai jogok gyakorlása vonatkozásában (2. §).
A 3. és a 4. szakasza az állami és a felekezeti jog közötti kapcsolatot rendezte. Kimondta, hogy vallási hite vagy egyházi szabályai senkit sem menthetnek fel törvényen alapuló kötelezettségei teljesítése alól, azaz az állami jog és a felekezeti jog közötti összeütközés esetében az állami főhatalom elvét rögzítette. Ezért tiltotta meg, hogy a felekezeti jogok alapján egyházi fenyítéket alkalmazzanak valaki ellen abból az okból, hogy törvényben rendelt kötelességét teljesítette, törvényben tiltott cselekvést nem vitt végbe vagy törvény által biztosított polgári jogait szabadon gyakorolta.
Ha a jogalkotó ezen a ponton befejezte volna a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényt, azt az egyéni vallásszabadság liberális szellemben történő, jogegyenlőséget biztosító szabályozásaként lehetett volna értékelni. Második területként azonban a Vszt 6. §-a és II-III. fejezete a közösségi vallásgyakorlás (a vallásszabadság szót itt már el lehet felejteni) három típusáról rendelkezett. A bevett felekezetekre, azaz a latin, görög és örmény katolikus, görögkeleti, evangélikus református, ágostai evangélikus, unitárius és izraelita egyházakra vonatkozó törvényeket és egyéb jogi normákat hatályban tartotta (6.). Ezek az egyházak képezték a felekezetek első csoportját, mely az állam anyagi, erkölcsi és politikai támogatását élvezte, bár - mint erre az 1895. évi XLII. törvénycikk kapcsán utaltam - a felekezeti jogegyenlőség elve még a bevett felekezetek között sem érvényesült. A 19-20. század fordulóján született elemzések[58] hangsúlyozták, hogy a bevett vallások fogalma nem volt egységes tartalmú közjogi fogalom, hanem a történeti fejlődés során az állam és az adott egyház közötti szorosabb vagy lazább kapcsolat következtében alakult. Ennek ellenére minden bevett vallás az államhatalom törvényes oltalma alatt állt, egyházi szervezetüket, annak jogalanyiságát, önkormányzati jogát az állam elismerte és biztosította, és azokat erkölcsi, közhatalmi és anyagi támogatásban részesítette. A Vszt. hibájaként említhető, hogy nem rendelkezett az államegyházból bevett vallássá váló római katolikus egyház autonómiája kérdésében, hanem - ennek hiányában - továbbra is fenntartotta az 1848. évi
- 88/89 -
XX. törvénycikk által létrehozott állapotot.[59]
A törvényesen elismert felekezetekről szóló II. fejezet először az elismerésre vonatkozó eljárást szabályozta olyan módon, hogy az teljes társulási szabadságot nem biztosított (8. § 3/b pont). Az elismerés formai feltétele az volt, hogy azok az állampolgárok, akik a törvényesen elismert felekezet kívánnak alakulni, legalább egy egyházközséget felállítsanak és fenntartsanak, továbbá a felekezetükhöz tartozó gyermekek részére iskolai hitoktatást biztosítsanak. Tartalmi feltételként a hitéletre vonatkozó összes rendelkezést magában foglaló szervezeti szabályzatnak jóváhagyás végett egy politikai szervhez, a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez történő bemutatását jelölték meg (7. §). A vallásszabadság elvének következetes szabályozása esetén a bejegyzés feltételéül a jogalkotó egy független bíróság jóváhagyását jelölte volna meg. Bár a Vszt. alább[60] szabályozta a jóváhagyás megtagadásának eseteit, mivel nem független bíróság, hanem kormányzati szerv járt el, valamint tartalmi kritériumot is vizsgált az illetékes miniszter, lehetőség adódott az állam teológiai és politikai célzatú beavatkozására. Alapítói taglétszámot feltételként nem kívántak meg. A Vszt. hatályba lépését követően ezzel a lehetőséggel csak kivételes esetben éltek, 1905-ben a baptista felekezet, majd 1916-ban, mintegy külpolitikai gesztusként, az iszlám vallás nyert törvényesen elismert felekezeti státust.
A szervezeti szabályzat jóváhagyása után[61] megalakult felekezet az állam védelme és főfelügyelete alatt álló nyilvános testület volt. A főfelügyeletet az illetékes miniszter gyakorolta, akinek jogkörét a Vszt. taxatíve felsorolta (20. §). A törvényesen elismert felekezetnek joga volt a nyilvános, közös istentisztelet tartására, felekezeti autonómia illette meg, egyházi adót és szolgáltatást vethetett ki, egyházi fegyelmet gyakorolhatott és végül a meghatározott célra történő ingatlanszerzési képességgel rendelkezett, melyet ún. bemutatási záradékhoz kötött a jogalkotó (9., 10. §), ismételten megsértve a felekezetek közötti jogegyenlőség elvét. Ezek a jogosítványok a törvényesen elismert felekezetek működési feltételeit teremtették meg. A törvény nem szólt semmiféle állami támogatásról a törvényesen elismert felekezetek irányában. Ezt hibájául nem lehetne felróni, ha az állam anyagi eszközeiből részesülő bevett felekezetek jogi kategóriáját felszámolta volna, és ezáltal az amerikai modell útjára lépett volna. Így azonban csupán arról volt szó, hogy másodrendű jelleggel lehetőséget adott az önellátó funkcionálásra. A Vszt. a törvényesen elismert felekezetek szervezeti felépítését is szabályozta (11. §., 19. §), amikor a jogegyenlőség elvét figyelmen kívül hagyva nyilvános közgyűlésre és tagjainak nyilvántartására kötelezte őket.
