A terrorizmus elleni küzdelem kérdéseinek előtérbe kerülése a mai államközi kapcsolatokban a nemzetközi jog szemszögéből nem a legmegfelelőbb pillanatban következett be. A nemzetközi kapcsolatokban végbemenő globális átrendeződési folyamatok a terrorizmus problémája nélkül is jelentős hatással voltak az egész modern nemzetközi jogrendre, vitathatóvá tették az általánosan elismert alapelveit, legitimációs válságba sodorták a mai nemzetközi jogrend fenntartásában prominens szerepet játszó egyetemes és regionális intézményeket. Az utóbbi tíz év eseményeinek központi elemét a kétpólusú világrend megszűnése, a korábban létező hatalmi egyensúly radikális átrendeződése, az USA vezető világhatalmi szerepén alapuló egypólusú világrend kialakítására irányuló törekvések képezték. Ezen események prompt és nem előre látható gyakorlati következményeket vontak maguk után a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Jelentősen szétzilálták az egyetemesség létező láncszemeit, a viták kereszttűzébe állították az erő és a hatalom egyoldalú alkalmazásának erkölcsösségét és jogszerűségét. A nemzetközi jog szintjén pedig nem pusztán új megvilágításba helyezték a tételes nemzetközi jog általánosan elismert alapelveit, hanem egyértelműen meg is kérdőjelezték azok eddig érvényesnek vélt tartalmát a változó világrend keretei között. A szóban forgó események nemzetközi jogra gyakorolt hatása azért elgondolkodtató, de talán bizonyos mértékig döbbenetes is, mert a modern nemzetközi jog olyan legfontosabb alapelveinek a határait feszegetik, mint az erőszak alkalmazásának tilalma, a be nem avatkozás és a szuverenitás elve, az egyéni és a kollektív önvédelem joga, illetve kérdésessé teszik az emberi jogok nemzetközi védelme terén eddig elért eredményeket is. Sokan úgy ítélik meg, hogy ezek a változások az eddigi világrend sokkal veszélyesebb és félelmetesebb változata kialakulásának az előjelei,
- 95/96 -
amelyben a nemzetközi jog szerepe jelentősen marginalizálódik, s a nemzetközi jog végérvényesen visszazuhan arra a Kelsen által felvázolt "primitív jog" szintjére,[1] ahol az erőszak alkalmazásának monopóliuma nem a nemzetközi jogrenden alapuló közösséget, hanem elsősorban az egyes államokat illeti meg.
Ezek a félelmek nem teljesen alaptalanok, mivel eddig az államok közössége, noha bizonyos fenntartásokkal, tudomásul vette, hogy az erőszak alkalmazásának monopóliuma a közösség nevében fellépő egyetemes intézményt, az ENSZ Biztonsági Tanácsát illeti meg, azaz a mai nemzetközi jogrend abban volt fejlettebb a kelseni "primitív" jognál, hogy az erőszak alkalmazását bizonyos mértékig centralizálta, közösségi szintre emelte azt. Ez alól egyetlen kivétel volt engedélyezve, nevezetesen: az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes joga fegyveres támadás esetében, mindaddig amíg az államok közössége nevében eljáró intézmény (BT) a béke helyreállításához szükséges rendszabályokat meg nem tette.[2] Az utóbbi évek eseményei, ideértve a terrorizmus elleni küzdelem problémáját is, leglátványosabban talán az erőszak alkalmazásának közösségi monopóliumát kérdőjelezték meg. Itt célszerű megjegyezni, hogy az erőszak alkalmazása tilalmának elvét nem csak a terrorizmus elleni küzdelem problémája rendítette meg (különösképpen a 2001. szeptember 11. terrorcselekményeket követő fejlemények), az elv cogens jellegének megtörése már a balkáni konfliktus során észlelhető volt, amikor az államok egy csoportja egyértelmű közösségi felhatalmazás nélkül erőszakot alkalmazott Jugoszláviával szemben. Tulajdonképpen a koszovói konfliktus lezárásának módja döbbentette rá a nemzetközi közösséghez tartozó államokat az új világrend kialakulásának tényére, amely világrendben a jog és az erkölcs már nem féltétlenül az egyetemes közösség akaratának függvénye, hogy esetenként azt is jogszerűnek és erkölcsösnek lehet elismertetni, amit erővel és hatalommal ki lehet kényszeríteni.
