NOTAR - 5/2012/
A cikk a közjegyzői gyakorlat számára jelentős okiratba foglalási és egyéb szakmai jogi változásokat mutatja be az elmúlt egy évben. Elsőként a Központi Végrendeleti Jegyzék bevezetését érdemes megemlíteni, amely 2012. január 1-jétől kezdte meg működését és a legfontosabb újdonságnak számít a német közjegyzőség körében. 2012. január 1-je óta a közjegyzőnek a Közjegyzői Szövetségi Rendtartás értelmében egy öröklési okirat kiállításakor a letétbe helyezett adatokat a Szövetségi Közjegyzői Kamaránál vezetett Központi Végrendeleti Jegyzékbe is el kell juttatnia. Ennek a kötelezettségnek egy öröklési szerződés közjegyzői letétből való kiadása esetén is eleget kell tenni.
Bejelentésre kötelezett, öröklési szempontból releváns okiratok: a végrendeletek, öröklési szerződések és minden olyan nyilatkozatokkal ellátott okiratok, melyek az öröklési sorrendet befolyásolhatják, különösen a szerződéseket megszüntető, visszalépési- és megtámadási nyilatkozatok, öröklésről valamint juttatásról való lemondási szerződések, házassági és élettársi szerződések. Amennyiben egy öröklési szerződés közjegyzői letétben van, akkor a közjegyző az örökhagyó halála után köteles azt az illetékes hagyatéki bírósághoz eljuttatni. Ugyanez érvényes az egyéb örökléssel kapcsolatos okiratokra is. A Központi Végrendeleti jegyzék minden egyes haláleset után vizsgálja az örökléssel kapcsolatos okiratok fennállását és értesíti a megfelelő hivatalokat és magát a közjegyzőt is.
Szintén ez év januárjától a Központi Végrendeleti Jegyzékbe való bejelentéshez szükség van az ügyfelek úgynevezett születési regisztrációs számára. Halál esetén csak ez biztosítja az örökhagyó pontos azonosítását, hiszen a jövőben folyamatosan több millió beérkezett adat lesz. Minél több, az öröklésben releváns okiratot regisztrálnak a Végrendeleti Jegyzékben, annál érdekesebb lesz a jövőben az általános jegyzék-lekérdezés is, amit a közjegyzőknél lehet megtenni. Már ma fontos lenne, hogy a közjegyzők betekintést nyerjenek ebbe a Jegyzékbe. Az ügyfeleknek az ehhez szükséges beleegyezést már az első megbeszéléskor meg kellene adniuk a közjegyzőnek.
A müncheni legfelsőbb bíróság egy 2011-es határozatban egy kötelesrészre jogosultnak megtagadta a közjegyzőnél őrzött iratokba való betekintést. Amennyiben a kötelesrészre jogosult nem tesz eleget az ún. okiratba foglalási törvény megfelelő rendelkezéseinek akkor neki nincs joga ehhez. A törvény értelmében csak közvetlenül az okiratba foglalásban részt vett személyek, valamint azok jogutódainak van betekintési joguk. Azonban ezek a személyek másokat meghatalmazhatnak. Más egyéb személynek nincs joga a betekintéshez.
2011-ben a Szövetségi Bíróságnak egy közjegyzői ingatlan adásvételi szerződésében lévő hibás vételár igazolás ügyében kellett döntést hoznia. Bemutatták a vételárról szóló igazolást, tehát ami valójában először csak a szerződés megkötése után lenne esedékes. A megállapodás semmisségéről (és így a szerződés semmisségéről) sem a látszólagos ügylet alapelvei sem a polgári törvénykönyv idevágó paragrafusai értelmében sem lehet beszélni. Az adásvételi szerződést érvényesen megkötötték, mind a vételár megfizetésének kötelezettségét, mind az ingatlan átruházását tekintve. Ebbe a vételár kiegyenlítéséről való megállapodás és a fizetésről való igazolás is beletartozik. Ezzel csak akkor lehet probléma, ha az eladó utólagosan szóba hozza, hogy esetleg az összeget az okiratba foglalt vételi áron felül kell (utólag, vagy előre) megfizetni. Azért a gyakorlatban a bíróság döntése ellenére óvatosnak kell lenni. Az előleg fizetését és annak elszámolását - így magát a számlákat is - teljesen és az igazságnak megfelelően okiratba kell foglalni, figyelmeztet a cikk írója.
Az Európai Bizottság 2011 végén egy módosító javaslatot nyújtott be a szakmai képesítések elismeréséről szóló irányelvhez. Egyebek mellett számításba veszi azt, hogy az irányelv alkalmazási területét alapvetően a közjegyzőkre is terjesszék ki. Azonban a közjegyzői hivatás sajátosságait figyelembe véve egyes kivételes tényállásokkal is számolni kell. Így a javaslat kizárta az okiratba foglalást és a hitelesítést azzal a megjegyzéssel, hogy ezekhez szükség van egy külön jogosítványra (pecsétre). Ezen kívül kifejtették, hogy a közjegyző okiratba foglalási tevékenységét a szolgáltatás szabad áramlása alól kiveszik, mert ehhez a közjegyző szakmai képesítésének átvizsgálása - egy speciális foglalkoztatási eljáráson keresztül - szükséges.
Majdnem három éves tárgyalás után, 2011 októberében az EU-Parlament elfogadta a fogyasztóvédelmi politika irányelvét, a jogszabály azonban a közjegyzői jogügyletekre nem alkalmazható. Örvendetes azonban, hogy a közjegyzők fogyasztókat védő funkciója az európai törvényhozás általános kivételes szabályán keresztül határozottan elismerést nyert.