A Vszt. legvitatottabb részét a felekezeten kívüliekre vonatkozó rendelkezések képezték. A törvény maga nem használja a megtűrt felekezetek vagy szekták kifejezést, a jogirodalomban ez a rendelkezések tartalmáról már magában is sokat eláruló megjelölés terjedt el. Megtűrt mivoltuk annyit jelentett, hogy a Vszt. 1-5. szakaszaiban deklarált egyéni vallásszabadság joga megillette őket, mivel azonban a 19. század második felében megjelenő protestáns mozgalmak (nazarénusok, baptisták) tagjai természetszerűen a bevett felekezetekből jöttek, a jogalkotó ennél többet nem is kívánt biztosítani a számukra. Jogi személyiségüket nem ismerte el, szervezkedési jogot nem kaptak, egyházközséget nem alakíthattak, vagyonszerzési képességet nem nyertek, mint ahogy a törvényesen elismert felekezetek többi jogosítványával sem élhettek. Olyan diszkriminatív intézkedéseket érvényesített a törvény, melyek a felekezeten kívüli személyek büntetéseként is felfoghatóak. Aki valamely bevett felekezetből kilépett, azaz élt az 5. § adta lehetőséggel, amíg más bevett felekezethez vagy egy törvényesen elismert felekezethez nem csatlakozott, köteles volt a kilépés idejét követő ötödik év végéig esedékes rendes egyházi járulékokat, rendkívüli járulékokat és más, a törvényben pontosan meghatározott pótadót az elhagyott felekezetnek szolgáltatni (25. §). Ezenfelül - a gyermekek vallásáról szóló törvény kapcsán már ismertetett szakaszok értelmében - a megtűrt felekezetek tagjai szülői rendelkezési jogukkal gyermekeik vallásának meghatározására nézve még olyan mértékig sem élhettek, mint azt a különösen modernizációellenes Gyvt. a bevett vagy törvényesen elismert felekezethez tartozók számára lehetővé tette (26., 27., 28., 29. §).
A magyar magánjogi kodifikáció megkésettsége miatt különös jelentősége volt a modern polgári jog megteremtésében az 1894. évi XXXI. törvénycikknek (a továbbiakban: Ht.). A polgári állam egyik alapvető feladata, hogy minden állampolgár számára lehetővé tegye a lelkiismeretének megfelelő módon történő házasságkötést. Az egyházak által különösen nagy érdeklődéssel - és fenntartással - követett jogalkotási folyamat során rendkívül fontosnak tűnt annak vizsgálata, hogy - a Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter által 1893. november 29-én jegyzett törvényjavaslat általános indokolásának szavait idézve - a kötelező polgári házasságkötés milyen hatást fog gyakorolni "a nemzet jogi és erkölcsi felfogására", és ezen belül az állami hatáskör az egyes polgárok vallási elkötelezettségét milyen módon fogja befolyásolni.[62] A házassági jog reformját a felekezeti "jogok sokfélesége és határozatlansága, azoknak többé-ke-
- 89/90 -
vésbé ellenőrizhetetlen alkalmazása" mellett szükségessé tette a modern polgári állam egyik tartópillérének tekinthető azon cél is, hogy "az állami és az egyházi jogkörök a házasság terén" egymástól elkülönüljenek. "A javaslat abból indult ki, hogy a házasság olyan intézmény, melyben közjogi, magánjogi s erkölcsi elemek össze vannak forrva, és mint a polgári jogrendnek alapvető intézménye, e jellegét csak akképp tarthatja meg, ha létrejötténél az állam közreműködése biztosítva van."[63]
Az egyházak ellenérzésével szemben a törvényelőkészítő bizottság azon a véleményen volt, hogy a Ht. hatálybalépése előtt hatályosuló felekezeti jogrendek nem jelentették "az erkölcsi érzetnek erősbödését" annak ellenére, hogy "valláserkölcsi elemek a hitfelekezeti jogrendszerek folytán a jogi elemekkel szoros kapcsolatba jutottak", "mert a mi a vallási tételek határozottsága folytán el is éretett, azt sok részben a jogi tételek ellentmondása és határozatlansága ismét lerontotta", és így a nemzet erkölcsi felfogására zavarólag hatott. Különösen ingatagnak látta a házassági jogi szabályokat a vegyes házasságok és a felekezeti áttérések esetében, míg az egységes állami jogtól (így pl. a házasság magánjogi vonatkozásainak, a házasfelek személyes jogainak és kötelezettségeinek, a házassági vagyonjognak és a házasságon alapuló öröklésnek azonos szabályozásától) e jogterületen a jogbiztonság érvényesülését, ettől pedig "a nemzeti jogi öntudat" erősödését várta. Az általános indokolásban kiemelten szerepelt az elv, hogy a házassági jog területén a jogi és erkölcsi elemeket e törvényben kell egybefoglalni. A Ht. szabályait eszerint a nemzet erkölcsi felfogásához, mint erős alaphoz igazodva kívánták megalkotni. A jogalkotó kifejezte, hogy "a vallási felfogásoknak jogosultságát, szabad fejlődését, érvényesülését" nem érinti, és nem is szándékozik azokat csorbítani. Ezenfelül az egységes állami házasságjogtól a nemzetiségi és vallási különbségeken túllépve a nemzeti egység megvalósulását is remélték. A valódi nemzeti egység tényezőinek a jogi öntudatot, a történeti emléket, az erkölcsi felfogást és a kultúrát tekintették.[64]
A Ht. szemléletmódját és a törvény egyes részintézményeit tekintve is korának erkölcsi és társadalmi felfogásán állt, ilyen módon a házassági jog liberalizálása a jogegyenlőség biztosítását jelentette, nem pedig erkölcsi relativizálást. A jó és a rossz etikai kategóriái a magyar liberalizmus második korszakában sem veszítették el valláserkölcsi, tradicionális tartalmukat. A polgári demokrácia kívánalma és ennek alapján a házassági jog polgári alapokra helyezése olyan módon történt meg, hogy a házassági kötelék - a házasság és a család intézményének társadalomban betöltött szerepéből fakadóan - különleges jogi védelem alatt állt. Az 1894. évi XXXI. törvénycikk átgondolt, logikus, jól felépített törvény (I. fej.: Eljegyzés, II. fej.: Házassági akadályok, III. fej.: A házasságkötés, IV. fej.: A házasság érvénytelensége, V. fej.: A házasság megszűnése, VI. fej.: Ágytól és asztaltól való elválás, VII. fej.: Külföldön kötött házasságok és a külföldiek házassága, VIII. fej.: Büntető határozatok, IX. fej.: Vegyes határozatok), mely az adott körülmények között más európai törvényekhez hasonló színvonalon szabályozta a házasság megszűnésének kérdését is, a házassági kötelék védelme érdekében létrehozott intézményei által kifejezve erkölcsi értékítéletét.
