"A nem lényegtelen különbségek ellenére mégis mondhatjuk, hogy a kor szereplői úgy vélték, hogy a magánjogilag biztosított privátszféra, a szubjektív szabadság, a szabaddá tett gondolati mozgástér, a párbeszédszerű konfrontáció a nyilvánosságban, a köz- és a privátszféra alkotmányjogi elválasztása, a korlátozott állam létezése és a spontán mozgásokat generáló piac az önmagát alakító társadalom demokratikus kapacitásaival karöltve előbb vagy utóbb, de kompenzálhatja a közép- és kelet-európaiakat az elnyomásért, a szenvedésért. Idealizáló elképzelések voltak ezek, de nem önkényesek: beágyazódtak a korösszefüggésekbe."
"1990" meghatározó hangadói a visszaállítás igényével léptek fel: eszerint a II. világháború utáni fejlemények és a szocialista valóságszervezés - töréspontot létrehozva - megszakították a közép-kelet-európai történelem úgymond normális menetét. Nem új kezdetet kell teremteni, hanem a szocializmus szétroncsolódása után vissza kell jutni ahhoz az eredeti ösvényhez, amelyről Közép- és Kelet-Európát erőszakkal leszorították. Még Jürgen Habermas, a kanti normatív liberalizmus folytatója is pótlólagos "forradalomról" értekezett, ami azt sugallta, hogy a létrejött szocializmusok, akármilyen modernizációs teljesítményeket is értek el, leválasztották régiónkat a nyugati ész, a racionalizmus horizontjáról. A nyugatnémet társadalomtudós, aki ugyanebben az időben élénk vitákat folytatott a német újraegyesítés értelmezéséről,[1] 1990-ben a liberalizmus és demokrácia (a francia forradalom által életbe léptetett) dialektikájának újabb epizódját, azaz egyfajta teremtő ismétlésnek a lehetőségét pillantotta meg.
A restauratív szándék persze szétrajzó értelmezéseket szült: voltak olyan stratégiai intenciók, amelyek a hagyomány tekintélyére hivatkozva a két világháború közötti társadalmi alakzatokat tekintették mérvadónak, azok elemeit kívánták újjáéleszteni. Viszont akadtak olyan elgondolások is, amelyek a prekommunista 1945-ben látták a vonatkoztatási pontot. Ezen utóbbiak nagy előszeretettel utaltak arra a tényre is, hogy a II. világháború után a reál- vagy önigazgatású (jugoszláv) szocializmus tervezői által erőszakkal elmetszett fonalak újra felvehetők a történelmileg megváltozott helyzetben, hiszen nyilvánvaló, hogy a diktatórikus szocializmus keretein belül is működött például a földalatti szinteken mozgó civil társadalomból, az autonóm mikronyilvánosságokból és ellenkultúrákból összetevődő ellenállás. A nem lényegtelen különbségek ellenére mégis mondhatjuk, hogy a kor szereplői úgy vélték, hogy a magánjogilag biztosított privátszféra, a szubjektív szabadság, a szabaddá tett gondolati mozgástér, a párbeszédszerű konfrontáció a nyilvánosságban, a köz- és a privátszféra alkotmányjogi elválasztása, a korlátozott állam létezése és a spontán mozgásokat generáló piac az önmagát alakító társadalom demokratikus kapacitásaival karöltve előbb vagy utóbb, de kompenzálhatja a közép- és kelet-európaiakat az elnyomásért, a szenvedésért. Idealizáló elképzelések voltak ezek, de nem önkényesek: beágyazódtak a korösszefüggésekbe.
A "kapitalizmust" - Max Weber, Joseph Schumpeter, Werner Sombart kitüntetett fogalmát - nem volt ildomos használni az átmenet eksztázisában. Ez abból is eredt, hogy a piacszerűen szervezett gazdaságot természetadta keretnek tekintették; az ezt cáfoló gondolatok háttérbe szorultak, például Polányi Károlynak a piac naturalizációjára vonatkozó kritikája vajmi kevés súllyal bírt. Valójában kisebbségben maradtak azok, akik arra figyelmeztettek, hogy a kapitalizmus strukturális meghatározottsága folytán beláthatatlan szenvedést és egyenlőtlenségtapasztalatot hoz majd. Mindez, mármint a kapitalizmus meghatározottságainak megkerülése, nem csupán a reflexió hiányát jelentette, azaz nemcsak arról volt szó, hogy a szereplők alábecsülték volna a kapitalizmus válságterhes tendenciáit. Hiszen az "új világrendet" konstituáló világkapitalizmus, amely a hidegháborúban katonailag, gazdaságilag lehengerlő módon gyűrte maga alá kimerült ellenfelét, a szovjet "szocializmust", a bipoláris világszerkezet kényszereit meghaladva egyértelmű magabiztosságot sugárzott. Es válság nélküli állapotot, állagőrzést, stabilitást ígért - kisebb-nagyobb zökkenőkkel, alkalmi lejtmenetekkel, és legalábbis 2007-ig be is tudta tartani ezen ígéreteit. Nem mintha az átalakulás negatív tendenciái, a szociális regresszió hullámai nem érték volna el a poszt-
- 39/40 -
szocializmus polgárainak életkereteit. Mégis, amikor a posztszocialista gazdaságok recesszióba süllyedtek, akkor az értelmezők (mint például a türelem politikai gazdaságtanának teoretikusai) nyugalomra intettek: gazdálkodni kell az időszeletekkel, belátó módon önmagunkra kell nélkülözéseket mérni, a jövőre való nyitottság ugyanis azt jelenti, hogy a mai áldozatok alapot teremtenek a holnap élvezetéhez. Ugyanakkor a kommentátorok és a döntéshozók naphosszat azon vitatkoztak, hogy kell-e gyorsítani az átmenetet, abban reménykedve, hogy a kiteljesedett piaci kényszerek hatására a polgárok megerősödve, újabb készségekkel felvértezve, megkeményedve kerülnek majd ki a rájuk mért megpróbáltatásokból. Vagy - a konzervativizmus időérzékelésével egybecsengően - fokozatosan kell-e adagolni az elképzelt eszményi piac szabályait, hogy a polgárok alkalmazkodó-evolúciós viselkedésformákat alakíthassanak ki a megváltozott életkörülmények között.