Ennek oka ma már mindenki számára egyértelmű: átrendeződtek a világhatalmi viszonyok, az amerikai befolyás megkérdőjelezhetetlenné és elfogadottá is vált. A koszovói válsággal kapcsolatos események előrevetítették, hogy nem egy válság lezárásának lehetünk tanúi, hanem egy új korszak kezdetének. Az Amerikai Egyesült Államok meggyőzte a világot, de elsősorban saját magát, hogy tud és akar élni
- 96/97 -
a hatalommal és erővel, hogy az erő és a hatalom hatékony alkalmazásával megváltozhat azok jogi és erkölcsi megítélése, s mindez új távlatokat nyit számáa a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Ezért nem is tekinthető túlságosan meglepőnek sem az USA elleni terrortámadást követő afganisztáni fejlemények, sem a jelenlegi iraki válsággal kapcsolatos amerikai magatartás. Az USA egyértelművé tette, hogy nem a világ egyik nagyhatalmaként, hanem a világ vezető és kivételes helyzetű nagyhatalmaként szándékozik érvényesíteni akaratát a mai államközi kapcsolatokban.
Egyértelművé vált az is, hogy 20. század végére kialakított nemzetközi jogrend keretei között az USA csak úgy tudja érvényesíteni világhatalmi ambícióját, ha az abba beépített jogi biztosítékok és fékek rendszerét valamilyen módon hozzáigazítják a tényleges hatalmi helyzethez. Erre az államok jelenlegi közössége nem mutatott különösebb hajlandóságot, közösségi (egyetemes) szinten semmilyen lényeges változás nem történt, az államok többsége, ideértve az ENSZ kivételezett helyzetű nagyhatalmait, továbbra is az utóbbi 50 évben kialakított nemzetközi jogrendet tekintik érvényesnek. A jog és a tényleges világhatalmi helyzet közötti ellentét okozza jelenleg az államközi kapcsolatokban a legnagyobb problémát: egyrészt az USA a megváltozott helyzetéből adódóan szét akarja és tudja is feszíteni a hatályos nemzetközi jogrend kereteit, másrészt az államok közössége ragaszkodik a korábbi status quo-hoz. Ezen ellentét feloldásának az esélyei jelenleg igen csekélyek, mivel az USA - felismervén a status quo megváltoztathatóságának reális esélyeit - a hatalom és az erő egyoldalú, konszenzus nélküli alkalmazását továbbra is előnyben fogja részesíteni, s nem áll szándékában a nemzetközi törvényesség jelenleg érvényesnek tekintett kereteihez igazítani magatartását. Különösen akkor nem, ha a nemzetközi közösség nem képes egyértelmű, jogilag is megalapozott állásfoglalást kialakítani a felmerülő problémák megoldásának módjáról, ha nem pusztán eltűri, hanem cselekvő módon asszisztál a nemzetközi törvényesség USA által történő lazításának folyamatában.[3] A nemzetközi törvényességtől való eltérés minden esete megbosszulja
- 97/98 -
önmagát, precedenst teremt további kivételek számára.[4] A megelőző csapás jogának elismertetésére irányuló jelenlegi amerikai doktrína nem a véletlen műve, a jugoszláviai (közösségi felhatalmazás nélkül történő erőszak alkalmazása) és az afganisztáni (az önvédelem jogának önkényes értelmezése) események előrevetítették ennek lehetőségét. Mindkét esetben a jogszerűség kereteinek áthágása történt meg, noha erkölcsileg igazoltnak látszó lépésekről volt szó. Az USA mindkét esetben maga mögött tudhatta az államok egy jelentős részének a támogatását, sőt az amerikaiak bevonása ezen konfliktusok rendezésébe az államok egy részének kifejezett kérésére történt meg. A jugoszláviai események során az amerikai külpolitika sok szemrehányást kapott a tétlenségért, azért hogy az a nagyhatalom, amely valóban eléggé erős ahhoz, hogy katonai erejét latba vetve véget vessen az esztelen öldöklésnek, sokáig távol tartotta magát a konfliktustól.
Jelenleg nagyon nehéz megjósolni, hogy a 2001. szeptember 11. terrortámadás milyen további kihívások elé állítja az érvényes nemzetközi jogrendet, sőt az is kétséges, hogy a terrorizmus elleni küzdelem eddig elért eredményei a nemzetközi jog szintjén érvényben maradnak-e vagy sem. A szeptember 11. terrortámadás nem egy olyan időpontban következett be, amikor teljes egészében hiányoztak az államok együttműködési rendszerében a vonatkozó nemzetközi jogi eszközök.[5] Jellemző, hogy az egyetemes szinten elfogadott nemzetközi jogi okmányok rendszerén kívül a fontosabb földrajzi régiók államai is ún. regionális egyezményeket fogadtak el a terrorizmus elleni küzdelemről.[6]
- 98/99 -
Más kérdés, hogy ezen okmányok alapján hatékonyan fel lehet-e lépni az egyre változatosabb formákat öltő terror-cselekményekkel szemben. Az azokban foglaltakat minden valószínűség szerint újra kell gondolni, s a nemzetközi közösségnek további erőfeszítéseket kell tennie a közös fellépés szorosabb összehangolása érdekében. Az viszont nem kétséges, hogy a terrorizmus elleni küzdelem jelenlegi amerikai koncepciója, amely teljes egészében a nemzetközi jog szintjén akarja érvényesíteni ezt a küzdelmet (háborút kell indítani a terrorizmus ellen, ideértve a megelőző fegyveres fellépés lehetőségét is az önvédelem jogának önkényes kiterjesztése és értelmezése révén) pillanatnyilag többet árt mint használ az államok közös fellépésének összehangolásában.