A pénzmosás megelőzése érdekében 2008-ban változások történtek a törvényben. A közjegyző továbbra is a kötelezettek körébe tartozik, azonban a kötelezően előírt ún. pénzmosási biztost már nem kell kirendelni. A közjegyzőnek azonban továbbra is kötelessége azonosítani az ügyfeleket. Fénymásolatot kell készíteni az érvényes személyi igazolványról vagy útlevélről. Ettől akkor lehet eltekinteni, ha az adott személy már egy másik ügyletben szerepelt és már leadta az adatait. A közjegyző a gyanús dolgokat akkor nem köteles a Szövetségi Közjegyzői Kamarának jelenteni, ha a jelentésre kötelezettnek olyan információi vannak, melyeket a hivatali tevékenységében szerzett. Azonban mindenképp jelentésre kötelezett, ha a közjegyző biztosan tudja, hogy a szerződő fél a hivatali eljárást pénzmosásra vagy a terrorizmus finanszírozására használja ki. (Megjegyezzük, hogy hasonló könnyítésre készülnek Magyarország esetében is, az ennek megfelelő jogszabály-módosítás kidolgozás alatt van.)
Röviden foglalkozik a cikk az ún. állampolgársági kötelezettségszegési eljárás eredményével is. Az Európai Bíróság egy 2011-es ítéletében úgy határozott, hogy Németország megsértette a letelepedési szabadságot azáltal, hogy a közjegyzői hivatás betöltését német állampolgársághoz kötötte. Ezt a paragrafust tehát megváltoztatták. Elfogadják a külföldön szerzett és Németországban honosított képesítést is. A paragrafus szövege tehát most így hangzik: "Közjegyzőként tevékenykedhet az, aki a bírói hivatalhoz szükséges képesítését a német bírósági törvény értelmében szerezte. A hivatali képesítést megállapításáról szóló törvény nem alkalmazandó."
2011-ben a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy egy közjegyző, aki a hivatalát több mint egy évig nem gyakorolja, nem kérheti a közjegyzői hivatalba való újrafelvételét. Ezek után az érintett közjegyző csak egy új közjegyzői helyet pályázhat meg és túl kell esnie a kiválasztási eljáráson. Az addigi hivatali helyiségébe nem térhet vissza. Az ideiglenes hivatali szüneteltetés a hivatal megszűnésével jár, azzal a következménnyel, hogy ha a közjegyző a hivatalát újra folytatni szeretné, akkor újra ki kell, hogy nevezzék. A közjegyző azonban abban az esetben garanciát kap arra, hogy visszaveheti a hivatalát, ha kinyilatkoztatja, hogy hivatását egy éven belül folytatja. Csakis ebben az esetben lesz a helye - addig helyettesítéssel - fenntartva.
Egy érdekes adóhatósági döntést ismertet a cikk írója. A házastárs egyikének E közös számlára való befizetésénél, ami, mint a másik félnek adott ajándék lesz megadóztatva, az adóhivatal döntése szerint a másik fél a befizetett összeg fele felett jogilag és ténylegesen szabadon rendelkezhet. A házastársak egy közös direkt-letét mellett egy extra-bankszámlát nyitottak, ami fölött mindketten egyedül rendelkezhetnek. Az elmúlt időszakban csak a férj volt az, aki befizetett a számlára. Az adóbevallásnál a nyereséget fele-fele arányban számolták az alaphoz. Az adóhivatal a férj által befizetett összeget 50%-ban a feleségnek ítélte, mint bőkezű juttatást.
A bíróság döntése szerint igaz, hogy az egyik házastárs befizetése a közös számlára az ajándékozási adó alá eső juttatásnak minősül. A házastárs gazdagításáról azonban csak akkor van szó, ha a megajándékozott a befizetett összeggel ténylegesen és jogilag szabadon rendelkezhet. Azonban a polgári törvénykönyv vonatkozó paragrafusa szerint abból kell kiindulni, hogy a másik fél is ugyanolyan jogosultja a befizetett összegnek, tehát a házastárs nem kizárólagosan egyedül rendelkezik az összeg felett.
A házastársak gyakran hajlanak afelé, hogy a partnerük vagyonát közös vagyonként kezelik. Ez a hibás elképzelés gyakran meggondolatlan vagyoni kavarodáshoz vezet, hisz az adott vagyont nagyrészt az egyik fél szerezte. A kevesebbel rendelkező házastársnak tudatában kell lennie azzal, hogy már a társtulajdonosság alapítása egy jól javadalmazó közös-bankszámlás ajándékozási adófizetési kötelezettséget is jelent.
A bíróság által döntött esetben a házastársak esetében egyszerűbb volt a megítélés, mivel csak a befizető fél rendelkezhet a közös számla felett. Egy ilyen esetben, amikor is ténylegesen csakis egyedüli tulajdonosról beszélünk, szabály szerint tilos az összeg felét a másik házastárshoz számolni. Azonban egyes esetekben a másik fél gazdagítását nem lehet cáfolni, ha az a befizető fél beleegyezésével jelentős összeget vett fel a számláról és azt saját magára fordította.
(NOTAR - 6/2012. szám)
Amennyiben egy betéti társaság kültagjának hagyatékához állandó végrendeleti végrehajtót rendeltek, a végrendeleti végrehajtó kérelmére erre vonatkozóan egy széljegyet kell a cégjegyzékbe bejegyeztetni - így döntött a német Legfelsőbb Bíróság.
A döntés alapja egy végrendeleti végrehajtó bejegyzési kérelme, melyben kérelmezte egy betéti társaság cégjegyzékbe való bejegyzését és az örökös részesedését a társaságból. A többi tag a beltag nyilatkozata szerint a csatlakozott a bejegyzési kérelemhez.
A cégbíróság döntésében azonban azt közölte a kérelmezővel, hogy örököstársak közössége nem lehet kültag és nem is áll fenn védeni való érdek arra, hogy a végrendeleti végrehajtási széljegyet bejegyezzék. Az üggyel felülvizsgálati kérelem folytán foglalkozott a szövetségi Legfelsőbb Bíróság.
