A szubszidiaritás fogalmát a legtöbben reflexszerűen társítják az Európai Unióhoz. Mivel alapvető fontosságú uniós elv, így nem csoda, hogy ezt a fogalmat a jogtudomány is elsősorban így kezeli. Bár az önkormányzati jogirodalomban (főleg német szerzőknél) is találkozni ezzel az elvvel, szerepe kevésbé egyértelmű, mint az autonómia vagy a decentralizáció esetében. Sőt, még az sem jelenthető ki egyértelműen, hogy a szubszidiaritás minden esetben jogi alapelvként kerül az érdeklődés középpontjába, viszont a különböző politikai érdekek és érvek mentén gyakran jelenik meg hivatkozási pontként.[1]
A pusztán uniós elvként kezelés az eredeti jelentéstartalmat tekintve jelentős leegyszerűsítés, ami azonban a lényegen nem változtat: ez az elv tiltja a felsőbb hatalmi fórumok számára az alsóbbak illetékességi területére való indokolatlan, azaz a közjó követelményével összeférhetetlen beavatkozást,[2] egyben meghatározza azt, hogy a felsőbb szint csak az alsóbb szint segítése érdekében avatkozhat be annak viszonyaiba.
Az általános megközelítés ellenére az önkormányzatiság területén már önmagában azért is kiemelkedő a jelentősége, mert a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája[3] (a továbbiakban: Önkormányzati Charta) - a fogalom megnevezése nélkül - előírja érvényesítésének szükségességét.[4] Az egyes alkotmányokban a helyi önkormányzással kapcsolatosan ritkábban jelenik meg kifejezetten (bár az olasz Alkotmány 118. cikke tartalmában és a fogalmat is megnevezve rendeli alkalmazni), de az Önkormányzati Chartában részes tagállamok (az esetlegesen fenntartással élőket leszámítva) vállalták az érvényesítését.
Mindezeken túl azonban meggyőződésem, hogy a szubszidiaritás elve alkalmas arra, hogy az önkormányzatiság értelmezésével kapcsolatosan egy olyan nézőpontot hozzon be a vizsgálatba, amely képes az önkormányzatiság eszméjét teljesebb és demokratikusabb tartalommal megtölteni.
Az elv alapjául szolgáló subsidium latin szó tartalékot, átvitt értelemben segítséget, támogatást jelent.[5] Olyan segítségről van szó, mely elősegíti a magánszemélyek kezdeményezőképességét a magasabb társadalmi szinten lévő szervezetekkel szemben, illetve annak segítését az adott közjó eléréséhez.[6] Eszmetörténeti gyökere két irányból közelíthető meg. Az angolszász utilitarista iskola szerint az állam szerepe az egyéni érdekek érvényesülésének elősegítésére korlátozódik. A kontinentális katolikus gondolkodás viszont (Cicero és Aquinói Szent Tamás nyomán) az állam és a társadalom szoros kapcsolatában az állam elsődleges feladatának tekinti az állampolgárokról való gondoskodást. Előbbi az egyén érdekének veti alá az államot, míg utóbbi szerint az egyént szolidaritás köti össze az állammal és a társadalommal.[7] Benjamin Constant már a XIX. század elején megfogalmazta az elv lényegét (nevén nem nevezve ekkor még) az önkormányzatokkal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy "[a]z egész ügyeinek elintézése az egészet illeti, tudniillik az egésznek képviselőit és követeit. Mi csak egy részt érdekel, azt csak ezen résznek kell elhatároznia: mi csak az egyénnel van viszonyban, annak csak a személytől kell függenie. Nem ismételhetni eléggé, hogy a köz akarat tiszteletre nem méltóbb, mint a magán akarat, mihelyt körén túlhalad."[8] Ugyanígy List is már 1816-ban arról értekezett, hogy a politikai intézmények felépítésének ezen az általános elven kell alapulniuk. Ha önmagában az egyén jóléte a közcél, akkor az államnak csak akkor kezdődik a szerepe, ha az egyén nem tudja elérni ezt a célt. De amennyiben egy korlátozottabb társulás hatékonyabb ebben, mint az állam, akkor a feladatot az ilyen típusú társulásokra kell bízni. Ezért az államnak nemcsak engedélyeznie kell, hanem egyenesen neki kell ezeket létrehozni.[9] Bár az elv a mai napig elsősorban a német jogirodalomban van hangsúlyosan jelen, gondolata az amerikai szerzőknél is megjelent. Mint alkotmányos érték többek szerint jelentőséggel bírhat[10], de olyan szer-