A terrorizmus elleni küzdelem háborúként történő értelmezését az USA részéről, az önvédelem jogának hangsúlyozását a nemzetközi jog szintjén előrevetítette a 2001. szeptember 18. elfogadott kongresszusi határozat a fegyveres erők elnök által történő alkalmazásának engedélyezéséről.[7] A határozat kiemeli, hogy az elkövetett terrorcselekmények "szükségessé és célszerűvé teszik az önvédelem jogának érvényesítését", s egyúttal arra is utalás történik, hogy a fegyveres erők alkalmazásának engedélyezésére a "jövőben elkövetendő mindenfajta nemzetközi terrorcselekmény megelőzése céljából van szükség".[8] Ezen belső jogi okmány elfogadását követően az USA-nak sikerült kieszközölnie a Biztonsági Tanács 1373. sz. határozatának elfogadását az ENSZ Alapokmányának VII. fejezete alapján.[9] A BT határozatában megerősítette az "egyéni és kollektív önvédelemhez való jogot", elismerte hogy a "nemzetközi békét és biztonságot fenyegető terrorcselekményekkel szemben folytatott küzdelemben minden eszközt igénybe kell venni", illetve hogy az államok "megtehetik a szükséges lépéseket a terrorcselekmények megelőzése céljából". A határozat elfogadásának időpontjától a viták kereszttűzében áll,[10] mivel az önvédelemhez való jog értelmezésén kívül számos más kérdést is nyitva hagy, például azt, hogy jogszerű volt-e az amerikai hadsereg bevetése Afganisztánban.[11]
- 99/100 -
Az önvédelem jogának erőltetése a terrorizmus elleni küzdelemben - amire az USA egyébként a 2001. szeptember 11. terrortámadás előtt is hivatkozott, éspedig 1986-ban, amikor Líbiát bombázások révén büntette meg az amerikai katonák ellen Nyugat-Berlinben végrehajtott terrorcselekmény miatt[12] komoly bizonytalanságot okoz a nemzetközi jogban egyrészt azért, mert tartalma nem tisztázott. Másrészt azért, mert a jelenlegi amerikai felfogás szerint e jog alapján megelőző csapást is lehet alkalmazni, lényegében még akkor is, ha nem történt tényleges támadás az állam ellen. Tulajdonképpen ez e felfogás osztja meg a nemzetközi közösséget az iraki probléma kapcsán is. Sokan úgy vélik, hogy a preventív önvédelem jogának intézményesítése megszüntetné az önvédelmet objektív tényeken nyugvó alapjától, a támadás tényétől, és azt kizárólag az önvédelmet gyakorolni akaró állam szubjektív megítélésétől tenné függővé.[13]
A terrorizmus elleni küzdelem problémáját bonyolítja az a tény is, hogy hiányzik a terrorizmus általánosan elfogadott jogi meghatározása, illetve, hogy a terrorcselekmények jogi minősítése körül is sok a bizonytalanság. A terrorizmust és a terrorcselekmények egy jelentős részét a nemzetközi jog hatálya alá tartozó cselekménynek kell tekinteni, mivel ezen cselekményeket a vonatkozó nemzetközi okmányok mint a "nemzetközi békét és biztonságot fenyegető cselekményként" minősítik. Ugyanakkor az elkövetett cselekmények jogi minősítését és az elkövetők felelősségre vonását a terrorizmus elleni küzdelemről szóló nemzetközi egyezmények a részes államok belső jogrendszerére hárítják. Így például mindenki számára világos, hogy 2001. szeptember 11-én igen súlyos bűncselekmény elkövetésére került sor, de az már nem annyira egyértelmű, hogy milyen jellegű bűncselekmény elkövetéséről van szó (a nemzetközi jog által minősíthető: háborús? emberiség elleni?), avagy az amerikai belső jog által minősíthető bűncselekményről.