A Legfelsőbb Bíróság döntésében úgy indokolt, hogy a bejegyzést minden olyan esetben meg kell engedni, amelyekben a Polgári Törvénykönyv 2209. §-a szerint rendeltek el végrendeleti végrehajtást. Ezekben az esetekben a jogi élet egy védelemre méltó okról van szó, így be kell, hogy legyen jegyezve a cégjegyzékbe, hogy azon keresztül is információt lehessen szolgáltatni. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette még a következőket is: amennyiben egy hagyatékhoz végrendeleti végrehajtást rendelnek, ez magába foglalja a jogutódlás útján átruházott társasági részesedést is, ha a társasági szerződésben ezt számításba vették, vagy ha a többi tag ehhez hozzájárul. A végrendeleti végrehajtó egymaga jogosult - amennyiben az örökhagyó nem csak korlátozottan hatalmazta fel - az örökös jogait és kötelességeit a kültagi részesedést tekintve gyakorolni és az adott rész felett rendelkezni.
A jogbiztonság érdeke a végrendeleti végrehatás közzétételére akkor is fennáll a Legfelsőbb Bíróság szerint, ha a végreható nem jogosult a kültag-örökös tőkeösszegét megemelni. Mivel kültagi jogokat alapvetően csak végrendeleti végrehajtó gyakorolhat, a forgalom biztonsága megköveteli, hogy ne csak a kültagok neveit tudja meg egy érdekelt harmadik személy, hanem a tényt is a végrendeleti végreható kirendeléséről.
Meg kell várni, hogy vajon a Kft-jogban is hasonlóan fog-e gondolkozni a bíróság. A cikk írója ebben kételkedik, mert itt csak kivételes esetekben lehet a társasági tagok külső felelősségéről beszélni. Egy másik jogi utat kell majd találni ahhoz, hogy végrendeleti végrehajtás közzététele megalapozott legyen.
(NOTAR - 6/2012. szám)
Németországban egy személyegyesülési társaság - másképp, mint egy Kft. - a belföldi címét nem választhatja meg eltérően a társaság székhelyének címétől -ezt tartalmazza a müncheni legfelsőbb bíróság döntése.
Az érintett cég Brunsbüttel-i székhellyel 2010. február 10.-e óta be volt jegyezve a cégjegyzékbe. A székhelye és a jegyzékbe bejegyzett belföldi irodai cím megegyezett a beltag címével. A beltag ügyvezetőjének is ugyanezen a címen van a lakhelye.
A döntés tárgya a székhely egy másik községbe való áthelyezésének bejelentése volt, a régi, a cégjegyzékbe bejegyzett székhely megtartásával. A cégbíróság egy azt a nézetet képviselte, hogy a székhelytől eltérő irodai cím bejegyzése nem megengedett. A közjegyző kifogást emelt a döntéssel kapcsolatban, mivel a polgári törvénykönyv vonatkozó paragrafusa szerint a cég székhelyét és az üzletvitel címét be kell jelenteni. Ebből is adódik, hogy az iroda címe a társaság székhelyétől eltérhet.
A müncheni legfelsőbb bíróság ezt a kifogást elutasította. A belföldi irodai cím szabad megválasztása a személyi társaságoknál és a vállalkozóknál más, mint a tőketársaságoknál. A szabály megfogalmazásánál nyomatékosítani kell, hogy a székhely megadása mellett a pontos címet is be kell jelenteni. Egy szabadon választott belföldi cím közzétételén keresztül - hibásan csak a tőketársaságokra vonatkozó közzétételi előírások miatt - csak a ténylegesen érvényesülő kézbesítés megkönnyítését nem érték el. Egy cím közzététele, amely alatt ténylegesen a társaságnak semmilyen képviselője nem érhető el, a társaság esetleges hitelezőjét félrevezetné. A társaság rossz címéből való következtetések a kézbesítés lehetetlensége miatt nem az adott társaságot érintenék, hanem azokat a hitelezőket, akik a regisztrált cím helyességére hagyatkozhatnak.
A müncheni bíróság kifejtette, hogy a cégbíróságot pedig nem lehet arra kötelezni, hogy minden egyes estben és különös indok nélkül vizsgálja, hogy a bejelentett cím konkrétan egy tényleges kézbesítési helyhez vezet-e és hogy a mindenkori hitelezőknek, illetve partnereknek ebből hátrányuk származik-e.
(Revue Internationale du Notariat folyóirat /kiadó: UINL/ 2012. évi 117. száma)
A Floridában működő közjegyzőséget (az ún. Civil Law Notary /CLN/ intézményt) bemutató írás szerzője maga is közjegyzőként működik Miami városában. Bevezetőjében kiemeli annak jelentőségét, hogy az USA területén, a legtöbb tagállamban működő ún. notary public (kizárólag névaláírás hitelesítést végző közjegyzők) intézménytől jelentősen eltérő, és a latin típusú közjegyzőséghez sokban hasonló közjegyzői intézmény jött létre Floridában.
A floridai Civil Law Notary a közhatalom birtokában, pártatlanul és függetlenül, az állami hierarchián kívül működik. Az állami kinevezés birtokában a CLN közfeladatot lát el, az általa készített okiratok és szerződések a törvény alapján közokiratok. A közokirati jelleg mind az okirat tartalmára, mind az azon szereplő aláírásokra és az okirat dátumára is vonatkozik, a jogszabályi vélelem szerint. Ezek az okiratok rendelkeznek a közokirati bizonyító erővel, közvetlenül végrehajthatóak és tagállamon belül jogokat és kötelezettségeket alapítanak. A CLN kötelezettsége, hogy a felek személyazonosságát, cselekvőképességét, ügyleti képességét és képviseleti jogát ellenőrizze. Köteles ellenőrizni a jogügylet jogszerűségét, és hogy az okirat tartalma a felek akaratát tükrözi-e. A közjegyzői okirat eredeti példánya a CLN őrizetében marad, abból a felek és a törvényes érdekeltséggel rendelkező személyek hiteles másolatot kaphatnak.
A floridai közjegyzők célja, hogy az általuk készített közokiratokat más amerikai tagállamban, és más államokban is közokiratként ismerjék el. Ennek érdekében, a módosított floridai szabályozásnak megfelelően minden közokiratot olyan tartalmú magyarázó függelékkel látnak el, amely kiemeli és részletezi a közokirati jelleg gyakorlati következményeit, valamint azt, hogy az okiratot az állam által kinevezett, közfeladatot ellátó személy készítette.
