Az elmúlt nyolcvan évben, Magyarországon két jeles civilistát kivéve[1] nem jelent meg monografikus feldolgozás az angol és pláne a skót jogról.
Már önmagában ezért is üdvözlendő Kecskés László professzor legújabb könyve az angol és a skót polgári jogi fejlődésről, mely egy évtizedes kutatómunka gyümölcse, és amely napjainkig ívelően mutatja be e két szisztémát.
A monográfia terminológiai alapkérdések és összefüggések tisztázásával indul (15-25. pp.). Fontos és helyes a Szerzőnek az a megállapítása, hogy tulajdonképpen értelmetlen "brit jogról" beszélni, mert Észak-Írország, Skócia, a La Manche szigetei és a Man-sziget nem az "angol" jog alá tartoznak.
A "történelmi" jellegű angol jogot csak igen korlátozottan érte el a kontinentális jogcsalád hatása.
A common law sajátosságainak klasszikus triászát Kecskés László a folyamatossággal egészíti ki és azt egy 1963-as híres bírósági precedenssel illusztrálja, amelyben egy XIV. századi jogtétel került alkalmazásra.
Ami az angol jog szerkezetét illeti, helyesen hangsúlyozza, hogy abban nem található meg a jogágakra tagolás, s a jogi kategóriák és intézmények sem azonosak a kontinentális jogrendszerben lévőkkel. Az angol jog alkotóelemei - a common law, az equity és a statute law - három párhuzamosan fejlődő jogrendszernek tekintendők.
A könyv a továbbiakban az angol jogfejlődés jelentősebb állomásait vizsgálja, a normann hódítást megelőző időszaktól napjainkig.
Az 1066 előtti korszak (26-37. pp.) sommázataként a Szerző - többek között - rámutat arra, hogy az angolszász törzsek joga alapjaiban nem különbözött kontinentális szomszédaikétól, maguk is germánok révén.
A középkori angol jogfejlődés (38-85. pp.) egyik legfontosabb jogi dokumentuma a 2005 szavas, birkabőrre írt Magna Carta (1215), melynek mind a 63 pontját mind a mai napig hatályosnak tekintik. A korszakot lezáró polgári forradalom két legjelentősebb dokumentuma pedig a Habeas Corpus Act (1679), és a Bill of Rights (1689). Ami az igazságszolgáltatás kiépülését illeti, megtudhatjuk, hogy a XIII. századtól három Westminsteri Királyi Bíróság (Court of Exchequer, Common Pleas és King’s Bench) mellett utazó bírák is működtek. Minden egyéb vitás ügyet más, nem királyi bíróságok döntöttek el, tehát a Hundred vagy County Courtok, a földesúri bíróságok, egyházi bíróságok, végül esetenként különböző városi és kereskedelmi bíróságok. Az egységes központi jog, a "common law" korai kialakulásával párhuzamosan intézményesült a királyi bíróságok működésének két jellegzetessége: a jury eljárás és a döntések precedensereje.
Az angol jog sem nem egyetemi jog, sem nem az alapelvek joga, hanem az eljárásjogászok és a gyakorlati jogászok joga. Az angol jogászok figyelme évszázadokon át az eljárásra irányult és csak lassan fordul az anyagi jogi szabályok felé - hangsúlyozza a Szerző. Végül, de nem utolsósorban a ködös Albion joga bíró alkotta jog (judge-made law), melynek természetes terméke az esetjogi megközelítés.
A könyv következő része (86-115. pp.) az angol jog másik két összetevőjével, a statute law-val és az equityvel foglalkozik.
A parlament a XV. századtól játszik a törvényhozásban a koronától megkülönböztetett, sőt vele szembeállított szerepet.
Minthogy Angliában a polgári forradalom a parlament vezetése alatt győzedelmeskedett, sem szüksége, sem komoly igénye nem merült fel annak, hogy a parlament akaratát a common law bíróságok ellenőrzése alá helyezzék.[2]
Kodifikáció helyett azonban olyan kódexpótlékok születtek, amelyek az angolszász jogterületen ezután tipikussá váltak. Hatálytalanokat hatálytalanítók, hatályosokat egybefogó konszolidációs törvények, amelyekből az 1960-as évekig csupán Angliában több mint száz született.