- 100/101 -
Az államok mai közösségének egyértelműen kimutatható megosztottságát a terrorizmus elleni küzdelem terén az is jelentősen előmozdítja, hogy az amerikai és európai gondolkodásmódban eltérő hangsúllyal szerepelnek az emberi jogok és a jogállamiság kérdései. Az USA az egyetlen állam talán, amely valóban úgy viselkedik, mint amely igazi és nem színlelt harcot vív a terrorizmus ellen mind az államközi kapcsolatok szintjén, mind a hazai szabályozás terén.[14] Ezt a harcot egyértelműen háborúnak tekintik, amelynek frontvonala napjainkban Amerika határainál kezdődik.[15] Ilyen körülmények között, amikor az USA a terrorizmus által ostromlott ország látszatát kelti, nem meglepő, hogy az emberi jogok kérdései kikerülnek a figyelem központjából. Európában ugyanakkor a terrorizmus elleni küzdelmet, a vonatkozó szabályozási szigorításokat nem lehet ilyen egyértelműen az emberi jogokra való tekintett nélkül érvényesíteni. Már csak azért sem, mert az európai államokat mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás szintjén kötik a nemzetközi szabványok, s azok nemzetközi ellenőrzés alatt állnak (Európa Tanács, EU). Az európai nemzetközi ellenőrzési rendszer adhat magyarázatot arra, hogy az európai államok, különösen az Európai Unió tagállamai, a Biztonsági Tanácsban sokkal óvatosabb álláspontot képviselnek a terrorizmus elleni intézkedések tárgyalása során. A Biztonsági Tanács határozatai nemcsak az EU tagállamait kötik közvetlenül, de magát az EU-t is felhatalmazzák az azokban foglaltak végrehajtására,[16] s az ENSZ Alapokmányból folyó kötelezettségek elsőbbséget élveznek az EU okmányaiból származó kötelezettségekkel szemben.[17] Éppen ezért a Biztonsági Tanács azon határozatai, amelyek korlátoznák vagy sértenék az alap-
- 101/102 -
vető emberi jogokat igen kényes helyzetbe hozhatnák az EU tagállamait és az Európai Uniót.[18]
Az emberi jogok és a jogállamiság tiszteletben tartásának követelménye a terrorizmus elleni küzdelem során nagyon jól tükröződik két fontos európai okmányban, nevezetesen az EU terrorizmus elleni küzdelemről szóló kerethatározatában[19] és az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által elfogadott irányelvekről az emberi jogokról és a terrorizmus elleni küzdelemről,[20] amelyeket az Emberi Jogok Európai Egyezménye rendelkezéseinek hivatalos értelmezéseként is fel lehet fogni a terrorizmus elleni küzdelemre tekintettel. Az EU kerethatározatában kísérlet történik a terrorizmus és a terrorista csoport fogalmának egységes meghatározására tagállamok szintjén,[21] megfogalmazódik a jogi személyek felelőssége a terrorcselekmények elkövetése kapcsán,[22] útmutatást tartalmaz a hatékony, arányos és visszatartó büntetések alkalmazásáról,[23] a tagállamok joghatóságáról a terrorcselekményeket elkövető személyek felelősségre vonása tekintetében,[24] a terrorcselekmények áldozatainak védelméről és segítéséről.[25] Ezen átfogó jogegységesítési okmány különös figyelmet fordít az emberi jogok és a jogállamiság elveinek érvényesítésére a terrorizmus elleni küzdelem során. A preambulum 1. pontja külön kiemeli az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és szolidaritás, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartását mint az Európai Unió alapját képező egyetemes értékeket. Továbbá a terrorcselekmény fogalmának önkényes meghatározásának is gátat szab azáltal, hogy a kerethatározatban foglaltak nem érinthetik az emberi jogok tiszteletben tartásának azon kötelezettségét, amelyet az Európai Unióról szóló Szerződés 6. cikke rögzít.[26]
- 102/103 -
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának irányelvei az emberi jogokról és a terrorizmus elleni küzdelemről[27] úgyszintén körültekintő, az emberi jogokat tiszteletben tartó intézkedések meghozatalának szükségességére hívják fel a tagállamok figyelmét. A preambulum d) pontja kiemeli, hogy a terrorizmus elleni harc során nemcsak lehetséges, de feltétlenül szükséges is tiszteletben tartani az emberi jogokat, a rule of law elveit és amennyiben arra igény van, a nemzetközi humanitárius jog szabályait is. Az államok kötelesek intézkedéseket hozni avégett, hogy megvédjék a joghatóságuk alatt álló személyek jogait a terrorcselekményektől, különösképpen az élethez való jog védelmének céljából. Ez a kötelesség az államok pozitív intézkedési kötelessége.[28] Ugyanakkor a terrorizmus elleni küzdelem céljából hozott mindenfajta intézkedés során tiszteletben kell tartani az emberi jogokat és gondoskodni kell az önkényesség bármilyen formájának a kizárásáról, ideértve a megkülönböztető és rasszista bánásmód kizárását is.[29] Mindenfajta terrorizmus elleni intézkedésnek törvényesnek kell lennie, s amennyiben szükség van az emberi jogok korlátozására, a vonatkozó korlátozásokat a lehető legpontosabb módon kell megfogalmazni a szükségesség és az arányosság elveire tekintettel.[30] Ezen kívül az irányelvek szigorú garanciális szabályokat rögzítenek a kiutasítási és kiadatási eljárások tekintetében.