Az idő múltával az értelmezők egy része gyanúperrel kezdett élni a piachoz való adaptáció folyamatait illetően, valamint méricskélni kezdte a "rendszerváltásra", az aszimmetrikus erőforráseloszlásra irányuló, egyre szaporodó kritikákat. Ugyanis az átmenet során újraéledt az azóta is újra és újra felbukkanó, a jelentések heterogén tömkelegét magában foglaló, pontosíthatatlan, össze-vissza csúszkáló fogalom, a "populizmus". Egy korszak nemcsak arról ismerszik meg, hogy milyen legitimációs készletet bont ki a fennálló hatalom igazolására, hanem arról is, hogy milyen módon viszonyul a saját építményén keletkezett repedésekhez: vagyis, hogy milyen fogalmi stratégiával kívánja betömni azokat a réseket, amelyek az ígéreteinek és a "valóságtapasztalat" diszharmóniájának következtében jönnek létre. A "populizmus" alkalmazása, ami az átmenet kontextusában (a mához hasonlóan) rendreutasító intenciókat közvetített,[2] valójában igazolja Friedrich Hayek régi gyanúját, miszerint olyan korszak fog ránk köszönteni, amelyben el-eltűnik majd a fogalmi egzaktság[3] - noha az osztrák filozófus-közgazdász nem a populizmusra gondolt.
Később az átmenet óhatatlanul felszínre hozta Közép-Kelet-Európa katasztrófákkal tűzdelt történelmi emlékezetét is. Akik abban reménykedtek, hogy az átmenet alanyai könnyen túltehetik magukon a terhelő történelmi tapasztalatokon, hogy átadván magukat az újfajta piaci-liberális észszerűségnek, a kényszermentes kényszernek, megszabadulnak az önmagát istenítő nemzetfelfogás, a nacionalizmus igézetétől, gyorsan csalódtak. Ellenkezőleg: a nemzeti léthez kapcsolódó azon csomópontok, amelyeknek értelmezését a "szocializmus" alanyai vagy elhallgatták, vagy éppenséggel alluzív jelentésekkel írtak körül, most szilárd diszkurzív kontúrokat nyertek. Magyar távlatban ez azt jelentette, hogy újra fel kellett kapaszkodni a Trianon által meghatározott nemzeti tér romjaira, szét kellett nézni, és ismételten fel kellett tenni a széttagolt magyarságra, a szétrajzott "magyar glóbusz" létezésére, az egységre és különbözőségre vonatkozó kínzó kérdéseket. Hogyan lehet nem etnikai alapokon ácsolni hidakat magyar és magyar között? Sok volt a tapogatózás, sok volt a homályban botorkálás. Ha valaki azt hitte egykor, a szocializmus ideje alatt, hogy elegendő lesz szabaddá tenni a nemzeti megnyilvánulások áramlását, levetni a nemzetet korlátozó bilincseket, és máris ölünkbe hull - a szenvedés révén kiérdemelt ajándékként - a végső megoldás; nos, az újfajta összetettséget tapasztalt. Es ha a két világháború között különféle eredetértelmezők szubsztantív-faji jellemzőket keresve a "Mi a magyar?" kérdését feszegették, most a posztmetafizikus "Ki a magyar?" kérdése vetődött fel. (Noha a mai napig tapasztalhatjuk, hogy az első változat újravariálása, azaz valamifajta magyar szubsztancia rögzítésének vágya is kísérti az értelmezőket és politikai szereplőket.) Valójában a visszaállító igény gyengeségei a kisebbségértelmezés terén (is) erőteljesen megmutatkoztak: a múlt egyetlen dimenziója sem kínált olyan biztos támpontokat, amelyek eligazító erővel bírtak volna az újragondolt magyar kisebbségi kérdés vonatkozásában. Ráadásul, a hiedelmekkel ellentétben nem volt kéznyújtásnyira egy kész kisebbségi jogi katalógus, amelyet pusztán csak alkalmazni kellett volna, minthogy akkoriban az európai kisebbségvédelem oszlopait még csak építgették. A kollektív jogokra, a közjogi autonómiára irányuló követeléseket még mindig erős ellenszenv és gyanú övezte a posztszocialista országokban, mondván, hogy azok premodern mintákra tekintenek eszményként. Igaz, itt-ott megjelentek a multikulturalizmus elméleti kísérletei is, amelyek a kulturális önállósulás, az idioszinkratikus kulturális
- 40/41 -
alakzatok felől kíséreltek meg antropológiai-kulturális alapot adni a kisebbségi útkereséseknek.
Ugyanebben az időben már felsejlettek a jugoszláv háborúk körvonalai is, és ez a helyzet eredményezte azt, meggyőződésem szerint, hogy éles fény vetődött a kisebbségi kérdésekre is, ami arra sarkallja az európai hatalmakat, hogy a nemzeti konfliktusok lecsitítása érdekében fokozottabban odafigyeljenek a védelemre szoruló kisebbségek helyzetére. Jugoszlávia és a Szovjetunió szétzilálódása azonban nem pusztán a szocialista kísérletek megfeneklését jelezte, hanem a föderatív szerkezetekben megvalósuló nemzetek feletti konstrukciók zátonyra futását is. Mindezt lehetett úgy is értelmezni, mint a metanemzeti képletek végleges kudarcát, amelyet a magukra talált nemzetállamok békés versengése követ majd a világpiacon. Ám ennek a konstellációnak ellentmondásos vonásai voltak. Az említett összetettség keretében a "szocializmus" teret engedett a nemzeti mozzanat artikulációinak, ami azt a benyomást erősítette, hogy a nemzet (kisebbség) értelmezésére irányuló akarat végre saját közegében mozoghat. Ugyanakkor fel is számolta azt a nemzet feletti szintet, amely ott boltozódott a nemzeti dimenziók felett, és amely - ha ellentmondásosan is, de - hivatkozási alapot nyújthatott a tobzódó többségi nacionalizmusokkal szemben. Ennek a helyzetnek a kifejeződése, hogy a magyar kisebbségek egyszerre léptek fel a korábban még elképzelhetetlennek minősülő kollektív autonómia igényével, és egyszerre voltak védtelenül kiszolgáltatva a "befejezetlen" többségi nemzetállam önérvényesítési akaratának, valamint az önmagukat túllicitáló többségi nemzeti törekvéseknek. A jugoszláv háborúkba belesodródott magyar kisebbség esete nyújt (reprezentatív) példát erre az ellentmondásos helyzetre. A többségi nemzeti és a kisebbségi követelések frontálisan egymással szemben álltak, immáron a metanacionális képletek közvetítése nélkül - ez volt a helyzet kerete.
