Őszinte öröm Kollégánk kiváló könyvének megjelenéséről hírt adni és szűkös keretek között, kikerülhetetlen szubjektív szelekcióval, véleménnyel fűszerezve az Olvasók figyelmébe ajánlani. Ehhez az örömhöz többlet társul, hiszen Fenyvesi Csaba könyve a PTE ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék, mint társtanszék műhelyének újabb értékes darabja.
A kötet Szerzője a tárgyalt terület tekintélyes szakértője. Fenyvesi kollégánk pályafutását a rendőrségen, mint bűnügyi vizsgáló kezdte, majd értékelő-elemző munkakörben dolgozott, osztályvezetőként a rendőrség baranyai bűnmegelőzési, vagyonvédelmi, ifjúságvédelmi szervezetét irányította. Később az egyetemen oktatott óraadóként kriminalisztikát és büntető eljárásjogot, most pedig főállásban ügyvédként a Büntető Eljárásjogi Tanszékén oktat egyetemi docensi beosztásban. Egyetemi doktorátusi (dr. univ.) és PhD-fokozatot szerzett. A "Rendőrség és marketing" (1994) című könyve után ez a második monografikus műve. Ezen túlmenően a Szerző írt kriminalisztika tankönyvet, jegyzetet, biztonsági őr jegyzetet, szerkesztett két tanulmánykötetet.
A könyv hiánypótló. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás hajnalán jelent meg Tóth Mihály tanszékvezetőnk tollából a terhelti védekezésről írott kandidátusi értekezése, amelyben a terhelti jogok gyakorlásának ellentmondásaira hívta fel a figyelmet. A rendszerváltást követő évtized - többek között - a demokratikus államberendezkedés, az emberi jogok és szabadságok egyre bővülő legalizálása egyik jogágat sem hagyhatta érintetlenül, így a büntető eljárásjog is számos, a terhelt jogait kiterjesztő rendelkezéssel bővült, ezzel együtt a védő számára is nagyobb mozgástér nyílt. Ez azonban nem problémamentes, talán nem is lehet az, hiszen a jogalkotás által teremtett (büntető anyagi- és eljárásjogi) lehetőségek a joggyakorlatban nem kevés problémát vetnek fel.
A könyv tárgyilagos és alapos. A Szerző elfogultság nélkül tényszerűen vizsgálja a védői ténykedést, a vád- és a védelem viszonyát ("harcát"), a törvény teremtette lehetőségeit. De lege ferenda javaslatai a realitásokat veszik figyelembe. Elkerüli - bár személye, tevékenysége erre predesztinálná - azt a hibát, hogy a védőt, szerepét, működését egyoldalúan szemlélje, egysíkú pozitív képet rajzoljon róla. A Szerző 20 ország jogalkotását, joggyakorlatát, az Emberi Jogok Európai Bizottságának döntéseit, az Európa Tanács ajánlásait tekinti át. A jogi tradíciókban, intézményekben közelebb álló országok mellett, a praktikus szemléletű angolszász joggyakorlatba is betekintést nyújt. Különösen sok megoldást, példát citál a Szerző ott, ahol a hazai joggyakorlat bizonytalan, nehézkes. (pl. a kirendelt védő intézménye, a nyomozati iratokról készült iratmásolás, a védői hazugság - igazmondás kettőssége stb.) De a hazai szakirodalom jeles képviselőinek (Cséka Ervin, Bócz Endre, Berkes György, Király Tibor, Kertész Imre, Tóth Mihály, a jó emlékű Kratochwill Ferenc és Pusztai László és felsorolni is hosszú volna) megállapításait olvashatjuk, azokkal egyetért, vagy éppenséggel polemizál.