A terrorizmus elleni küzdelem és az emberi jogok tiszteletben tartása közötti összhang megteremtésének szükségességére utal azon hat algériai származású személy ügye, akiket terrorcselekmény elkövetésére irányuló szervezkedés miatt a Bosznia és Hercegovinában állomásozó amerikai békefenntartó erők jogszerűtlenül eltávolítottak az országból és a kubai Guantanamo Öbölben található - a nemzetközi terrorizmusban való részvétellel gyanúsított személyek átvilágítására is szolgáló - amerikai katonai bázisra szállítottak. A boszniai ún. "algériai csoport" ügye talán az első olyan ügy, amelyben nemzetközi bíróság (a Daytoni Egyezmény alapján létrehozott Emberi Jogi Kamara) hozott ítéletet,[31] amely ítéletekben az amerikai fogva tartás jogszerűségének
- 103/104 -
a kérdései - noha nem közvetlenül, de közvetett módon - is felmerültek.[32] A Kamara elsősorban a boszniai hatóságok intézkedéseit minősítette az emberi jogi nemzetközi szabványok szemszögéből, amely minősítés során nem lehetett teljes egészében eltekinteni a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem céljából foganatosított amerikai intézkedések elemzésétől. Így különösképpen az amerikai elnöknek a terrorizmus elleni háború kapcsán 2001. november 13. kihirdetett rendeletének az elemzésétől, amely rendelet a nem amerikai állampolgárok fogva tartását, a velük való bánásmódot és az ellenük folytatott eljárás módját szabályozza;[33] valamint az amerikai hadügyminisztérium 2002. március 21. rendeletének a vizsgálatát a katonai bizottságok létrehozásáról és eljárásuk rendjéről, amelyben lényegében az elnöki rendelet végrehajtásáról van szó.[34]
A vizsgált ügyekben szereplő személyeket 2001. októberében tartóztatták le a bosnyák hatóságok az USA és az Egyesült Királyság szarajevói nagykövetségei ellen irányuló terrorcselekmény tervezésének vádja alapján. A letartóztatás során az egyik gyanúsított lakásán egy cetlire felírt telefonszámot találtak, amelyen az Al-kaida szervezet összekötőjének a telefonszáma szerepelt. Letartóztatásukat követően a belügyminiszter megfosztotta őket a bosnyák állampolgárságuktól és elrendelte az országból való kiutasításukat. 2002. január 17-én a Föderáció Legfelsőbb Bírósága elrendelte a fogva tartottak szabadlábra helyezését, azonban a szabadlábra helyezés helyett a fogva tartást végző intézményből (a szarajevói kanton bíróságának börtöne) közvetlenül rendőrségi őrizetbe kerültek. A rendőrség következő nap reggelén átadta őket az amerikai békefenntartó erőknek, s azt követően hamarosan a kubai átvilágító táborba szállították őket. Az ügyek tárgyalása során a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem és az emberi jogok védelme közötti összefüggések kérdésének tisztázása is felmerült. A
- 104/105 -
bosnyák hatóságok az Emberi Jogi Kamara előtt azzal érveltek, hogy a gyanúsítottak átadása az amerikai fegyveres erőknek az ENSZ Biztonsági Tanácsának a 1373 sz. határozata alapján történt, amely kötelezi őket a nemzetközi terrorizmus elleni harcra, azaz a BT határozatban foglaltak prioritást élveznek a Daytoni Egyezményben megfogalmazott emberi jogi kötelezettségekkel szemben.[35] A Kamara nem fogadta el ezt az érvelést, kimondta, hogy a terrorizmus elleni küzdelem nem mentesítheti a bosnyák hatóságokat az Egyezményben foglaltak betartásától, különösképpen azokban az esetekben, amikor az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkében és hatodik jegyzőkönyvének 1. cikkében foglalt garanciák érvényesítésének kötelezettségéről van szó.[36]
Az Emberi Jogi Kamara elmarasztaló ítéletében megállapította a bosnyák hatóságok felelősségét a kiadatási és kiutasítási eljárási szabályok figyelmen kívül hagyása miatt, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. jegyzőkönyvének 1. cikke megsértését is első alkalommal mondta ki az európai jogalkalmazási gyakorlatban.
