2000. december 19-én az Országgyűlés elfogadta a CXLI. törvényt az új szövetkezetekről, valamint a CXLIV. törvényt a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről. Az új szövetkezetekről szóló törvény tervezete kevés figyelmet kapott az előzetes viták során.
A mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről folytatott viták elterelték a figyelmet az új szövetkezetekről szóló törvénytervezetről. Már 1996-ban az akkori szocialista liberális kormánykoalíció "kísérletezett" egy új szövetkezeti törvénnyel, azonban akkor még a szövetkezeti érdekképviseleti szervek egységes fellépése nyomán a kormány visszavonta és elállt a parlament elé terjesztéstől. A kormány külön határozatban kimondta, hogy az érdekképviseleti szervek egyetértése nélkül a jövőben nem terjeszt szövetkezeti törvényjavaslatot a parlament elé.
Az új kormányt nem kötötte a korábbi ígéret és az érdekképviseletek tiltakozása ellenére a korábbi törvénytervezettel 90%-ban szöveg szerint megegyező törvénytervezetet a parlament elé, terjesztette. A jelenleg is hatályos 1992. évi I. törvény a szövetkezetekről nem tekinthető korszerűtlennek, annak ellenére, hogy a rendszerváltozás után előírt tulajdonosi reform (üzletrészosztás tagoknak és kívülállóknak) a szövetkezeteket egyfajta kényszertársulássá tette, hiszen a törvény alapján nem tag, nem helyben lakó többszázezer ember üzletrész-tulajdonnal kapcsolódik a szövetkezetekhez.
A szövetkezetek és érdekképviseleti szerveik a kárpótlási célú üzletrészosztás szövetkezeti jelleget sértő intézményesítését mindvégig kifogásolták. Az üzletrész-probléma kezelésére több részmegoldás született, mint pl. adómentes üzletrészforgalom, vagy a befektetési kedvezménnyel ösztönzött üzletrészvásárlás. Az előző kormány által kitűzött cél szerint az oszthatatlan szövetkezeti alapba helyezéssel hosszabb távon az üzletrészeket vagy a tagok vásárolják vissza, vagy az üzletrészt a szövetkezet bevonja és így a külső üzletrészesek kiválthatók lettek volna. Az állam szerény összegű támogatása, az adókedvezmény megszüntetése azonban nyilvánvalóvá tette, hogy jelentős állami közreműködés nélkül a külső üzletrésztulajdonosok problémája nem megoldható. A szövetkezeti érdekképviseleti szervek szerint a mintegy 40-50 milliárd forint üzletrész-vagyon csak hosszabb távon, kamatmentes hitellel történő vásárlás, vagy az állam által történő közvetlen vásárlással tüntethető el. Megoldás lehetett volna az üzletrészesek taggá válásának ösztönzése jelentős mértékű befektetési kedvezménnyel, pl. a jövedelemadóból teljes mértékben levonható üzletrész részjeggyé váltásával. Ugyanakkor sem a szövetkezet tagjai, sem a külső üzletrész-tulajdonosok nem kötelezhetők tagsági viszony létesítésére. Az üzletrészprobléma megoldására született törvény nem tárgya elemzésemnek. Annyi megállapítható, hogy az üzletrészprobléma külön törvénybe foglalt rendezésével az 1992. évi szövetkezeti törvény kisebb módosítással is kielégíthette volna az igényeket.
A nyugat-európai szövetkezeti gyakorlattal szemben nálunk nem a szövetkezeti joganyag stabilitása a jellemző, hanem ciklikus, egy kormányzati időszakon belül is többszöri állami beavatkozás zavarja a szövetkezeti működést.
A legutóbbi törvény sajátos helyzetet teremtett azzal, hogy a további öt évre hatályban tartja az 1992. évi II. törvényt a jelenleg működő szövetkezetek számára. Az újonnan alakulókra, vagy az alapszabály módosítással új szabályokat alkalmazókra új rendet szabott, elismerve ezek politikai és jogi szalonképességét, polgári jellegét. A régi (jelenleg működő) és az új (nem működő) szembeállítása ismét a szövetkezetek közötti politikai megkülönböztetés tartós fennmaradását jelzi. A törvény indokolásának feltételezése szerint a korábbi törvény termelőszövetkezeti modellre épült, alapvetően munkaszövetkezeti jelleget hordozott és emiatt kellett teljesen új szövetkezeti törvényt alkotni.
