1. Ha a váltóperesekkel foglalkozunk, nagy a kísértés, hogy visszapillantsunk a jogintézmény történetére. Erre ösztönöz dr. Béres István cikkének mottója, de hasznunkra is lehet ha megismerjük a jogintézmény tündöklésének és hanyatlásának korszakait.
A régi szerzők műveiben a váltó születésének időpontját a késői középkor - leginkább a reneszánsz - évszázadaira datálják és eredetét a bankházak és kereskedők utalványaiban keresik. Uralkodóvá vált azonban az a nézet, hogy ebből az utalványból kifejlődött tejtestvérek (a kereskedelmi utalvány és a csekk)közül a váltó azáltal emelkedett ki, hogy túllépett a fizetési eszköz szerepén és meghatározó rendeltetése - annak ellenére, hogy megtartotta az utalványozás konstrukcióját - a hitelezés lett.
A váltó fénykorát tükröző szabályozás alapja az utalvány konstrukcióból következő a három alanyú jogviszony, melynek kezdeti alanyai: a kibocsátó, a címzett és a rendelvényes, majd pedig az elfogadó, aki a címzettből válik a váltójogviszony kötelezettjévé. Csatlakozhat hozzájuk a váltókezes és a közbenjáró. A váltó hitelfunkciója az átruházáson (forgatáson) alapul: ezáltal válnak a váltójogviszony alanyaivá a forgatmányosok.
Fontos jellemzője a váltó-jogviszonynak, hogy a kötelezett feltétlen fizetésre vonatkozó kötelezettséget vállal. Emiatt szokás a váltókövetelést a jogcímtől függetlenített, absztrakt jogviszony tárgyának nevezni. A tipikus esetben a váltókötelezettség vállalásának megvan a maga oka: valamilyen jogcímes követelés biztosítására szolgál. Ezért beszélhetünk a polgári jog szabályai alá eső alapjogviszonyról, azt a váltót pedig, amelyet e jogviszonyra tekintettel állítottak ki, fedezeti váltónak szoktuk nevezni. A váltókövetelés absztrakt jellege azonban csak fő szabályként érvényesül - mint látni fogjuk - igen jelentős kivételek vannak alóla.
A fedezeti váltó mellett ismeretesek a fizetési váltók is, ezekkel azonban ezúttal nem kell foglalkoznunk. Előfordulásuk egyébként is ritka.
A váltó jogintézményének szabályozása egy sajátos rendező elveken alapuló, zárt, saját belső logikával rendelkező, bonyolult rendszert hozott létre. Hitelezésre két tulajdonsága tette alkalmassá: a pénzfizetési kötelezettség elszakadása az alapjául szolgáló jogviszonytól, valamint a forgathatóság. Ehhez járultak a követelés érvényesítésének eljárásjogi privilégiumai.
Hazánkban a váltó - a rövid életű - 1840. évi XV. törvénycikkel mutatkozott be, a gazdaságban azonban már csak az abszolutizmus időszakában az osztrák jog alapján terjed el. Ez a társadalom túlnyomó részét felkészületlenül érte, mint dr. Béres István által választott mottóból is kitűnik. Vas Gereben - aki írásaiban a vidéki kisnemesek életszemléletét fejezi ki - 1868-ban halt meg, nyilván a szabadságharcot követő évtizedekben ismerkedett meg a váltóhitelezés szigorúságával. Előszeretettel használták a váltót az uzsorahitelezők is, a Noszty fiúnak nemcsak Tóth Marival volt esete, hanem a váltóval is.
A váltójog fejlődése a szakirodalmat igen nívós - és igen terjedelmes - művek alkotására ihlette, akik választ adtak rengeteg sok gyakorlatban felmerült, no meg csak elméleti úton kigondolt jogértelmezési kérdésre. Hazánkban utoljára az 1930-as években jelent meg dr. Bozóky Géza tollából közel 800 oldalas, összefoglaló jellegű szakkönyv.