A jogsértés indoklása az ítéletben a fenti amerikai rendeletek értelmezésén alapul. E rendeletek alapján nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy milyen jog (amerikai belső jog vagy nemzetközi jog) kerül alkalmazásra és hogy milyen büntetés kiszabására kerülhet sor. A halálbüntetés kiszabásának a lehetőségét a Kamara reális lehetőségnek minősítette, minek következtében a bosnyák hatóságok, megítélése szerint, csak abban az esetben jártak volna el jogszerűen, ha garanciákat kérnek az amerikai hatóságoktól a tekintetben, hogy halálbüntetés alkalmazására a gyanúsítottak vonatkozásában nem kerül sor. Az adott garancia figyelmen kívül hagyását még súlyosabbá tette az a tény, hogy a gyanúsítottak ügyében a végrehajtó hatalomnak alárendelt és minimális eljárásjogi garanciákat érvényesítő amerikai katonai bizottság hozhat ítéletet.[37]
A terrorcselekmények elkövetőivel szemben a fenti amerikai elnöki rendelet értelmében az eljárást katonai bizottságok folytatják le, s az ítéleteket is ezen bizottságok hozzák meg. A szóban forgó bizottságok nem katonai bíróságok, az utóbbiaktól eltérnek mind a joghatóság, mind az eljárási szabályok terén.[38] A katonai bizottságok által történő igazságszolgáltatás jogszerűségét még az amerikai jogászok közül is sokan
- 105/106 -
megkérdőjelezik, alkotmánysértőnek és az USA által vállalt nemzetközi egyezményekben foglaltakkal összeegyezhetetlen megoldásnak tekintik. Valóban nehéz elképzelni, hogy az elnöki rendeletben foglaltak hogyan egyeztethetők össze az 1949. évi III. genfi egyezmény[39] rendelkezéseivel illetve a Polgári és politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikkében foglalt garanciális követelményekkel.[40]
Az ítélethez fűzött külön véleményekben a tisztességes eljáráshoz való jog megsértése és az embertelen bánásmód tilalmának az áthágása mellett is meggyőző érvek találhatók: a katonai bizottságok függetlensége és pártatlansága megkérdőjelezése, illetve a vádemelés nélküli és a külvilágtól való elzárás alapján érvényesített fogva tartás jogszerűségének kétségbe vonása következtében. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. és 6. cikke megsértésének tényét azonban a Kamara nem állapította meg, annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának a korábbi gyakorlatában is nyomon követhető e két cikk biztosítékai betartásának szükségessége a kiadatási és kiutasítási eljárások során.[41]
A különböző jogsértések megállapításán kívül - az Emberi Jogok Európai Egyezménye hetedik jegyzőkönyve 1. cikkének, az Egyezmény 5. cikke 1. bekezdésének és 6. cikke 2. bekezdésének, valamint az Egyezmény hatodik jegyzőkönyve 1. cikkének megsértése - a Kamara kötelezte a bosnyák hatóságokat a kiutasítási és az állampolgárság visszavonására vonatkozó döntések felülvizsgálatára, az állampolgársággal rendelkező személyek diplomáciai védelem alá helyezésére (ideértve a halálbüntetés kiszabását megakadályozó nyilatkozat beszerzését az USA-tól, valamint ügyvédek állami költségen való biztosítását a Guantanamo öbölbeli táborban fogva tartott hat gyanúsított személy részére). S végezetül nem vagyoni kártérítésként tízezer német márkának megfelelő összeget ítélt meg minden egyes, amerikai átvilágító táborba bosnyák közreműködéssel került személy részére.[42]
Az amerikai táborba került "algériai csoport" ügye egyértelműen bizonyítja a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem jogilag bonyolult,
- 106/107 -
igen sok összefüggésekkel rendelkező jellegét. Jelenleg a nemzetközi közösségnek nincs egységes koncepciója a probléma távlati megoldására. Az ami kibontakozóban van, nevezetesen egy magányosnak tűnő nagyhatalom elszánt vagdalkozása mind a belső, mind a nemzetközi jog szintjén, nem tekinthető megnyugtató megoldásnak. Nem vitatható, hogy a rendkívüli helyzetek, rendkívüli megoldásokat is igényelhetnek. Azonban a szóba jöhető rendkívüli megoldásokat nem lehet a jogszerűség és a törvényesség medréből kilépve kezelni. Az emberi jogok védelme terén kialakított garanciák valóban akadályozhatják a terrorizmus elleni küzdelem hatékonyságát, s ezért szükség lenne azok újbóli átgondolására és az államok közösségének egyeztetett, közös döntése alapján lenne célszerű határozni az egyes garanciák szűkítésének kérdéséről, feltéve ha azt a kialakult helyzet ténylegesen elengedhetetlenné teszi.[43] Amennyiben ez nem történik meg, úgy a terrorizmus elleni harc az alapvető jogok és szabadságok önkényes korlátozásának az eszközévé is alakulhat, s reálissá válhat az a veszély, amikor a "demokrácia védelmére való hivatkozással magát a demokráciát ássuk alá vagy semmisítjük meg".[44] A jogilag kötelező okmányokban rögzített emberi jogi garanciarendszer lazítására irányuló egyoldalú amerikai törekvések távlati következményei beláthatatlanok. Nem csak az adott garanciarendszert károsíthatja, de magát a nemzetközi jogi törvényességet is megingathatja, mivel az emberi jogok terén vállalt kötelezettségek figyelmen kívül hagyása - ha az nem a kapcsolódó egyezmények által biztosított derogáció érvényesítése alapján, az előírt formális eljárási követelményeknek megfelelően történik - e törvényesség kereteit átlépve történhet meg. A nemzetközi terrorizmus elleni háború amerikai koncepciója az államok nemzetközi közösségének létező jogközösségként való felfogását ingatja meg.