A Ht. a vallási kötelezettségeket érintetlenül hagyva (149. §) egységes, kötelező polgári házasságkötési formát (30. §) és e jogviszonyból származó ügyekre állami jurisdictiot (136. §) vezetett be. Ez a három elv határozta meg a törvény további rendelkezéseit is. A rendes házasság formai kellékeiként szerepelt a polgári tisztviselő, az előtte együttesen jelenlevő két fél és a két tanú. A polgári tisztviselő[65] előtt tanú lehetett minden 16. életévét betöltött, és az előtte zajló cselekményt megérteni képes személy. Tanú lehetett a házasulóknak vagy a közreműködő polgári tisztviselőnek a rokona is (40. §). A nyilvánosság elvének érvényesülését két rendelkezés szolgálta: a házasságkötés előtti kötelező kihirdetés (28., 113., 135., 144., 147. §) és a polgári tisztviselő erre rendelt hivatalos helyiségében zajló esküvő (37. §). A házasság rendkívüli formájára a felek egyikének közeli halállal fenyegető betegsége esetében kerülhetett sor, ami a kihirdetés és a tanúk mint formai kellékek mellőzését jelentette. Erre felmentés nélkül is sor kerülhetett, ha mindkét házasuló a polgári tisztviselő előtt kijelentette, hogy legjobb tudomásuk szerint köztük házassági akadály nem forog fenn. Erre nézve a polgári tisztviselő tőlük esküt is vehetett (36. §)
A házasság - mindkét esetben megegyező módon - a felek akaratának egybehangzó, személyes kijelentésével, majd ezt követően azáltal jött létre, hogy a tisztében eljáró polgári tisztviselő házastársakká nyilvánította őket (39. §). A felek akaratnyilvánításának szabad beleegyezésükből kellett fakadni, azaz kényszer, tévedés, megtévesztés esetében ez a feltétel nem állt fenn (38. §), valamint kijelentésük nem volt sem időhöz, sem feltételhez köthető. A házassági akadályok körét (6-27. §§) a Ht. - a kánonjogi terminológiát tudatosan félretéve - annak eljárásjogi vonatkozásaival együtt szabályozta.
A Ht. az érvénytelenségnek alapvetően két (plusz egy) formáját ismerte. Semmis volt az a házasság, melyet polgári tisztviselő előtt, de nem annak saját kerületében, vagy a 39. § 1. bekezdésében meghatározott rendelkezések (tisztében eljáró polgári tisztviselő, együttesen jelenlévő felek, két tanú, akaratnyilatkozat személyes kijelentése, idő és feltételtűzés nélkül) bármelyikének ellenére kötöttek
- 90/91 -
meg. Semmis volt a házasság akkor is, ha a 6., 11., 12. és 13. §-ok valamelyikében meghatározott házassági akadály ellenére kötötték. Semmis házasságot megszűnése előtt csak akkor lehetett semmisnek tekinteni, ha semmisségi perben annak lett nyilvánítva (46. §). Megtámadható volt a házasság, ha azt valamelyik házastárs a 7. §-ban foglalt házassági akadály ellenére, a 8. §-ban megkívánt beleegyezés, illetve jóváhagyás nélkül, vagy kényszer, tévedés vagy megtévesztés következtében (53-55. §§) kötötte. A megtámadható házasságot megtámadás esetében is megszűnése előtt érvényesnek kellett tekinteni mindaddig, amíg megtámadási perben érvénytelennek nem nyilvánították (67. §). A Ht. rendszerében az érvénytelenség fogalma a köztörvényi érvénytelenségtől jelentős mértékben eltért.[66]
A jogirodalom a jóhiszeműen (a felek nem tudják, hogy köztük házassági akadály áll fenn) kötött érvénytelen házasságot putatív vagy vélt (vélelmezett) házasságnak nevezte. Az érvénytelenség jogkövetkezménye a semmis és a megtámadható házasságok esetében azonos volt. A semmis házasságot megszűnése vagy semmissé nyilvánítása után, a megtámadható házasságot megszűnése, érvénytelenné nyilvánítása vagy bejelentéssel történő megtámadása után úgy kellett tekinteni, mintha meg sem kötötték volna (46. § és 67. §), azaz a nem létező házasságra vonatkozó szabályok érvényesültek ezekben az esetekben is, mégpedig a kötés időpontjáig visszaható erővel. A Ht. tehát a semmisség, illetve a megtámadhatóság érvényesítéséig ideiglenesen az érvényes házasság jogkövetkezményeit tulajdonította az ilyen házasságoknak. A putatív és a rosszhiszeműen kötött érvénytelen házasság között a különbség az volt,[67] hogy a múltra és a múltban keletkezett jogviszonyokra nézve az érvénytelenség joghatálya csak akkor következett be, ha rosszhiszeműség állt fenn.[68]