Egyszóval 1990: sok tényező egybejátszása. Ezeket egyszerre kell átgondolni, áttekinthetővé tenni, noha ez kivételes nehézségeket támaszt. Ám látni fogjuk, hogy mindezen aspektusok belefolynak az illiberalizmus értelemtartályába. Mindenesetre a "rendszerváltás" visszaállító jellegű beállítottsága számára - a tőkés logika érvényesítését illetően - nem volt szükséges a "nincs más alternatíva" gondolatának sulykolása. Ez volt a kortudat premisszája. Ugyanakkor a restauratív orientáció elhomályosította az 1945 utáni korszakra vonatkozó belátásokat. Az abszolút veszteséggel, regrediálással,[4] történelmi útvesztéssel párosított "szocializmust" olyan ideológiai denunciáció övezte, ami szinte lehetetlenné tette az 1945 után kialakuló korszak értelemszöveteinek - akár csak minimálisan is - tárgyilagos felfejtését. Az újfajta ideológiai jelentéskörnyezetben roppant nehéz volt megragadni a "szocializmus" (persze felülről vezérelt) modernizációs eredményeit, az egalitárius-jóléti állapotra irányuló törekvéseit, azokat a mechanizmusokat, amelyek minden történelmi cezúra ellenére részei lettek a posztszocialista társadalmi formációknak. Nem utolsósorban értelmét vesztette az a lényeges konceptuális kérdés, amelyet egyébként a kritikai baloldal a XX. század húszas éveitől fogva kitartóan tárgyalt: hogy megfelel-e az a "szocializmus" önnön fogalmának, amely leplezetlenül a bérmunkán alapul? A visszaállító stratégia hátterében megformálatlan történetfilozófiai célirányosságot látunk, amelynek - még ha kevésbé szofisztikák módon is - az azóta ezerszer lenézett kései Kojéve-variáns, Francis Fukuyama adott hangot: amennyiben a vágymegvalósítást minősítjük antropológiai mércének, úgy transzcendentális értelemben a történelem eljutott végpontjához. Legfeljebb a tapasztalati kontingenciák ide-oda mozgása marad, ami a történetfilozófia számára puszta másodlagosság.
Ugyanakkor aligha hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a posztszocialista tranzíciós üzem milyen átalakuló világkörnyezetben folytatta működését. Az átalakulás pályáin mozgó országok amúgy is a nyugati kritériumokhoz mérték magukat, kézenfekvő tehát, hogy a nyugati féltekén zajló transzformációk hatottak az átmenet dimenzióira. Hogy megelőlegezzem feltevésemet: az illiberalizmus beállta nem fordulópont, hanem megannyi, világszinten is immanens módon létező tendencia kifejlete. Ez nem jelenti azt, hogy leértékelem azokat a honi-belső tendenciákat, amelyek például Magyarországon az állami ideológia szintjére hozták az illiberalizmust, csak azt állítom, hogy nem tudunk hozzáférkőzni a jelenséghez, ha nem tárgyaljuk a Közép- és Kelet-Európán kívül végbemenő globális folyamatokat. Ám egyelőre térjünk vissza a kilencvenes évek politikai és gazdasági kontextusához. Tudniillik, amennyiben szemügyre vesszük a posztszocialista dinamika aspektusait, úgy gyorsan a szemünkbe ötlik, hogy vi-
- 41/42 -
lágszinten is egyfajta restauratív irányultság jutott érvényre. A fogalmi konformizmust és a félreértést kockáztatja az, aki ma a neoliberalizmus fogalmával él, ám mégis kénytelen vagyok itt a meglevő konvenciókra és a létező értelmezési formákra támaszkodni.[5] Eszerint a kilencvenes években végbemenő "rendszerváltás" érintkezik azzal a fordulattal, amely a hetvenes évek óta érlelődött, és amelynek bekövetkeztéhez közismerten olyan politikusok adtak lendületet, mint Ronald Reagan és Margaret Thatcher. Ám a történet szálai messzebbre vezetnek, és a liberalizmus évszázados, meggyengült orientációs erejével függnek össze. Voltaképpen vissza kell kanyarodnunk egészen az I. világháborúig, ugyanis legalább azóta tanúi lehetünk a "klasszikusnak" mondott liberalizmussal szembeni fokozódó elégedetlenségnek. Ezeket a - persze különböző irányú lamentációkat - mégiscsak egy kötegbe lehet rendezni: az I. világháborúval és folyományaival a liberalizmus erőt veszített. Ezt a diagnosztikus gondolatot kiérlelt elméleti szinten különösen a felbomlott Habsburg Monarchia területeiről jövő, nemzetközi karriert befutó közgazdászok - mint a már említett Hayek vagy Ludwig Mises - karolták fel. Ezen elméletírókat a liberalizmus önreflexiója, egyúttal a perspektívaváltás lehetősége mozgatta. Ugyanis úgy vélték, hogy a "régi liberalizmusnak" a természeti princípiumokra támaszkodó és a civil társadalmat óvó magatartása tragikusan erőtlennek bizonyul a XX. század politikai és gazdasági forgatagában. Olyan restaurációt akartak, amely egyszersmind figyelembe veszi a liberalizmussal kapcsolatban észlelt kijózanító tendenciákat is. Örökösök óhajtottak lenni, de túl is akartak lépni a hagyományos liberalizmus problémamegoldó kapacitásain. Nemsokára nemzetközi méretű mozgalom jött létre, amely tudósokat és egyéb értelmiségieket tömörített egybe: mindannyian abban voltak érdekeltek, hogy megállítsák a liberalizmust romboló folyamatokat, és visszahelyezzék a liberalizmust uralmi pozíciójába.
