A tanulmány abból a gondolatból indul ki, hogy a migráció a humanitárius kötelezettségek, illetve alkotmányos rendelkezések révén olyan kérdéseket is felvet, amelyeknek lehet és van relevanciájuk egy alkotmánybíróság tevékenységében. Mind az anyagi jogi, mind pedig az eljárásjogi kérdések érinthetnek ugyanis több alapvető jogot - pl. tisztességes eljárás, mozgásszabadság, visszaküldés tilalma (non refoulement), jogorvoslathoz való jog, diszkrimináció tilalma, magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog, kínzás, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma -, másrészt a migráció kapcsolatban áll az állami szuverenitás gyakorlásával is, ekként helye lehet az egyes alkotmánybírósági eljárásoknak. A tanulmány magyar szemszögből nézve egyrészt vizsgálja a lehetséges alkotmánybírósági szerepeket, másrészt pedig áttekinti, hogy az Alkotmánybíróság felfogása e körben hol helyezhető el, milyen ügyekben volt lehetősége az Alkotmánybíróságnak akár egyéni jogvédelmet nyújtani, akár a menedékjog Alaptörvény XIV. cikkbéli alkotmányos tartalmát kibontani. Ez utóbbi vonatkozásában az egyes eljárásokban a szuverenitás, az alkotmányos önazonosság, illetve az emberi méltóság és a menedékjog Alkotmánybíróság általi összekapcsolását is bemutatja, illetve áttekinti azokat az egyedi ügyeket, melyekben valamely menekültügyi vagy idegenrendészeti aktus alkotmányosságát vitatták.
Kulcsszavak: Alkotmánybírság, menedékjog, idegenrendészet, eljáráshoz való hozzáférés, alkotmányos identitás,
A migráció, mint emberek mozgása, ideiglenes vagy tartós letelepedése más államokban, azon a közhelyen túl, hogy egyidős az emberiséggel, valójában szoros kapcsolatot mutat az állami szuverenitással, különösen a nemzetállamok létrejöttét követően. Egy állam népességéhez képest idegenek (idegen állampolgárok, idegen népesség) tekintetében meglehetősen széleskörű az állami szuverenitásból adódó diszkrecionalitás lehetősége, sok tekintetben ugyanis kizárólag az állam saját döntésén múlik, hogy kiket enged be a területére, kiknek engedi a letelepedést, a társadalom részévé válást és milyen feltételekkel teszi ezt. Az állam dönthet úgy, hogy támogatólag áll a bevándorláshoz és ezzel hozzájárul a népessége diverzitásának növekedéséhez, illetve a bevándorlás kontrollálásával ellene is hathat annak. Másrészt ugyanakkor vannak tipikus korlátai is az állami hatalomnak e téren, olyan elemek, amelyek behatárolják a cselekvési lehetőségeket, adott esetben akár az állami akarat ellenében, vagy az állami szándékot meghaladóan is hatnak. Ide sorolhatjuk a jogszerűtlen határátlépés vagy tartózkodás hatását, a humanitárius kötelezettségek teljesítését, illetve az olyan kényszerítő körülményeket mint például a munkaerőhiány.
A jogszerűtlen határátlépés vagy jogszerűtlen tartózkodás (irreguláris migráció) ellen ugyan védekeznek az államok, de egyrészt teljesen megszüntetni a jelenséget nem tudják, másrészt a megoldásaik sokszor csak eseménykövetők, mert nem képesek minden visszaélési lehetőséget előre felismerni és kiküszöbölni. Amikor pedig az államok szembenéznek azzal, hogy ténylegesen nem tudják végrehajtani az illegálisan az ország területén tartozók eltávolítását, vagy éppen azok adott esetben a hosszú tartózkodás során már letelepedtek, családot alapítottak, gyermekük született, az utólagos megoldás sok esetben státuszlegalizáláshoz vezet, amikor az eredeti állami akarat már csak korlátozott érvényesül.