A polgári forma kötelező voltát igazolta az érvénytelenségi fokozatban a semmis és a megtámadható házasság előtt álló érvénytelenségi ok, a törvényi rendelkezés ellenére nem polgári tisztviselő előtt kötött házasság, melyet a jogirodalom nem létező házasságnak nevezett (matrimonium non existens). Az ebben közreműködő lelkész vétséget, ha pedig megtörtént ugyan a polgárjogi aktus, csak az igazolására nem került sor, kihágást követett el (123. §). Nem volt büntethető a lelkész, ha egyik fél közeli halállal fenyegető betegsége esetén járt el, de a kötés a polgári jog szempontjából ekkor is semmisnek minősült. Az ilyen "házasság" jogkövetkezményeit tekintve úgy minősült, mint a köztörvényileg semmis ügylet (negotium nullum), azaz semmiféle vonatkozásban nem volt házasságnak tekinthető. Minden hatóság hivatalból vette figyelembe az ilyen érvénytelenséget, és a felek bármikor más házasságot köthettek. A jogalkotó a házasság érvényességét tehát az állami szerv előtti cselekménytől tette függővé, és eltekintett az egyén szubjektív jogköréhez tartozó vallási szertartások feletti rendelkezéstől. Így - a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény által megteremtendő közegben - lehetőséget adott arra, hogy minden állampolgár felekezeti hovatartozásának megfelelően, szabadon kössön, vagy akár ne kössön egyházi házasságot. Ehhez igazodva a házassági akadályok közé nem vette át a kánonjogból a valláskülönbséget, melyet csak az 1941. évi XV. törvény[69] vezetett ismét be, megsértve a "jogegyenlőség magasztos eszméjét" és ezzel az ország polgári tradícióit.
A Ht. javaslatának kiindulási elve az a természetes szemlélet volt, hogy bár minden házasság létrejötténél a felek akarata az életük végéig fennálló közösség létrehozására irányul, mégis megromolhat a viszonyuk olyan mértékben, hogy az együttélés egyik vagy mindkét fél számára lehetetlenné válik. Az állam lehetőségei, melyekkel az e jogviszonyból származó jogok védelmét és kötelességek teljesítését biztosítani tudja, igen korlátoltak, hiszen külső kényszer alkalmazása a házasság erkölcsi természetébe ütközik. Az életközösséget tehát állami eszközökkel fenntartani se nem érdemes, se nem lehetséges abban az esetben, ha a törvényhozó elismeri, hogy az átmeneti megoldásként sokáig élő ágytól és asztaltól elválasztás "a házasságnak csupán látszata annak lényege nélkül."[70] A Ht. szerint a házassági kötelék az egyik fél halála,[71] illetve a bírói felbontás által szűnhetett meg (73. §). Ezzel a jogalkotó azt a mély állami, erkölcsi és jogi érdeket jelezte, hogy a családi kapcsolatok szilárdak és tartósak legyenek. A bírói ítélethez való kötöttség - a könnyelmű házasságkötéseket gátló házassági akadályokkal együtt - a szabadosság természetes korlátjaként jelentkezett.
A 73. § rendelkezése által joghatály nélkülinek lett minősítve a házasságnak minden bírói eljárás mellőzésével foganatosított megszüntetése, így különösen a felek kölcsönös megegyezésen alapuló elválása.[72] A jogszabályi rendelkezés másrészt határozottan állást foglalt a francia és a belga polgári törvénykönyvek rendszerével szemben, melyek szerint a házasságot a bírói ítélet még nem bontja fel, hanem szükséges a felbontás hatósági kijelentése és házassági anyakönyvbe való bejegyzése is, de hatályát veszti a felbontásra jogosító ítélet, ha bemutatása záros határidő elteltével még nem történt meg.[73] A házasság felbontásának tehát szükséges és elégséges feltétele a magyar jog szerint a jogerős bírói ítélet volt.
A Ht. bontójoga alapvetően a vétkességi elven nyugodott, azaz a házasság felbontásának csak akkor volt helye, ha a bontást kérővel szemben álló félnek a törvényben meghatározott okok valamelyikét megvalósító vétkes cselekménye bizonyítást nyert.