A második világháború végéig azonban mindez legfeljebb belterjes értelmiségi együttlétet jelentett, ráadásul a háború utáni transzatlanti térben olyan államkonstrukció jött létre, amelyet az újfajta liberálisok minden teketóriázás és finomítás nélkül szocialistának minősítettek. Lassanként azonban megváltozik az erőtér: az adatok alapján pontosan láthatjuk, hogy a XX. század hetvenes és nyolcvanas éveiben a "neoliberálisok" (ugyan ritkán használták a fogalmat, de mégiscsak éltek vele[6]) egyre több és egyre jelentékenyebb pozíciót foglalnak el az irányadó nemzetközi szervezetekben, befolyásolva a világkapitalizmus önértelmezését.[7]
Az újdonsült liberalizmus a piaci szabadságot kivetítve kívánta modellezni a szabadság fogalmát, ennélfogva le akarta bontani a piacot gúzsba kötő szabályokat, és kordában kívánta tartani a piaci mozgásokat felügyelő, az oligopóliumok felett őrködő államot.[8] Az államot arra bátorította, hogy ne a társadalmi folyamatok megelőzése céljával lépjen fel, hanem konstruktivista módon, folytonosan serkentse a piaci dinamikát. A liberalizmus a kontraproduktív bürokratikus-jóléti államot különösen bírálta, mondván, hogy gondoskodó fellépésével olyan függőségi viszonyokat teremt, amelyek révén a rendszer szükségszerűen átcsap a felülről dirigált szocializmusba. A liberalizmus szerint a tehermentesített piac mechanizmusai képesek választ adni a modern társadalom komplexitásproblémáira. Hayek és Mises az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetfeletti tapasztalatainak birtokában meghatározott liberális kozmopolitizmust célozták meg, amely képes orientálni a világpiac alanyait.
Érdekes látni, akár futólag, hogy ugyanabban az időben (a hetvenes években), amikor elkezdődött az újliberalizmus diadalmenete, egy merőben más irányú liberalizmus is megerősítette pozícióit. A kanti liberalizmus aspektusait kamatoztató emberi jogi diskurzusra gondolok, amelyet egy jeles teoretikus, Samuel Moyn az utolsó megmaradt utópiának nevezett.
Ugyanakkor az a tény, hogy az emberi jogok - amelyek komoly szerepet játszottak a megvalósult szocializmus disszidenseinek retorikájában is - felívelése szinte egyidőben ment végbe az újliberalizmus térhódításával, megannyi értelmezőt arra ösztönzött, hogy megvizsgálja a két liberalizmusalakzat összefüggéseit. Így akadnak olyan elméletírók, akik az említett két irány erős konvergenciájáról, hovatovább azonosulásáról beszélnek,[9] és szóvá teszik, hogy a neoliberalizmus terjeszkedő magatartása nem véletlenül cserkészi be gondolatvilágába és retorikájába az emberi jogok idealizáló beszédmódját. Ám, ha akadnak is kereszteződési pontok (az egyéni jogvédelemnek az állammal szembeni elsőbbsége, a világszintű érvényességre való törekvés, például), az emberi jogokra alapozó orientáció reflexiótartalmát aligha lehet kimeríteni az újliberalizmus elemeivel: valójában az a tény, hogy az újliberalizmus bevonja érvelési rendszerébe az emberi jogokat, még nem jelenti azt, hogy a kettő közé egyenlőségjel tehető.[10]
Ugyanakkor alaposan tévednénk, ha az új- és illiberalizmus genezisét csupán eszmei síkon mozog-
- 42/43 -
va szemlélnénk. Hiszen csak úgy érthetjük meg a fejleményeket, ha odafigyelünk egy hetvenes évek óta erősödő tendenciára: a strukturálisan képzett tőkén alapuló logika számára egyre terhesebbé vált a keynesiánus jóléti államapparátus fenntartása, és kinyilvánította szándékát az osztályerőviszonyok átrajzolására, valamint a létező hatalmi komplexumok saját maga javára alakítására (mindez találkozott a terjeszkedő jóléti állam fegyelmező hatalmát illető baloldali bírálatokkal is). Az újliberalizmus, amely hathatósan támogatja a tőke ezen önérvényesítési logikáját, boldogan tolerálja az egyenlőtlenséget (amennyiben az elősegíti a piac működését), és diszkvalifikálja mindazon intézményes alakulatokat, például a szakszervezeteket, amelyek a töretlen piaci dinamika vagy a tőkés munkaerőpiac funkcionális összefüggéseit gátolják. A "realizmus" jegyében - és az elképzelt piaci normák érvényesítésének érdekében[11] - nem riad vissza a tekintélyelvű intézkedések foganatosításától, azaz megalkuszik az autoriter rezsimekkel a kivetített szabadságra való rákényszerítés céljából. Amennyiben feszültség támad az emberi jogok és a tulajdonjogok között, úgy az utóbbit részesíti előnyben, és nem átallja "illegálisan"[12] alkalmazni a jog elvét. Felborítja a politika-gazdaságkultúra triádját, amelybe még a hagyományos liberalizmus is kapaszkodott; a politika mint a kollektív akaratképzés közege pedig veszít az értékéből - nem véletlen, hogy a neoliberalizmus baloldalinak mondott előremozdítói, például Tony Blair számára a politika már csak ránk akasztott ballaszt, amelyet le kell dobnunk magunkról. Az újliberalizmus átrendezi a tőkés logika és a demokrácia közötti, amúgy is korhatag - 1945 után létrejött - modus vivendit, azaz tovább szítja a feszültséget a kapitalizmus és a demokrácia logikája között[13] - a versenyszerűen működő demokrácia színen marad, ám a népszuverenitáson alapuló demokrácia hatókörei zsugorodnak.