A történelem fintora, hogy amikor a szakirodalom elérte a csúcsot, a tulajdonképpeni váltó szép csendesen kiment a divatból. Nyilván azért, mert modern pénz- és hitelforgalom feleslegessé tette a bonyolult utalvány konstrukciót. Megmaradt azonban csökevényes változata a saját váltó, amely egyszerűbb konstrukciója folytán továbbra is alkalmas hiteleszköz maradt. Ez már mellőzi az utalvány konstrukciót: kimarad belőle a címzett, miáltal a váltó - jogviszonynak csak két alanya marad. Az egyik a kiállító, aki saját magát kötelezi meghatározott pénzösszeg fizetésére, a másik pedig rendelvényes, akinek javára a fizetést teljesíteni kell. Nincs változás a forgatásban, ebben a tekintetben ugyanazok a szabályok irányadók, mint az idegen váltó esetében. A forgatás lehetősége sokféle hitelezésre ad alkalmat. Vegyünk példának a XX. század első felében egy szolid üzleti tranzakciót: nagyértékű dolog részletre való vásárlása esetén a kereskedő minden egyes részletről váltót kért, amit számlavezető bankjánál leszámítoltatott. Így méltányos diszkontkamat ellenében egyösszegben hozzájutott a teljes vételárhoz. Előnyös volt ez a vevő részére is, hiszen tulajdonképpen ingyenes hitelhez jutott.
Ez volt a helyzet a váltóval, amíg a totalitárius társadalmi-gazdasági rendszer uralomra nem jutott. Ettől kezdve a váltó használata néhány éven belül talaját vesztette. E sorok írója fiatal jogász korában már csak paródiába menő esetekkel találkozott: a perben kiderült, hogy a váltók kocsmai hitelek (tehát bírósági úton nem érvényesíthető követelések) fedezetére szolgáltak.
2. A piacgazdaság visszahozásával új életre kelt a váltó is, de már új jogi környezetben.
Az 1876. évi váltótörvényt ugyanis a Ptké. hatályon kívül helyezte, azonban öt év múlva a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa gondolt egy nagyot és az 1965. évi 1. sz. törvényerejű rendelettel kihirdette az 1930. június 7-én aláírt Genfi Nemzetközi Váltóegyezményt és felhatalmazta az igazságügyminisztert a váltójogi szabályok közzétételére. Ez az 1/1965. (I. 25.) IM rendelet (Vár.) kibocsátásával meg is történt. A rendelet szóról-szóra átvette az egyezmény szövegét, kiegészítve néhány - az alkalmazásához elengedhetetlen - anyagi és eljárásjogi szabállyal.
3. Itt érkezünk el dr. Béres István cikkére vonatkozó észrevételekhez. Miután az üzleti gyakorlat a váltót újból használatra vette a jogalkalmazónak rögtön választ kellett találnia arra a kérdésre, hogy a váltó alapján érvényesített követeléssel szemben a váltóadós milyen kifogásokkal élhet.
A váltóval szemben felhozható kifogások hagyományosan két csoportba sorolhatók be:
- magából a váltójog szabályaiból eredő kifogásokra, illetve
- a váltóval fedezett alapjogviszonyból meríthető kifogásokra.
Mind a két esetben meg kellett a kifogásokat különböztetni aszerint is, hogy azokat a váltójogosultak közül melyekkel szemben lehet felhozni.
3.1. Maga a Vár. a váltójogi kifogásokat nem nevesíti, de általános jellegű szabályozást sem ad róluk. A Vár. egyes konkrét rendelkezéseiből kell kikeresnünk azokat az okokat, amelyek a kifogás lehetőségét megteremtik. Ha jól számoljuk össze, a Vár-nak tizennégy olyan rendelkezése van, amelyre alapozva a váltókötelezett a váltójogosult követelésével szemben védekezni tud. Ezek a rendelkezések általában a váltókövetelés érvényesítésének feltételeiről szólnak, vagy pedig korlátozzák a követelés érvényesítésének lehetőségét. Ilyen például a Vár. 7. §-a, amely szerint, ha a váltón váltóképtelen személy aláírása szerepel, ez nem kötelezi a aláírót, ami azonban a többi aláíró kötelezettségét nem érinti. Ugyanígy a hamis aláírás is csak azt a személyt nem kötelezi, akinek nevében a váltót valaki aláírta, a többi aláíró felelőssége azonban fennmarad. Más esetekben a Vár. arról rendelkezik, hogy ki jogosult a váltókövetelés érvényesítésére. A Vár. 16. §-ának (1) bekezdése szerint a váltóbirtokost a forgatmányok megszakítatlan láncolata legitimálja, ennek megfelelően a láncolat megszakadására a birtokossal szemben hivatkozni lehet. Előfordul, hogy a váltójogszabályokból a kifogás lehetőségét csak közvetett módon lehet levezetni. A Vár. 39. §-ának (2) bekezdése szerint például a váltójogosult a fizetési napon történő bemutatás esetén a részletfizetést nem utasíthatja vissza; ebből következik, hogy a részletfizetés tényére - kifogásként - hivatkozni lehet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