A floridai (tagállami szintű) jogszabályok meghatározzák a közjegyzővé válás feltételeit, és - bár a székhelyek száma és elhelyezkedése nem rögzített - biztosítják a közjegyzők tagállamon belüli egyenletes működését. Az illetékesség az egész tagállam területére vonatkozik. A CLN közjegyzők egyidejűleg ügyvédek, és mint ilyenek, kötelező kamarai tagsággal kell rendelkezzenek az Ügyvédi Kamarában, nincs külön szakmai kamarájuk. Ellenben, a floridai közjegyzők megalapították a National Association of Civil Law Notaries (NACLN) egyesületet, mely nemcsak a floridai, de a más amerikai tagállamokban működő latin típusú közjegyzőket is tömöríti. Az egyesület oktatásokat szervez, és - a tagállami felügyeleti szerv bizalmának birtokában - felügyeli a CLN közjegyzőségre pályázó ügyvédek szakmai előmenetelét.
Mivel a CLN közjegyzők egyben ügyvédek is, működésük során nemcsak a latin típusú közjegyzőkre irányadó szakmai kötelezettségeiket kell szem előtt tartaniuk (mint pl. a titoktartási kötelezettség és a pártatlanság), hanem arra is ügyelniük kell, ha az általuk lefolytatott eljárás vagy jogügylet perbe torkollik; ilyenkor a CLN közjegyző a feleket a továbbiakban nem képviselheti.
(Revue Internationale du Notariat folyóirat /kiadó: UINL/ 2012. évi 117. száma)
Torino városában közjegyzőként működő olasz kolléga írásában a kötelesrész szabályozása és az ajándékozási szabadság korlátozásából eredő problémákat ismerteti.
Ajándékozási szerződés révén - amit minden esetben közjegyzői okiratba kell foglalni - az olasz jogszabályok alapján az ajándékozó bármely vagyontárgya (a jövőbeni vagyon kivételével) szabadon átruházható.
A közokirati forma garantálja a felek személyazonosságát, és valós ügyleti akaratának felfedését, valamint az ügylet jogkövetkezményeinek teljes megismerését. Különösen az ingatlanok vonatkozásában, ahol eleve a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartási átvezetésének előfeltételét jelenti a közjegyzői okirati forma.
Az ajándékozási szabadság komoly korlátja viszont a kötelesrész olasz szabályozása:
A kötelesrészre jogosultak köre a túlélő házastárs és a leszármazók, illetve leszármazók hiányában az örökhagyó felmenői. A kötelesrész mértéke változó, függ a jogosultak rokonsági fokától és a számuktól is, valamint a teljes hagyaték bizonyos hányadában van meghatározva (pl. házastárs hiányában, egy gyermek esetén a hagyaték fele; míg több gyermek esetén a hagyaték kétharmad része egyenlő arányban elosztva a gyermekek között; vagy ha csak felmenők maradtak, a hagyaték egyharmad része).
A szerző szerint a probléma gyökerét az jelenti, hogy a kötelesrész alapjának meghatározásakor a halálkor meglévő vagyonhoz (a tartozások levonása mellett) hozzá kell számítani az örökhagyó életében elajándékozott minden vagyontárgy értékét is.
Emellett azonban a kötelesrészre jogosult az örökhagyó halálát követő 10 éven belül bejelentheti igényét azokkal szemben, akik az örökhagyó ajándékozása révén az ő kötelesrésze terhére szereztek (még kívülálló harmadik személyekkel szemben is, ha az ajándékozás tárgyát időközben pl. eladták). Így az ajándékozással érintett ingatlanoknál ez jóformán forgalomképtelenséget okoz: a banki hitelezésben az ajándékozással szerzett ingatlan a bank számára fedezetként legtöbbször nem felel meg, és ilyen ingatlan adásvételekor is nagyon körültekintően kell eljárni.
Ezt a szabályt egészítette ki az a 2005. évi törvénymódosítás, mely az ajándékozás keltétől számított 20 évben korlátozza a fenti kötelesrészi kárpótlás igényelhetőségét. Ezt a 20 éves időszakot felfüggeszti azonban az, ha a házastárs vagy az egyenes ági rokonok az ajándékozó és a megajándékozott felé meghatározott formában tiltakoznak az ajándékozással szemben. A tiltakozás visszavonható, és hatályát veszti, ha 20 éven belül nem újítják meg. Tiltakozás hiányában a kötelesrészi kárpótlás nem igényelhető. Ezzel a kötelesrészre jogosultakra települ annak felelőssége, hogy élnek-e a kárpótlási igényükkel, vagy sem.
A szerző elismeri, hogy a módosított szabályozás adott esetben segítheti a 20 évvel korábban elajándékozott ingatlanok forgalomképességét, azonban - véleménye szerint - a mai gyorsuló életvitel és a változó munkalehetőségek miatt a 20 éves határidő meglehetősen hosszúnak mondható, és nem segíti a megajándékozottat abban, hogy szükség esetén 20 éven belül eladja az ingatlant.
A kötelesrészi korlátokat részben lebontó másik, 2006-os módosítás az ún. családi megállapodás jogintézményének bevezetése volt. E megállapodással gazdasági társaság vagy részesedés ruházható át az örökhagyó egy vagy több leszármazójára oly módon, hogy az a többi kötelesrészre jogosultakkal kapcsolatos viszonyokat is rendezi.
A szerző szerint mindez még nem oldja meg a kötelesrésszel összefüggő alapvető problémákat, és reméli, hogy a közeljövőben várhatók még újabb változások e témakörben.
(Gazdaság és Jog, 2012. szeptember)
Darai Péter foglalkozik ezzel a kérdéssel a Gazdaság és Jog 2012. szeptemberi számában.