A fejlemények egyebütt is éreztetik a hatásukat: Michel Foucault megjegyzése (kritikája?), hogy az újliberalizmus égisze alatt a piaci siker jelenti az igazság végső alapját, valójában gyökértelenné teszi az igazságfogalmat, és előrevetíti (a tévesen csak) a harmadik évezred tízes-húszas éveihez kötött jelenséget, mármint az igazság utáni állapotot. A piac sztochasztikus folyamataihoz kapcsolt igazság voltaképpen megpecsételi az igazság és a kritikai mérlegelés sorsát, és tágra nyitja az ajtót a relativizálás előtt. Ennélfogva az itt leírt átrendeződés megváltoztatja az episztemológiai és normatív premisszák helyzetét: egyre nehezebbé válik a normatív helyesség vezérfonala mentén taglalni a kollektív tapasztalatokat. A szabadság és az egyenlőség normatív önértékére árnyékok vetülnek, a kollektív szinteken megnyilvánuló igazságosság tartóoszlopai megrendülnek.
Összegezve: a hetvenes évek óta működtetett társadalmi dinamika zilálja a liberalizmus és a demokrácia, illetve a liberalizmus felől artikulált emberi jogok (individualizmus) és a demokratikus köztársaság remélt dialektikájának feltételrendszerét. Ebbe a perspektívába kell helyezni a posztszocialista átmenetbe reményeket vetítő szereplők krónikus elbizonytalanodottságának tényét. Pontosabban: ezen világtávlat nélkül az átmenet kifejleteit sem érthetjük, még ha a posztszocialista országokban más és más hangsúlyt kapott is ez a perspektíva. Nyilván a rendszerváltók némelyike eredendően is kevesellte a liberalizmust, mások pedig sokallták. Előbbiek azt nehezményezték, hogy a rendszerváltás folyamatai, valamint a felszínre jutó antiliberális tendenciák szétmorzsolták a liberalizmus normatív alapját, utóbbiak pedig folytonosan azzal hozakodtak elő, hogy az individualizmuspártoló liberalizmus pontszerű, elmagányosodott, nemzeti kötelékétől megfosztott egyéneket hoz létre. Az illiberalizmus azonban nem pusztán a liberalizmus negatív lenyomatát, hanem annak kitartó démonizációját is jelenti. És visszamenően negatív kontextusba helyezi a rendszerváltás liberális vonatkozásait is.
*
Az illiberalizmus: krízisreplika. Következik azokból a lépéskényszerekből, amelyek a 2007-ben kirobbanó válság kapcsán jöttek létre. Akkor jelenik meg a színen, amikor válságfolyamatok determinálják a kollektív tapasztalatokat. A válság ugyanakkor szinte kilátástalan helyzetbe lökte azokat az önmagukat baloldali pártoknak nevező, ám a kapitalizmus vonatkozásában minden kritikai erejüket elveszített politikai alakulatokat, amelyek a neoliberalizmus szolgálatába állították erőforrásaikat (pl. a magyarországi MSZP-t). Így erőteljesen módosultak a frontvonalak: a folyton-folyvást azonosságkeresésben lévő baloldal, beváltatlan ígéreteivel terhelten, további súlyos sebeket kapott. Megnyíltak a kapuk a régi-új orientációs szükségletekre felelő jobboldal előremenetele
- 43/44 -
számára. Ráadásul a válság nem egyszeri robbanás formájában jutott felszínre, hanem hosszú időn keresztül, metasztázisszerűen sodródott szét a társadalom keringési rendszerében - az, hogy az értelmezők még mindig azt fejtegetik, hogy vajon tart-e még a válság, vagy már egy új válság küszöbén állunk, sokatmondó.
Ám még fontosabb, hogy a válságformát - a modernség eme különös-állandó önértelmezési alakzatát - mindig regeneráló-ismétlő attitűd követi. A válságtapasztalatot feldolgozó értelmezések olyan megújulást hirdetnek, amellyel sikeresen leküzdhető a regrediálás. Megnevezik a válság okozóit, megmutatják a válság meghaladásának lehetőségeit, válságfeloldó imperatívuszokat juttatnak érvényre. Es ez a vonatkozó megnyilvánulások egész spektrumát érinti. Több, mint tünet, hogy Donald Trump jelszava szerint "újra naggyá kell tenni Amerikát"; ez kifejezi a válságmeghaladó stratégiának legalábbis az egyik kulcselemét.[14] A Fidesz is, mutatis mutandis, a saját erőforráskészlet - amelyet a gátlástalan liberalizmus eltékozolt - újbóli létrehozására hívott fel. A nemzetépítés adott módozatának részelemei, például a nemzeti tőkésosztály kistafírozása is, ugyanide tartoznak. Vagyis: nincs illiberális transzformáció a válságérzékelés visszatekintő-revitalizáló artikulációja nélkül.
Mármost, a válság elszabadult dinamikájában újraalakuló hatalmi térben ambivalens lehetőségek bukkannak a felszínre. Egyfelől a veszteségérzékelés, az elégedetlenség eszkalációja, a munkahelyvesztés gyötrelme az ellenállás energiáját mozgósíthatja, és lázadásra ösztönözhet. Elvégre szembeszökő tény, hogy az elmúlt évtizedben számtalan ellenállási góc, önszerveződő akaratképződési forma jött létre, méghozzá világszerte, azaz megannyi lázadóalakzat bontakozott ki, még ha a sikerek bizonytalanok és törékenyek is. Sokféle ellenállás jelent meg a válsággal átitatott társadalomban. Másfelől, a válság a kényszertapasztalatok olyan sűrűsödését is jelentheti, ami fegyelmező erejűnek bizonyul, és demobilizálja az ellenállás energiáját. A válság nem utolsósorban félelmeket teremtő, negatív várakozásokat termelhet, amely gyúanyagává válik a hatalom monopolizációjára irányuló törekvéseknek. Ráadásul figyelembe kell vennünk, hogy a neoliberalizált kapitalizmus feltételrendszere hogyan bontotta le a jóléti állam működési formáit, és hogy ez milyen félelmeket gerjesztett. Uli Bielefeld mintegy negyed évszázaddal ezelőtt már beszélt a "a középosztályok populista extremizmusáról", azaz a középosztályok félelmeinek erősödéséről, ami melegágya a politikai bizonytalanságnak és oszcillációknak.[15] A jóléti állam felmorzsolódása erősítette a félelemmel övezett konkurenciaharcot a megszerezhető állami erőforrások kapcsán. Es a válság kimenetele a priori meghatározhatatlan.