A monográfia rendszerezése kifejez(het)i azt, hogy az Általános részben kifejtettek (pl. alkotmányos elvek, alapelvek; a nemzetközi dokumentumok citátumai; a védő személyére, tevékenységére vonatkozó szociológiai megállapítások, statisztikák; a védő hivatás, jogállás alapvonásai stb.) áthatják, meghatározzák, konkretizálják a Különös Rész (a védői tevékenységre vonatkozó de lege lata és ferenda rendelkezések a büntetőeljárás valamennyi szakaszában, a büntetés-végrehajtás terén stb.) mondanivalóját.
A Szerző a védőre vonatkozó alapelvek körében azzal indítja fejtegetéseit, hogy kit is illet tulajdonképpen a védelem joga? Alapvető kérdés ez, kihez kapcsolódhat a védői ténykedés. Ez nemcsak elméleti probléma, amely a jogalkotás számára tisztázandó, hanem adott esetben pl. a büntetőeljárás megindításakor, az eljárás legkorábbi (adatgyűjtési) fázisában, azaz a joggyakorlatban alapkérdés. A hatályos magyar Alkotmány idevonatkozó rendelkezése szerint "A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga." A Büntetőeljárási törvény pedig a "terhelt" fogalmát és annak az eljárás különböző szakaszaiban meghatározott elnevezését (gyanúsított, vádlott, elítélt) ismeri. A terheltté nyilvánításnak feltételei és jogkövetkezményei törvény által körülírottak. Az Alkotmány meghatározása - tehát - szélesebb, hiszen ebbe a fogalomba beleérthető, sőt - véleményem szerint - beleértendő a terheltté még nem nyilvánított személy, a feljelentett, a gyanúsítottként még ki nem hallgatott is. A Be. szabályainak követnie kell az Alkotmány rendelkezéseit, nem értelmezhet alkotmányos normát szűkebben.
A kapcsolódó dogmatikai vitát színesíti Szabó András, korábbi alkotmánybíró véleménye is, aki a védelem jogát "mindenkinek" biztosítaná. Úgy vélem ennek a felvetésnek is lehet annyi racionalitása, ha a sértett is részesül(het)ne a jogi védelemben, pl. szakszerűséget igényelne a vagyoni kár értékének, a vagyoni értékkel ki nem fejezhető sértett oldalán felmerült kárnak a tisztázása, a kompenzáció lehetőségének, az eljárás további menetének, kötelezettségeinek, jogainak, várható költségeinek az előrevetítésében (a büntetőeljárás folyamatában mi vár rá, mit kell tennie, mint sértettnek stb.).
A Szerző a védő személyét, tevékenységét érintő alábbi alapelveket fejti ki: az ártatlanság vélelme, a
- 205/206 -
személyi szabadság és más állampolgári jogok biztosítása, a tényállás felderítése és a bizonyítékok szabad értékelése, jogorvoslati jogosultság, az eljárási feladatok megoszlása, a közvetlenség, a tárgyalás nyilvánossága, a szóbeliség, az anyanyelv használata, a hivatalbóli eljárás elve.
Magam a büntető anyagi jogi alapelvekből is kiemeltem volna azokat, amelyek a védő ténykedését áthatják, meghatározzák és amelyek anyagi jogi rendelkezésekben is testet öltenek. Ilyen elsősorban a nullum crimen sine lege, a bűnfelelősség elve, vagy a speciális elvként számon tartott arányosság elve. A védőnek hatnia kell arra, hogy a bíró védence cselekményét a Btk. rendelkezéseinek megfelelően minősítse, a büntetés céljának eléréséhez a speciálpreventív szempontokat kellően mérlegelje, a büntetéskiszabás során az enyhítő körülmények minél teljesebb körét vegye figyelembe, a büntetést a törvényben meghatározott időtartam figyelembe vételével, az előírt büntetés-végrehajtási fokozatban meghatározva szabja ki.