* * *
- 107/108 -
by Viktor Masenkó-Mavi
The article provides an insight into the development of international efforts to fight international terrorism in light of existing standards of human rights. It examines the impact of the USA anti-terrorism policy on international law and human rights, paying particular attention to the dangers posed by this policy for the established and recognised principles of international law. The judgment of the Human Rights Chamber for Bosnia and Herzegovina in the so-called Algerian cases (Algerians arrested on suspicion of terrorism and transferred to Guantanamo Bay) has been considered also by the author.■
- 108 -
JEGYZETEK
[1] A nemzetközi jog "primitív jogként" történő felfogásáról ld. KELSEN, H.: Law and Peace in International Relations. Harward University Press, Cambridge, 1942. 48-55.
[2] Ld. az ENSZ Alapokmányának 51. cikkét.
[3] Az első ilyen kivétel a Jugoszláviával szemben alkalmazott erőszak esete volt. Ld. részletesebben: SIMMA, B.: NATO, the UN and the use of force. European Journal of International Law, Vol. 10. (1999) No. 1.; CASSESE, A.: Ex iniuria oritur: Are we moving towards international legitimation of forcible humanitarian countermeasures int he world community? European Journal of International Law, Vol. 10. No. (1999) 1.
[4] A második kivétel a 2001. szeptember 11.-i terrortámadást követő erőszak alkalmazása Afganisztánnal szemben. Ld. a vonatkozó jogértelmezési vitákat: Terrorisme et droit international. European Integration Studies (Miskolc), Vol. 1. No. 1. 2002.
[5] Az egyetemes szinten kezdeményezett erőfeszítések következtében született nemzetközi szerződések rendszerét ld. PRANDLER Á.-SILEK R.: United Nations and measures to eliminate international terrorism. In.: Terrorism and international law. Miskolc University Press, 2002. 39-45. Ld. még: Terrorism and international law (eds.: R. Higgins -M. Flory). Routledge, London-Florence, 1977.
[6] Ld. különösen: European Convention ont he Suppression of Terrorism, 27 January 1997; Convention of the Organization of the Islamic Conference on Combating International Terrorism, adopted on 1 July 1999 (Annex to Res. No.59/26-P); League of Arab States: The Arab Convention for the Suppression of Terrorism, adopted in Cairo, April 1998; The OAU Convention on the prevention and combating of terrorism, 14 July 1999; Inter-American Convention against Terrorism, 3 June 2002 [OAS, AG/Res.1840 (XXXII-0/02)]; The South Asian Association for Regional Cooperation (SAARC): The SAARC Regional Convention on Supression of Terrorism, 4 November 1987.
[7] Public Law 107-40, 107th Congress, Joint Resolution, September 18, 2001: Authorization for use of military force.
[8] Lényegében a preventív önvédelem jogának a fenntartásáról van szó.
[9] Security Council, Resolution 1373 (2001).
[10] Terrorist attacks on the World Trade Centre and the Pentagon. www.asil.org/insights. BYERS, M.: Terrorism, the use of force and international law after 11 September. International and Comparative Law Quarterly, 2002/2. 401-414.
[11] FRANCK, Th. M.: Terrorism and the right to self-defense. The American Journal of International Law, Vol. 95. (2001) 839. CASSESE, A.: Terrorism is also disrupting some crucial legal categories of international law. European Journal of International Law, Vol. 12. (2001) 993-1001. CONDORELLI, L.: Les attentats du 11 septembre et leurs suites: ou va le droit international? Revue Générale Droit International Public, Vol. 105. (2001) 829-848.
[12] Akehurst's Modern Introduction to international Law (ed.: P. Malanczuk). 7th ed. Routledge, London-New York, 1997. 316.