Ha szemügyre vesszük az említett évtizedet, azt látjuk, hogy a meghatározó szereplők többfajta megfellebbezhetetlen tekintélyre alapozó, válságleküzdő stratégiát bontottak ki. Maga az Európai Unió is a nyomatékosan erőltetett (vélhetően téves) takarékosságpolitikával, a sokszor emlegetett, valójában közhellyé egyszerűsödött "demokratikus deficitjével" és a szükségszerűség ruhájába bújtatott fegyelmezésével belebonyolódott az autoriter képletek érvényesítésébe. Es hasztalan keltették a válságsújtott újliberalizmus halálának hírét, önvédelmi mechanizmusai átmentették a krízisfolyamatokon. Mindeközben persze autoriter eszközökhöz nyúlt, ahogy ezt mérvadó tanulmányok bizonyítják.[16]
Az elmúlt évtized a különféle tekintélyelvű megoldások jegyében telt. Ez nem azt jelenti, hogy nivellálni kell ezen praxisok között, ám azt igen, hogy az illiberalizmus az autoriter tendenciák keretei között érthető meg. Rendelkezésünkre áll a "neoilliberalizmus" leíró fogalma, amelyet a legjobb tudomásom szerint India kapcsán használtak először,[17] ám általános érvényre tarthat számot. Ez a fogalom tanúsítja, hogy az illiberalizmust nem lehet elszakítani az újliberalizmus törekvéseitől, azaz igazolja az eddigi vonalvezetésemet. Ám ezzel még nem érintettem az illiberalizmus kihagyhatatlan mozzanatát, amely oly erős érdeklődésre tart számot: nem ejtettem szót arról, hogy milyen ellentmondásos ötvözet jöhet létre az újliberalizmus és az illiberalizmus elegyéből.
A közismert meghatározás szerint a kollektív tapasztalatok irányítását célzó erőfeszítéseket az különbözteti meg egymástól, hogy milyen ellentétfogalmakat működtetnek. Ha az új-liberalizmus a mitikussá növesztett populizmust választotta antagonisztikus ellenfelének, akkor az illiberalizmus ellentétpólusa a globális-internacionalista horizont. Mindez a végletekig elhalványítja a hagyományos bal-jobb kontrasztot, és helyébe a globalitásban érdekelt kozmopolitizmus és a nemzeti szervezettségbe kapaszkodó kommunitarizmus ellentétét állítja. Még ha a jobboldal felől is artikulál-
- 44/45 -
ják magukat az adott illiberális politikai alakulatok, akkor is a bal-jobb párnál fontosabbnak minősítik a kommunitáriánus-globális ellentétpárt: úgy vélik, hogy az utóbbi bináris viszony felülírja az előbbit.[18] Az elrabolt szuverenitás visszaállításán munkálkodó illiberalizmus képviselői számára ellenségesnek minősül a transznacionális intézményes szerkezet (az EU vagy a nemzetközi szervezetek), a nemzetfeletti munkaerőáramlás (migráció), egyáltalán a transznacionális tartalmak. Es ez valamiféle közös nevezőt teremt a Brexit-pártoló jobboldal, az amerikai glóriát visszaszerezni kívánó Trump és az illiberalizmust stratégiai irányvonallá kikiáltó, konceptualizáló Orbán Viktor között, dacára annak, hogy milyen különbségek sejlenek fel a vonatkozó nemzetközi manőverezési kapacitások között, azaz, hogy milyen hierarchiák érthetők tetten a nemzetközi környezetben.
Nem ragadja meg a lényeget az a gondolat, amely azt mérlegeli, hogy itt a liberális kapitalizmus intézményrendszerével szemben az egyes ázsiai államok tapasztalataihoz kapcsolódó, "szervezettséggel" jellemezhető kapitalizmus körvonalai rajzolódnak-e ki.[19] Az érvelés szerint a liberális kapitalizmus erősen megroggyant, intézményei romlásnak indultak, a tőkés világ pedig egyre inkább elszakad a liberális talajtól; a kormányrudat az eltökélt állam veszi át, működtetve a kapitalizmus gépezetének legfontosabb szerkezeti elemeit. Csakhogy, ha a fentebbi érvelésem helytálló, akkor a liberális talajtól való elszakadás már jóval korábban végbement - Polányi Károly egy mába vágó írásában[20] a liberális kapitalizmus meggyengülését történetesen a múlt század húszas éveire teszi. Továbbá, a kapitalizmus sohasem nélkülözte a "szervezettség" formáit, legfeljebb fokozati különbségről lehet beszélni az idők folyamán. Létezett-e kapitalizmus valaha a szervezettség mintapéldáját jelentő korporációk nélkül (lásd: Kelet-indiai Társaságok)? Nem éppen az effajta szervezettség alakította ki a kapitalizmus ösvényeit? Es nem ügyködik a "szervezettség" metaalakzata, mármint az állam, a különféle gyógymódjaival (pénzfecskendezés stb.) a tőkés rend körül a 2007 után kibomló állapotban?
