Az Európai Unió jogrendszerét feldolgozó magyar szakirodalomban előkelő helyet foglal el az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban: EKB) feladatainak, jogvédő és integráló szerepének számbavétele, eseti döntéseinek bemutatása.1 Kevesebb szó esett azonban eddig azokról a jogharmonizációs kihívásokról és kötelezettségekről, amiknek a nemzeti polgári eljárásjogoknak kell megfelelniük, annak érdekében, hogy céljukat, a jogviták pártatlan eldöntését az eljárási alapelvek érvényesítésével a közösségi jogrendszer lüktetésébe bekapcsolódva is maradéktalanul ellássák.
A magyar polgári eljárásjognak az Európai Unióhoz való csatlakozásunk tervezett időpontjától, azaz 2004. május 1-jének első percétől kezdve alkalmasnak kell lennie arra, hogy az EKB és a nemzeti bíróságok közötti párbeszéd intézményesített csatornája, az Európai Közösséget létrehozó szerződés (a továbbiakban: EKSz.) 234. cikkében szabályozott előzetes döntéshozatali eljárás célját maradéktalanul és zökkenőmentesen tölthesse be.
E jogintézmény hatékonyságát az unió jogrendszerén belül az is bizonyítja, hogy az EKB összes ügyeinek kb. felét teszi ki a tagállami bíróságoktól érkező, előzetes döntést igénylő kérdések elbírálása. Igaz ugyan, hogy nagy eltérések mutatkoznak az egyes tagállami bíróságok "Luxemburghoz fordulásának" készsége között, tény azonban, hogy már minden uniós országból érkezett ilyen megkeresés az EKB-hoz. Azt egyelőre nehéz megjósolni, hogy a magyar bírók német-, osztrák-, benelux kollégáikhoz hasonló bátorsággal, vagy inkább a finn-, svéd igazságszolgáltatásra jellemző visszafogottsággal élnek-e majd az EKSz. biztosította lehetőségeikkel.
Tanulmányunk arra tesz kísérletet, hogy az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) rendszerét végigtekintve rákérdezzen azokra a problémákra, amik a jelenlegi szabályozás sajátosságaiból adódnak, s amikre az egységes joggyakorlat kialakítása, s ezáltal a jogvédelem hatékonyságának megóvása érdekében még uniós csatlakozásunk előtt szükséges választ adni.
Az Európai Közösség az alapszerződésekben meghatározott feladatait nem tudja a tagállamok tevékeny közreműködése nélkül ellátni, tekintettel arra, hogy a közösségi joganyagot nekik kell a gyakorlatba átültetniük, s ezáltal annak érvényesülését biztosítaniuk. Mivel a Közösség nem rendelkezik megfelelő hatósági szervezettel, a közigazgatás foganatosítása a tagállamokra hárul. Ennélfogva a tagállami bíróságoknak is fontos szerep jut a közösségi jog védelmének decentralizált rendszerében.2 Az EKB ez utóbbi kérdésben már nagyon korán, a van Gend & Loos ügyben is állást foglalt:3
"Amikor a Szerződés (ex-169. és 170.) cikkei a Bizottságnak és a tagállamoknak lehetővé teszik, hogy a (EK) Bírósághoz forduljanak, amennyiben egy állam a kötelezettségeit nem teljesíti, ez a rendelkezés nem jelenti azt, hogy az egyén számára lehetetlen lenne, hogy maga is a nemzeti bíró előtt hasonlóképpen ezekre a kötelezettségekre hivatkozzon. Éppolyan kevéssé lehetetlen, mint az a tény, hogy a Szerződés a Bizottságnak a Szerződésből eredő kötelezettségek biztosítására olyan eszközt nyújt, ami kizárja azt a lehetőséget, hogy a magánszemélyek nemzeti bíróságok előtti pereiben ezen kötelezettségek sérelmét érvényesítse.
Amennyiben a (ex-) 12. cikk rendelkezéseinek tagállami megszegése elleni garanciák kizárólag a 169. és 170. cikkekben szabályozott eljárásra korlátozódnának, úgy az kizárná az egyén személyes jogainak mindenfajta közvetlen bírói védelmét. (…) A saját jogának megóvásában érdekelt egyén ébersége egy olyan hatékony ellenőrzést jelent, amely kiegészíti a Bizottság és a tagállamok 169. és 170. cikkek alapján gyakorolt ellenőrzési lehetőségeit."