Fontos szerepet tölt be a migráció jelenségéhez való állami viszonyulásban a munkaerőhiány megoldásának sürgető kényszere is, amely nem jogi, sokkal inkább gazdasági kényszert jelent. Ez jellemzően akkor merült fel, amikor megváltozott a gazdasági struktúra (a mezőgazdaság helyett az ipar és az egyes technológiák kerültek előtérbe, amelyek igényelték a képzett munkaerőt), vagy éppen jelentősebb gazdasági fellendülés következett be (pl. a második világháborút követően), az állam pedig a nem elégséges munkaerő kiegészítésére, pótlására a bevándorláshoz mint rövidtávú megoldáshoz nyúlt.[1]
A kérdéskör további komplexitásához pedig hozzájárulnak a humanitárius kötelezettségek - értve ez
- 10/11 -
alatt a menedék nyújtását - is. A menedékjog nagyon sokáig szoros kapcsolatban állt az egyházzal és a különböző szent helyekkel (a túlzottan súlyos állami büntetőhatalommal szemben nyújtott védelmet), majd az egyházi hatalom visszaszorulásával, az állami szuverenitás fogalmának és igazságszolgáltató igényének elterjedésével[2] a 19. századra létrejött a modern értelemben vett diplomáciai menedékjog intézménye, a 20. századra pedig, a területi menedékjog intézménye révén az állam már a saját területén nyújt védelmet a más állam által üldözötteknek.[3] Az első világháborút követően, a nemzetközi tapasztalatok, illetve nagyrészt a Nemzetközi Vöröskereszt felszólalása hatására már komolyan felmerült a menedékjog nemzetközi szintű, egységes szabályozása, mely széles körű elfogadottságot a második világháborút követően nyert, és eredményeként megszületett az 1951. évi Genfi Menekültegyezmény.[4] A menedék nyújtása kikerült az abszolút állami diszkrecionalitás közegéből és nemzetközi jogi kötelezettségként vállalták azt az egyezményben részes államok, a menedék nyújtása ezzel jogilag kötött döntéshozatallá vált, visszaszorítva a korábbi állami diszkrecionalitást. A területi menedékjog mára sokkal inkább az egyén jogaként érvényesül, és akár alkotmányos védelmet is kaphat. E formájában a menedékhez való jog nemzetközi emberi jogok, illetve a humanitárius jog nyújtotta jogok és kötelezettségek halmaza, mely az állam oldaláról nézve az alábbi állami cselekvéseket foglalja magában: befogadni egy személyt a területére; megengedni, hogy a személy ott tartózkodjon; tartózkodni a személy kiutasításától; tartózkodni a személy kiadatásától; és tartózkodni a személy üldözésétől, büntetésétől vagy szabadságának egyéb módon történő korlátozásától. Bár a menedékjogot hagyományosan inkább az állam, mint az egyén jogának tekintették, de ekként mára három elemet foglal magában: az állam menedékjogot nyújtó jogát, az egyén menedékjogot kérő jogát és az egyén menedékjoghoz való jogát.[5]
A szuverenitás alapja, mely nélkül állam sem létezik, klasszikus értelemben a terület, a népesség és a főhatalom. A szuverenitás központi szerepet játszik az államalkotásban és annak átalakulásának lehetőségében is, ezért az emberi jogok megvalósításában is döntő szerepe van. A szuverenitás és az emberi jogok közötti kapcsolat azonban kétoldalú: egyes nézetek szerint az emberi jogok, vagy ami még fontosabb, azok univerzalizmusa erodálja a szuverenitást abban a klasszikus értelemben, hogy az állam saját belátása szerint cselekszik a saját területén; míg mások szerint, mivel a szuverenitás relatíve társadalmilag konstruált, történelmileg specifikus és változékony, jobban érthető, ha az emberi jogok által átalakul.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