Láttuk, hogy az újliberalizmus keresztes hadjáratot indított a költségeket generáló, ráfordításokat igénylő jóléti állammal szemben. Ám fontos szem előtt tartani, hogy korántsem tanúsít ilyen ellenséges magatartást azzal a tervező-igazgató állammal szemben, amely hatalmánál fogva mintegy közvetíti a világpiac kényszermechanizmusait, valamint jogalkotó módon keretet biztosít a piaci vetélkedés számára, és pacifikálja azokat a demokratikus akaratmegnyilvánulásokat, amelyek kereszteznék a tőke érvényesülését. Kedveli az antiegalitariánus praxist, illetve a jóléti államot a munkaalapú ('workfare') gazdaságnak alárendelő intézkedéseket erősítő nemzetállamot, amely szemmel láthatóan túlélte az újliberális államellenes internacionalizmust. Es annak ellenére, hogy Hayek és társai egykori konceptuális érveléseikben a liberális kozmopolitizmus jelentéseit görgették, a hatalomra jutott újliberalizmus hol konfrontálódik, hol megalkuszik a nemzetállamokkal, és voltaképpen nem ellenzi a nemzetállami azonosságot. Hovatovább, amint azt megfigyelték már, az újliberalizmus dinamikájához hozzátartozik, hogy kompromisszumokat köt a nacionalizmussal.[21]
Következésképpen porózusak az illiberalizmus és az újliberalizmus közötti határok. Ez magyarázza a két irányzat közötti szimbiózist: a krízist követő években érvényesülő illiberalizmus lényegében önállósulni kíván, de nem válik le az újliberalizmus horizontjáról. (Hogy az autoritatív nemzeti önmegerősítés éllovasaként elkönyvelt Recep Tayyip Erdoğan védjegyként használja a török nemzetet a világpiacon, jól megvilágítja a helyzetet.[22]) Mindez annak ellenére történik, hogy a két irányzat elegye olykor eklatáns ellentmondásokat is tartalmaz - például a falépítő Trump, aki a migránsokban az amerikaiak elől a munkát elragadó veszélyt láttatja, rájátszva a migránsokat övező félelmekre, a szokványos bűnbakkeresésre, és a betolakodókra vonatkozó fantáziákra, a változás lehetőségét, a protekcionizmus védőburkát vetítette elő, és az amerikai munkások fokozottabb védelmét ígérte. Ennek - az elvek felől nézve - feszültségbe kellene kerülnie az újliberalizmusnak a zavartalanul működő piacot támogató beállítottságával. A Fidesz artikulációs gépezete is gyakorta élesen bírálja az újliberalizmus világlátását, mégis szövetségre lép vele. Az, hogy az illiberalizmus és az újliberalizmus - a konceptuális feszültségek ellenére, támogatva-tagadva, de - együtt mozognak, arra utal, hogy itt szerkezeti determinációkról van szó; arról, hogy hogy a tőkés logika flüldeterminálja az illiberalizmust és a neoliberalizmus egységét.
Az illiberalizmus a multikulturalizmus súlyvesztését eredményezi. A vonatkozó retorika ugyanis rendszeresen pálcát tör a (vélelem szerint túlzó) transznacionális aspektusokat magában foglaló multikul-
- 45/46 -
turalizmus felett, amit valamiféle "mixofiliával" ellensúlyoznak. Képletesen szólva: ha a progresszivitást szorgalmazó Clinton házaspár ténykedése a neoliberalizmus plusz multikulturalizmus jegyében alakult, akkor Trump fellépése a neoliberalizmus mínusz multikulturalizmus perspektívájába kerül.[23] Emlékezzünk, a multikulturalizmus a különböző kulturális szótárakhoz kötődő kollektív csoportok szövetsége-együttléte, ami nem hiánytalan egységet, differenciálatlan egybeolvadást jelent, ám megengedi a közös igazságkeresést. Közép- és Kelet-Európában a kisebbségi csoportok felléphetnek a mérsékelt, legitimálható elkülönülés, az autonomizálódás, a "kollektív önazonosság" elmélyítése céljából, ugyanakkor fennmaradnak a többség és a kisebbség közötti koegzisztencia különböző, ám nem kényszerű formái. A multikulturalizmus olyan értelmezői szerint, mint Will Kymlicka, a kollektív önazonosság, a "mélyszerkezeti odatartozás", a többes számban értelmezett "szocietális kultúra" a felújított, nagy hagyománnyal rendelkező liberális nacionalizmus felől valósult meg,[24] ami azt sugallta, hogy a liberalizmus meghasonlásait a saját belső hajtóerejével lehet legyőzni.[25] A kanadai filozófus egyúttal kivezette a liberalizmust az egyoldalú racionalizmus zsákutcájából, és a hovatartozás megnyilvánulásait is olyan szempontból vizsgálta, amely érzékeny volt a meggyökerezettség aracionális - és egyáltalán a történelmi fakticitás - aspektusaira, valamint megmutatta, hogy a nyelvi praxis kisugárzása túlmutat az eszközszerű vonatkozásokon. A multikulturalizmus különféle történelmi környezetekbe beágyazódva kísérelt meg hidat ácsolni a kulturális-politikai differenciáció és a halványodó univerzalizmus eszménye között. Az illiberalizmus viszont átalakítja a perspektívát, és nincs szüksége a multikulturalizmusban még megbúvó univerzalizmusra, sőt, arra a liberális nacionalizmusra sem, amely a multikulturalizmus egyes formáiból ágazott le. Karakterisztikus, hogy a külországi magyar kisebbségek számára nagymértékű gazdasági erőforrásokat biztosító Fidesz immáron nem az univerzalizmus, hanem a nemzeti partikularizmus keretein belül mozogva működteti az újraelosztás mechanizmusait, és simítja bele ugyanezen kisebbségeket az illiberalizmus mintáiba.
Ám itt is pontosan látnunk kell, hogy a multikulturalizmust sújtó negatív retorika nem előzmények nélkül való;[26] ellenkezőleg, az illiberalizmus ezúttal is az újliberalizmus lajtorjáján felkapaszkodva jut el a multikulturalizmus ostorozásáig. Amennyiben a diagnózis céljával lépünk fel, úgy azt látjuk, hogy még ha meg is felel a valóságnak, hogy az idők folyamán kikristályosodtak a multikulturalizmust támogató intézmények formái (például az EU-ban), a dilemmák szaporodnak: a multikulturalizmus ma nem magától értetődő konstelláció.
* * *
A "rendszerváltás" a liberalizmus és a demokrácia közötti, a francia forradalommal kezdődő dialektika jelében állt. Hiszen mindegyik olyan orientáció, amely a modernség látóhatárán belül mozog, valamiképpen kapcsolódik ehhez a viszonylathoz. Az illiberalizmus jelenléte, amely kapcsán a feljebbi érvelésben azt bizonygattam, hogy megannyi tendencia következménye, és nem prima causa, azt jelzi, hogy megrendült ezen dialektika talapzata. Az illiberalizmus és az újliberalizmus közötti egybejátszások-erőjátékok az eltűnő múlt homályába taszítják 1990-t, amely már nem lehet kívánatos kiindulópont. Miközben új kezdetre nem nyílik lehetőség. ■
JEGYZETEK
[1] Jürgen Habermas: Yet Again: German Identity -A Unified Nation of Angry DM-Burghers?, New German Critique, 1991/52, 84-101.