- 91/92 -
Mindez a hazai jogrendszerben II. József Házassági rendelete által meghonosított, és a bírósági praxisban tovább tágított oknak, az ún. legyőzhetetlen gyűlöletnek a mellőzését jelentette. A legyőzhetetlen gyűlölet bontó okként való elvetését a jogalkotó azzal indokolta, hogy az lehetőséget teremtett a bíró által ellenőrizhetetlen belső érzelmekre való hivatkozásra, és így a felek közös akaratából, sőt egyoldalú szándékból történő bontásra is. Nem hivatkozhattak a felek kölcsönös megegyezésre sem váló szándékkal, mert - az általános indoklás szerint - a jogalkotó a házasságot lényegében és rendeltetésében olyan egész életre kötött frigynek tekintette, melynek erkölcsi természetét mélyen sértené és a vagyonjogi szerződésekkel tenné egyenértékűvé, ha a felek puszta megegyezése miatt megszüntethető volna.
A vétkességi rendszer következtében nem kerültek be a bontó okok közé a véletlen események és sorscsapások, valamint az akaratképesség hiánya esetén vagy annak fennállása alatt elkövetett olyan cselekmények és magatartások, melyek egyébként bontó okul szolgáltak volna. A Ht. konzervatívabb jogrendet hozott létre (elvileg), mint ami - a római katolikus egyházjog kivételével - a felekezeti bontójogok rendszerében megvalósult. A jogalkotó eljárásjogi (életközösség helyreállítására kötelező végzés, hirdetmény kibocsátása, békéltetés, ügygondnok, házasságvédő, a tárgyalás és a bizonyítási eljárás speciális szabályai, ágytól és asztaltól való különélés elrendelése) és anyagi jogi (vétkessé nyilvánítás) intézményekkel is kifejezte a család és a házasság iránti erkölcsi megbecsülését. A házasság felbontását azért tette lehetővé, mert polgári állam állampolgárai irányában e területen erkölcsi kényszert nem gyakorolhatott.
A Ht. bontójoga nem tekinthető következetesen vétkességi rendszerűnek. Az abszolút bontó okok esetében a bíró, ha bizonyítottnak látta a bontó ok fennforgását, felbontotta a házasságot. Ezen túlmenően azonban a jogalkotó relatív bontó okokat is meghatározott, melyek esetében a bíró a házasság feldúltságát vizsgálta, azaz mérlegelte, hogy a felek viszonya megromlott-e annyira, hogy a bontást kérő félre nézve elviselhetetlen a kötelék további fenntartása. A relatív bontó okok kettős jellegét jelzi, hogy a feldúltság vizsgálata csak azután következett, ha a keresetbe foglalt bontó okot az alperes vétkes magatartása megvalósította. Ilyen módon a vétkesség elve a Ht. rendszerében keveredett a feldúltsági elvvel.
A Ht. bontójoga azért sem nevezhető következetesen a vétkességi elvet követőnek, mert a relatív bontó okok közül az első, a házassági kötelezettségek súlyos és szándékos megsértése (80. §a,) mintegy generálklauzulaként lett szabályozva, és valóságosan is így funkcionált, azaz az ezt követő további három relatív bontó okot, azon túlmenően pedig számtalan házassági kötelezettségszegést magába foglalt, ami az ítélkezési gyakorlatban számos értelmezési nehézséget okozott. A Ht. hatályba lépésének időpontjában a vétkességi elvet követő bontó jogokhoz képest liberális megoldást valósított meg, amikor több évtizeddel a vétkességi bontójogok nyugati fellazítása, "rugalmasság tétele" előtt kisegítő jelleggel alkalmazta a feldúltsági elvet.[74] Ennek ellenére a korábbi - különösen erdélyi jogrendhez képest - megnehezítette a bontást.
Abszolút bontó ok (76-79. §§) fennforgása esetén a bíróságnak a házasságot fel kellett bontania, így mérlegelési jogköre csupán arra terjedt ki, hogy a bizonyítási eljárás során felhozott bizonyítékok alapján azt vizsgálja, hogy a bontó ok valóban megvalósult-e. A relatív bontó okok (80. §) fennforgásakor a bíró csak akkor bonthatta fel a házasságot, ha a házasfelek egyéniségének és életviszonyainak gondos figyelembevételével meggyőződött arról, hogy a felsorolt okok valamelyike következtében a házassági viszony annyira fel volt dúlva, hogy a felbontást kérőre nézve a további életközösség elviselhetetlenné vált.
A Ht. három alapelve, azaz a vallási kötelezettségek érintetlenül hagyása (149. §), az egységes, kötelező házasságkötési forma (30. §) és az állami jurisdictio (136. §) által a házassági jog modernizációja Magyarországon időt álló módon és az európai standardhoz viszonyítva liberális szemléletben történt meg. A felekezeti házassági jogok hatályon kívül helyezése és az állami jog alapján, állami törvényszékek által történő igazságszolgáltatás, a kánonjogi terminológiától való tudatos eltérés stb. ellenére a kánonjogi elvek hatása több területen érezhető volt, így különösen a vétkességi rendszerű bontójog vonatkozásában. A szekularizált állami házassági jogalkotás Európa más államaiban is túlnyomórészt a protestáns egyházjog tételeinek recepciójával történt, ami pedig a kánonjog ágytól és asztaltól való elválasztásra vonatkozó szabályainak átvételével alakult ki a 16. században. Így a magyar házassági jog is jelentős mértékben "recipiált kánonjog volt".[75] ■
JEGYZETEK
[1] Péter László: Volt-e magyar társadalom a XIX. században? Valóság 1989. 5. sz. 17. o.
[2] Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története 1890-1895, Bécs 1938. 17. o.
[3] Salacz Gábor: i.m. 18. o.