A Polgári Törvénykönyv 655. § (1) bekezdése szerint az öröklési szerződéssel az örökhagyó arra kötelezi magát, hogy a vele szerződő felet tartás vagy életjáradék fejében örökösévé teszi. Mint a szerző megállapítja, az öröklési szerződés a gyakorlatban a végintézkedés egyik formája a végrendelet és a halál esetére szóló ajándékozás mellett; kvázi végintézkedésnek is tekinthető, mert benne az örökhagyó rendelkezik a vagyonáról halála esetére. Néhány vonatkozásban ugyanakkor különbözik az öröklési szerződés a végrendelettől, például abban, hogy nem egyoldalú, hanem kétoldalú jogügylet, amit az örökhagyó nem vonhat bármikor vissza, ahhoz kötve van (egyoldalúan nem módosítható), továbbá az ellenszolgáltatás - tartás vagy életjáradék - fogalmi eleme.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 18. § (1) bekezdése értelmében az öröklési szerződés által történő vagyonszerzés illetékfizetési kötelezettséggel jár, amelyre a visszterhes vagyonátruházási illeték kiszabásának szabályai vonatkoznak. Az Itv. 8. § (1) bekezdése szerint öröklési illetéket kell fizetni az örökség megszerzése után. A 16. § (1) bekezdésének i) pontja szerint ugyanakkor mentes az öröklési illeték alól az örökhagyó egyenes ági rokona által megszerzett örökrész. Az öröklési illeték tárgya a haláleset folytán bekövetkező ingyenes vagyonszerzés. Haláleset folytán szerzi meg a vagyont az is, aki az örökhagyóval öröklési szerződést kötött, de ez a vagyonszerzés nem öröklési illeték, hanem visszterhes vagyonszerzési illeték tárgyát képezi.
A szerző egy Legfelsőbb Bírósági eseti döntés (LB Kfv.V.35.332/2011.) kapcsán vizsgálja e jogszabályhelyek illetékkiszabás során történő értelmezését.
Az eseti döntés szerint a felperes és édesanyja egymással 1995-ben öröklési szerződést kötött, amely szerint az örökhagyó életjáradék fejében fiára, a felperesre hagyta öröklakását. 2008-ban az örökhagyó elhunyt, utána egy gyermek maradt, a felperes. Az örökhagyó hagyatékát jogerős hagyatékátadó végzéssel a felperesnek adták át. A hagyatékátadó végzés értelmében a felperes az ingatlant öröklési szerződés, a szintén hagyatéki vagyont képező folyószámla-követelést pedig törvényes öröklés jogcímén örökölte. Az elsőfokú adóhatóság 2009-ben fizetési meghagyásban 0 Ft öröklési illetéket, és 350.000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéket szabott ki a felperes terhére tekintettel arra, hogy a megörökölt folyószámla-követelés takarékbetétnek minősült, amely mentes az illetékfizetési kötelezettség alól, az öröklési szerződés jogcímén megszerzett ingatlan azonban az Itv. 18. § (1) bekezdése figyelembevételével visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettséget von maga után. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú adóhatóság az alperes fizetési meghagyását helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint a közjegyző a lakóingatlant mint hagyatékot szerződéses öröklés jogcímén adta át, ezért nincs jelentősége annak, hogy a felperes egyben az örökhagyó törvényes örököse is; az Itv. 18. § (1) bekezdésének második mondata kógens jelleggel mondja ki az öröklési szerződés esetére a visszterhes vagyonátruházási illeték kiszabását, ezért az adóhatóságnak nincs jogszabályi lehetősége e vonatkozásban mentesség alkalmazására.
A felperes ezt követően pert indított, és a másodfokú adóhatósági határozat elleni keresetében a terhére előírt illetékfizetési kötelezettség eltörlését kérte. Úgy érvelt, hogy vagyonszerzése öröklés útján következett be, és mivel egyenes ági leszármazott, öröklése az Itv. 16. § (1) bekezdés i) pontja figyelembevételével mentes kell legyen az illetékfizetés alól. Álláspontja szerint az adóhatóság figyelmen kívül hagyta az Itv. módosításának jogalkotói célú értelmezését, és azzal ellentétes döntést hozott, továbbá az alperes jogértelmezése és jogalkalmazása a diszkrimináció tilalmának alkotmányos elvébe ütközik, emiatt kérte az Alkotmánybíróság eljárásának bírói kezdeményezését is.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította azzal, hogy az adóshatóság a jogszabályi rendelkezéseket nem terjesztheti ki és nem szűkítheti le saját belátása szerint. Tekintettel arra, hogy a hagyatékátadó végzés szerint a felperes az ingatlant öröklési szerződés útján szerezte meg - ez volt kifejezetten a szerzés jogcíme - az Itv. 18. § (1) bekezdése kógens szabályának alkalmazásától az adóhatóság nem tekinthet el. E tekintetben nincs ügydöntő jelentősége annak, hogy a Ptk. és egyéb jogszabályok szerint minek minősül a felperes vagyonszerzése, mert mindezek nem változtatnak azon, hogy a perbeli ingatlan milyen jogcímen került a felperes tulajdonába. Az elsőfokú bíróság elutasította az Alkotmánybíróság megkeresésére vonatkozó felperesi indítványt is.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati indítvánnyal élt; ebben kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Az alperes természetesen ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság meghozott döntésében akként érvelt, az ügyben problémát okoz, hogy az Itv. nem határozza meg az örökös és az öröklés fogalmát, csak magát az illetékfizetési kötelezettséget szabályozza. A jogok és kötelezettségek megszerzése során azonban nem lehet az azonos helyzetben lévő jogalanyokat - törvényes örökösöket - indokolatlanul megkülönböztetni. Álláspontja szerint tehát nincs jogalapja (sic!) annak, hogy a halál esetén visszterhesen szerző örökös - az örökhagyó gyermeke - vagyonszerzési illetéket fizessen akkor, amikor egyébként egy tartást nem nyújtó, de ugyanilyen hozzátartozói minőséggel rendelkező személy mentes az illetékfizetési kötelezettség alól. A jelen esetben a jogalkotói célt kell nézni, mégpedig az illetékmentességet a jogrendszerbe behozó 2008. évi LXXXI. törvény indokolását, mely szerint a jogalkotó az örökhagyó közeli hozzátartozóinak egységesen illetékmentességet kívánt biztosítani meghatározott értékű lakóingatlan megöröklésének esetére, és ebből nem zárta ki az öröklési szerződéssel szerző - egyben törvényes örökösként is öröklő - gyermeket. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet és a keresettel támadott alperesi döntést hatályon kívül helyezte.