[2] Étienne Balibar: Europe: L'Impuissance des Nations et la question populiste, Actuel Marx, 2013/54, 3-23. Figyelemre méltó, hogy az amit a "populizmussal" kívántak egykor mondani - mármint, hogy fennáll a fegyelem hiánya, és bizonyos "elemek" felelőtlenül ütlegelik a piacot -, Közép-és Kelet-Európában egyszerűen fantomprobléma, lásd, Marco D'Eramo, Populism and, the New Oligarchy, New Left Review, 2013/82, 27.
[3] Friedrich A. Hayek: The Confusion of Language in Political Thought, Occasional Paper, 20, London, The Institute of Economic Affairs, 1968, 11.
[4] Csak egy olyan látleletet említek, amely számadataival alaposan összekuszálja a szálakat, és megrendíti a "szocializmus mint abszolút veszteség" bevett gondolatát, Minqui Li: The 21st Century: Is There An Alternative (to Socialism)?, Science & Society, 2013/1, 10-43.
[5] A neoliberalizmust azóta könyvtárnyi irodalom tárgyalja - pl. The Sage Handbook of Neoliberalism, eds. Damien Cahill - Melinda Cooper - Martin Konings - David Primrose, London, Routledge, 2017 -, és nehéz megszabadítani az egymásnak ellentmondó értelmezésektől. Írtam erről, Alpár Losoncz: Discursive dependence of politics with the confrontation between republicanism and neoliberalism, in Discourse and Politics, eds. Dejana M. Vukasović - Petar Matić, Belgrade, International Thematic Collection of Papers, Institute for Political Studies, 2019, 23.
[6] Carl Friedrich: The Political Thought of Neo-Liberalism, The American Political Science, 1955/2, 509-525.
- 46/47 -
[7] Quinn Slobodian: Globalists: The End of Empire and the Birth of Neoliberalism, Harvard, Harvard University Press, 2018.
[8] Peter Römer: Die Kritik Hans Kelsens an der juristischen Eigentumsideologie, in Rechtstheorie. Beiheft 4: Ideologiekritik und Demokratietheorie bei Hans Kelsen, hrsg. Werner Krawietz - Ernst Topitsch - Peter Koller, Berlin, Duncker, Humblot,1982, 158.
[9] Susan Marks: Backlash: the undeclared war against human rights, European Human Rights Law Review, 2014/4, 319-327.
[10] A hosszabb érvelés helyett, Stefan-Ludwig Hoffmann: Human Rights and History, Past and Present, 2016/1, 301.
[11] William E. Scheuerman: The Unholy Alliance of Carl Schmitt and Friedrich A. Hayek, Constellations, 1997/2, 181.
[12] Erről lásd: Ugo Mattei - Laura Nader: Plunder: When the Rule of Law is Illegal, Oxford, Blackwell Publishing, 2008.
[13] Ismét csak a helyszűke okán hivatkozom saját írásomra, Losoncz Alpár: Kapitalizam/demokracija, reprezentacija, Političke perspektive, Zagreb, 2019/8, 1-27.
[14] Ugyancsak jellegzetes volt a polarizáció módja: a fennállót védelmező Hillary Clinton azt hangoztatta, hogy Amerikának makulátlan a glóriája, az akkor még trónkövetelő Trump viszont azzal vágott vissza, hogy a néhai nagyságot újra vissza kellene szerezni. Ezen regeneráló retorikának is köszönhető, hogy az ideológiai következetességgel nem törődő, a viszonylagosságot szívesen emlegető, sok vonatkozásban inkább kompilátor Trump kihívóként léphetett fel az establishment legbelsőbb tagjaként érzékelt Clintonnal szemben.
[15] Uli Bielefeld: Populärer Extremismus der Mitte. Die neuen Legitimationsprobleme in Deutschland, Frankfurter Rundschau, 1992/12, 5.
[16] Ian Bruff - Cemal Burak Tansel: Authoritarian neoliberalism: trajectories of knowledge production and praxis, Globalizations, 2019/3, 235.
[17] Reijer Hendrikse: Neo-illiberalism, Geoforum, 2018/95, 170.
[18] Jonathan Wheatley: Cleavage structures and dimensions of ideology in english politics: Evidence from voting advice application data, Policy Internet, 2016/4, 457-477.
[19] Andreas Nölke: Brexit: Towards a new global phase of organized capitalism?, Competition & Change, 2017/3, 230-241.
[20] Karl Polanyi: Universal Capitalism Or Regional Planning?, The London Quarterly of World Affairs, 1945/3, 86-91.
[21] Adam Harmes: The rise of neoliberal nationalism, Review of International Political Economy, 2012/1, 5986.
[22] Yahia M. Madra: Antinomies of Globalization, Markets, Globalization & Development Review, 2017/3, DOI: https://www.doi.org/10.23860/MGDR-2017-02-03-04.
[23] Nancy Fraser: From Progressive Neoliberalism to Trump - and Beyond, American Affairs, 2017/4, 20.
[24] Alább néhány mondatot átveszek, Losoncz Alpár: A multikulturalizmus: megoldás vagy egy probléma meghatározása?, Kellék, 2017/57, 83-97.
[25] Éppen ezért kétséges Kymlika véleménye, hogy a multikulturalizmus egyértelműen győzelmet aratott. Keith Banting - Will Kymlicka: Is There Really a Retreat from Multiculturalism Policies? New Evidence from the Multiculturalism Policy Index, Comparative European Politics, 2013/5, 577-598.
[26] Alana Lentin - Gavan Titley: The Crises of Multiculturalism. Racism in a Neoliberal Age, London, Zed Books, 2011.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző filozófus, Újvidéki Egyetem.
Visszaugrás