Ez a megközelítés alapvetően téves, hiszen az 1992. évi I. törvény kizárólag a szövetkező állampolgárok akaratára bízta, hogy milyen típusú, formájú szövetkezetet hoznak létre. Az egységes szövetkezeti modellnek éppen az volt a lényege, hogy nem különböztetett, még kevésbé nem minősített alacsonyabb, vagy magasabb rendű szövetkezeti formákat. Kifejezett célja volt a korábbi a szocialistábbnak tartott termelő típus helyett egy megkülönbözetés nélküli egységes szövetkezeti típust alkotni. A 70-es évek elején valóban a termelő típus volt az ideológiailag magasabb rendűnek tartott forma, mivel az akkori ideológia szerint a teljes egzisztenciájával szövetkezethez kötődő (egyszerre tulajdonosi és munkavállalói pozícióban lévő tagok) szövetkezetei a fogyasztási típussal szemben kívánatosabb típust képviseltek. Ezzel a koncepcióval azonban már a 70-es évek végén szakítottak, de a rendszerváltás után született törvény teljesen egyértelművé tette, hogy kizárólag a szövetkezet tagjai jogosultak eldönteni, hogy egyazon szövetkezeten belül milyen tevékenységeket szerveznek. A tagok már 1989 óta nem kötelesek a szövetkezetben munkát végezni, személyi közreműködés nélkül pusztán vagyoni közreműködéssel kötődhetnek a szövetkezethez. Annak sincs akadálya, hogy a tag munkavállalóként munkaviszonyban, vagy változóként vállalkozói pozícióba kapcsolódjon a szövetkezethez. Lényegében a tag és a szövetkezet megállapodásán múlott, hogy a tagnak van-e saját háztáji, vagy árutermelő gazdasága és az általa termelt termékeket önállóan, vagy a szövetkezeten keresztül értékesíti, vagy dolgoztatja fel. Az 1992. évi II. törvény tehát alapvetően liberális, diszpozitív megengedő szabályokat tartalmazott. A szövetkezeti törvénybe foglalt kogens, kötelezően alkalmazandó szabályok aránya kevesebb volt, mint az új szövetkezetekről szóló törvényben. A szövetkezetek alapszabályukban szabadon dönthettek, hogy milyen szövetkezeti formát alkalmaznak és a tagok közreműködésének mértékét, formáját belső szabályozás döntötte el. A tevékenységi körök szabadon alakíthatók voltak, elsődleges a tagok igénye volt, a főszerepet a piaci lehetőségekhez való alkalmazkodás játszotta. A szövetkezetek a 80-as évek végétől teljesen önállóan, pártállami beavatkozás nélkül alakították szervezetüket és piaci részvételüket. A szövetkezet célja tehát kizárólag a tagok célkitűzéseihez igazodott. A szerves fejlődés útjára lépett szövetkezetekre jellemző volt, hogy a tagok saját gazdasági vállalkozásához (a háztájiból árutermelő gazdasággá váló egység) igazodott az üzletpolitika amellett, hogy a tagok szociális igényeit is igyekeztek szolgálni azzal, hogy nem gazdaságos tevékenységeket is fenntartottak vagy szerveztek a tagok foglalkoztatása érdekében. A szövetkezetben egyidejűleg jelen volt a munkaviszonyban dolgozó tagi, alkalmazotti réteg, a szociálisan foglalkoztatott réteg és az egyre bővülő magánvállalkozói réteg.
A szövetkezet, ha kellett társaságok alapításával, vagy kisebb vállalkozói egységek szervezésével (belső hitelezés, tőkejuttatás, garanciális szerződések stb.) elégítette ki a különböző érdekű tagi csoportokat. Ez a folyamat odavezetett hogy a szövetkezetek többsége többcélú, több termékpályát átfogó modern vegyes típusú szövetkezetté vált, ahol együttműködtek a tagok termelő, értékesítő, szolgáltató, feldolgozó vagy éppen pénzügyi hitelezésben érdekelt szervezetei.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