A meglehetősen meglepő Legfelsőbb Bírósági döntéssel kapcsolatban a szerző az alábbiakat jegyzi meg.
A szerződéses szabadság elvéből következik, hogy ha a felek egymással szerződést kötnek, szerződésük az adóhatóságot jogviszonyuk polgári jogi vonatkozásaiban köti. Az Art. (adózás rendjéről szóló törvény) rögzíti, hogy a szerződést valódi tartalma szerint kell minősíteni (ún. valódisági klauzula), azaz a jogügylet valós tartalmának vizsgálata az adóhatóság részére nemcsak jog, hanem jogszabályból eredő kötelezettség is. Ez a jogszabályi előírás lehetővé teszi, hogy az adóhatóság a megállapodás valós tartalma alapján vonja le adójogi következtetéseit. Azaz a valódisági klauzula azt a tartalmat hordozza, hogy a felek által megjelölt szerződésfajtától eltérő, vagy azzal nem egyező valódi szerződéstartalomnak, illetve a ténylegesen végbement gazdasági eseményeknek megfelelő adekvát adókötelezettség megállapítható legyen, függetlenül attól, hogy a felek szándéka egyébként közvetlenül adókikerülésre irányult-e vagy sem. Sajnos a cikkből nem derül ki egyértelműen, hogy a fenti, igen szélsőséges logikáról a szerzőnek mi a kifejezett véleménye, mindenesetre a cikk befejező részében azért felteszi a kérdést, mennyire kaphat "szabad kezet" a jogalkalmazó a jogalkotótól egy-egy jogszabályhely értelmezése során? Az általánosan elfogadott jogalkalmazói álláspont szerint a konkrét ügy eldöntése során nem a jogalkotó szándéka, hanem a jogi norma hatályos szövege az irányadó. Megtörténhet, hogy mást mond a szerződés, mint amit a felek mondani akartak - ilyenkor az a döntő, amit a szerződés mond. Mint a szerző végezetül megállapítja: jogértelmezési nehézség esetén természetesen nincs kizárva a jogalkotó szándékának elemzése, azonban ha ez a normaszöveggel ellentétes tartalmat eredményez, az már eleve a jogbizonytalanság lehetőségét hordozza magában. Darai ehelyütt Blutman László nagyszerű sorait idézi[1]: "...egy jogszöveggel szembenálló - mégoly igazságos vagy legjobbnak tűnő - döntés a legtöbbször eleve morális paradoxont hordozhat, miközben szubjektív alapon éppen az igazságosságra vagy célszerűségre törekszik. Az ilyen típusú - rugalmas -, a jogszövegtől elszakadó jogalkalmazás távolabbra ható funkcionális következményei is világosak: a jogszabállyal kapcsolatos, a jogszöveg hétköznapi értelmén alapuló várakozásokat szétzilálja, és sok tekintetben kiszámíthatatlanná teheti a joggyakorlatot."
A fentiek alapján - a szerző helyett, aki idáig nem merészkedik - kimondhatjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság elhibázott döntést hozott a fentebb részletesen ismertetett esetben, hiszen a jogszabály kifejezett rendelkezése ellenére hozott igazságosságra törekvő döntést, amellyel viszont a morális paradoxon csapdájába esett: a jogszabályok egységes érvényesülésébe vetett jogkeresői hitet rombolta. A konkrét esetből közjegyzői szemmel levonható tanulságokat a közjegyzői szakmát gyakorló olvasókra bízzuk.
(De iurisprudentia et iure publico, 2012/1-2. szám)
A tanulmány szerzője Pusztahelyi Réka egyetemi tanársegéd (Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Polgári Jogi Tanszék), aki történeti visszatekintéssel kezdi munkáját.
A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezete (1900) az alábbi félbeszakító okokat ismeri. Az elévülés félbeszakad, ha az adós a követelést a hitelezővel szemben részfizetés, kamatfizetés, biztosítékadás vagy bármi egyéb módon elismeri. Az elévülés félbeszakad, ha a hitelező a követelés megítélése vagy megállapítása iránt keresetet indít (keresetlevelet bead). A keresetindítással egyenlő hatályú a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem előterjesztése; a csődbejelentés; a beszámítás perbeli érvényesítése; a perbehívás abban a perben, a melynek kimenetelétől a követelés függ; a végrehajtás kérése és a végrehajtás foganatosítása végett tett bármi intézkedés (1340. §) A Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezete (1913) az elévülést félbeszakító körülmények körében egyezik az 1900-as tervezet szövegével, viszont az általános elévülési időt tíz év helyett húsz évben határozta meg. Az általánosan Magánjogi törvényjavaslatként ismert kodifikáció (Mtj., 1928) szintén a fent említett félbeszakító körülményeket sorolja fel (1297.-1298. §§), azonban az általános elévülési határidőt 32 évben (!) jelöli meg. Az engedményezésről való értesítés kapcsán szintén nem rendelkezik annak elévülést megszakító hatásáról.
Az 1959. évi IV. törvénnyel kihirdetett Polgári Törvénykönyv alapvetően változtatott az elévülés intézményén, a megszakító okok meghatározásában is. "A követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítás, a követelés bírósági úton való érvényesítése, továbbá megegyezéssel való módosítása - ideértve az egyezséget is -végül a tartozásnak a kötelezett részéről való elismerése megszakítja az elévülést" [Ptk. 327. § (1) bek.]. Ezen túlmenően - a hatályos szabályozással egyezően - a kötelezettnek az engedményezésről való értesítése az elévülést ugyancsak megszakítja [329. § (2) bek.]. A Ptk. új megszakító okként emeli ki a követelés megegyezéssel való módosítását (egyezséget) is.
Az eltelt ötven évben ez a szabályozás lényegében nem változott.