Az equity - mint esetjog - az angol bírák szemében olyan normák összessége, amely az angol jogot a történelem során korrigálta, s amely ma az angol jog szerves részét alkotja. Jelentős az equity jogfejlesztő funkciója, amelyet nemcsak a common law-ra, hanem az egész angol jogra gyakorolt.[3]
Miután a Szerző alapos áttekintést ad a XVII-XIX. századi Anglia gazdaság- és társadalomtörténetéről, valamint jogfejlődéséről (116-138. pp.), bemutatja a gyakorlati angol jogászképzés kialakulását (139-154. pp.).
Megtudhatjuk, hogy míg a kontinensen az egyetemeknek volt kiemelkedő szerepük, a ködös Albionban a jogászképzés az Inn of Court monopóliuma volt egészen a XIX. századig. A XII. századtól kezdődött az a tendencia, hogy a királyi bíróságok bíráit az ügyvédek közül választották ki. Ma ezeknek barristereknek kell lenniük, ami 24 vacsora elfogyasztásával szerezhető meg az Inn of Courtban. A közös vacsora a találkozási lehetőség a tapasztalt jogászok és a hallgatók között. 2004-ben több mint 14 000 barristert jegyeztek.
A könyv következő nagy szerkezeti egysége az angol bírósági szervezetet és az angol bíró pozícióját tárgyalja (155-215. pp.). A pereskedő angol polgár nem a felsőbíróságokkal, hanem az ország egész területét behá-
-504/505-
lózó Magistrates' Court vagy County Court intézményével találkozik.
A felsőbb szintű bíróságok a High Court of Justice, a Crown Court és a Court of Appeal, míg a legfelsőbb bíróság szerepét 2009-ig a House of Lords töltötte be.
Végül léteznek még "kvázi bíróságok" (pl. tribunals) és választottbíróságok is.
Angliában a felsőbb bíróságok tagjai roppant nagy tekintélynek örvendenek. A bírói hatalom fontosságánál és méltóságánál fogva nem marad el a másik két hatalmi ágtól. A bírókat 2009-ig az uralkodó nevezte ki legalább 10 éves gyakorlattal rendelkező barristerek közül. A felsőbb bíróságra kerülés 50 év felett lehetséges, a végső nyugdíjkorhatár 70 év. A XX. századi angol bíró jellegzetességeit - mesteri módon - Lord Denning bírói életútján és jogfejlesztő tevékenységén példázza a Szerző.
2009. október elseje fontos mérföldkő a hét évszázados angol igazságszolgáltatási szervezet fejlődésében. Ezen a napon hatályosultak ui. az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságának (Supreme Court) felállításáról és ezzel összefüggésben a Lordok Háza fellebbviteli tevékenységének megszüntetéséről szóló 2005. évi alkotmányos reformtörvény rendelkezései.
A Legfelsőbb bíróságnak 12 tagja van, akiket a királynő nevez ki pátens útján.
A lordkancellári tisztség fennmaradt, de igazságügy-miniszterként más jog- és feladatköröket foglal magában. Többé már nem ő a legfőbb bíró.
Az igazságügyi minisztérium 2007 óta működik.
Végül, a törvény bevezette a bírók kinevezésének új rendszerét. A 2006 áprilisában felállított Judicial Appointment Commission tesz bírói kinevezési javaslatot, amelyet a lordkancellár elfogadhat vagy elutasíthat.
A továbbiakban a precedensek alkalmazásának technikáival ismerkedhet meg az olvasó (216-240. pp.).
A "stare decisis", a " ratio decidendi", az "obiter dictum", a "distinguishing" és az " overruling" mibenlétének tisztázása után néhány jelentős precedens kerül elemzésre. Így az előreláthatósági klauzulát kidolgozó, az általános gazdasági kötelezettséget megállapító, valamint a " doctrine of frustation of contract" elvét[4] felállító ügyek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