A védő személyét, ténykedését a statisztikai összeállításban Szerző a büntetőeljárásban részvevők szemüvegén keresztül is elemzi. Nem minden tanulságot nélkülöz az ügyészek, bírák véleménye az ügyvéd kollégák ténykedéséről: a védői hiátusról, a szakmai munka javulásának lehetőségeiről, az ügyvédi részvételről a büntetőeljárás különböző fázisaiban, az ügyvédi magatartásról a tárgyalás során. A statisztikai adatok rávilágítanak napjaink problémáira, egyben jelzik az előrelépés szükséges lépéseit. Magam a Szerző által vizsgált problémahalmazból a védői hiány, ezzel (is) összefüggésben a védői passzivitás kérdését emelem ki. Azért tartom ezt a kérdéskört fontosnak, mert a büntetőeljárás alá vont személy csak jogi, kriminalisztikai, pszichológiai, szociológiai stb. ismerettel, tapasztalattal, rutinnal felvértezett ügyvéd segítségével veheti fel a harcot eredményesen a hatóság nyomasztó túlsúlyával szemben.
Sajnos az ügyvédek közül a tevékenységükre vonatkozó kérdőívet kevesen küldték vissza Szerzőnek. Pedig a kérdések működésük érzékeny pontjait is érintették. Kiemelendőnek tartom azonban, hogy a válaszokban az ügyvédek kétharmada szerint nem érvényesül a "fegyverek egyenlősége" még a bírósági szakaszban sem. Ennek okai szerintük a vádcentrikusság, a bírák kényelmesnek tartják ezt az egyenlőtlenséget, "a bírák összejátszanak az ügyészekkel". Kemény szavak ezek, amelyek a vád és védelem eszközrendszerét, lehetőségeit érintik. A recenzor teszi fel a kérdést: talán ez is oka a védői hiátusnak? Hiábavaló küzdelmet nem szívesen vállalnak?
A recenzens számára meglepő a joggyakorlat visszafogottsága a tárgyalás előkészítésének fázisában.
Pedig az eljárás végkifejlete, a tárgyalás sikeressége szempontjából fontos cselekvések, lehetőségek ideje. A büntető anyagi joggal foglalkozó számára érdekes, és vitatott a kérdés akkor, amikor a védő idézi, megismétli védence a Btk. 233.§-ba ütköző, hamis vádnak minősülő kijelentését, véleményét, vagy bizonyítékait megjelöli, illetve a bíróság elé tárja. A büntetőeljárás során a terhelt szabadon védekezhet, tulajdonképpen anélkül állíthat valótlan tényeket, hogy azok hamis vádnak minősülnének, sőt, akár terhelttársa felelősségére is utalhat. Hamis vádat valósít meg azonban akkor, ha valótlanul vádol bűncselekmény elkövetésével büntetőeljárás alá nem vont személyt.
Az ügyvéd igazmondási kötelezettsége azt jelenti, hogy "nem állíthat olyan tényt, illetve nem szolgáltathat olyan bizonyítékot, amelyről tudja, vagy kellő gondosság kifejtése mellett tudnia kell, hogy az valótlan, illetve hamis, nem tagadhat olyan tényt, amelyről tud, vagy kellő gondosság kifejtése mellett tudnia kell, nem hallgathat az ügy eldöntése szempontjából általa tudott lényeges körülményekről, amelyek védencét menthetik - védvád elkerülése határáig, nem hivatkozhat alaptalanul valamely bizonyítékra. Előírásként megfogalmazottan a védő az általa tudott, perrendszerű (vagy azzá tehető) mentő tényeket köteles előadni, az általa ismert, az ügy eldöntése szempontjából lényeges enyhítő körülményeket a bíróság tudomására kell hoznia, az ügyre vonatkozó, enyhítő, mentő tényekre vonatkozó, perrendszerű, vagy azzá tehető bizonyítékokat köteles megjelölni."