A 2009. évi CXX. törvénnyel kihirdetett, de hatályba nem lépett új Polgári Törvénykönyv az elévülést megszakító körülményeken változtatva az alábbi felsorolást adja: az elévülést megszakítja a) a tartozásnak a kötelezett részéről történő elismerése, b) a kötelem megegyezéssel történő módosítása, ideértve az egyezséget is, c) a követelés bírósági úton történő érvényesítése, közvetítői eljárás és békéltetői testületi eljárás megindításának kezdeményezése vagy d) a törvényben meghatározott egyéb ok (5:8. §).
Látható, hogy a szabályozás az engedményezés szabályai körében sem az engedményezésről szóló értesítés, sem a teljesítési utasítás joghatásaként nem rendelkezik az elévülés megszakadásáról, ezzel szemben a szerződés-átruházás szabályai között rögzíti, hogy a szerződés-átruházás az elévülést megszakítja [5:180. § 84) bek.].
A fent felsorolt történeti előzményeket is figyelembe véve a legszembetűnőbb változás az, hogy a tételesen felsorolt megszakító körülmények között a jogosult teljesítésre való írásbeli felhívása nem szerepel. A szerző arra a kérdésre keres választ, vajon indokolt-e az elévülést megszakító körülmények tekintetében a régi magyar magánjogi kodifikációhoz való visszatérés. Elsődlegesen is azt vizsgálja, hogyan alakul a teljesítésre irányuló írásbeli felszólítás, mint elévülést megszakító körülmény jelenlegi bírói gyakorlata.
A teljesítésre irányuló felszólításnak kifejezetten tartalmaznia kell azt, hogy meghatározott szolgáltatás teljesítését követeli a jogosult a kötelezettől. A követelés pontos megjelölése nem minden esetben szükséges; elegendő, ha a jogosult nyilatkozatából a kötelezett az adott tartozást be tudja azonosítani. Előfordulhat, hogy a jogosult a követelése jogcímét tévesen, pontatlanul jelöli meg (pl. kártérítési igény helyett jogalap nélküli gazdagodási igényt érvényesít), ez azonban a felszólítást nem teszi hatálytalanná. A teljesítésre való felszólításnak viszont a jogosulttól kell származnia, és a kötelezettnek kell szólnia. Felszólításnak minősül - megnevezésétől függetlenül - minden olyan írásbeli közlés, amiből a követelés érvényesítésének szándéka kitűnik. Így a felszólítással azonos hatályú a fizetési egyenleg megküldése, a pénzintézeti beszedési megbízás (BH 1996.468.), de folyamatban lévő perben a perbehívási kérelemnek a kötelezettel való közlése is; függetlenül attól, hogy az annak alapján a perbe belép-e vagy a perbehívást nem fogadja el (BH 2003.245.) A teljesítésre vonatkozó felszólítást a kötelezettnek kell megküldeni, és az megérkezésével válik hatályossá, azaz szakítja meg az elévülési idő folyását. A bírói gyakorlat szerint elegendő ha a jogi személy egy jogképességgel nem rendelkező szervezeti egységével közölni a felszólítást (BH 1994. 428.). A követelést tartalmazó keresetlevélnek a bíróság általi megküldése a per megszűnése esetén is megszakítja az elévülést (BH 2007.408.). A fentiek alapján megállapítható, hogy ez a jogintézmény a bírói gyakorlatban kijegecesedett, továbbá az önkéntes jogalkalmazásban is kiforrott jogi jelenségről van szó.
Milyen érvek szólhatnak a Szakértői Javaslat (s annak nyomán az új kódex) már fentebb jelzett változtatása mellett? Vékás Lajos szerint e "megszakítási ok (...) ellentétes az elévülés intézményének lényegével: nem az igény érvényesítésére, hanem az érvényesítési idő (és az azzal járó bizonytalanság) meghosszabbítására ösztönöz." Mint a szerző rámutat, ez a felfogás összhangban van a régi magyar magánjogi irodalmi forrásokkal és a korabeli bírói gyakorlattal, amely egyöntetűen tagadta, hogy elévülést félbeszakító hatást tulajdonítsunk a teljesítésre való felszólításnak.
Ezt követően Pusztahelyi arra tér ki, milyen érvek sorakoztathatók fel a teljesítésre felszólítás, mint megszakító körülmény fenntartása mellett, amit az is indokol, hogy az elévülésre vonatkozó szabályokat a bírói gyakorlat már ötven éve alkalmazza töretlenül. A jelenlegi Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint: "a jogosult teljesítésre vonatkozó írásbeli felhívása, mint új megszakító ok, az elévülés megszakítását nagymértékben megkönnyíti, de a jogosult általában a követelés érvényesítésére, és nem az elévülés félbeszakítására törekszik. A felszólítás egyébként is kétségtelenné teszi azt, hogy a jogosult nem kíván lemondani a jogáról". Ez a jogalkotói felfogás - szöges ellentétben az Mtj. felfogásával - nem látja a teljesítésre felszólítás alkalmazását az elévülés intézménye jogpolitikai céljával ellentétes hatásúnak. A szerző által idézett Rudolf Loránt is a teljesítésre felszólítás alkalmazhatósága mellett foglal állást. Szerinte a jogirodalmi forrásokból két elmélet körvonalazódik. Az egyik szerint az igény érvényesítésén kizárólag a bíróságnál való érvényesítést lehet érteni, míg a másik felfogás szerint az igény érvényesítése összetett jelenség, "és elméletileg ehhez a cselekménykomplexumhoz tartoznak azok a tények is, amelyek a bíróságnál való eljárás előtt a jog kielégítését célozzák". A második felfogást Rudolf következetesebbnek tartja, mert az fejezi ki jobban az elévülés funkcióit. Hiszen ebben az esetben a jog nem gyakorlása, mint tényálláselem megdől, ugyanis a jogosult bíróságon kívül is megtette "a szükséges és szokásos lépéseket jogának érvényesítésére".