[4] 1879. február 12-én kibocsátott 32889. ex 1878. sz. rendelet. Magyarországi rendeletek tára XIII. évf. Budapest 1879. 171. o.
[5] 1884. július 11-én kibocsátott 24727 ex 1884. sz. rendelet. Magyarországi rendeletek tára XVIII. évf. Budapest 1884. 1771. o.
[6] 1890. február 26-án kibocsátott 10086 ex 1890. sz. rendelet. Magyarországi rendeletek tára XXIV. évf. Budapest 1890 753. o.
- 92/93 -
[7] Salacz Gábor: i.m. 8. o.
[8] A minisztertanácson elhangzott hozzászólásokat idézi Salacz Gábor: i.m. 86-90. o.
[9] Irányi Dániel felszólalását idézi Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847-1894. A vallásszabadság, a polgári házasság, a katholikus autonómia, az alapok és alapítványok s egyéb egyházpolitikai kérdések történelmi fejlődése hazánkban, Budapest 1894. II. köt. 1455-1463. o.
[10] Csáky Albin felszólalását idézi Zeller Árpád: i.m. II. köt. 1465-1472. o.
[11] Tisza teljes beszédét a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1891. évi 38. számában közölte.
[12] Beksics véleményét többek között Febronius álnév alatt Ultramontanizmus és nemzeti állam című röpiratában fogalmazta meg 1891-ben.
[13] 1892. február 18-ra meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest 1893. X. köt., 2. országos ülés. "Vallási ügyeket illetőleg bizton reméljük és elvárjuk, hogy az egyház és az állam magasztos hivatásaikat, kölcsönös érdekeik és jogkörük megóvása mellett, azon hagyományos összhangban fogják teljesíteni, mely mint egyik fő biztosítéka az általános jogrendnek és vallásosságnak kedvelt Magyarországunkban egyház és állam közt, mindkettő érdekében és javára századok óta fennállott."
[14] 1892. február 18-ra meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest 1893. X. köt., 2. országos ülés. Eötvös és társai követelték "... a vallásszabadság törvényben leendő kimondását, a házassági jognak kötelező polgári házasságra alapítását, s ezekkel kapcsolatban minden felekezetek közt úgy házasságra, mint áttérésre, valamint az egyházak és hitközségek szervezetére és kormányzására nézve, teljes egyenjogúság megállapítását s a felekezetek önkormányzati jogának biztosítását".
[15] 1892. február 18-ra meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest, X. köt., 56. országos ülés
[16] Salacz Gábor: i.m. 154. o.
[17] Lakos János: Bevezető tanulmány. Gróf Szapáry Gyula kormánya 1890-1892, In: A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16.-1895. január 13., Magyar Országos Levéltár, Budapest 1999. 40-41. o.
[18] A sajtó értékelése szerint az új miniszterelnök személye már önmagában is garancia volt az államéletben a "valódi és tiszta liberalizmus érvényesülésére". Nemzet 1892. november 11. Idézi Lakos János: i.m. 115. o.
[19] 1892. február 18-ra meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest 1893. X. köt., 174. országos ülés.
[20] Az 1892. február 18-ra meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest 1893. X. köt., 175. országos ülés. Latkózy Imre, Nyitra megye szabadelvű párti képviselője személyes tapasztalatairól a következőképp számol be: "...választókerületem papsága, a székeskáptalan vezetése alatt lakásomban megjelenvén, a katholikus clerus kívánságait három pontba csoportosítva, nem ugyan a reverzális követelésének lealázó alakjában, hanem kifejezett óhajok gyanánt figyelmembe ajánlotta.....a harmadik pont pedig azt a nyílt felhívást tartalmazta, hogy a polgári házasság bármely alakbani behozatala ellen határozottan állást foglaljak".
[21] A fakultatív polgári házasság rendszere valósult meg az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában (1835), Svédországban (1915), Izlandban (1917), Norvégiában (1918), Csehszlovákiában (1919), Lettországban (1921), Dániában (1922), Litvániában (1927), Olaszországban (1929) és Ausztriában (1934).
[22] Hévizi Józsa: Területi és egyházi autonómia, mint a kollektív jogok gyakorlásának színtere a történeti Magyarországon, Budapest 1995. 21. o.
[23]1892. február 18-ra meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi Napló, Budapest 1893. X. köt. 176. országos ülés
[24] Két héttel azután, hogy a házassági jogról szóló törvényjavaslatot a Képviselőház elé terjesztették, Huszár Elemér a Szent Imre Egyletben tartott felolvasásán a kánonjog szempontjából vette azt górcső alá. Mondanivalóját a következőképp összegezte: "Mi ebben a javaslatban nem látjuk a közszellem ébredését, de hisszük és reméljük, hogy üdvözölhetni fogjuk nem sokára ébredését a kath. öntudatnak, a mint az mindig és mindenkor nyomában járt az állam ilyentén törekvéseinek. Emlékezzenek önök vissza a nagynevű rozsnyói püspök Andrássy Antal esetére: a püspöki székébe került az, hogy egyházunk jogaiból nem engedett, mert nem engedhetett. Példát fogunk venni róla s hitünkhöz hívek fogunk maradni! ..." Lásd Huszár Elemér: A házassági jogról szóló törvényjavaslat. In: Egyházjogi dolgozatok, Budapest 1906. 26. o.
[25] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 127. o.
[26] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 128-129. o.
[27] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 139. o.
[28] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 133. o.
[29] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 165. o.
[30] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 202. o.
[31] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 191. o.