- 467/468 -
zők is vannak, akik kifejezetten a föderalizmussal hozzák összefüggésbe.[11]
A fogalom igazi kiteljesítése a Katolikus Egyháznak köszönhető. Ugyan a szubszidiaritás elve kifejezetten csak a Quadragesimo Anno körlevélben nyerte el végleges megfogalmazását, de bizonyos utalások már a XIII. Leó pápa 1891-es Rerum Novarum kezdetű körlevelében is megtalálhatók.[12] A szubszidiaritás definíciójának ma már klasszikus leírása a Quadragesimo Anno körlevélben található: "amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződésre áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni - szubszidiálni - köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztani vagy bekebeleznie azokat."[13] Az elv lényege Szent II. János Pál megfogalmazása szerint, hogy "egy magasabb szintű közösség nem avatkozhat be egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe és nem foszthatja meg illetékességétől, sőt ha a szükség úgy kívánja, támogatnia és segítenie kell abban, hogy összehangolja tevékenységét a társadalmat alkotó más tényezőkkel, tudniillik a közjó érdekében."[14] A Centesimus Annus enciklika alig említi kifejezetten a szubszidiaritást, annál többet szól az emberek közötti együttműködésről, a társulás jogáról. Szövegéből egyértelmű, hogy az ember személy voltát vonjuk kétségbe, ha megfosztjuk a három legfontosabb jogától: a magántulajdontól, a vallásszabadságtól, illetve a társulás jogától.[15] Arno Waschkuhn nem mulasztja el megjegyezni, hogy a szubszidiaritás a protestáns etikában is nagy szerepet játszik. Leginkább arra mutat rá, hogy az evangélikusok ezen témához való hozzáállása elég felemás. Megjelenik benne, hogy a katolikus álláspontot egy nagyon leegyszerűsített társadalomra lehetne csak értelmezni, közben tartanak is a túlzott integráció veszélyétől (megjegyzi, hogy az EU ilyen irányú céljai főleg a protestáns államokban váltottak ki bizalmatlanságot), de közben az alapjai egybe is vágnak a protestáns gondolatokkal, sőt bizonyos tekintetben egyenesen a kálvinista tanításokból származnak, ennélfogva maguk is hozzájárultak az elv elterjedéséhez.[16]
Habár a szubszidiaritást mindenki a józan ész elvének tartja, sokkal könnyebb elméletben definiálni a tartalmát, mint konkrétan meghatározni.[17] Kellően általánosítva egy olyan irányító elvről van szó, amely a közjó megvalósulásának eléréséhez szükséges hatalmat szabályozza. Védelmet nyújt a társadalomban a szabad kezdeményezésnek, védi a kicsinyek jogait a társadalmi életben és az alulról felfelé épülő társadalom kiépítését. A társadalmi tevékenység lényegénél fogva szubszidiárius, tehát segítő, olyan segítséget jelent, melyet az emberek együttlétük mellett fejtenek ki az egyes emberek személyiségének tökéletesítése céljából.[18] A szubszidiaritás azon a hipotézisen alapul, hogy a személyek (egyedül vagy közösen) potenciálisan képesek megcélozni és kielégíteni kollektív szükségleteket.[19] Hagyományosan hierarchikus és szegmentált társadalmi modellt feltételez, amelynek koncentrikus körök formájában kialakított rétegei az egyént ölelik körül, mint az autonómia eredeti referenciapontját.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