Bár talán a tanulmány elején lehetett volna foglalkozni vele, de a szerző záró témaként taglalja az elévülés fogalmi kérdéseit. Világhy és Eörsi szerint az elévülés lényege, hogy "a jog nem szűnik meg, csak az a lehetőség nincs meg többé, hogy állami kényszert vegyenek igénybe érvényesítésére". Érdemes rámutatni ugyanakkor, hogy a Ptk. a követelések elévüléséről szól.
A különböző fogalmi meghatározások számba vétele nyomán dogmatikai kérdések merülhetnek fel. Problémát jelenthet, vajon mit kell az elévülés tárgyává tenni? Az időmúlás hatására az igény vagy a követelés elévülése következik-e be? Valamennyi magánjogi kódex tervezet és a hatályos Ptk. is a Kötelmi jogon belül helyezte el az elévülés szabályait, rámutatva arra, hogy elsősorban a kötelmi igények azok, amelyek elévülése felmerülhet. A követelés és az igény jogi fogalmain túlmenően ugyanakkor a jogi irodalomban jelentkezett az anyagi kereseti jog elévülésének, mint fogalmi műszónak a használata is. Kiss Albert véleménye szerint "a keresetelévülés elnevezése jellemzőbb az elévülés hatályára nézve, mint az igényelévülésé; mert világos kifejezésre juttatja, hogy az elévülés beálltával a kereseti érvényesülés szálai metszenek el, a jog esetleges egyébkénti érvényesítésének útja azonban még nyitva marad."
Az elévülést megszakító körülmények felsorolását taxatív jellegűnek tekinthetjük.
Amennyiben dogmatikailag nem jelent ellentmondást a teljesítésre irányuló felszólítás elévülést megszakító körülményként való minősítése (abból az okból, hogy a követelés, igény érvényesítésére irányuló magatartásként értékeljük), akkor eszerint az elévülést megszakító okok közüli törlésére pusztán jogpolitikai okból kerülhet sor. Az elévülés jogpolitikai indokait az 1959. évi IV. törvényhez fűzött miniszteri indokolás is részletezi: a huzamosabb ideig bizonytalan helyzetek rendezésére törekszik a jog, amelynek egyik esete, hogy a követelés érvényesítésére határidőt (elévülési határidőt) szab. Huzamosabb idő elteltével a követelés fennálltának vagy fenn nem álltának a bizonyítása is sokkal nehezebb, így az elévülési határidő egyrészt az adós védelmére, továbbá a bíróságok mentesítésére is szolgál. "A joggyakorlás jelentős időn át való elmulasztása joggal enged következtetni arra, hogy a jogosultnak az igényhez fűződő érdeke is csökkent vagy éppenséggel megszűnt."
A fentiekre figyelemmel Kemenes István üdvözli az új Ptk.-beli változtatást: "megszűnik ezáltal az a lehetőség, hogy a jogosult különösebb erőfeszítés nélkül többszörösen meghosszabbítsa az igényérvényesítési határidőt és így lényegében indok nélkül késleltetheti a bíróság előtti igényérvényesítést."
A már idézett Rudolf Loránt azonban az írásbeli felhívás megszakító okkénti elismerése mellett foglal állást, érvei a következők: "a) ha a kötelezett bármi módon kifejezésre juttatott elismerő nyilatkozatát általában félbeszakító hatásúnak elismerjük, indokolatlan volna, hogy a hitelezőtől már peres ténykedéseket követeljünk; b) nem alapos az az érv, hogy a kereset beadását azért kell megkövetelnünk, mert csak ez irányul arra, hogy a felek között levő jogviszonyt tisztázza. [...] c) a kereset beadásának megkövetelése felesleges perlekedésre és az adós felesleges megterhelésére vezetne." Kiemeli, hogy még azon célkitűzéssel elért eredményhez képest - miszerint minél szűkebbre vonjuk az elévülést megszakító jelenségek körét - nagyobb súllyal esnek latba az előzőekben felvázolt elméleti és gyakorlati megfontolások. Rudolfnak még egy gyakorlati indoka van: véleménye szerint a teljesítésre felhívás elévülést megszakító okok közüli törlése az adós tartozáselismerő nyilatkozatának elévülést megszakító hatását fogja erősíteni. A Ptk.-beli szabályozás e tekintetbeni megváltoztatása[2] eredményezhet tehát a tartozáselismerő nyilatkozatok körében egyfajta "túlburjánzást".
A szerző végül rámutat, hogy a régi magyar magánjogi irodalom kifejtett és a korábbi Ptk.-tervezetek hátteréül szolgáló, a teljesítésre való felhívás megszakító hatását tagadó álláspontjainak kiindulópontja a 10, 20, sőt, az Mtj. alapján 32 éves általános elévülési határidő volt. "Ilyen hosszú időtartamú elévülés esetében valóban a jogpolitikai indokok jelentős sérelmét eredményezi a jogosult peren kívüli fellépését megvalósító, esetlegesen nem is egyszeri, hanem többször ismételt felszólítása. Ezzel szemben egy általános 5 éves, vagy gyakran annál rövidebb elévülési határidő mellett az elévülési határidő jogpolitikai célokat sértő, jelentős meghosszabbodása gyakorlatilag nem következhet be. Önmagában az a körülmény, hogy a teljesítésre való felszólítás gyakorlására eredeti céljától ellentétesen, tehát visszaélésszerűen, pusztán az elévülési határidő kitolódása érdekében is sor kerülhet, még nem jelenti, hogy minden esetben a jogosult akarata erre irányul." - teszi le a voksát végül Pusztahelyi tanulmányában, aki szerint tehát egyértelműen helye van a teljesítésre való felszólításnak, mint az elévülést megszakító körülménynek az új Polgári Törvénykönyv rendelkezései között.■
JEGYZETEK
[1] Bírói jogalkalmazás és szöveghű értelmezés. In: JeMa 2010/4., 98. oldal
[2] és erre érdemes közjegyzői szempontból felfigyelnünk
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Horváth Gyöngyi, ügyvezető, közjegyzőhelyettes; dr. Varga Krisztina, ügyvezető, közjegyzőhelyettes; dr. Székely Erika, közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