[32] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 207. o.
[33] Főrendiház Naplója, 1892-97. országgyűlés III. köt. 225. o.
[34] Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet, Budapest 1936. V. köt., 505. o.
[35] A Magyar Állam 1894. június 24-i vezércikkében közölte a király koronázási esküjét, melyben ígéretet tett arra, hogy "Isten egyházait" jogaikban megőrzi.
[36] XIII. Leó levelét teljes terjedelmében közli Salacz Gábor: i.m. 394-395. o.
[37] Az 1894. szeptember 27-i püspöki konferencia anyagát lásd Salacz Gábor: i.m. 332-334. o.
[38] A kérvényeket a Religio 1895. január 12-i számában közölte.
[39] Lásd Katolikus Szemle 1894. I. sz. 83. o.
[40] A Magyar Állam december 12-én, majd a Magyar Néplap december 14-én olyan hangon támadta a szentesítést, hogy a kormány sajtópert indított velük szemben. A püspöki kar újabb tanácskozásán december 19-én döntöttek arról, hogy azonos szövegű, de külön-külön aláírt körlevelet intéznek a papsághoz, melyben a további küzdelemre való felhívást mellőzik, de "a mennyei segély buzgó lekönyörgésére," valamint a hívők hitbeli megerősítésére biztatják őket. A papság eljárására vonatkozóan a későbbiekben szándékoztak körlevelet készíteni.
[41] A Nemzeti Párttal való tárgyalásokról lásd Eckhart Ferenc: Magyarország története, Budapest 1933. 307. o.
[42] Az új miniszterelnök számára meghatározott pontokat idézi Eckhart Ferenc: uo. 306-307. o.
[43] A Katolikus Néppárt történetéhez lásd Zboray Miklós: Politikai Magyarország, Budapest 1914. IV. köt. 107-122. o. és Mérei Gyula: Magyar politikai pártprogramok, Budapest 1934. 155-191. és 315-327. o. Degré Alajos véleménye szerint a Néppárt a parlamenti képviselet megszerzését követően sem tudott olyan súlyra szert tenni, hogy a házassági törvény hatályon kívül helyezése, vagy jelentős módosítása komolyan szóba került volna. Lásd Degré Alajos: uo. 41. o.
[44] A Katolikus Néppárt programjához lásd Hóman Bálint-Szegfű Gyula: Magyar történet, Budapest 1936. VII. köt. 329. o.
- 93/94 -
[45] Zichy Nándor a Katolikus Szemlében (1895. Időszaki Szemle 505. o.) egyháza helyzetét válságosabbnak ítélte a Bánffy-kormány alatt, mint korábban volt.
[46] A miniszteri tervezet eredetileg azon az elven állt, hogy a szülők a házasságkötés előtt egyezhetnek meg. Csáky a Képviselőház Közoktatásügyi Bizottságának tárgyalásán ragaszkodott ehhez a tervhez, a Bizottság azonban a házasságkötés utáni első hat hónapra korlátozta a szülők jogát. Elismerték a házasságkötés előtti megegyezés melletti érveket, de úgy gondolták, szabadabban tudnak a szülők a házasságkötés után dönteni. Ez a szabály azonban a katolikus érdekeket nem szolgálta volna, hiszen lehetőséget nyitott volna arra, hogy a protestáns fél házasságkötés előtt reverzálist adjon, majd később vonakodott volna az állami jog által meghatározott megegyezést házastársa felekezete javára megkötni. Ezt követően az Igazságügyi Bizottság visszatért a miniszteri tervezethez. A javaslatot az Igazságügyi Bizottság szövegezésében fogadta el a Képviselőház. Lásd bővebben Salacz Gábor: i.m. 323-324. o.
[47] Lásd hozzá 1895. jún. 29. 1674/V.K. eln. sz. vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi és belügyi min. rend. a gyermekek vallására vonatkozó megegyezések és nyilatkozatok alakszerűségének, az azok anyakönyvi nyilvántartásánál követendő eljárásnak, és a gyámhatósági bejegyzés mellett való áttérésnek szabályozása tárgyában, valamint 1896. máj. 11. 23167. sz. pénzügymin. rend. a gyermekek vallása iránt létrejött egyezségekről felvett jegyzőkönyveknek és közjegyzői okiratoknak, továbbá a gyermekeknek szülőik közös vallására leendő áttérhetése iránt a gyámhatósághoz intézett beadványoknak bélyegmentesítése tárgyában.
[48] 1895. évi XLIII. tc. 5. §
[49] 1895. évi XLIII. tc. 27. §, lásd még hozzá 26., 28., 29. §
[50] Somogyi István: A reverzálisok. Megegyezések a gyermekek vallására, Budapest 1933.
[51] Indoklás "az állami anyakönyvekről" szóló törvényjavaslathoz. Képviselőházi Irományok 1892-97. X. köt. 370. sz. 307. o.
[52] A Közigazgatási Bizottság jelentése "az állami anyakönyvekről" szóló törvényjavaslat tárgyában. Képviselőházi Irományok 1892-97. XVI. köt. 546. sz. 202. o
[53] Lásd hozzá 1895. okt. 24. 87158. sz. belügymin. rend. az anyakönyvi teendők vezetésével a főispán által ideiglenesen megbízott anyakönyvvezetők napidíja és útiköltsége tárgyában.