[13] WOLFRUM, R.: Iraq - a crisis for our collective security. www.mpil.de/en/wolfrum/eirak.pdf
[14] A terrorizmus elleni küzdelem céljából elfogadott belső jogi szabályok listája valóban bámulatos, itt csak néhányat említek meg: HR 3162 Uniting and strengthening America by providing appropriate tools reguired to intercept and obstruct terrorism (USA Patriot Act) of 2001; HR 1447 Aviation and transportation security Act of 2001; HR 3448 Bioterrorism response Act of 2001; HR 3525 Enhanced border security and visa entry reform Act of 2002.
[15] Ld. az USA elnökének nyilatkozatát 2002. november 25-én a 170.000 főt számláló új biztonsági hivatal létrehozásáról szóló törvény aláírásakor. Bush signs into law legislation creating new Department of Homeland Security. http://usinfo.state.gov./topical/pol/terror/02112503.htm
[16] Az ENSZ Alapokmányának 48. cikke alapján a BT határozataiban foglaltak végrehajtásáról az EU is intézkedhet a tagállamai tekintetében.
[17] Ez az ENSZ Alapokmányának 103. cikke alapján állapítható meg, de az EU Egyezmény 11. cikke is kimondja, hogy az EU tiszteletben tarja az ENSZ Alapokmányát.
[18] Egyébként már most is van egy pár olyan ügy az Európai Bíróság előtt, amelyben a panaszosok a BT határozata alapján hozott EU intézkedéseket támadják. Congrés National du Kurdistan v. Council of the European Union; Organisation des Modjahedines du peuple d'Iran v. Council of the European Union.
[19] Council Framework Decesion of 13 June 2002 on combating terrorism. OJ L 164, 22/06/2002. 3-7.
[20] Guidelines of the Committee of Ministers of the Council of Europe on human rights and the fight against terrorism adopted on 15 July 2002.
[21] Council Framework Decesion of 13 June 2002 on combating terrorism. 1. és 2. cikk.
[22] Uo. 7. cikk.
[23] Uo. 5. cikk.
[24] Uo. 9. cikk.
[25] Uo. 10. cikk.
[26] Uo. 1. cikk második paragrafusa.
[27] Guidelines of the Committee of Ministers of the Council of Europe on human rights and the fight against terrorism adopted on 15 July 2002.
[28] Uo. irányelvek I. cikk.
[29] Uo. II. cikk.
[30] Uo. III. cikk.
[31] Ld. Human Rights Chamber for Bosnia and Herzegovina: Decision on admissibility and merits in cases No. CH/02/8679, CH/02/8689, CH/02/8690, CH/02/8691, Hadz Boudella, Boumediene Lakhdar, Mohamed Nechle and Saber Lahmar against Bosnia and Herzegovina and the Federation of Bosnia and Herzegovina, delivered on 11 October 2002.
[32] A Kamarának nincs közvetlen joghatósága sem az SFOR részeként tevékenykedő amerikai haderők cselekményei, sem a kubai katonai bázison az amerikai hatóságok által foganatosított intézkedések tekintetében.
[33] United States military order on the detention, treatment, and trial of certain non-citizens int he war against terrorism, november 16, 2001. 66 Federal Register 57833.
[34] The US Department of Defense, Military Commissions Order No.1, Procedures for trials by military commissions of certain non-United-States citizens in the war against terrorism, issued on 21 March 2002.
[35] Boudella és többiek ügyében hozott ítélet 263-266. §§.
[36] Uo. 267. §.
[37] Uo. 300. §.
[38] Military Commissions. The American Journal of International Law, 2002/2. 320-358.
[39] Convention relative to the treatment of prisoners of war, 12 August 1949, 75 UNTS.
[40] Az Egyezségokmány 14. cikke a fair eljárás garanciáit rögzíti: az egyén joga ügyének független és pártatlan bíróság által történő tárgyalásához, az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog választott védő segítségével, a gyors és indokolatlan késedelem nélkül történő tárgyaláshoz való jog, a bűnösség beismerésének céljából való kényszerítés tilalma, az ítélet felsőbb bíróság által történő felülvizsgálatához való jog.
[41] Ld. különösen a Soering v. United Kingdom, Series A. No. 161, Drozd and Janousek v. France, Series A. No. 240 ügyeket.
[42] Ld. a Boudella és a többiek ügyében hozott ítélet 333. §-át.
[43] Az államok többsége ennek tudatában van, de jellemző, hogy az európai államok közül csak Nagy-Britannia tett formálisan kísérletet arra, hogy a terrorizmus elleni küzdelemre hivatkozással formális derogáció alapján eltekintsen az Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikkében vállalt garanciák biztosításától.
[44] E figyelmeztetést ld. az Emberi Jogok Európai Bírósága Klass and others v. Germany ítéletben, Series A. No. 28. 49. §.
Lábjegyzetek:
[1] Masenkó-Mavi Viktor: Tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: mavi@jog.mta.hu
Visszaugrás