Az EKSz. 10. cikke mind pozitív, mind negatív oldalról meghatározza a tagállamok kötelezettségeit: tevékenyen kötelesek minden elsődleges-, vagy másodlagos közösségi jogból rájuk háruló feladatnak megfelelő általános, vagy különleges intézkedést megtenni, másrészt viszont kötelesek minden olyan intézkedést mellőzni, ami a Szerződés céljainak érvényesülését veszélyeztetheti. Mindez kiegészül a Közösség céljait konkretizáló 3. cikk h) pontjával, amely ilyen kívánalomként fogalmazza meg a nemzeti jogszabályok összehangolását, amennyire az a közös piac működéséhez szükséges. Annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson, s minden belső korlátozás nélküli, a szabad versenyt biztosító közös piac létezzen, szükséges a tagállami eljárásjogok különbségéből eredő torzító hatásokat is megszüntetni.
Ezen szabályok általános megfogalmazását az EKB gyakorlata konkretizálta, s a tagállami kötelezettségek egész sorát építette ki. Jogfejlesztő értelmezéseinek súlypontja kezdetben az anyagi jogi kérdésekre összpontosult, az igazságügyi-, eljárásjogi alapelvek viszonylag későn, s eleinte szinte csak mellékesen vetődtek fel. Az eljárásjogok kapcsán legelőször a hatékonyság követelményének és a megkülönböztetés tilalmának elvét dolgozta ki a luxemburgi testület. Az előbbi alapján a nemzeti eljárásjogok a közösségi jogból származó jogosultságok érvényesítését nem nehezíthetik meg, illetve lehetetleníthetik el. Az utóbbi arra kötelezi a tagállamokat, hogy a közösségi jogból származó jogosultságok érvényesítése céljából történő bírói jogvédelemhez való hozzáférés előfeltételei nem lehetnek méltánytalanabbak, mint a kizárólag nemzeti jogra épülő keresetek esetében.
Ezek az alapelvek a tagállamok bíróságának intézményi- és eljárási autonómiája korlátaiként jelentek meg. Bár magát ezt a függetlenséget sem mondja ki tételesen az elsődleges jog egyetlen rendelkezése, azt az EKSz. 5. cikkében található szubszidiaritási alapelvből származtatják. Tekintettel arra, hogy mind az elsődleges-, mind a másodlagos közösségi jog számos egyéni jogot létesített a közösség állampolgárai számára, anélkül azonban, hogy ezzel egyidejűleg előírná a tagállamok számára, hogy ezek érvényesítését milyen módon kell elősegíteniük, valamint, hogy az egyén számára milyen jogsegély álljon rendelkezésre közösségi jogainak sérelme esetén, az EKB jogértelmezésének kellett megválaszolnia ezeket a kérdéseket.
1976-ban volt először lehetősége az EKB-nak, hogy a nemzeti eljárásjog határaival kapcsolatos véleményét kifejtse, és pedig a Rewe-ügyben4, jogtalanul beszedett járulékok visszakövetelése kapcsán. Az adott járulékok többek között az EKSz. 13. cikkével összeegyeztethetlenek voltak, tehát egy közvetlen hatályú közösségi szabályba ütköztek. Mivel a német eljárási határidők alapján már nem volt lehetőség ezen jogtalanul beszedett járulékok visszafizetésére, a német Szövetségi Közigazgatási Bíróság (Bundesverwaltungsgericht) előzetes döntéshozatali eljárás keretében ezen előírásoknak a közösségi joggal való összevetését kérte az EKB-tól. Az ítéletben a luxemburgi testület leszögezte, hogy közösségi jogi szabályozás hiányában az eljárás kialakítása az egyes tagállamok belső jogrendszerének feladata. Ez a kialakítás azonban nem lehet méltánytalanabb, azon eljárásokénál, melyek kizárólag a belső jogra hivatkozó kereset alapján indulnak. Így a közösségi jogon alapuló követelések érvényesítéséhez szükséges nemzeti eljárási szabályok és határidők sem lehetnek olyanok, amik azt gyakorlatilag lehetetlenné teszik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