[54] Az 1868. évi LIII. tc. 20. §-a szerint "bármely bevett vallásfelekezethez tartozó oly hitsorosok, akik külön egyházközséget nem képeznek, kötelesek csatlakozni a saját vallásfelekezetökhöz tartozó, s hozzájok legközelebb eső oly önálló egyházközséghez, mely a magyar állam területén belől létezik. E törvény 23. §-a elrendelte, hogy különböző vallásfelekezetűek által lakott községben és városban, mely házi pénztárából egyházi czélokra, vagy valamely felekezeti iskola javára segélyt szolgáltat ki, e segélyben igazságos arány szerint minden ottan létező vallásfelekezet részesítendő."
[55] A törvénycikk végrehajtásáról az 1895. október 19-i 2532. sz. vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet határozott.
[56] Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945, Budapest 1992. Függelék
[57] Madarász István: A vallásváltoztatás magyar közjogi szempontból, Budapest 1938. 9. o.
[58] Lásd bővebben Madarász István: uo. 11-117. o.
[59] Hanuy Ferenc: Hetvenéves küzdelem az autonómiáért, Budapest 1918. Török Jenő: A katolikus autonómia mozgalom 1848-1871. Adalékok a magyar liberális-katolicizmus történetéhez, Budapest 1941., Melichár Kálmán: A katholikus autonómia Magyarországon, Budapest 1907., Foster Gyula: A katholikusok autonómiájáról, Budapest 1897., Radovics László: A katholikus autonómia szervezése, Budapest 1917., Surányi János: A kegyúri jog, kongrua és az autonómia Magyarországon, Győr 1897., Barta Béla: Irányelvek a magyarországi katholikus egyház autonómiája részére, Budapest 1890., Johann Heinrich Schwicker: Die Katholiken-Autonomie in Ungarn, Pest 1870
[60] A jóváhagyást az illetékes miniszter csak abban az esetben tagadhatta meg, ha állam- vagy nemzetellenes irányultságú volt az adott közösség, ha az első feltétel nem teljesült, a szervezeti szabályzatba foglaltak a fennálló törvényekkel vagy a közerkölccsel ellentétben álltak, már létező bevett vagy törvényesen elismert felekezettel azonosak, vagy csak nyelvében különböznek attól, illetve ha a közösség elnevezése faji, nemzetiségi jelleggel bírt, vagy már bevett vagy törvényesen elismert felekezetet sértett (8. §).
[61] A 18. § szerint a felekezet köteles volt a jóváhagyott szervezeti szabályzatban később tett minden változtatást jóváhagyás végett az illetékes miniszternek bejelenteni, aki jogosult volt az elismert felekezetté nyilvánítást visszavonni.
[62] A törvényjavaslat általános indokolásának szó szerinti szövegét közli Grosschmid Béni: uo. I. köt. 286-406. o.
[63] A törvényjavaslat általános indokolásának szó szerinti szövege, uo. 377. o.
[64] A törvényjavaslat általános indokolásának szó szerinti szövege, uo. 405. o.
[65] 29. § szerint a polgári tisztviselő: az anyakönyvvezető, a törvényhatóság első tisztviselője, a főszolgabíró, a rendezett tanácsú város polgármestere, az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai képviselője, konzulja és ezek helyettese a magyar kormánytól nyert felhatalmazás korlátjain belül.
[66] Lásd bővebben Bárány Tibor: Köztörvényi és házasságjogi érvénytelenség. In: Szemináriumi dolgozatok 1941-1942, kiadják Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karának szemináriumi gyakornokai, Pécs 1942. 51-116. o.
[67] Raffay Ferenc: A házasság érvénytelenségének jogi következményei és a vélt házasság. Ügyvédek Lapja 1902/12. sz. 2. o., Almási Antal: Vélt házastárs örökjoga. Ügyvédek Lapja 1913/13. sz. 4. o., Tóth Gáspár: A házasság érvénytelenségének jogi következményei és a vélt házasság. A Jog 1895/51. sz. 371. o.
[68] Lásd hozzá a 133. § rendelkezését a jóhiszemű harmadik személy vonatkozásában.
[69] Az 1941. évi XV. tv. ún. "fajvédelmi" szakaszait a 200/1945. M. E. sz. rendelet (M. K. 1945. évf. 9. sz.) helyezte hatályon kívül.
[70] Az általános indoklás szó szerinti szövege. Közli Grosschmid Béni: uo. 646. o.
[71] Holttá nyilvánítás esetében az a vélelem volt irányadó, hogy a holttá nyilvánított nem élt tovább annál az időpontnál, amely az ítéletben elhunyta napjaként lett megállapítva. Lásd 73. § (2.). A házasság megszűnt a 74. § szerint azáltal is, ha az egyik házastárs a másiknak holttá nyilvánítása után házasságot kötött, kivéve, ha az új házasságot megkötő felek egyike a házasságkötéskor tudta, hogy a holttá nyilvánított él, vagy vagy ha az új házasság egyéb okból semmis volt.
[72] Vö. ALR II. rész 1. cím 668. §
[73] Lásd a francia Code Civil 294. § és az 1886. évi április 18-i törvény 1. §, valamint a belga Code Civil 294. §
[74] Lásd bővebben Weiss Emília: Vétkesség-feldúltság és a házasfelek közös megegyezése a múlt és a ma magyar házassági bontójogában. Jogtudományi Közlöny 1981/7. sz.
[75] Rácz Lajos: A polgári házasság intézményének megvalósulása Magyarországon. ELTE Magyar Jogtörténeti Tanszék kiadványa, Budapest 1972. 62. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