Magyarországon, aki ügyvédi szakvizsgát tett -néhány kizáró rendelkezéstől eltekintve - ügyvédként eljárhat. Az ügyvédek zöme több lábon áll ("él meg"), vállal büntető- és polgári ügyet egyaránt stb. A jogszabály-rengeteg, az ügyvéd felkészültsége, egy-egy adott terület speciális ismerete és más tényezők azt eredményezhetik, hogy az ügyfelek nem kapnak szakmailag teljes körű, közel azonos nívójú képviseletet, védelmet. Egyetértünk a Szerző - visszafogott - véleményével, hogy "ez korántsem ideális helyzet". Nem szorul bizonyításra az, hogy mennyire kívánatos lenne a büntető ügyben eljáró ügyvédek számára kriminalisztikai ismeret (netán olyan vizsgát kellene tenniük, mint az "ellenérdekű félnél" az ügyészségnél, ahol is szert lehet tenni további ismeretekre.) De ezentúl is pl. az ügyfél bizalmát erősíti az, ha tudja, hogy az általa választott ügyvéd több éves rutinnal bír, rendelkezik adott esetben gazdasági jogi, közlekedéstechnikai stb. ismeretekkel. Azaz a szakosodás elkerülhetetlen. Ma leginkább informális úton terjedő hírek, sajtóban történő publicitás, vagy más okok (pl. az iroda fekvése, a véletlen) azok, amelyek az ügyfeleket orientálják az ügyvédválasztásban. A védőügyvéd, több
- 206/207 -
mint ügyvéd. A büntető ügy, ahol az eljárás alá vont személyek személyi szabadsága, vagyoni jogai, foglalkozásának gyakorlása, járművének vezetése stb. korlátozható, fokozottabb felkészültséget, ismeretet igényel az ügyvédtől. Természetesen tudom, hogy a hét-nyolc számjegyű polgári perek vitele is fontos az ügyfelek számára.
A büntetőeljárásban meghatározott esetekben kötelező védő kirendelése. Tudjuk, az eljárás részvevői is tudják, hogy a súlyosabb, bonyolultabb bűncselekmények, fiatalkorúak stb. ügyében nemcsak a törvényi kötelezés miatt, hanem más okok miatt (is) szükséges ügyvédi védelem. Mivel a kirendelés díjazása minimális, vagy olyan ügybe kell beszállnia a védőnek, amelyet önként nem vállalna, igen sok nehézséggel működik az intézmény. A Szerző is tudja mindezt és nagyon korrekt, az ügyvédi működés önkritikáját sem mellőzve elemzi a problémakört.
A Szerző több külföldi példával hívja fel a figyelmet a kirendelések körüli kérdések megoldásának lehetőségére. A recenzor számára különösen az angolszász világ praktikussága figyelemre méltó. Angliában egy jogsegélyszolgálat által vezetett kirendelhető ügyvédekről szóló listát nyújtanak át a terheltnek, hogy válasszon, ha nincs ügyvédje, vagy nem tudja őt elérni. Jogszabály írja elő a kirendelt védő megjelenését, amelyet telefonbeszélgetésnek kell megelőznie. Ebben a felek döntenek a kirendelésről, és nyilván más kérdésekről, további teendőkről. Ehhez hasonlóan Kanadában is jogsegélyszolgálat fogja össze a kirendelt ügyvédek ténykedését. De ettől eltérő megoldások is léteznek, amelyekről olvashatunk a könyvben.
Végül megemlítem Szerző tiszteletre méltó küzdelmét a védő számára díjmentesen biztosítandó iratmásolatokhoz való hozzáférésért. A könyv olvasmányos, Szerző néha humorát is megcsillogtatja. A monográfia pontos tartalomjegyzékkel, angol nyelvű összefoglalóval, valamint név- és tárgymutatóval segíti olvasóját a tájékozódásban. Fenyvesi Csaba könyve ismeretanyagával, a nem könnyű szakmát bemutató őszinteségével biztosan impulzust ad azoknak, akik a védőügyvédi pályán tevékenykednek, e nem könnyű hivatás iránt érdeklődnek. A könyv szép formátumú, igényes megjelenésű, egyaránt dicséri a Szerzőt és a kiadót. ■
JEGYZETEK
* Dialóg Campus, Budapest - Pécs 2002
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
